Szerelmes történetek

Hadd el ! Lehet így volt a legjobb...

megismertem egy csajt.. a sulibol.. nagyon tetszett!! kicsit liv tyleres.. erdekes arc, fekete lapos haj.. jokis cici,fenek...
megismerkedtem vele.. neha beszelgettunk.. fel eve volt baratja...
aztan megtortent az elso csok...eltunk hetekre.. megint elokerult.. beszelgettunk..aztan megint eltunk.. ez igy ment sokaig... aztan megint egy csok.. eltunt megenn..stb.. mar masfel eve jartak a baratjaval..eppen koltozes alott voltunk...odajon a csaj es bar elmondani nem merte..de a telefonomba leirta hogy mindig is szeretett volna velem jarni..szakitott a baratjaval mar x hete, de en most elkoltozom.... HURAAAAAAAAA VAZZEG.. szal.. ennel jobb hirt nem is tudott volna mondani...mit tettem volna?smaciztunk...azota nem lattam ,nem hallottam felole....

sztem ez nem fantázia kérdése

Mivel a cím szerelmes történetek volt ilyet raktam be :-)
Mégsem rakhatom be a cikkeimet, verseimet PPPP
A valódi érzelmeimet, meg nem tárom ki egy fórumra...

A helyesírásban van valami a chat kicsit elrontott :-)

hmmm....ez vajon kinek szólt? 😊

Na, tudtok ti, ha akartok. Ill. egyelõre csak Breki. Bár ahogy elnézem, a helyesírással te is hadilábon állsz... 😊
Ja, én egyébként valós, megtörtént eseteket szeretnék másoktól (is) olvasni, mert abból lehet konzekvenciákat leszûrni. Az, hogy neked mennyire élénk a fantáziád és mennyire tudod leutánozni valamely lányregény stílusát, az engem speciel nem igazán érdekel, abból már eleget láthattunk, olvashattunk...

Ez szerencsés fordulat kapcsolatunkban !

nem vagy az esetem bocsi :-)

Irónia volt cukifalat és figyu:

"de nekem és más csajoknak" ezt faszán félre tudom érteni, ha akarom és én már csak ilyen vagyok ! 😄DD

gondolkozz mielõtt írsz
rajta kívûl más csajoknak...

Csak az OFF a lényeg !!! 😄DD

"nem irodalom, de nem is undorító
és biztos nem tudtál" De tudtam volna de nem tettem szerencsére 😛PP


"amúgy több évvel ezelõttiek de nekem és más csajoknak speciel tetszettek
és nem Júlia szint bár ilyeneket nem olvasok :-)"
" zsák a foltját" 😄DDDDDDDDDDDDD


"amúgy meg offoltok P"
S akkor mi van????? 😛PPPP

Én nem vagyok NEM, én csupa igen vagyok, nagy "I"-vel !!!

"neked és más csajoknak" ??? TE nem is vagy férfi ?!! Jah bocs, akkor jók az írásaid...

nem irodalom, de nem is undorító
és biztos nem tudtál

amúgy több évvel ezelõttiek de nekem és más csajoknak speciel tetszettek
és nem Júlia szint bár ilyeneket nem olvasok :-)

amúgy meg offoltok P

Már csak a nemünkbõl adódóan is 😊))))))

Ezt te meg honnan tudod ?!! (vajon)

Nem akarok én legyûrni senkit....TEEEEEEE!!!!
Nem vagyunk egy súlycsoportban 😊)))))

AZ nem ugyanaz ! Egy nõtõl ez sokkal megsemmisítõbb ! Mert csak egy nõ lehet az, aki legyûrhet egy férfit !

Arra itt vagy te!!!!! 😄DDDDDD

Nem illik meghátrálni, zúzd csak szét a hamvas kis lelkét a kismocsoknak ! Legyen végre férfi 1x az életben ! 😄DD

Amúgy meg a #19-est nem neked címeztem....

A nyál nem féfias vonás ! pont-> "."

És nehogy megint besértõdjél 😛PP

Na ne haragudj de most kierõszakoltad belõlem!

Te mit gondolsz mi ez???? IRODALOM????? Vagy mi????

Nem nem tudok ilyet. ( hál istennek )
Bár 18 évesen biztos tudtam volna 😊))))
Sztem te is kinövöd majd 😊)))))))

1. sztem az enyémben semmi ilyen nincs
(a nemes szó nemis szerepel :-)
2. Ez nem ilyenekbõl vagy máshonnan beollózott
3. Lássuk tudsz-e jobbat

Nem beszólós Topig

Jaj Brekike nem akarlak én bántani téged.Bocs, hogy ez a véleményem igazán nem akartam. De nekem ezekrõl azirományokról a 18 éves magam jut eszembe amikor elõszõr megjelentek a Júlia regények. 10 -15 elolvasása után kissé megcsömörlöttem a hogyan szorítja nemes vesszejét stb dumáktól....

sztem pl a 18-ast el sem olvastad rendesen

bírom azokat akik egybõl csak kritizáni tudnak
sztem az beszéljen így -esetleg- aki jobbat tud irni

