Haditechnikai Topic

1.: Gyors reakcióidõ. Elég arra gondolni, hogy például a Német hadseregeket mondjuk a Balkánra mennyi idõ alatt lehet mozgósítani. Közúton, vasúton mondjuk legyen 2 nap a szállítási idõ. Légi szállítással legfeljebb egy nap.

2.: Európa és ezen belül a németek is szeretnének nagyobb globális politikai erõt. Ez egyben azt jelenti, hogy a haderõnek is képesnek kell lennie akár a világ másik felén is megfelelõ erõt felvonultatni. Ezt 65 tonnás harckocsikkal és 55 tonnás önjáró lövegekkel nagyon nehéz megoldani, gyakorlatilag reálisan a tengeri szállítás az egyetlen lehetõség (elvi lehetõség van a C-17A és An-124/An-225 repülõgépek által, ám például Németország ezek egyikével sem rendelkezik - Franciaország sem, csak Anglia, de õ is csak pár darabbal (talán négy? fejbõl mondom). Gyakorlatilag az európai vezetõk (és itt fõleg a mostani német-francia tengelybõl kialakuló német-francia-angol tengelyre kell gondolni, ugyanis a jelenlegi brit miniszterelnök, David Cameron sokkal inkább EU párti, mint két elõdje, Blair és Gordon volt) szeretnék, ha az EU többé-kevésbé képes lenne az USA nélkül is (nagyon-nagyon szélsõséges esetben akár az USA érdekeivel szemben is) katonai erõt felvonultatni és bevetni. Vagyis a "világ rendõre" szerepkört, ami többé-kevésbé jelenleg kizárólagos USA privilégium, elõbb-utóbb az EU is be tudja tölteni.

De tegyük fel tényleg az oroszoktól tartanak. Ott van Grúzia példája, az USA nem akart, más nem tudott beavatkozni. Ha tegyük fel Ukrajna és Oroszország hajba kap, és a németek (vagy az EU) meg akarják védeni az Ukránokat, akkor a légi szállíthatóság nagyon is fontos kérdés lehet.

3.: Hogy a fenébe ne igazítanák a hadseregeket az Iraki/Afganisztáni misszióhoz. Elég ha megnézed a Kanadaiakat példának, akik miután tapasztalták, hogy szükségük van modern nehéz jármûvekre Afganisztánban, egyszerûen kibérelték (és megvásárolták) a németektõl azokat.

Az USA hadserege és a tengerészgyalogság is folyamatosan változik, a HMMWV-k helyett nem véletlenül jelentek meg a nehéz páncélozott, aknarobbanások ellen jobban ellenálló Cougar és társai. Az Iraki és Afganisztáni tapasztalatok miatt változnak az igények, és változik az igényekre adott válasz is.

Biztos analfabéta kérdés, de a németeknek miért fontos a légi szállíthatóság. Õk hosszú távon oroszoktól tarthatnak. A lengyelek is max tõlük, nem fordítva.
Tudom Irak, Afganisztán... de én ehhez nem igazítanák hadsereget. (Tény nem is kértek rá. :-))

A Pzh 2000 története eredetileg még 1986-ban kezdõdött, vagyis hidegháborús múltra tekint vissza. A német hadsereg az 1990-es években még mindig megfelelõnek tartotta, mert az alap doktrínának megfelelt (nehéz hadsereg, ez egyébként még most is él -> Leopard 2A6 harckocsi, korábban Marder, hamarosan Puma lövészpáncélos, PzH 2000 önjáró löveg, Gepard 2 önjáró légvédelmi löveg - hozzá kell tenni, hogy a németeknek van direkt könnyû, légideszant harcjármûve is, a már korábban sokszor említett Wiesel család, amik kb. akkorák, mint egy kispolski, és helikopter rakterében szállítható).

A németeknél egyébként a légi szállítás fontossága miatt van egy "közepes súlyú" önjáró lövegre szóló igény, ezt a KMW úgy oldotta meg, hogy a Pzh 2000 tarackját és közvetlen komponenseit egy új toronyba építették be egy teljesen automatikus töltõberendezéssel, ez az AGM (Artillery Gun Module) rendszer, ami 12,5 tonnát nyom az alváz nélkül. A tornyot aztán különféle alvázakra lehet ráépíteni igény szerint. A német hadsereg elvárja a jó terepjáró képességeit, így az amúgy németeknél is rendszerben lévõ amerikai MLRS rakétatüzérségi jármû alvázára (ami amúgy meg a Bradley-tõl származik) építették rá. A tömege így "csak" 27 tonna (a Pzh 2000 tömege 55 tonna), és így szállítható az Airbus A400M rakterében. A KMW és a General Dynamics készített egy export verziót is az AGM-bõl, aminek a neve Donar, ez az Osztrák-Spanyol Ascod harcjármû család alvázára épül, a tömege 31,5 tonna, ez még elvileg szintén befér az A400M-be.


Az AGM önjáró löveg MLRS alváron, könnyebb, olcsóbb és kisebb személyzetet igényel (csak két fõs a kezelõszemélyzete)


A Donar

Ebbe belegondolva egy modern háborúban egy frontvonal nagyon rövid idõszakú lenne.

Azért ez sokkal összetettebb dolog, a tüzérség csak egy eleme egy hadszíntéren lévõ eszközöknek, ahogy 2003-ban is bebizonyosodott, egy elmaradt technikájú, morálisan és felszerelés terén is messze nem toppon lévõ ellenfelet nagyon gyorsan be lehet darálni.

Ha viszont mindkét fél modern eszközökkel bír, akkor a felállás nagyon kínos is lehet. Sokszor említettem már a tüzérségi radarokat. Most gondold el, hogy ha másik félnek van ilyenje, akkor a telepített, vontatott tüzérségnek nem sok létjogosultsága van, mert az elsõ válaszcsapás a másik oldal tüzérségétõl elsöpri õket. Az önjáró tüzérség létjogosultsága pont ez, lõ 3-4 sorozatot (erre ~20-30 másodperc alatt képes), majd gyorsan odébb áll, hogy a válaszcsapás már a hûlt helyüket találja csak el.

Most nagy becslésre ha belegondol az ember elõrenyomulna Észak Korea pár kilométert a határon és már bombázhatnák ezerrel az önjáró lövegekkel, tarackokkal egész Szöult, persze úgy számolva hogy mindenféle hadüzenet nélkül mire felállna a Dél Koreai hadsereg már elbukott a fõváros.

Ez is sokkal bonyolultabb. Ha Szöult akarná bombázni észak, akkor azt megteheti már a DMZ saját oldaláról is rakétatüzérséggel, tehát a csöves tüzérségnek már csak a romok további rombolása maradna.

Másfelõl ha észak egybõl civil célpontokat támadna, azzal aligha szerezne barátokat délen...

