Igazából anyám a világ dolgairól és működéséről rémesen keveset tud, varrónő és fiatal korában a környék legszebb nőjének tartották. A kettő kombinációjából mire következtetsz? Nyugodtan lehet következtetni egy nem meglepő sztereotip jellemre.
Nem gyenge terrorban nevelkedtem hála neki, de ha véletlenül igaza volt, az képes volt ÉVEKIG a pofádba belenyomni, de elég durván. Szóval, nem elég az adott nyomorod xy ügyben, hogy nem jött össze/nem sikerült/fáj*/rossz dolgot vettél/etc., nem, ő még rákontráz és gyerekesen "ugye nem megmondtamot" játszik. Hidd el nekem az anno full alkesz apámmal, meg a teljesen idegbeteg anyámmal nekem sem volt egyszerű, de nyilván másnak még rosszabb volt, tudom, hiszen mindig van rosszabb sajnos.

*8 éves kapcsolatom első fél évében közölte, hogy úgyis szétmentek. 8 év elteltével naná, hogy a pofámba kaptam (és azóta még cirka EZERSZER), hogy ugye, hogy én megmondtam. Pontosan olyan, mint ha most azt mondanám, hogy esni fog a hó és decemberben mikor esik telespammelem vele a világot, hogy ugye, hogy megmondtam, hogy esni fog! Agyrém!

Tudom húzzak a francba, de próbálj be társkeresőt. Vannak pl. egy gyerekes elvált anyukák 30-as korosztályban, akiknek már nagyon kevés is elég, mert szeretetre vágynak.

Én jóval könnyebb helyzetből indulva exem után, 1.5 éven keresztül "udvaroltam" jelenlegi páromnak, a távolság a házuktól odafelé 442km, visszafelé 444km. Lehet? Lehet! Ha nem lett volna benzinre, autóra pénzem, akkor vonattal jártam volna... nagyon nehéz, de lehetséges.

Basszus 1 év alatt tornásztam fel a 2 perces lihegős, majd rosszul levős futástól 1 órára és 10km-re, de úgy, hogy ilyen hosszú távon fél óráig még a számat se nagyon nyitom ki. Mindezt nulláról.
Hidd el tudatos tervezés, táplálkozás, edzéstervet követve sikerült ezt elérnem és majdnem MINDENEM bírja! Sőt szeretem, imádom, boldog vagyok tőle, annyit ad, hogy az elmondhatatlan... szóval mindenem bírja, csak a jobb térdem és a combcsont-medencénél levő ízület nem. Érdekes a másik lábamnak semmi gondja.

Hidd el nem úgy kezdtem el futni, hogy na akkor holnaptól 2 naponta 3km. Fenéket. Jó nem mondom, sokszor elkapott a hév és durva emelkedőket, hegyi futamokat is toltam, de hát ffi vagyok vagy mi. Az utóbbi fél évben pedig tényleg nagyon megválogattam hol és hogyan futok, de most jó ideig ennek itt a vége :-((((((((

Anyámnak mindig ha igaza van, az nekem duplán fáj.

Nácik elfoglalták a világot és mi csak pudvás lázadók vagyunk... Így adott, hogy néha nem lehet a széllel szemben pisálni, hanem jobban jársz, ha kicsit elfordulsz

Nem, nem én voltam.
1997-től [egyetem első éve] jártunk, 1999 tavaszáig. Én vele terveztem mindent. Terveztük is az egyetem melletti, utáni életet. Csak azt én nem tudtam, (és ugye szóba se került ilyen korán a vállalás), hogy ennyire karrier-központú. Valahogy mindig sok volt a "ha", de ez akkoriban engem nem zavart. Szerelmes fiatalember voltam.
Szétválásunkat követően is jó barátok voltunk [és néha több is, mert a kémiának nehéz ellenállni], aztán pár évvel később, még egyetem alatt, Erasmus ösztöndíjjal Svédországba ment fél évre, hazajött, és következő szemeszterben Spanyolországba.
Az egyetemet onnan fejezte be, majd élt kinn 6 évet, és közben összeházasodott egy chilei sráccal. De gyerek nem születhetett ugye. Majd elváltak, hazaköltözött, és tavaly újraházasodott.
Azóta is jó barátok vagyunk. Mindent tudunk egymásról. Ismerjük egymást, mint a rosszpénzt, és bár jó ideje nem beszéltünk személyesen, azt tudom, hogy bármikor tudunk majd jókat beszélgetni, az eseményektől függetlenül.
Én "nagyon-szerelmes" típus vagyok - sok idő kell a talpra álláshoz. Kata után 2 év kellett, és utána voltak futó kapcsolatok, de egyik se volt alkalmas gyerekvállalásra.
Aztán, a 2002-es és 2 és fél évig tartó majdnem... de ott meg a női depresszió, és egy olasz egykori pasi képbekerülése okozta a krachot.
Azóta már vénember lettem, és valahogy belenyugodtam a vesztes helyzetbe.