😄DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDdd

MEKKORA SZMÁJLI!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

szívesen.
Ez amolyan szellemi .......ció 😊))))

kösz

hányinger topic

Balatoni nyár

Szürke hétköznapreggel, a belváros egyik tekintélyes épületének ötödik emeleti irodájából szemlélve, az utcán hömpölygõ emberáradat, mint valami hatalmas kígyó tekergõzik az utcákon.
A tömegbõl kiválik egy vékony, szemüveges szõke középhosszú, összefogott hajú lány, aki sietõs léptekkel igyekszik lépést tartani a rohanó idõvel, és eltûnik a kapualjban. Hosszú léptekkel igyekszik az iroda felé, mintha késésben lenne, pedig fél órás elõnyben van. De még így sem tudta soha megelõzni fõnökét, aki már az irataiba temetkezve ül az íróasztalánál. Az ajtó elõtt elsuhanó tündér csengõ hangjára lesz figyelmes és csak annyi idõre hagyja abba a munkát, hogy üdvözölje és egy kedves bókot elejtsen a lány felé. Nagyon jólesik a kedvessége, amit már fél éve minden egyes reggel megkap, és értelmet ad az üres hétköznapoknak.
Kioson a tea konyhába és feltesz egy jó erõs KV-t, hogy viszonozni tudjon valamit a fõnökének. Gondolataiba merülve vár miközben fantáziája elkalandozik. Elõveszi fõnöke kedvenc bordó bögréjét és beletölti a forró KV-t.
A felcsörrenõ telefon hangjára észbe kap és megégeti puha ujját. Sietne felvenni, de újra csend támad: a fõnöke már megelõzte.
Egy gyenge elhalkuló hang közölte a telefonban, hogy nem tud ma bemenni dogozni.
Az üzlettárs volt.
Valami betegségre hivatkozott. A fõnök megértõnek mutatkozott, de miután befejezték, idegesen csapta le a kagylót.
Közben a konyhában a lány puha ajkaival próbálja enyhíteni ujjának lüktetõ fájdalmát és lassan elindul az iroda felé.
Az íróasztalnál ülõ fõnök figyelmét valami félre vonja:
Hirtelen fel pillant és az ajtóban álló szõke tündérre szegezi tekintetét, aki egyik kezében valami csodás illatú ajándékot tart, miközben varázslatos vörös ajkai közt próbál enyhülést keresni finom kecses ujja.
A fiú nem tudja levenni a szemét arról a csodás izgató látványról, ami elé tárult.
Kicsit zavarba jön a lány és sietve távozni akar. Közli vele, hogy ne siessen olyan nagyon, mert rengeteg átbeszélnivalójuk van a mai nappal kapcsolatban, mivel hogy kettesben maradtak. Kihúz egy széket az asztal alól és megkéri, hogy foglaljon helyet. A lánynak megakad a tekintete a srác szürke ingujján kidomborodó izmokon. Félre kapva pillantását egyenesen bele néz azokba az izzó kék szemekbe, amelyek régóta hatalmukba kerítették. Oda nyújtja félénken a bögrét, de kicsit elügyetlenkedi a dolgot, mert egyszerre nyúlnak érte és a KV kilöttyen a lány hófehér blúzára.
Hirtelen felpattan és kirohan a tea konyha irányába. A srác átkozza kétbalkezességét és idegesen beletúr rövid kócos barna hajába.
Ahogy kilép az ajtón, ugyanavval a lendülettel vissza is táncol a meglepetés erejétõl. Hátrálva közelít az íróasztalhoz, miközben majdnem elesik a kihúzott székben. Az ajtóban megjelenik a lány blúz nélkül, csak egy csipkés melltartó van rajta, egy fehér harisnyakötõ és harisnya. A srác nem tud betelni az eléje táruló gyönyörû látvánnyal és szünet nélkül vizsgálja szemeivel a lány minden egyes részletét.
Lassan megindul a kõvé dermedt áldozat felé elszántan, mint a legtitkosabb álmaiban amelyekrõl reggelente szokott ábrándozni, mikor íróasztala fölé görnyedve vágyainak uralóját. Már régóta elhatározta, hogy valamivel viszonozni fogja azokat a kedvességeket, amiket azidõ alatt kapott, mióta itt dolgozik. Igaz kis bókok voltak, de elegek ahhoz, hogy jó kedvvel induljon az üres hétköznapoknak. A srác nem is remélte, hogy valaha is az asztal szélességénél közelebb kerülhet vágyainak titkos istennõjéhez.