Ha a mai doktrínákhoz nehezen igazítható egy "nehéz sulyú" önjáró tarack akkor a németek miért eröltették egy olyan fegyver kifejlesztését mint a Pzh 2000?

Ebbe belegondolva egy modern háborúban egy frontvonal nagyon rövid idõszakú lenne.

Most nagy becslésre ha belegondol az ember elõrenyomulna Észak Korea pár kilométert a határon és már bombázhatnák ezerrel az önjáró lövegekkel, tarackokkal egész Szöult, persze úgy számolva hogy mindenféle hadüzenet nélkül mire felállna a Dél Koreai hadsereg már elbukott a fõváros.

Na jó ez nagyon fiktív gondolat menet de akkor is.

Hát tudja a fene. Egy speciális V-LAP (Velocity - enhanced Long range Artillery Projectile) lõszert fejlesztettek ki, a sima G6-os 155mm L/45 csõhosszúságú ágyújával 53,6km-re tudja kilõni. A G6 L/52 csõhosszúságú változata (G6L vagy G6-52) érte el a 75km-et 2006-ban, de a tesztlövészet 1000 méterrel a tengerszint felett volt végrehajtva. A G6-52 esetében a V-LAP lõszerrel 67km-es lõtávolság van megadva.

A V-LAP egyébként bár nem irányított lõszer, viszonylag pontosnak minõsül, hosszanti irányban maximális lõtávon ~260m-es, oldalirányban ~50m-es szórással rendelkezik. Persze mindennek ára van, a V-LAP gránát belsejében a base-bleed (nem tudok rá jó magyar szót) és a rakéta-póthajtás van vegyítve, a röppálya csúcsán mûködik csak rakétahajtómûként, amúgy base-bleed. A gránáttestben lévõ robbanóanyag viszont így mindössze 4,5 kg-ot nyom, viszonyítás képen az átlagos 155mm-es gránátok csaknem 7kg robbanóanyaggal vannak töltve.


A V-LAP lõszer keresztmetszete

A 75km-t az bármikor újra eltudná érni? mind1 milyen szórással, mert az Durva lenne Gondolatban Eltudnék lõni Nyíregyházától Miskolcig....

A hatékonyságot milyen szempontból vizsgálod?

A lövegeknél a csõ hosszának növekedés evidens, a Rascal és az ATMOS is eredetileg 155mm L/39 (ugye az L/ utáni szám a csõ ûrméretének a szorzatát jelenti, és ilyen hosszú a lövegcsõ, az L/39 = 155mm x 39 = 6045mm) és L/45-ös löveggel volt tervezve, de már létezik L/52 is. A lõtáv Base-bleed gránátokkal sorrendben 32, 39 és 41km.

A Svédek Archer önjáró lövege szintén az 155mm L/52-es, õ 40km-re lõ base-bleed (errõl késõbb), és 60km-re a speciális Excalibur gránáttal, szintén gumikerekes teherautó alvázon. A franciáknál a Caesar hasonló rendszer, szintén L/52-es löveggel, szintén 40km-es lõtávolsággal. A Base-bleed gránát végén kémiai elven gázt bocsátanak ki, hogy a gránát mögött ne alakuljon ki vákum, ami rontja az áramlástani hatást. Az ilyen rendszert nem tartalmazó hagyományos gránátokkal a lõtávolság 32-35km közötti.

Jelenleg a lõtávolság csúcsát egy Dél-Afrikai G-6 tartja, szintén 155mm L/52-es löveggel, speciális rakéta-póthajtásos gránáttal, ezt 75km-re lõtte ki.

A "másik" irány a könnyû vontatott lövegek, ez ugye az M777, ami ugyan csak L/39 csõhosszúságú 155mm-es, de itt a tömeg csökkentése volt a fõ cél, hogy könnyû legyen a löveget légi úton szállítani, ez egyébként sikerült, az M777 tömege mindössze 3'175kg. A rövidebb csõvel 24,7km-re tud hagyományos, 30km-re rakéta-póthajtásos és 40km-re Excalibur gránátot kilõni. Utóbbi egyébként egy GPS alapú irányítórendszert tartalmaz, szórása 10 méteres. Viszonyításképen a Dél-Afrikai G-6-os 40km-es lõtávon 250m-es hosszanti, és 39m-es keresztirányú szórással bír hagyományos base-bleed, nem irányított gránáttal.

És ezek az új önjáró ütegek mennyire hatékonyak?

Az Izraelieknek volt egy 60 tonnás önjáró tarack elképzelésük, Sholah néven, Merkava alvázon (Mk.I., feltehetõen a régi alvázakat hasznosították volna újra), de sose került gyártásba. A legvalószínûbb ok az, hogy a Merkava hátsó ajtaján keresztül nem igazán lehet kényelmesen mozgatni a nagy méretû 155mm-es gránátokat.

Izrael jelenleg fejlesztés terén a mostanában divatos teherautó alvázas ATMOS 2000 (Tatra alvázon) illetve a mindössze 20 tonnás Rascal lánctalpas alvázon jelent meg. Manapság a "nehéz", lánctalpas önjáró lövegek nem túl népszerûek, drágák, nehezen mozgathatóak, magas az üzemeltetési költségük, a harckocsi testû, erõsen páncélozott önjáró löveg pedig a mai doktrínákban nem igazán találja a helyét. Emlékezetes, hogy még az igen innovatív orosz 152mm-es, ikercsövû L/70-es önjáró ágyútarack fejlesztését is leállították.

Manapság az olcsó, könnyen szállítható (légi szállítás), alacsony üzemeltetési költségû önjáró tüzérség bûvöletében él mindenki.


A Rascal


Az ATMOS 2000 Tatra 6x6 alvázon

Hali

Ugy emlékszem a Merkava4 gyártása befejezödött,a harckocsi csapatok 100%-ra fel vannak töltve Merkavak-al,a gyártósoron egy nehéz 50 tonna körüli lövészpáncélost kezdtek szerelni Nammer néven,mivel a tüzérség is teljesen fel van töltve lánctalpas lövegekkel.

De ha már mindenki itt van egy kérdés.
A Merkava alvázas önjáró löveg miért nem került rendszeresítésre?
Drágább mint egy M-109A*?

Szerintem nem a vétel formáján van a hírben a hangsúly, hanem hogy orosz technikát a NATO. Mondjuk Görögország is használ orosz cuccokat ugyebár... 😊

Már évekkel ezelõtt, Mi-35-ösökkel együtt.

16db Mi-171 és 10db Mi-35, amelyeket 2006/2007-ben szállítottak le.

Bár a vétel kissé túlzás, a Csehekkel szembeni szovjet/orosz tartozás fejében kapták õket.

