Haditechnikai Topic

Kb. 5000 gép található a bázison, iletve az "Aerospace Maintenance & Regeneration Center" nevû részén. Évente 400 gépet hoznak ide és kb. ugyanennyi megy ki aktív szolgálatba (távirányítású dronként vagy eladva más országoknak).

További infók és mûholdas felvételek

A kép csalóka, mivel éppenhogy nem pazarlás.

A bázis helyét speciálisan választották ki többek közt a hõmérséklet és a páratartalom függyvényében, hogy az itt tárolt gépek a szükséges konzerváló eljárások mellett minél tovább bírják ki.

Anno amikor Magyarország vadászgép-beszerzésérõl volt szó, mi is innen kaptunk volna F-16-osokat, persze megfelelõen felújítva.

Tucson - Davis-Monthan AFB (DMA / KDMA) klick

Hmm így jár minden amcsi repülõ, hát szépkis pazarlás 😊

Ez egy kis részlete a lerakatnak (kb 15%), de van itt mindenféle típus f-5 f-14 f-15 f-16 b-52 e-2 a-10 a-6 c-130 mondjuk jópár nem fért a képre 😊

De láma vagyok! A második nem is az Armageddonban, hanem a Mission Impossible 2-ben volt! Számcímet (még) nem tudok 😊

Elsõ szám hasonló, de nem a Szikla zenéje (megvan soundtrack, egyik kedvenc 😊
Második szerintem az Armageddon zenéje, de nem 100 (Ez nekem is kellene)
Harmadik Rammstein - Du hast címû száma angol verzióban, nagyon loál 😄
Negyedik passz, soha nem hallottam
Ötödik Evanescense - Bring me to life
Hatodik Linkin Park - Faint

Az elsõ nekem úgy rémlik, mintha a The Rock (A Szikla) c. filmbõl lenne, de lehet, hogy tévedek...

Köszi, értem.<#smile>

Sejtettem... 😞((

Nem tudom.

Biztos! <#idiota>

+ min 2db Alba

WoW. Paksot támadó Zlineket keresnek? <#idiota>

Nah a nagy videodelutan utan egy kis takararitas (ablak) kozben jelenthetem hogy legalabb 4db 29-es van a levegoben epp most...+a keszi ami meg mukodokepes...

Kicsit OFF ugyan de szeretném megkérdezni, hogy a Meiringen_230904.wmv alatt hallható elsõ két szám micsoda (cím, elõadó 😊)? Mert tetszik és kéne 😊)

Van róla egyáltalán elképzelésed?

Egy gyonyoru helikoptertol, gyonyoru kepek! Viva la Gazelle!

http://www.bobosport.net/airpic_net/video/alat.mpg

nah ez az igaaaziiiiiiiiiii 😄

http://www.bobosport.net/airpic_net/video/Corse_92.wmv

(3x megnezed es megvan az alaphangulat 😛...amugy ezen a repteren(kornyeken) jartam korzikan...nagyon szep helyen van, egy fensik tetejen!)

kicsit off lesz itt...de mivel van ennek topic..de en oda nem jarok bizonyos arc miatt...igy ide kerul...ami zsir 😉 Francia-guana..biztos hallottatok mar errol a repterrol 😊)

http://www.bobosport.net/airpic_net/video/AF_A340_ldg.mpg

http://www.bobosport.net/airpic_net/video/Meiringen/Meiringen_230904.wmv
http://www.bobosport.net/airpic_net/video/Payerne_14fev_4avr_2005.wmv

Nem. Most nehezemre megy pontosan megfogalmazni (fogalmazásgátló effekt, zúgó fejjel megspékelve), de megpróbálom.

A lényeg az, hogy a pára kicsapódása a hirtelen nyomásváltozás miatt történik. A nyomás és a hõmérséklet függvénye, hogy a víz(pára) hogy viselkedik. A párakicsapódás lehet hõmérséklet általi (pl. kondenzcsík az utasszálító repülõgépek mögött), illetve nyomásváltozás általi (pl. a párás levegõben, alacsonyan manõverezõ gépek szárnyvégeinél). A nyomás és a hõmérséklet összefüggését jól példázza a víz forráspontja a magasság fügvényében: a víz tengerszinten kb. 100 C°-on forr fel, de mi történik, ha csökkentjük a nyomást? A víz molekuláira ható külsõ erõ csökken, vagyis alacsonyabb hõmérsékletnél kezd forrni. Ez annyit tesz, hogy 1000 méterrel a tengerszint felett már 96.3 fokon forr, 8000 méteren pedig elég csupán valamivel több, mint 70 C° ahozz, hogy a víz felforrjon! Látható, hogy a nyomás drasztikus változása elérheti azt, hogy a vízpára kicsapódjon alacsony magasságban repülõ gépek esetén is. A lényeg csak az, hogy a szárnyon/törzsön létrejövõ légáramlás a kritikus szintre növekedjen.