Kicsit furcsának tartja, hogy a lány átveszi a kezdeményezést, de nem áll ellen, sõt kicsit izgatónak is tartja, mikor lassan kibontja szürke nyakkendõjét. A fiú lépés elõnyben van, mert partnerén már csak melltartó van felül. Az ing kigombolásában már besegít már amennyire tud, mert figyelmét még mindig leköti a csodálatos tájkép. Finom mozdulatokkal félrehúzza a melltartó vékony pántját és érzéki csókokkal illeti a lány bársonyosan puha bõrét. Lassan csúszik lejjebb és lejjebb a keze, hogy kiszabadítsa börtönébõl azokat a formás idomokat, melyek vágyainak tárgyát képzik már régóta. A lány miután ledobta a szürke inget kezébõl, lassan végig simítja érzéki ujjaival a srác mellkasát és megpihen pár pillanatra a vállán. A fiú megragadja vékony izmos karjaival szerelmét és felemeli az íróasztalra. Gyengéden végig cirógatja a lány egész testét, de a csípõ körül elakad, valami feleslegeset vél felfedezni, ami nem illik bele a képbe.
Hát persze!
Finoman kikapcsolja a harisnyakötõ csatjait, hogy el tudja távolítani a maradék útban lévõ selyem költeményt, ami a vágyaik beteljesülésének útjában állt. Egy laza mozdulattal kioldja derékszíját mi által úgy hullik le a nadrágja, mint az asztalról félresöpört irathalmaz. Ugyan erre a sorsra jut az alatta rejtõzõ boxer alsó is. Megmarkolva a lány kezét felhúzza õt és végig simítja bársonyos bõrét az arcától a combjáig, lassan, minden részletre gondosan ügyelve. Átkarolják egymást és forró szerelmük heves csókban tör a felszínre. A fiú ajka lassan lefelé vándorol. A vágytól duzzadó keblek szomjazzák a gyengédkényeztetést, közben kezei újabb kalandok után néznek, és elindulnak lefelé az ismeretlen táj meghódítására. Hangosan felszisszen a lány mikor olyan helyre tévedtek a kíváncsi ujjak, ahol a gyönyör lakozik. Az ajkak is követik a már kitaposott ösvényt a biztos cél felé, miközben körmeivel a fiú széles hátát barázdálja. A combok belsõ része és a környezõ területek roppant érzékenyek, ezért rendkívüli óvatosságot igényel a környék bebarangolása.
A gyönyör kapuja hirtelen feltárul a szerencsés utazó elõtt és bebocsátást nyervén forró ajkaival ébresztgeti a szunnyadó vágyat. Hûvös nyelvének érintése hidegzuhanyként borzolja fel az érzékeket.
A lány felhúzza térdre ereszkedett lovagját és magához rántja. Combjaival átkulcsolva jelzi vágyainak következõ állomását. Végig simítja a fiú izmos mellkasát, barázdás hasfalát és végül elérkezve céljához, kezébe veszi szeretõje legérzékenyebb részét és beinvitálja a testi örömök álomvilágába. Forrón egymásba fonódva az érzelmek hullámain ringanak, egymás legapróbb rezdüléseire reagálva módosítják a ritmust.
A heves szerelmi tusának szinte semmi sem állhat útjába, sorra repülnek le az asztalról a különféle tárgyak, melyek végül a kék kárpiton pihennek meg. Egyre hangosabb jelek utalnak arra, hogy a lány közeledik vágyainak beteljesüléséhez, behunyt szemmel tartja a fiú testét magán, combjaival olyan erõsen fonja át, mint egy áldozatát szorító óriási Pyton. A tüzelõ kék szemek hirtelen könnybe lábadnak és elhomályosuló világ megszûnik létezni.
Hirtelen néma csend.
Majd együttes erõvel robban ki a beteljesülés hangos érzéki sóhajok közepette.
Erõtlenül hullnak az asztal hûvös lapjára és hosszú percekig mozdulatlanul fekszenek összefonódva, mintha ez a pillanat örökké tartana, az idõk végtelen tengerén.