Az USA vett 31db használt Mi-17-est az oroszoktól 648 millió dollárért, az árban a felújítás is benne van. Ezeket a gépeket az Afgán hadsereg részére adják át. Ezt említi is a forrás. Az USA korábban már vett Mi-17/-171 gépeket Pakisztán és Irak részére is, katonai támogatásként.

A Csehek vettek Mi-171 et?

Ööö, a Mi-171 az micsoda? Csehország és Szlovénia meg NATO tagok. Tehát elvielg megtörént. 😊

Hááttt... azért nem egészen látom át, mert a hivatalos anyagban nincs szó róla, hogy Mk.17-el lesznek innentõl ellátva a SOCOM csókák, csak annyi a helyzet, hogy az Mk.16 túl drága ahhoz képest, hogy a (SOCOM szerint) nem jobb annyival az M4-nél.

HMS Nelson

Az elsõ világháború (akkoriban a "Nagy háború") után a világ azt tapasztalta, hogy ahelyett, hogy alábbhagyna a fegyverkezési verseny, inkább csak elfajul - és paradox módon a szövetségesek között. Nagy Britannia ugyan továbbra is az elsõ volt mennyiségben, de az Egyesült Államokban öt csatahajó és négy csatacirkáló építése folyt, japánban pedig nyolc csatahajó és nyolc csatacirkáló építésérõl döntöttek, míg az angolok négy hatalmas csatacirkáló és négy még nagyobb csatahajó építését tervezték. Hogy a fegyverkezési versenynek véget vessenek (amely a három legnagyobb flottaépítõ állam közül a háborút legjobban megszenvedõ briteket terhelte meg leginkább), egy monstre tárgyalás-sorozat kezdõdött a britek, amerikaiak, japánok, franciák és olaszok részvételével. A Washingtoni fegyverzetkorlátozási tárgyalás 1921 novembere és 1922 februárja között az elsõ ilyen jellegû diplomáciai erõfeszítés volt a világon. Az amerikaiak számára az egyre agresszívabban terjeszkedõ Japánok kordában tartása volt a cél, és egy angol-japán koalíció kialakulásának megakadályozása. Az angolok leginkább egy újabb fegyverkezési versenyt akartak elkerülni, mivel az amúgy is megroggyant gazdaságukat ez már a végletekig kimerítette volna (megjegyzés: a "három nagy" közül valójában csak az amerikaiaknak volt komoly esélyük a terveik végrehajtására, japán és anglia is erején felül tervezte a gyártási programját). A japánok részben azt akarták elérni, hogy a másik két nagyhatalom elismerje Mandzsúria és Mongólia felé való terjeszkedési szándékukat, és hogy egyenrangú félként kezeljék õket az angolok és a japánok. Mellékes, de érdekes vonulata a tárgyalásoknak, hogy az amerikaiak végig lehallgatták/megfigyelték az összes tárgyalófél, és kiemelten a japán tárgyalóbizottság és a Japán közötti kommunikációt, és ezzel a tudással felfegyverkezve sikeresen tudták akaratukat rákényszeríteni a többi tárgyalófélre.


A Washintoni tárgyalóterem, ahol az 1922-es egyezményt aláírták a felek

Az 1922-es Washingtoni egyezmény értelmében Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 533.000-533.000 tonnányi, Japán 320.000 tonnányi, Franciaország és Olaszország 178.000-178.000 tonnányi csatahajó-tömeget engedhetett meg magának, az egyezményt aláíró országok továbbá vállalták, hogy nem építenek 35.560 tonnánál nehezebb csatahajót, és a fõ fegyverzet nem lehet nagyobb ûrméretû, mint 16" (406mm). Ehhez tudni kell, hogy az angolok tervezett csatacirkálói 16"-os fõfegyverzet mellett csaknem 50.000 tonnát, az új csatahajóik pedig már 18"-os (457mm-es) hajóágyúkkal rendelkeztek volna. A hajók vízkiszorításánál úgy határoztak az angol tárgyalóbizottság nyomására, hogy az üzemanyag és kazánok vízkészlete nem számított bele (un. "standard vízkiszorítás"), mivel a brit hajók a hosszújáratú utakra készültek, ezért e nélkül az õ hajóik hátrányban lettek volna. Az egyezmény még korlátozta a repülõgép-hordozók összesített vízkiszorítását is, a brit és amerikai flotta esetében 137.000-137.000, japán esetében 82.000, a franciák és olaszok esetében 61.000-61.000 tonnában. Ezen kívül az tengerészeti bázisok és erõdítések terén is moratóriumot vezetett be, illetve új bázisok létrehozását megtiltotta.

A háttér


Modell az N3 osztályról, jól látható a furcsa toronyelrendezés

Már a "G3" jelû csatacirkálók és az "N3" jelû csatahajóknál is egy új elrendezési tervet vetettek be az angol mérnökök, mégpedig szemben a hagyományos elöl kettõ - hátul kettõ vagy elöl kettõ - hátul egy torony elrendezés helyett két fõ ütegtornyot a felépítmény elõtt helyezték el, a harmadik pedig a híd és a hátra tolt hajógépek közé került, középre. Az új hajóknál a harmadik ütegtorony is a hajóhíd elé került. Ennek az elrendezésnek a tömeg csökkentése volt a célja, mégpedig azért, mert a kor "divatos" páncélozási elrendezése a "mindent vagy semmit" (all-or-nothing) volt. E szerint amit páncélozni kellett (ütegtornyok, övvonal, fedélzet) azt nagyon erõs páncélzattal látták el, de a többi részt, így például a hajóorrt és a tatot szinte semmi sem védte. Az elképzelés az amerikaiaktól származott, akik úgy vélték, hogy a hajóágyúk robbanásszerû fejlõdése miatt a lõtávolság növekedése exponenciális lesz, így hamarosan 20km-nél is messzebbrõl fognak tüzet nyitni egymásra a csatahajók, az egyre nagyobb lövedékek pedig ilyen távolságból már olyan vastag páncélzatot igényelnek, amit egyszerûen nem lehet kivitelezni. Így aztán csak azt kell páncélozni, ami létfontosságú - a fegyverzetet és a hajógépeket. Az elrendezésbõl fakadt, hogy hagyományos elrendezésnél a páncélöv az elsõ ütegtoronytól az utolsóig tartott, közrefogva a felépítményt (és a gépészetet) is. Ha viszont az ütegtornyok elöl vannak elhelyezve, azzal jelentõsen rövidebbre lehetett fogni páncélzat hosszát és ezzel csökkenteni a tömeget.