A hangsebességel haladó test által keltett lökéshullám miatt hirtelen jelentõs nyomásváltozás lép fel - ez az oka a párafelhõ létrejövésének.

nem ujdonsag, de hatha valaki meg nem latta http://www.defesanet.com.br/videos/mig29.wmv

Sokan az autojukkal azt hiszik hogy tudjak mi az az igazi csapatas! Hat TEVEDNEK! <#nyes> Nezd meg ezt es megtudod mi az igazi csapatas <#smile>

Kib*szott jó!
Köszönöm szépen!<#worship><#worship><#worship>

Csak egy valamit nem értettem meg: a pára azért csapódik ki, mert olyan meleg van?<#confused>

Hangsebesség átlépésekor, a lökéshullám által keletkezõ kondenzációs felhõ.

Ajánlom Ákos hangrobbanás oldalát, mindenképpen nézd meg!

Ennek mi a magyarázata?

AH-64 cikk 1. @ ofp.hu
AH-64 cikk 2. @ ofp.hu
Ka-50 @ BoP
Tiger/Tigre @ BoP
Mi-26 @ Makettinfo

Ha bírod az angol nyelvet nézz el a Globalsecurity.org-ra.

Hát pl. az Apache-okról, a másik nevét nemtudom, két fõrotorja van, meg a szállítókról, meg az igazán nagyokról (pl Mi-26 😛).

LoL. Az USAF, a NAVY és a Rakétavédelmi Ügynökség elkezdte vizsgálni annak a lehetõségét, hogy Patriot PAC-3 és THAAD rakétákkal fegyverezzenek fel vadászgépeket, szükség esetén "betömve" a rakétavédelmi pajzson éktelenkedõ lyukakat. Egy F-15C vagy F/A-18E két THAAD rakétát vihet magával, és Földi, Légi vagy Tengeri lokátorok adatközlõ csatornán keresztül adnák meg a közeledõ ballisztikus rakéták adatait.


A THAAD rakéta vázlata és részei.

Helikopter fajták alatt mit értesz? Hogy milyen helikopter-tervezési irányzatok vannak (hagyományos, tandem elrendezésû két fõ rotoros, koaxiális, stb.), milyen feladatokra használják a heliket, stb.? Vagy adott helikoptertípusokról keresel leírásokat?

A normális hangnemû észrevételeket mindig örömmel fogadom, csak a felesleges kukacoskodás és az apróságokba való belekötés az amivel ki lehet kergetni a világból. 😊

Hi!
Én kerestem, de nem találtam a helikopter fajtákról ismertetõ oldalt. Ti tudtok ilyet?

Még mielõtt bárki félreértené újra ki kell jelentenem, hogy nem áll szándékomban kötözködni! Egy ilyen íráshoz csak gratulálni tudok, rengeteg munka, utánjárás kell hozzá.
Minden tiszteletem a Tiéd! Rengeteget teszel ezért a közösségért!

A TISEO-t azért tartom fontosnak, mert egy olyan probléma megoldására született végleges megoldás, ami igen komolyan befolyásolta a Vietnam feletti harctevékenységet és annak eredményességét. Ugyanebbõl az okból került rendszeresítésre a Tomcat-en a TCS, amit mindenki az egyik legfontosabb szolgáltatásként értékelt. Nem véletlen, hogy a cserélhetõ érzékelõk közül ez lett szinte az egyetlen alkalmazott! (Mellesleg a CCD elsõ gyakorlati alkalmazása.)

Addig ok, hogy volt specifikus típus, de az amerikaiak nem hagyták ki az ilyen "ziccereket". Az F-15 is így lett tervezve, cak a software nem került alkalmazásra, illetve a késõbbiekben kiépítették a vezetékezést is. Pedig az Eagle esetén csak jóval késõbb került szóba a csapásmérõ képesség. Addig is képesek voltak hagyományos szabadesésû bombák alkalmazására.

-Szerintem nem annyira meglepõ, hogy atomhordozóként számítottak egy nagy teherbírású és hatósugarú gépre.

A NAVY-nek akkor még ott volt az A3J (A-5) Vigilante, külön, specifikusan erre a feladatra.

-Lehet tévedek, de az AIM-9D-t mintha csak a Navy alkalmazta volna, a USAF nem. Náluk a B-t az E követte, majd a J.

Ebben én sem vagyok biztos, de itt és itt is AIM-9D-t említenek.

Az optikai rendszer esetén szerintem meg kellett volna említeni a TISEO rendszert. Lehet, hogy az IRST-hez hasonlóan ez sem volt sikeres, viszont nem korlátozta a szállítható fegyverzet mennyiségét, mivel a bal szárny belépõélére lehetett felszerelni.

Szerintem erõlködés nélkül lehetne még 1x ennyit írni az F-4-rõl (csak legyen annyi szabadideje az embernek 😉), sok dolog kimaradt ebbõl a szösszenetbõl, a TISEO csak az egyik ezek közül. 😉

koszi nagyon a reszletes leirast.
A munkad tenyleg elismeresre melto!