Nem folytatod? Vagy nincs tovább?

Másfél óráig tartott elolvasni? 😊
Biztos erõsen küzdöttél a sírással, s a könnyeidtõl nem láttad a szöveget 😊))

bár kissé csöpögõs 😊

Ezen a fórumon sztem ne várj több komolyságot, inkább chat folyik mindenhol.

sg blogggggg!!!!!!!!
looool!!!😊)

Bocs. A 'beugatás' alatt csak azt értettem, hogy sajna sok értelmes téma/topic tele van mindenféle beszólással, s a végén pont a topic lényege tûnik el a semmibe, s csak valami idétlen zagyvaság marad.

ezis tiszta olyan, mint szodáj regénye a gumiban 😛

Nem beugatásnak szántam eccerûen csak kérdeztam!!!

Kopiztam. De kb. 1-2 óra volt mindegyik darab. Romlik a memóriám, azért ... 😊
Na, még jó, hogy írtam, hogy ne beugatós topic legyen... 😞

😛PPPPPPPP

kopizza te fasz....😄

Ezeket meddig írod ???

2004. március 17. szerda

Délelõtt bementem az üzletbe Katkához, hogy megkérdezzem, megyünk-e akkor csempét nézni a konyhámhoz. Persze, hogy mentünk. Találka a Kisbüfé elõtt 2-kor.
Piac, abc, haza, majd 1 óra magasságában elkezdtem készülõdni. Fürdés, majd szûk, kék farmer, kék kockás ing, fekete cipõ, aranynyaklánc, sok parfûm felvétele.
Öt perccel két óra elõtt értem a megbeszélt helyre. Már távolból láttam, hogy a kövön ül és engem vár. Aranyos volt...
Elindultunk gyalog a villamosmegálló irányába. Közben beszélgettünk: elõször udvariaskodó kérdések, hogy: "sokat kellett-e rám várnia" (nem, mert nemrég érkezett õ is), meg hogy "sok volt e ma a munka" (csak a szokásos).
Persze a fõ kérdés (poén) akkor is és a nap folyamán többször is az volt, hogy nem fogunk-e lebukni, mivel tulajdonképpen ez egy titkos találka volt, bár én tényleg a konyhához csempét nézni hívtam magammal mondván, hogy úgyis õ fog majd benne fõzõcskézni, és neki kell, hogy tetszen az egész.
A történethez még az is hozzátartozik, hogy amióta megismertük egymást, azóta avval szédítem, hogy ha kész lesz a lakásfelújításom, akkor majd beköltözhet. Úgy látszik sikeres volt az ostrom, mert elindultunk elsõ közös randinkra, bár akkor még nem tudtuk mi fog ebbõl kisülni a nap végére.
Mindketten keveset aludtunk elõzõ éjszaka, s ehhez mérten kótyagosak voltunk.
Fõleg õ mondta, hogy egész délelõtt nem bírt magával, teljesen idétlen volt, de én nem láttam rajta semmi ilyesmit, vagy csak egyszerûen nem erre figyeltem...
Mondtam, hogy nem autóval megyünk, hogy ha erre számított, de nem erre számított, s - utólag megtudva - ezen a kijelentésemen egy kicsit meg is sértõdött, hogy minek nézem én õt. De akkor ezt persze nem mondta.
Mentünk a villamosmegálló felé, én persze a szokásos öles lépteimmel haladva, de szerencsére hamar észrevettem, s kisebbeket léptem, de megjegyezte, hogy én is olyan vagyok mint a többi férfi, állandóan rohanni kell utánam.
S hogy mirõl is beszélgettünk még? Nem is tudom pontosan. Sütött a nap, meleg volt (kb 20 fok), rajta farmernadrág, egy szûk, fekete, vékony pulóver (póló?), és farmer dzseki volt, emiatt egy kicsit melege volt, úgyhogy a villamosmegállóban az eresz alá álltunk be.
Hamar jött a villamos, s a középsõ kocsit céloztuk meg. Õ szállt fel elõször, de én nem tudtam rögtön utána menni, mert egy babakocsis kismama is próbált felszállni, s imponálni akarván megpróbáltam segíteni, de a végén majdnem lemaradtam a villamosról, ráadásul Katka nem is nagyon figyelte mi folyik a háta mögött, úgyhogy akcióm tulajdonképpen felesleges volt. Hát ezért töröm én magam? 😊
A villamoson tájékoztattam az útirányról, de nem jutottunk messzire, mert hamar kitalálta, hogy õ inkább sétálni szeretne és nem csempét nézni. Nem kellett kétszer mondania... Leszálltunk, átmentünk az aluljárón a másik oldara, s a Hídon keresztül átsétáltunk a Szigetre. Fújt a szél, a szemébe por ment, az úton mindenféle autó döngetett úgy, hogy alattunk mozgott a híd, s közben ecseteltem, hogy van nekem egy ismerõsöm akinek annyira tériszonya van, hogy nem mer átmenni egy hídon sem.