Az 1922-es Washingtoni egyezmény után a G3 és az N3 tervei abban a formában a kukában végezték, de a britek mindenképpen akartak építeni két csatahajót 16"-os fõfegyverzettel, ugyanis a japánoknak (Nagato-osztály) és az amerikaiaknak (Colorado-osztály) volt ilyenjük. Mivel a korlátozások miatt a csatahajók egy részét ki kellett selejtezni (ez nem okozott akkora gondot, köszönhetõen hogy egy jelentõs részük amúgy is elavult és gyenge fegyverzetû volt, így elsõ vonalbeli hadihajónak már úgy sem felelt meg, itt tipikusan a 12"-os és 13,5"-os fõfegyverzetû egységek kerültek lapátra, pontosabban szeméttelepre), így két, az egyezményben foglalt 35.560 tonnás standard vízkiszorítású egység jöhetett szóba. A mérnökök a G3 és N3 terveibõl kiindulva tehát egy új osztályt hoztak létre három ütegtoronnyal, mindegyikben három 16"-os hajóágyúval.

Az angol humornak megfelelõen e két hajó sem úszhatta meg a gúnyneveket, mivel a szokatlan elrendezés miatt az királyi flotta olajtankereire emlékeztettek, és mivel azok nevei "ol"-ra végzõdtek, ezért csak Nelsol-nak és Rodol-nak becézték õket.


Ebbõl a perspektívából érthetõ, miért gúnyolták olajtankernek a tengerészek

A tûzerõ

A fõ fegyverzet az új 16"-os hajóágyúk képezték, amelyhez vérmes reményeket fûztek. Az angolok az elsõ világháború után alaposan letesztelték a német hajóágyúkat, és végül két új hajóágyú megépítése mellett döntöttek, az egyik egy 16"-os, vagyis 406mm-es L/45 (a lövegcsõ hossza az ûrméret 45-szöröse, vagyis 18,27 méter), ami a G3 csatacirkálókba került volna és egy 18"-os, vagyis 457mm-es L/45 (vagyis 20,565 méter csõhossz) az N3 csatahajók számára. A vizsgáltok alapján arra a döntésre jutottak, hogy átveszik a német hajóágyúk "könnyû" lövedék / nagy torkolati sebesség párosítást, szemben az addig bevált "nehéz" lövedék / kis torkolati sebesség helyett. A Washingtoni fegyverzetkorlátozási egyezmény után a 18"-os hajóágyúk sose készültek el, de a G3-as csatacirkálókhoz tervezett 16"-os hajóágyúkat már megrendelték, és úgy tervezték, hogy ezeket használják fel az új csatahajók esetében is. A 16"-osok azonban nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket, a páncélátütõ képességük alig volt valamivel jobb, mint a korábbi 15"-os hajóágyúké, ellenben a lövegcsõ sokkal jobban elhasználódott a lövéseknél, és így élettartamuk csupán 180 lövés volt (a tervezett élettartam 250 lövés, de ezt sose érték el), miközben a 15"-osoké 335 lövés, ráadásul a szórásképe a 16"-osoknak a lövegcsõ kopásával jelentõsen nagyobb lett. Ennek, illetve annak köszönhetõen, hogy a 15"-os hajólövegek viszonylag egyszerû módosításokkal (a 20°-os csõemelkedés helyett 30°-ok alkalmazásával, illetve új lõszerek bevezetésével) sikerült a lõtávjukat jelentõsen növelni, a 16"-os hajóágyúk egyedül a HMS Nelson és a HMS Rodney fedélzetére kerültek fel, a késõbbiekben inkább a 15"-os hajóágyúkhoz tértek vissza a brit hajóépítõk.

A lövegcsõ huzagolása terén 1937-tõl megjelent a "Mark II." jelölésû huzagolás, ami nagyobb csõnyomást és torkolati sebességet, vagyis nagyobb lõtávot jelentett. A félelmetes mégis az, hogy ezeket a Mark II. huzagolású csöveket szó szerint vegyítették a régebbiekkel, 1937-ben a Rodney "B" tornya két Mark II.-es és egy Mark I.-es csövet kapott, a következõ évben az "X" torony három Mark I.-est, 1942-ben pedig az "A" torony három Mark II.-est. A Nelson 1944-ben a "B" és "X" tornyába kapott új Mark II.-es csöveket, de az "A" toronyban csak 1945-ig nem került be újabb csõ. Az eltérõ csövek miatt a szóráskép eltért (a Rodney B tornyában még egyazon toronyban sem voltak azonos lövegcsövek 1937-tõl!), ami nehezítette a korrekciót.

A másik unikum a három ágyús lövegtorony, a többi ország haditengerészete elõszeretettel fordult ez a fajta beépítési mód irányába, ám az angoloknál nem vált be. Állandó problémák adódtak a lõszerek és a hajtótöltetek (amik selyemzsákokba csomagolt kordittöltetek voltak, és egy ilyen zsák 37kg-ot nyomott, a lövéshez hat ilyet helyeztek el a lövedék mögött) mozgatása komplex rendszer volt. A standard megoldás szerint a hajtótölteteket a hajó legmélyebb (és legbiztonságosabbnak gondolt) pontján tárolták, felette az ágyúlövedékeket tárolták, mindkettõt hidraulikus illetve drótmozgatású liftekkel juttatták fel a lövegtoronyba, több "zsilipen" keresztülmozgatva. A gondok általában itt jelentkeztek, mivel ezen zsilipek feladata volt, hogy megakadályozzák egy robbanás vagy tûz hatásának a lõszerraktárba való jutását, ami azonnal a hajó végét jelentette volna - ám egyben igencsak lassította a lõszerkezelés folyamatát. Az általános vélekedés az, hogy a problémák jó részét orvosolhatták volna, ha a korábbi gyakorlatnak megfelelõen az új tornyot elõször egy szárazföldön felépített modellen letesztelik, ám erre nem került sor valamiért (indokot nem említ egyik forrás sem, talán az ekkoriban jelentõsen megkurtított költségvetés az oka, talán az, hogy sietõs volt a minél elõbbi legyártás). A tornyok forgatását két 400 lóerõs hidraulikus motor egyike biztosította (a másik tartalék volt), az ágyúcsövek emelését/süllyesztését hidraulikusan végezték. Egy torony személyzete 1 tisztbõl és 98 emberbõl állt, ebben benne foglaltatott a lent dolgozó lõszerkezelõk létszáma is. A tornyok tömege 1503,7 tonnás volt egyenként. A tûzgyorsaság a fentiek miatt viszonylag alacsony, mintegy három lövés két percenként (vagyis 1,5 lövés/perc), ami a korábbi 15"-osoktól is elmaradt.


