Eredeti játékaink klub

az egész qrvára igaz :-D

A magyar ember nem csak abban az idõben, hanem most is új autóra ácsingózik. És az a baj, hogy amikor rájön, hogy A4-esre sehogy se fogja futni, hitelbõl sem, akkor jó már neki a Suziki Splash 1.0 - 2 millióért... mert az új. Nem érdekes, hogy egy kalap fos... új.

Anno Fiat Marea-t akartam lecserélni én is, mikor mentek ezek a 0% ÖNERÕS (nem THM!) mocsokságok. Sok autót megnéztem, nem vagyok Suzuki párti, de egy fekete "új" Swift egész vállalhatónak tûnt, szóval oda is benéztem közvetlenül a Mitsubishi Colt szemrevételezése után.

A srác annyira rámenõs volt, hogy szabályosan biztatott, hogy "add a személyid aztán nyomjuk, 1 óra múlva új autóval mész haza."

- Na jó, de akkor bemegyek a bankba fél millát kiveszek spórolt pénzbõl, annyival is kevesebb.

- De minek??? Hülye vagy? Menj el belõle nyaralni a csajoddal!

Csak nyomta, csak nyomta... ok, számoljunk. Mennyi lesz ennek a legeslegeslegvége. Akkor, akciós áron olyan 2.4 millióért adták azt a kocsit, kínkeservvel kiszedtem a srácból, hogy olyan 3.8 millió körül elvileg megáll a gép, miután eltelik az a röpke 8 év.

Soha, azóta se jártam egyetlen Suzuki szalonban sem.

Jogos, üzleti életben létezõ és (sajnos) kötelezõ a hitel.
Tinman mint magánszemély írta, arra reagáltam, tehát akkor úgy értendõ hogy "magánszemély által felvett hitel", "áruhitel", "fogyasztási hitel" = erõsen kerülendõ dolog. Szerintem.

Dzsini: rongyrázás és sznobizmus. A hideg kiver attól, hogy "mutassuk meg hogy van, pedig nincs", meg hogy valaki másnak akarjak megfelelni.

Ez meximum olyan magánszemélyekre igaz, akinek a pénz a cél. Ha vállalkozó vagy, vagy céged van, az "csak" eszköz. Ha nekem egy kövér projektet mondjuk 90+ napra fizetnek ki, akkor a sokmilliós eszközöket kvázi hitelezem a a megrendelõnek. Ehhez nekem egyedül nem biztos, hogy van elég eszközöm, tehát az ügyletet finanszírozását egy idõre továbbtolom mondjuk a beszállítónak. Ergo õ hitelez nekem, mindenféle terminus szerint, és jogilag is.
De magánemberként is van hitelem, és ki tudom fizetni. A hitel nem pestis, az csak egy eszköz, de a fogyasztási hitel az majdnem pestis.

"Árultam autót. Suzukit. 2007-ben, a nagy boom elõtt. Meséljek? Mesélek. Az ott töltött idõ alatt kettõ, azaz kettõ ember vett készpénzre autót, egy simlis vállalkozó egy 500 000 forintos régi Sfiwtet az asszonynak (Szia, Hoffman Rózsa) meg egy belga rendszámos, új A4-es Audival érkezõ pali, akit szokás szerint elõbb szépen körberöhögött minden kolléga, hogy mit akar itt a hülye külföldije, majd odamentem hozzá és hibátlan magyarsággal megkérdezte, hogy mennyit engedek ebbõl itt, ni, és rámutatott kis kezével egy vatta új Ignisre, mondtam egy számot, õ is, megalkudtunk, a következõ, egyben utolsó kérdése az volt, hogy euróban vagy forintban hozza az autó árát. Ennyi. A többi “vevõ” teljes pénzügyi analfabetizmussal küzdött, csak nézték egymást és mondogatták, hogy azt a havi harmincat még kinyögjük valahogy, anya. Tíz év, persze, de hát a 10 év gyorsan elrepül. Ember nem volt, aki átolvasta volna a szerzõdést, sokaknak az se mondott semmit, hogy devizahitel, csak az érdekelte õket, hogy lesz-e nekik is téglaszín Ignis, mint Gyuláéknak a szomszédban.

Sokan próbáltak behazudni olyan jövedelmeket, amivel nem rendelkeztek. Ez mind KHR-es, BAR-listás adótartozó volt, akinek a bank már akkor se adott semmit, amikor mások személyire vitték el az új SX4-et. Kedvencem volt a prosti csaj, aki a stricijével jött be, és érdeklõdött, hogy kaphat-e autót hitelre. Hát persze, mi sem egyszerûbb. Vagy a másik, a nagypályás arc, aki behazudott egy minimálbéres fizetésre havi 750-et, hogy neki annyi a havi bevétele pluszban. Egy olyan szakadt Opel Omegával jöttek, aminek húsz éve sem lett volna szabad mûszakit adni, zöldkártyáról nem is beszélve. Jelezném, ezek tök átlagos figurák voltak. A legjobbak mégis azok voltak, akik az 59000 forintos átírási illetéket is behitelezték, mert nem volt annyi pénzük egyben. Igen, tényleg úgy akartak új autót, hogy nem volt 60000 forint megtakarításuk. És vettek. Az, hogy az autót nem vitték kötelezõ szervizbe, az mindennapos volt. Nem volt rá 25 rugó, sutty garancia ugrott. Zabszem a seggben, csak meg ne kotlódjon, mert akkor lesz egy 4,5 millás dísz a panel elõtt. Benzinre se igen futotta nekik, pedig akkor nem volt 420 forint. Törlesztõre is csak addig, míg el nem szálltak az árak, aztán vitte a bank. Ennél sokkal-sokkal nagyobb kretének voltak azok, akik a már meglévõ behitelezett autójukat cserélték le, tehát egy ötéves Swiftet egy újra. Ilyenkor a bank szépen kifizette a régi Swift árát kamatostul, tokkal-vonóval és hozzácsapta a fennmaradó tartozást az új Swift árához, plusz a kamat. Így került az új Swift a 10 év végére hatmillióba, ha megállt annyiban, mert volt olyan Csekonics báró, aki ezt háromévente eljátszotta. Elhitte az istenbarma, hogy õ is megengedheti amit a németek, hogy háromévente új autója legyen. Hát nem, igazából használtra se nagyon futotta volna neki. És persze a tirpák ezt nem gondolta végig, õt csak annyi érdekelte, hogy a 30 helyett 40-et fizet az új autóra, eheti az irigység a szomszédságot, ezek megint új autót vettek. Jött hozzánk olyan család autót venni, ahol a közeli-távoli rokonságban nem találtak olyan embert, aki alkalmas lett volna kezesnek. Õk egy jó állapotú 6-8 éves Swift sedannal jöttek, teljesen vállalható, jó állapotban, átnéztük. Új kellett nekik, naná. Nem kaptak hitelt, mákjuk volt. Az, hogy nem kötöttek az új autóra Cascót szintén mindennapos volt. Ha anyuka tetõre rakja másnap, akkor jön a bank és fedezet híján (ami ugye az autó volt) 8 napon belül kéri a teljes összeget, egyben. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy egy rakat jó állapotú használt autónk is volt, a kutya feléjük nem nézett. Kétéves Swift 1,6-ért, amikor az új 3 milla volt. Nem, köszi, nekik új kell, nekik kell belefingani elõször...."