De mint kiderült ez rá is teljesen igaz volt, úgyhogy hiába is próbáltam megmutatni, milyen szép örvények vannak a Folyóban, erre valahogy nem volt igazán kíváncsi. Nem is értem, hogy miért... 😊
Beértünk a szigetre. Csend, béke, nyugalom, séta a nagyrét irányába, majd azon keresztül a romokhoz. Közben meglepõ kérdést intézett hozzám: "Ez most randi"?
Tényleg meglepõ volt, mert szerettem volna, hogy így legyen, de eszember sem jutott, hogy ez meg is történhet. Azt hittem, hogy csak játszadozunk, barátkozunk.
Szóval nekem lett szegezve a kérdés, s többnyire az ilyen nekem szegezett kérdésekre nem szoktam egyenesen válaszolni, úgyhogy egy darabig próbáltam viccelõdve kerülni a határozott válaszadást. A végén azt hiszem csak annyit sikerült belõlem kicsikarni, hogy „lehet az is”. Egy másik kérdést is feltett a nap folyamán többször, de ezt elsõsorban saját magának: "mit keresek én itt?". De erre igazán egyikünk sem tudta a választ, csak sodortattuk magunkat az ‘árral’.
A romokhoz elérve felmásztunk az egyik vastag, de nem túl magas falra, leültünk, beszélgettünk. Rögtön a másik legmélyebb magánügyeibe turkáltunk bele, volt barátnõk és barátok (utóbbiak persze nála), hány darab, milyen hosszan, mennyire komoly...
Családok és azok állapotai, volt és jelenlegi szülõk, stb. Majd pedig a fõ téma: nyilatkozzak, hogy mit is szeretnék Tõle.
Én, mint egy kissé bonyolult lélek, ha akartam se tudtam volna erre válaszolni, de azért azt elmondtam, hogy én félig komolyan, félig viccesen próbáltam õt meghódítani, s nem is reméltem igazán, hogy Õ erre beadja a derekát, mivel mondta régebben, hogy többen is próbálkoztak már nála, de persze mindegyiket rövid úton kikosarazta, fõleg azért mert több éve együtt él a barátjával, és soha sem jutott eszébe, hogy megcsalja õt bárkivel is...
Talán akkor, talán késõbb vetõdött (vetettem) fel a kérdés, hogy: "De akkor mi a helyzet velem?"
De erre meg õ nem tudott mit mondani, mert ez volt a nagy dilemma...
Miután kockásra ültük a hátsóinkat a szabálytalan köveken, továbbálltunk, de rövid séta után a Virágos-kert északi végében leültünk egy fehér padra. Közel egymáshoz... itt már túl sok szó nem esett (ha jól emlékszem), kisgyerekek futkároztak körülöttünk, miközben mi egymással szemben ülve, többnyire csak egymást néztük. Néha megsimogattam a kezét, játszottam az ujjaival, néha ‘véletlenül’ a lábán is végigfutott a kezem, közben azon gondolkoztam, hogy õ most nagyon szeretne tõlem valamit, amit õ már talán végiggondolt magában, de engem meg nagyon váratlanul ért ez az egész, mert tetszett ugyan a lány, de igazán alig ismertük még egymást, s nem tudtam eldönteni hamarjában, hogy mi is legyen kettõnkkel.
De azt tudtam, hogy ha döntök, akkor azzal megpecsételem mindkettõnk sorsát.
Ezért még nem történt semmi, csak néztük egymást. Majd rövid idõ múlva innen is felálltunk, továbbsétáltunk. Közben azzal a hasonlattal álltam elõ, mintha ülnénk a medence szélén, de még nem tudjuk, hogy megmártózzunk-e vagy sem, úgyhogy még csak fröcsköljük egymásra a vizet. Erre azt mondta, hogy szerinte már kezdünk belegázolni a vízbe...
Elmentünk a vadaspark mellett, megnéztük a kacsákat, "milyen aranyosak", "persze" – mondtam – "de tepsiben sokkal aranyosabbak", fel is háborodott. 😊
Vattacukrot nem ettünk, helyette viszont sok rágót (ill. én csak egyet) rágtunk el.