Az ágyúcsövek tisztítása

Érdekesség, hogy a "hagyományoknak" megfelelõen az elsõ két torony "A" és "B" jelölést kapta, a harmadik viszont nem a logikus "C", hanem a hátsó tornyokra alkalmazott "X" lett (a négy tornyos elrendezésnél pedig az utolsó az "Y" volt). Az elrendezés is érdekes volt, hiszen a hagyományos elrendezés szerint a "B" torony az "A" mögött és felett helyezkedett el, így szabadon tüzelhetett elõre is, az "X" torony viszont mögötte, az "A" toronnyal egy szintben volt elhelyezve, és mögötte volt ugye a hídfelépítmény, így igazából csak két oldalra tudott tüzelni. Szám szerint az "A" torony durván +/- 150°-ra, a "B" torony +/- 160°-ra fordulhatott, az "X" torony pedig +/- 60° és 120° között tüzelhetett. Az "X" torony ráadásul ha bármelyik oldal felé 90°-nál hátrább fordulva nyitott tüzet a hídfelépítmény ablakai hajlamosak voltak betörni - erre próbáltak megoldást találni, ám igazából megoldatlan maradt a hajók élete alatt, még a vastagabb illetve réteges üveg alkalmazása sem hozott sikert (megjegyzés: egyes források ezt tévhitnek mondják, és példának a Bismarck elleni harcot hozzák fel példának, ahol nem említenek ilyesmire példát).


Az "X" ágyútorony csövei felsõ állásban, elõtérben három 406mm-es páncéltörõ gárnátot gurítanak éppen a kiszolgáló kocsikon

A 929kg-os páncéltörõ lõszerét legfeljebb 34'750 méteres lõtávra lõhette ki, a hasonló tömegû repesz-romboló lövedéke pedig 36'375 méterre, a lövedékek repülési ideje maximális lõtávnál 80 másodperc felett volt valamivel. A lõszerkészlete ágyúcsövenként 80db páncéltörõ és 20 darab repesz-romboló lövedékbõl állt, tehát összesen 900 gránát volt a fedélzeten teljes feltöltés esetén.


A Nelson 1943-ban, látható a másodlagos fegyverzet három jobb oldali tornya, és az egyre szaporodó légvédelmi fegyverzet

A másodlagos fegyverzet szintén a G3/N3 osztályról lett átvéve. Az elsõ világháborús brit hadihajókon vagy kazamatás (ha úgy mondom, hogy ez a fajta beépítési mód volt alkalmazva a brit elsõ világháborús harckocsik ágyúinál, akkor valószínûleg jobban képben van az olvasó) vagy csak lövegpajzzsal ellátott fedélzeti ágyúk voltak, amit kézzel kezeltek és töltöttek (a 6"-os (152mm-es) ágyúknál 45kg-os egybeszerelt lõszert kellett ehhez kézzel cipelni). Ezek több okból sem feleltek meg a modern elvárásoknak, leginkább azért, mert elvárás volt immár légvédelmi feladatkör is. A vadonatúj Mark XXII. ágyúk iker elrendezéssel kerültek beépítésre hidraulikus mozgatású tornyokba. Összesen hat torony került elhelyezésre, 3-3 a felépítmény két oldalán. A tornyok meglehetõsen közeli elhelyezése miatt gyakorlatilag egyetlen találat mindhárom tornyot mûködésképtelenné tehette volna, mivel viszonylag vékony, csak 25mm-es páncélzat védte õket. A kettõs feladatkör a tapasztalatok alapján nem vált be, túl lassú volt a forgási / csõemelkedési sebességük, hogy effektív légvédelmi feladatkört elláthassanak, így nem is volt Flak lõszer a lõszerkészletükben, ami egyébként 135 páncéltörõ (CPBC), 15 repesz romboló és 10 gyakorló lõszerbõl állt csövenként. Tûzgyorsaságuk elméletben 5-7 lövés/perc, gyakorlatban inkább 4-5 lövés/perc körül volt.


4,7"-os légvédelmi ágyú a Rodney fedélzetén, 1940-ben

A nehéz légvédelmi fegyverzetet had darab 4,7" (120mm-es) légvédelmi ágyú adta, ezeket egyesével, gépesített talapzatokra építették, ágyúnként 200 lõszer volt a lõszerkészletük, tûzgyorsaságuk 10-12 lövés/perc, durván 10.000 méteres magasságig tudtak hatékonyan mûködni. Eredetileg nem volt semmiféle védelme a kezelõszemélyzetnek, a II.Vh alatt repeszektõl védõ lövegpajzs került rájuk.

A könnyû légvédelem eredetileg mindössze nyolc 2 fontos "Pompom" gépágyú volt (ezek 40mm-es gépágyúk, amelyek akkori verziói elég megbízhatatlanok voltak a vászonhevederbe fûzött lõszerellátása miatt), ám hamar nyilvánvaló volt, hogy ennyi nem lesz elég, ezért folyamatosan bõvítették a légvédelmi fegyverzetet, gyakorlatilag minden szabad felületet befedve velük, 1945-re ez a következõkbõl állt:

7db 8 csöves 2 fontos "pompom" (egy a "B" torony tetején", egy-egy a kémény két oldalán, egy-egy a hátsó 6"-os ágyútornyok mellett és kettõ (?) a tatot)
4db 4 csöves 40mm-es Bofors gépágyú
65db 20mm-es Oerilkon gépágyú hét csoportba felosztva a fedélzeten

A modern csatahajóktól szokatlan módon a Rodney és a Nelson két vízvonal alatti torpedóvetõ csõvel is rendelkezett, ezek azonban nem szokványos méretûek voltak, hanem 24,5"-os (622mm-es) szörnyek voltak, 2,5 tonnás tömeggel, amelybõl a robbanófej 340kg-ot nyomott, és 30 csomós sebességgel 27,4km-es, 35 csomós sebességgel 13,7km-es hatótávolsággal rendelkeztek. Viszonyításképen a jól ismert német G7a torpedó 1,5 tonnát nyomott, igaz nagyságrendileg azonos tömegû (280kg az elején, 320kg késõbb) robbanófejjel rendelkezett, maximális hatótávolságuk pedig 14km volt 30 csomós sebesség mellett.

Páncélzat és védelem


A Nelson osztály páncélzatának eloszlása

A szokatlan elrendezésnél említve volt, hogy a hajó páncélzata is új megoldással bírt. A fõ páncélöv a három fõ ütegtornyottól a hátsó 6"-os toronyig tartott, vagyis a hajó teljes hosszának alig több, mint felét védte. A fõ lövegtornyoknál a vastagsága 355mm-el, hátrébb a gépház vonalában azonban már csak 330mm-es. A vízvonaltól lefele és felfele is 1,8 méterre nyúlt, ez alatt 37mm-es volt a torpedóvédõ rész páncélvastagsága. Az ekkori szokásoknak megfelelõen a torpedóvédelemhez tartozó részen belül üreges részt alakítottak ki, amit folyadékokkal (olaj vagy víz) feltöltve csökkenthette a robbanás hatásait. A fõ fegyverzet citadellájának 304mm vastag volt, alatta egy további 190mm-essel. A páncélfedélzet 160mm vastagságú volt a lõszertárak felett, és 96mm-es a gépház felett, mindkettõ alatt volt egy alsó páncélfedélzet is, elöl 114mm-es, hátul 100mm vastag, minden fedélzet 12mm-es volt ezen kívül.

A fõtüzérség tonyai 406mm-es páncélzattal bírtak elõl, 280mm-es oldalt, 230mm-es hátul és 184mm-essel felül. Ahogy már korábban említve volt, a 6"-os tornyok páncélzata mindössze 38mm vastag volt. A vezénylõtorony páncélzata a 406mm-estõl a 114mm-esig terjedt.

Meghajtás

A Nelson és Rodney a hatalmas lövegek miatt sok téren áldozatra kényszerültek, leginkább a meghajtás terén, a korábbi brit hajóktól eltérõen, melyek négy hajócsavarral rendelkeztek, a két új csatahajó csak két hajócsavarral rendelkezett. A gépház a hajó végébe került, szokatlan módon a kazánházak pedig e mögé - de csak így lehetett elhelyezni mindent. A kazánházakba 8 darab, egyenként három égõteres kazánok kerültek, két kazán egy-egy kazánházba. A gépházban két Brown-Curtiss gõzturbina került, amik az tesztúton 46'031 lóerõs teljesítményt és 23,5 csomós (42,6km/h) végsebességet produkált. Az üzemanyagkészlete 3'875 tonna fûtõolajból és 162 tonna gázolajból állt, hatótávolsága teljes sebességgel 10'000km (5'500 tengeri mérföld), 16 csomós (~30km/h) sebességel 12'700km (7'000 tengeri mérföld).

A HMS Nelson:



Az osztály vezérhajója 1927 augusztus 9.-én végezte el sikeresen a tesztútják, és még e hónap 15.-én szolgálatba is állt Portsmouthban. Miután felkészítették a flotta zászóshajójának, 1927 októberétõl átvette ezt a feladatkört, és az elkövetkezõ 14 évben büszkén hordozta az admiralitás zászlaját. A békeévek idejében a legtöbb brit hadihajóhoz hasonlóan leginkább az angol felségvizeken tartózkodott, tavaszonként meglátogatta Giblaltár erõdjét, és a Mediterrán vizeken végrehajtott gyakorlatokon megállt Máltán. Két útja vezetett a Karibi térségbe, egy alkalommal pedig a Panama-csatornán is átkelt.

A háború kirobbanása utáni elsõ bevetése egy sérült tengeralattjáró, a HMS Spearfish hazakísérése volt, ami már-már túlzott erõdemonstrációnak is beillett, hiszen a Nelson mellett a kísérõflotta tagja volt a HMS Ark Royal repülõgép-hordozó is. A flottilát német repülõgépek támadták meg, és noha egyik oldalról sem történt veszteség, ez volt az elsõ alkalom, hogy a Nelson tüzet nyitott (a 4,7"-os légvédelmi ágyúival). 1939 októberében a Nelson és a Rodney a német Scharnhorst csatahajót és a Köln könnyûcirkáló elfogására indultak, de eredménytelenül tértek haza - ám eközben az addigi horgonyzóhelyükön, Scapa Flowban az U-47 elsüllyesztette az egyetlen ott maradt csatahajót, a Royal Oak-ot, így a két csatahajó inkább Loch Ewe-be hajózott.

Még 1939 okóberében az U-56 összefutott a Nelsonból, Rodneyból és Hoodból álló flottakötelékkel, illetve az õket kísérõ 10 rombolóval, és három torpedót lõtt ki a Nelsonra. Az angolok szerencséjére egyik sem robbant fel. December 4.-én viszont egy mágneses aknára futott Loch Ewe felé haladva, és bár senki sem halt meg a fedélzeten, többen is súlyosan megsérültek (egy forrás szerint a kerámia wc-csészéknek köszönhetõen), noha a hajó sérülése nem volt túl komoly (igaz kisebb vízbetörésre sor került), kilenc hónapra dokkba került (a flotta zászlóshajója a Rodney lett). Eközben felszerelték az elsõ radarkészülékét, egy Type 279 típusú, centiméter hullámhosszon mûködõ légvédelmi elõrejelzõ radaral, majd 1940 júniusában egy Type 284 típusú távolságmérõ radarral a fõ fegyverzet tûzének pontosabb vezetéséhez.

1940 szeptemberéiben a Norvég partvidékre vezényelték, itt viszonylag sikertelenül vadászott gyanús hajókra (egy 2'000 tonnás hajót süllyesztettek el a Furious repülõgép-hordozó gépei), és 1941 elejéig a térségben is tartózkodott, hogy a német felszíni flotta nehéz egységeire vadásszon. 1941 márciusában a WS7 konvoj védõkíséretét adta a Revenge csatahajóval, az Edinburgh könnyûcirkálóval és 12 rombolóval. A konvoj 23 csapatszállítóvá átvedlett óceánjáróból állt, amelyek katonákat vittek Dél-Afrikába (mivel angliában ekkor sok hasznukat nem vették, és így az etetni való szájak legalább nem angliában vannak). Visszafelé a HMS Eagle repülõgép-hordozóval együtt indultak el, eközben kapták a HMS Hood végzetének a hírét, majd valamivel késõbb a Bismack sorsának beteljesülésérõl is.

Június 4.-án a Nelson a Neptune cirkálóval együtt haladt Sierra Leone felé, mikor egy gyanús kereskedelmi hajóról kaptak figyelmeztetést. A hajó menekülni kezdett a két hadihajó elõl, és rádióüzenetben azt vallotta, hogy a 4'000 tonnás svéd Keschlom, ám gyanús lett, hogy a svéd hajó a flottakönyv szerint csak 13 csomós sebességre volt képes, míg a rejtélyes hajó 18 csomóval menekült. Mikor végül a Nelson lõtávolságba ért, és egy figyelmeztetõ lövést adott le az egyik 6"-os lövegébõl, a célpont személyzete gyorsan elkezdte elhagyni a hajót. Mikor a Neptune a közelébe manõverezett azt találta, hogy a német Gönzenheim ellátóhajóval találkoztak, amelynek eredetileg a Bismack és a Prinz Eugen utánpótlása lett volna a feladata.