Séta tovább. Kinéztük elõször egy nagy fa törzsét, hogy majd arra leülünk, de ehhez egy kis dagonyán is át kellett gázolni, s ráadásul a fatörzs sem volt számunkra megfelelõ, de hamar észrevettünk odébb egy üres padot, megcéloztuk, elfoglaltuk.
Ültünk megint egymással szemben, szemezés, egy kis simogatás, ujjak és kezek babrálása.
Aztán pedig az elhatározás és a megoldás egyszerre született:
Kértem, hogy forduljon meg, üljön nekem háttal, majd amikor ezt megtette, magamhoz húztam, átöleltem a derekát, majd adtam néhány finom puszit oldalról a nyakára. Halkan felsóhajtott.Úgy tûnt, teccik neki a dolog. (Reméltem is, hogy ez az akció nem fogja hidegen hagyni. 😊 )
Innentõl már nem is volt kérdéses semmi sem. Elcsattant az elsõ csók, hamar elõkerültek a nyelvek is, nyakpuszilgatás, fülharapdálás, a szabad majd késõbb a rejtett bõrfelületek feltérképezése a kezekkel. Én a hátát simogattam a póló alatt, õ pedig az ingem ujján és a gomblyukaim között próbált hozzám közelférkõzni. Persze hagytam, õ is hagyta.
Mintha már régóta ismertük volna egymást, tabuk és gátlások nélkül, a közerkölcs és a jóizlés határát erõsen súrolva. Mivel a pad egy gyalogút mellett volt, s közben az emberek mellettünk jártak-keltek, biciklisták száguldoztak, bringóhintók csilingeltek, de ezt mi valahogy egy jó darabig észre sem vettük, mintha megszûnt volna körülöttünk a világ. Finom selymes bõre, odaadó ajkai, izgató domborulatai hosszú idõre lekötötték külsõ és belsõ érzékszerveimet.
Hamar eljutottunk abba az állapotba, amikor az ember már többet szeretne egy kis csóknál és simogatásnál. Én talán még nem is annyira, mert inkább arra koncentráltam, hogy neki örömet szerezzek, de õ azt mondta, hogy végig futott rajta valamiféle borzongás, de nem a hidegtõl...
Talán fél órát, talán egy órát voltunk ott, nem emlékszem. Repült az idõ, s mi repültünk vele együtt.
Persze, hogy ne legyen olyan unalamas ez a délután (bár eddig sem volt az), továbbmentünk (most már a kezét fogtam vagy a kisujjunkat akasztottuk össze), de hamar találtunk egy újabb padot, egy nagy rét közepén, napsütéssel kivilágítva.
Leültünk, éleveztük a csendet, a madárcsicsergést, s nem utolsósorban egymás társaságát. Egy kicsit beszélgettünk, egy kicsit az ölében is feküdtem, a többire nem nagyon emlékszem.
A fontos dolgokat már megbeszéltük, szavak helyett simogatással és csókokkal adtuk egymás tudtára, hogy mit szeretnénk: egymást.
De jött egy focicsapat, s úgy találtuk, hogy minket fognak kapufának használni, úgyhogy innen is hamar továbbálltunk.
Talán ettõl kezdve lettünk még rosszabbak, néhány eddig elkerült vidéket is felfedeztünk a másikon, néha elölrõl, néha pedig hátulról simogatva egymást.
Lesétáltunk a Partra, közben többször is eltévedt a kezünk. A parton találtunk egy lépcsõt, Katka leterítette a kabátját, amire leültünk.
Egy kis csók, egy kis simogatás, egy kis beszélgetés, például arról, hogy milyen fazonra van nyírva a 'haja'. Bármit kérdezhettünk a másiktól, mindenre választ kaptunk.
A nap kezdett lemenni, mi meg elindultunk hazafelé.
De az út hosszú volt, mi pedig gyakran 'eltévedtünk', többször is csók- és simogatás-szünetet tartottunk. Egy nagyobb bokor takarásában pedig méretet vettem kezeimmel a fenekérõl, persze nadrágon belül, majd a romokhoz újra elérvén amikor már egy kicsit sötétebb lett, kigombolva a nadrágját egy kicsit megsimogattam ott is...
Ezek után Katka kénytelen volt elszívni egy cigit, hogy egy kicsit megnyugodjon. 😊 (igaz ugyan, hogy utálom, ha egy nõ cigizik, de még ezt is elnéztem neki)
A nagy rétnél még invitálni akart, hogy nézzük meg közelebrõl a füvet, de ezt már azért mégsem hagyhattam.
Besötétedett. Elgyalogoltunk a villamosmegállóig, majd ott elváltak útjaink.

2004. március 23. kedd

7:50-re állítottam be az ébresztõórát, de utána kellett vagy fél óra mire magamhoz tértem. Gyorsan felöltöztem, elmentem a piacra és a közértbe egy kis reggeliért, utána haza, egy kis rendcsinálás, de nem is tudtam mindent befejezni, mert 9 elõtt öt perccel megérkezett…
A kaputelefonon szólt fel, próbáltam neki kinyitni a kaput, de az többszöri próbálkozásra sem sikerült, úgyhogy gyorsan felkapkodtam magamra ruháimat (egy rövid vászonnadrágot és egy pólót), majd gyorsan letrappoltam a lépcsõn.
A földszinten várt. Hozott kettõnknek reggelit is, s ez nagyon meglepett. Kedves dolog volt. Gyalog mentünk fel, kinyitottam az ajtót, bementünk, de kértem, hogy ne nagyon nézzen körül, mert a lakás felújítás alatt volt, emiatt az elõszobában csak a csupasz falak meredeztek. Kabát, cipõ, majd be a szobámba.
Leültünk az ágyamra. Kérdeztem, szeretne-e zenét hallgatni (persze), s bekapcsoltam a számítógépet és az erõsítõt, s egy kis technikai birkózás (gomb be, kábel össze) ("mindjárt, csak egy kis technikai malõr") után régi magyar zenéket hallgattunk.
Át akartam rakni a párnámat az ágy egyik végébe, hogy én annak dõlök, õ pedig nekem, de ezalatt õ egyszerûen csak végigfeküdt az ágyamon a plüss állataimat használva derékaljnak. Egy kicsit lejjebb eresztettem a redõnyt, hogy a szobában egy kis félhomály legyem és persze lefeküdtem mellé.
Beszélgettünk. Feltártuk egymás elõtt múltunk legsötétebb foltjait a gyerekkortól mostanáig. Nekem sem volt épp felhõtlen gyerekkorom, de az õ története elég szomorú volt. Magyarázatot adott arra is, hogy miért nem (lesz) képes szakítani a barátjával még akkor sem, ha esetleg velem szívesebben lenne együtt: mert sokkal és sokmindenért (hálával) tartozik neki, bár én ezt akkor sem, azóta sem tudom teljesen megérteni...
Sajnáltam õt, szomorú is voltam a hallottak miatt, de megértettem a dolgot. Neki a könnyei csorogtak, mert tudta, bármit is tesz, azzal valakit megbánt. Próbáltam vigasztalni, puszilgattam, simogattam az arcát, s egy idõ után megnyugodott. De a simogatást nem hagytam abba, mert finom bársonyos bõre vonzotta a kezemet, s úgy tûnt jól esik neki is, amit csinálok. Aztán valamikor kigombolta a nadrágját, nem is tudom pontosan miért. Megmutatta a hasán lévõ - szerinte nagyon csúnya - vakbélmûtét nyomait (késõbb én is megmutattam ugyanezt magamon), de túl sok nem látszott belõle (részben mert sötét volt). Kritizálta még a derekán lévõ plusz kilókat, de én mondtam, hogy nekem õ így is nagyon tetszik. Szemrevételeztem a bugyiját is, kérdezte, hogy én milyet szeretnék rajta látni, nagyjából leírtam neki. Szexuális szokásainkról beszéltünk ("hogy állsz az orális szexszel?"). Ebben is – mint annyi másban – megegyezett az ízlésünk.
Nemsokára feltérdelt az ágyon, s - a pulóver alatt - levette magáról a melltartóját, mondván, hogy kényelmetlen. De már nem feküdtünk vissza, mert mondtam, hogy menjünk át a másik szobába, mert ott egy nagyobb ágy van, erre azt mondta, hogy nem tudja, merre van. Kézen fogtam és megmutattam…
Az ágy nem volt bevetve. Belefeküdt. Próbáltam lehúzni szûk farmernadrágját, de végül rábíztam a dolgot. Egy kis unszolásra levette a pulcsit is hamar, s ott feküdt elõttem egy szál bugyiban. Nagyon szép és izgató látvány volt. Kitornásztam magamat a nadrágomból, levettem a pólómat, majd melléfeküdtem. Nem voltunk gátlásosak, simogattuk, csókoltuk egymást, s hamar eltévedt a kezünk a legérzékenyebb pontok felé. Talán õ volt, aki kezdeményezett: lejjebb húzta egy kicsit a rajtam lévõ alsónadrágot, s elõször egy kis puszit adott a nemesebbik testrészemre, majd oldalról fogta át ajkaival, utána szabályos ütemben izgatott egy rövid ideig…
Nem hagytam sokáig, mert én is szerettem volna valami hasonlót csinálni, de a bugyiját egy darabig nem hagyta magáról lehúzni, hiába is kérleltem, úgyhogy elõször csak oldalra húzva tudtam nyelvemmel belekóstolni a legfinomabb testrés(z)ébe, de késõbb – többszöri próbálkozás és unszolás után – elõször róla, majd rólam is lekerült a megmaradt egyetlen ruhadarab.
Egyszerre is csináltuk (bár én voltam felül, s ez egy kicsit furcsa volt), külön-külön is. Nagyon jó (és finom) volt a lába között hasalni és a nyelvemmel izgatni legérzékenyebb pontjait, miközben õ halk, kéjes hangokkal adta tudtomra, hogy jólesik neki, amit vele teszek…
Mondta, hogy szeretné, ha benne lennék (és még kérdezett valami fontosat), de végül is nem tettük fel az i-re a pontot, elsõsorban mert én nem szerettem volna igazán. És ezt sajnos nem az eszem diktálta, hanem a testem. Úgy éreztem, hogy ha megtörténik a dolog, akkor sem lesz az enyém. De megkérdezte, hogy nem kívánom õt, azért nem megy? Én erre adtam egy kitérõ választ, ami csak fél igazság volt…
Egy kicsit még összebújtunk, majd felöltöztünk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Az ölembe ült, átöleltem, mondtam: "most nem cserélnék senkivel", és ez nagyon is így volt.
Dél körül elment, de az illatát otthagyta a párnámon. Még két nap múlva is elég volt csak belefúrni a fejem a párnába, máris megjelent elõttem ez a délelõtt…