Júliusban a Mediterránra lett vezényelve, itt a Mediterrán flotta zászlóshajója lett, és a feladata a konvojok védelme volt az Olasz felszíni flotta nehéz egységeitõl. Szeptember 27.-én a SW11X konvojt kísérte az Ark Royal hordozóval, a Hermione cirkálóval és 6 rombolóval együtt, amikor olasz Savoia 79/2 torpedóbombázók támadták meg, igaz találatot nem értek el, de még aznap Fiat BR20-asok is támadást intéztek, és egy torpedótalálat érte a hajót, ami miatt a jobb oldali torpedótereme víz alá került (a torpedóterem parancsnoka a személyzetet távozásra utasította, mivel ott úgy sem lenne légitámadáskor semmi hasznuk - ez mentette meg az életüket), igaz a légvédelmi ütegei leszedték a támadót. A Nelson 14 csomós sebességgel vánszorgott vissza Máltára, ideiglenes javításra, ahonnan csak november 5.-én indulhatott tovább Scapa Flowba a végleges javításokra. Út közben, november 13.-án a megtorpedózott és elsüllyedt Ark Royal túlélõibõl vett 970 fõt a fedélzetére.

A javítások 1942 áprilisáig tartottak, eközben megerõsítették a légvédelmi fegyverzetét és új radarokat (Type 273) kapott. Ezután ismét a Mediterránra indult, mivel Júliusra Málta csaknem kiéhezett, így tizenhárom kereskedelmi hajóból és tankerbõl álló konvoj indult a megsegítésre, amit a Nelson és a Rodney, valamint öt romboló kísért. A konvojból mindössze négy keredkedelmi hajó és egy tanker érte el Máltát, ám ezek nélkül a sziget feltehetõen a Olasz/Német blokád alatt összeroppant volna.

1942 októberében a Nelson, a Duke of York és a Renown hadihajók az Illustrious és a Formidable hordozókkal együtt kihajóztak, hogy az Operation Torch (a szövetséges partraszállás Észak-Afrikában) fedezetét ellássák. Az akció viszonylag eseménytelenül zajlott le, utána pedig ismét konvojok kíséretét látta el. Az egyik ilyen alkalmával november 23.-án egy magányos Ju-88 bombázó húzott el a csatahajó felett vesztére - a Nelson pompomjai végeztek vele. 1943 májusáig a Nelson a Mediterrán térségben maradt, majd ismét Plymouthba hajózott, ahol dokkba került, és a legmodernebb radarokkal szerelték fel. Type 273, Type 284 (távolságmérõ a fõ fegyverzet számára), Type 285 (légvédelmi elõrejelzõ) és Type 286 került beépítésre. Ekkor került a fedélzetre a legtöbb légvédelmi fegyver is (három 8-as Pompom, két négyes 40mm-es Bofors és 40 darab Oerlikon). A tûzvezetõ radarok olyan mértékben növelték a pontosságot, hogy 1943 június 9.-én egy lõgyakorlaton a Valiant, Warspite, Rodney és a Nelson mindössze negyed óra alatt elpusztította az összes célpontot. Ez annak fényében becsülendõ, hogy a Bismarck esetén a brit tüzérek nem szerepeltek ennyire jól...

1943 Augusztus 8-án az Operation Hammer keretében a Messina szorosban a Rodney és a Nelson a szárazföldi partvédõ ütegekre nyitott tüzet, az ütegeket elhallgattatták. Az Olaszországi hadjárat támogatása után a Royal Navy nem tartotta többé szükségesnek a nehéz hadihajók Földközi-tengeri jelenlétét, így ismét az Angol szigetekre vezénylik, ahol eredetileg újra dokkba kerülne, ám ezt a tervet az admiralitás megtorpedózza. Az indokok szerint a Tirpitz és a Scharnhorst csatahajók még mindig nagy fenyegetést jelentenek, és egyszerûen nem engedhetik meg maguknak, hogy egy Nelson szintû hadihajójuk a dokkban pihenjen. A Nelson így a Tirpitz és a Scharnhorst fenyegetése miatt továbbra is rendszeresen õrjáratozik egészen 1944 április elsejéig, amikor már nagyon rossz állapotban van. Május végén kerül ismét vízre, és azonnal útnak indul is a Normandiai partraszállás tüzérségi támogató hajójaként. A tüzérségi tûzet repülõgépek segítségével vezetik, és a német tüzérségi állások elhallgatása a feladata, amit nagyszerûen végre is hajt. Június 18.-án két 800kg-os akna robban fel a közelében, megrongálva a hajótestet, de a személyzet közül senki sem vész oda. A javítások után az UC27 konvoj kíséretét adja, ám út közben Amerika felé a Fort Fetterman amerikai kereskedelmi hajó és a Nelson összeütközik, ám a balesetnek nincsenek komoly következményei. Amerikában négy további négyes Bofors gépágyút illetve 20db Oerilkon gépágyút építenek rá, illetve az Mk51-es tûzvezetõ rendszert, ami a légvédelmi tûz irányításában segít. 1945 januárjában a CU55 konvojt kíséri angliába vissza. Angliában további javítási és karbantartási munkálatokat végeznek el rajta, és 1945 április 4.-én kerül ismét aktív szolgálatba, kisvártatva pedig Máltára hajózik, és a Howe csatahajóval együtt gyakorlatozik, többek között a légvédelmi ágyúk személyzetét képzik ki a japán gépek felismerésére. Június 14.-én a Howe, a Nelson és a Sussex illetve Cleopatra cirkáló a Szuezi csatornán áthajózva a Csendes-óceáni mûveletekbe kapcsolódik be. A Malacca csatornán a légitámadások alatt a légvédelmi fegyverek túlzott zsúfoltsága is visszaüt, az egyik Oeriklon gépágyú egyik kezelõje (egy bizonyos "Sweeney", aki mellesleg a hajó egyik borbélya) siet éppen a két 4,7" löveg mögött és felett lévõ állásába, mikor a közvetlenül a feje mellett elsülõ ágyúcsõbõl kicsapó torkolattûz leégeti az összes haját és a szemöldökét (kész szerencse, hogy más baja nem lett...).


HMS Nelson, cirka 1945

A Nelson túl késõn érkezik, hogy a nagyobb összecsapásokban már részt vehessen, de mint a Task Force 63 zászlóshajója még a fedélzetén a Nicobar szigetek mellet állomásozó japán erõk parancsnoka, Uozomi megadja magát a szövetségeseknek.

A háború vége után a Nelson visszatér Angliába, megálva Szueznél, Máltán és Giblaltárnál. A háború után, 1946 új évében ismét õ lesz a Home Fleet zászlóshajója, sõt, a tavaszi szokásos útján a Birmingham, Bellona és a Diadem cirkálók társaságában, négy rombolóval meglátogatja Giblaltárt és Lisszabont. A visszatérés után viszont a zászlóshajó a King George V lesz, és a Nelson kiképzõhajóvá minõsítik át. Ekkor már alig hagyja el a kikötõt. 1947 február elsején ismét mint zászlóshajó indul azonban útnak, hogy út közben találkozzon a HMS Vanguard-al, amely a királyi családot hozza haza Dél-Afrikai útjukról. Ez lesz egyben utolsó útja is hadihajóként, áprilisban a Sceptre tengeralattjáró ütközik neki sûrû ködben, a csatahajóban kár nem esek, de a tengeralattjáró orra gyakorlatilag eltünik. Szeptemberben kivezeteik a hadihajók listájáról, és 1948-ban a Rodney-al együtt eladják lebontásra, ám elõtte még bombavetési gyakorlaton célpontot játszik a Flotta Légierejének. A szétbontásával 1950-ben végeznek.