2004. március 30. kedd

Éjszaka keveset aludtam, hajnalig forgolódtam, s utána is csak egy rövid, nem túl pihentetõt tudtam csak aludni. Nehezen tudtam elhatározni, mi legyen kettõnkkel. Elengedjem? Vagy ragaszkodjak hozzá? Mi a jobb neki? És nekem? Nekünk?
Tíz óra körül ébredtem, de egy darabig még az ágyban feküdtem. Felkeljek? Érdemes?
Végül mégiscsak felkeltem, nekiálltam egy kis rendcsinálásnak. Közben közért, majd piac. Délután 1-re kész voltam mindennel: rendrakás, fürdés, borotválkozás.
Fél kettõ körül felszólt a kaputelefonon, hogy késik 10-15 percet, mert van még egy kis dolga. Majd jött (becsöngetett az ajtón). Kabát, cipõ, be a szobámba.
Rögtön azzal kezdte, hogy eléggé zûrös napja volt (rossz jel), mert reggel összeveszett a barátjával (hm, ez viszont jó jel, talán mégicsak felém billen a mérleg?).
Zene bekapcs, ágy elfoglal (elõször ülve, majd hamar fekve). Simogatás, csókolózás: ez még megy, ebben megvan az egyetértés. Beszélgetés: egyre távolabb érzem magamtól. De ezt már részben elfogadtam, elkönyveltem. Tenni ellene vagy érte nem tudtam, vagy inkább egyszerûen nem volt hozzá energiám. Elmondta, hogy félig-meddig már kibékült a barátjával (még úgy is), ezek után érthetõ volt, hogy ezen a napon a simogatásnál (bár ez elég alapos volt) messzebb nem jutottunk el. Nem is hagyta, de engem is a már ismert érzés kerített hatalmába: ha nem lehet teljesen az enyém, akkor nem is akarok, nem is kívánok tõle túl sokat. És még ott volt a már meglévõ probléma: nem a külseje miatt tetszett meg, mert ha emiatt gerjedtem volna rá eredendõen, akkor biztos sokkal jobban érdkelt volna engem is a téma. De én a lelkivilágát, a gondolkodását szerettem meg (ill. olyan volt, mintha megtaláltam volna a lelki társamat, akivel teljesen egy hullámhosszon tudok gondolkozni).
Beszélgettünk kettõnkrõl. Mint mindig, most is ugyanazt gondoltuk, ugyanazt mondtuk: együtt nem megy a folytatás, egymás nélkül képtelenek vagyunk élni. Legalább is most mindketten ezt éreztük. Szakítsunk vagy folytassuk a bújkálást és hazudozást? Mindkettõ rossz ötletnek tûnt.
Aztán a változatosság kedvéért elõszedtem a régi fényképalbumot, gyerekkori képeket, rólam, a családról ("szüleid milyen jól néztek ki együtt", "csak kár, hogy elváltak"), majd volt barátnõim képeire is kiváncsi volt, hát megmutattam a két legfontosabbat („egyeske és kettecske”😉. Cserébe õ is mutatott (hozott) magáról egy néhány évvel ezelõtt készült képet, uhh, azt hittem lepadlózok, mert olyan jól nézett ki rajta (szép barna bõr, világosbarna haj), úgyhogy sokáig személtem, memorizáltam hajdani csodás külsejét, mert sajnos a képet nem akarta nekem adni...
Kár, hogy régebben nem ismertük egymást, pedig akár találkozhattunk is, mert állítólag elég régóta és elég sokat járt már környékünkön (talán ezért is éreztük úgy, mintha idõtlen idõk óta ismernénk egymást).
Fényképek el, zene vissza. Csók, simogatás, most már egy kicsit merészebben. Póló alatt, nadrág alatt, de még bõr felett. Kigombolta az ingemet, és elkezdte puszilgatni, simogatni a mellkasomat és a hasamat. Én eddig azt hittem, hogy csiklandós vagyok, s ezért nem szeretem, ha simogatnak, de õ még ezt is tökéletesen csinálta, úgyhogy borzongás futott át rajtam többször is (hangyák fel és le). De aztán csere: én kerekedtem felülre. A hasát simogattam, puszilgattam, a nadrágját kigomboltam (többször is, mert mindig visszagombolta), bugyijára leheltem néhány csókot, s egy kicsit összekócoltam a rövidre nyírt 'haját' is. Majd háturól vettem kezelésbe: maszíroztam a hátát (közben feljebb húztam a rajta lévõ trikót és kicsatoltam a melltartóját), simogattam és finoman harapdáltam a bõrét, ahol csak kilátszott... Nagyjából így telt el ez a délután.
Viccelõdtünk még, hogy kinek milyen igényei vannak a másikkal szemben. Errõl inkább csak õ mondott tippeket (10-kor kel fel, a reggelit vigyem ágyba, du. shoppingolás, este buli, s esetleg a hétvégéken velem is foglalkozik egy kicsit). Csak viccelt, tudom, de én bármit megtettem volna neki, ha kérte volna. De nem kért semmit...
Beszélt még volt barátairól is, családjáról is, hogy nem voltak éppen szegények, sokszor kapott családjától támogatást, de ez valahogy õt sosem érdekelte, s ezért nem is zavarja, hogy én nem vagyok éppen jómódú, de mégis úgy éreztem, hogy ez is közénk állhat.

Esteledett, menni készült. Mi legyen velünk?
"Akkor vége?", kérdezte, "Igen.", válaszoltam. Nincs értelme ezt így folytatni. Talán elfelejtjük egymást, talán késõbb újra megpróbáljuk. Ezt majd az idõ eldönti.
Sírt egy kicsit, én pedig a könnyeit csókoltam. Kérdezte, hogy el fogom-e felejteni, de erre azt mondtam, hogy akit egyszer megszeret az ember, azt egy kicsit mindig is szeretni fogja. Még akkor is, ha már nem leszünk együtt. Amiatt mert most szakítunk, nem fogom kilakoltatni a szívembõl.
Elindult. Azt mondta: "Szeretlek". "Én is szeretlek", válaszoltam, bár nem tudtam, hogy ez mit is jelent most számunkra. Hevesen csókolóztunk, majd szorosan átöleltük egymást, mintha ez lenne az utolsó lehetõség ebben az életben. Remélem, nem így lesz...
Felöltözött, elindult kifelé. Akart még egy búcsúcsókot adni, de aztán csak legyintett, s könnyes szemekkel kilépett az ajtón, én pedig szomorúan néztem utána.
Elment...