Forrás:
http://www.shipsnostalgia.com/
http://www.navweaps.com/
http://www.battleships-cruisers.co.uk/
http://www.maritimequest.com/

A SOCOM kikukázza az FN SCAR Mk-16-ot, Mk-17 lesz helyette. Nehezebb puska, nagyobb kaliber...
Hát mindenesetre érdekes.

http://www.thefirearmblog.com/blog/2010/06/28/socom-abandons-fn-scar-mk-16/

a fõ gond hogy nincs 3 hónap
3 nap se

Félig-meddig a gerilla harcosokról volt szó. Így kicsit más s leányzó fekvése. Az a három hónap szinte mindegy, hogy mikor történik már...

Lesz? Szóval most tényleg nincs aknavetõ. Biztos azért vonták ki, mert azt is meg lehet semmisíteni, mint a tankot. <#hehe>

Mibõl gondolod, hogy Szun-Ce nagy részt stratégiával foglakozott, és taktikával nem nagyon? Miért gondolod, hogy amit leírt, az csak szó szerint lehet érteni? Olvastad, vagy csak azt amit a Lemilen írtak róla? Pl. a 7-13. fejezet szerinted stratégiáról, vagy taktikáról szól? Egyáltalán eddig ki állította, hogy Szun-Ce-val kapcsolatban stratégiáról csak beszélünk?

Szun-Ce arról ír, hogy a jó hadvezér hogyan tudja legyõzni ellenfelét.
Szun-Ce: A hadviselés törvényei

De hagyjuk, anélkül kötöd az ebet a karóhoz, hogy olvastad volna, így ezen úgy sem fogsz változtatni és meddõ a vitánk.

TG

Tudnád idézni, hol írtam, hogy ez egy eget verõ teljesítmény? Tudtommal területvédelmi milíciákról beszélgetünk.

A futás még önmagában semmi, hisz rövid gyakorlással mindenki kibírja a monoton megterhelést, az lett volna érdekes, ha mondjuk fél kilométert sprintelsz, fél kilométert meg kocogsz, és így hozod össze a 2700 métert.

Szóval hogy értsük, milyen fizikai állapotban egy milicistának: tudjon sétálni 5-10 km-et, elbírja a fegyverét, némi lõszert, és egy kevés robbanóanyagot, tudjon sprintelni pár száz métert, és kb ennyi.

Erre pár hét alatt is fel lehet készülni szerintem, fõleg ha az ember fiatal.

A tengerálló nem azt jelenti, hogy nem süllyed el az elsõ viharban? Igen, hogy a Flower mindazokkal a kellemetlenségekkel bírt amivel, de:

- majd 70 éves cucc
- csakorlatilag összedobták a hajót, lesz ami lesz
- úgy gyártották ahogy
- és mégis bevált!

Én nem arról beszélek, hogy így tervezz és ilyen szinten. Arról, hogy 1000 tonnás hajó is lehet jó. Csak jól kell tervezni és nem agyonterhelni.

És ilyen esetben van 3 hónap? Nincs...

Még arra sem szerintem. Nem szimulálja az adrelanlin szintet, csõlátást, kézremegést azt, hogy az ellenfél is pontatlanul céloz és ezt érzi, stb...

Ha szerinted ez nagy teljesítmény, akkor röhögök egy nagyon. Egyszerû átlagos (vagy picit átlag feletti) srácként futottam 12 perc alatt 2700 métert 18 évesen...

Arra Flower osztályú korvettre gondolsz, mint tengerálló, amit hihetetlen módon utáltak a tengerészek, mert a legkisebb vihar esetén is mindenki tengeribeteg volt rajta, a hullámok folyamatosan átcsaptak felette, rosszul volt a súlypont megtervezve, és elégtelen fegyverzetet pakoltak rá? Igaz, bõdületes 16 csomós végsebességre volt képes, ami ezt némileg ellensúlyozta. Akit egy normális rombolóról vezényeltek át egy Flower osztályú korvettre, hogy az Atlanti óceánon kísérjenek konvojokat, azok hihetetlen nosztalgiával voltak képesek megemlékezni az óriás rombolókról.
A Flower osztály egy muszájból kifejlesztett, olcsón gyártható szükségmegoldás volt, de azért nagyon a minimumot verdeste bármilyen szempontból.

Ja jó. (Y)

Azt nem fogtam fel, hogy melyik részére írod. A simára, vagy a kommandósra. 😄

Fizikai felmérõ. Az amikét vettük át, kisebb eltérésekkel.

Ugyan má', légy rá büszke... 😄 Amúgy kellemes húsvéti... izé.. lövésznapot! 😉
(Ezeket a nyuszis ünnepeket mindig keverem. 😄)
A Répátok Nõjjön Nagyra!

Micsodára? Ezt most nem értem. 😊

akkor a magyar katona mind elit kommandos, ha az USA pontozását nézzük.

Így van...és ez teszi az MH-t a világ legjobb hadseregévé <#circling><#hehe><#vigyor><#idiota>

Nem bírom ezt a fegyvernemi sovinizmust😊

Nem, a sima mezei Army-st vették át, jelentéktelen eltérésekkel.

Sajnos nem, de még ez is realisztikusabb mint a többi fps.

de érzed is? nem...

akkor a magyar katona mind elit kommandos, ha az USA pontozását nézzük. A MH-ba az utcárol beállva ennél többet kell teljesiteni, hogy egyáltalán felvegyenek, nemhogy a tréning után.Mert ha jol tudom akkor ezeket az eredményeket az alapkiképzés végére kell teljesiteni a delikvensnek.
Ha jol hallottam ami nálunk van az a spec opsos tréning követelmény amit szintén a halálhét után kell teljesiteni, nem pedig akkor amikor be akarsz állni a seregbe.

Visszarúgást és a lélegzetvételt figyelembe kell venni, másmilyen módszerrel kell állva, térden vagy fekve lõni, be tud ragadni lövés közben a töltény, stb.

Nem számoltam ki a pontokat pontosan. Ránézésre tituláltam átlagosnak. 😊

Ha valaki lövésznek akarna menni azt amúgy is... <#eplus2>

Ha el akarnál menni lövésznek Tatára, ilyen teljesítménnyel kiröhögnének, ha nincs csókod.