A cikk kitûnõ. Távol álljon tõlem, hogy megint kötözködjek, de...
-Szerintem nem annyira meglepõ, hogy atomhordozóként számítottak egy nagy teherbírású és hatósugarú gépre.
-Lehet tévedek, de az AIM-9D-t mintha csak a Navy alkalmazta volna, a USAF nem. Náluk a B-t az E követte, majd a J.
-Az optikai rendszer esetén szerintem meg kellett volna említeni a TISEO rendszert. Lehet, hogy az IRST-hez hasonlóan ez sem volt sikeres, viszont nem korlátozta a szállítható fegyverzet mennyiségét, mivel a bal szárny belépõélére lehetett felszerelni.


Lézeres célmegjelölõbõl elõször az AN/AVQ-9 Pave Light, majd az AN/AVG-10 Pave Knife lett alkalmazva, utána AN/ASQ-23 Pave Spike. (Az AN/AVQ-23E ennek a lebutított változata, amit a britek használtak a Buccaneer-ek feélzetén még 1991-ben is, mivel a TIALD még nem volt igazán bevethetõ). (egyébként az elektronikus rendszerek jelölésérõl rövid összefoglaló http://www.designation-systems.net/usmilav/jetds/an-at2av.html)

Nem a Phantom II-höz kapcsolódik, de az F-105G szintén tudta alkalmazni a Shrike és Standard rakétákat. (Illetve az F-105 rendelkezett M-61A1-el és ahhoz jó sok lõszerrel.)

<#eljen>

Azon vagyok 😉

Ezt a Bop-ra is felrakhatnad

Nah... csak befejeztem, illetve inkább félbehagytam 😛, szóval nem belekötni az esetleges pontatlanságokba, nyelvtani helytelenségekbe, elütésekbe. 😉


F-4 Phantom II.

A gépet a McDonnell a saját pénzébõl kezdte fejleszteni 1953-ban, miután elvesztette a Haditengerészet szuperszonikus vadászgépére kiirt tendert. A cél egy minden idõjárási körülmények között bevethetõ szuperszonikus szárazföldi célok elleni támadó vadászgép megalkotása volt. Az elsõ tervek egy négy 20mm-es gépágyúval és behúzható tárolóban lévõ 54db irányítattlan rakétával, illetve a szárnyak és a törzs alatti tartókon bombákkal felfegyverzett, egyfõs személyzetû, kéthatómûves, hátranyilazott szárnyú gépet vázoltak fel - nem éppen azt, amit késõbb F-4-ként ismertünk meg. Miután a gyár igyekezett minden szóba jöhetõ feladatkörre megfelelõ gépet alkotni, nem döntötték el elõre, hogy egy, avagy kétfõs személyzetett akarnak a gépbe, hanem mindkét változat terveit, illetve makettjeit kidolgozta, ahogy a felszerelésre vonatkozó elképzelésekre is több megoldást vázolt fel, a radar nélküli orrtól kezdve az radarral és tûzvezetõ elektronikával felszereltig.
Azonban a haditengerészet váratlanul egy új gép iránt mutatott igényt, egy olyan elfogó vadászgépet akartak, amely akár 3 órát is járörõzhet, a repülõgép 250 mérföldes körzetében, és a fõ fegyverzetét légiharc rakéták alkotják.


A McDonnell egyik elsõ makettje a késõbbi F-4-es jelzést kapott géprõl.
Látható az együléses pilótafülke, valamint az egyenes félszárnyak és vízszintes vezérsík.

A McDonnell gyorsan áttervezte a gépet, a gépágyúk lekerültek, a szárnyak alatti felfüggesztési pontokat szintén elvetették, egyedül a törzs alatti póttartálynak szánt pontot hagyva meg, és a törzs alá szerelhetõ négy Sparrow rakéta képviselte a fegyverzetett, az orrba Raytheon APQ-50 radarberendezés került és sokkal erõsebb J79 hajtómûvek kerültek a farokba. A változtatásoknak hála az új gép lett a Haditengerészet leggyorsabb gépe, akár kétszeres hangsebességet is képes volt elérni.



Az elsõ, már átdolgozott makett, kétfõs pilótafülke, megváltoztatott beömlõnyílások, negatív beállítású vízszintes vezérsík és rakétafegyverzet - melyek ekkor még mozgatható távtartókról lettek volna indítva.

1955-ben eldölt, hogy egy kétfõs személyzetû gép készül, ám a folyamatos szélcsatorna tesztek eredményei alapján a gép szuperszonikus sebességnél túl instabil volt, hogy ezt megoldják, elõször a vízszintes vezérsíkok 15°-os negatív beállítást kaptak, majd a szárnyak külsõ felét 12°-os, felfele való töréssel alakították ki. A tesztek ezen eléggé szokatlan és morbid kinézetû gépen már megfelelõ eredményeket mutattak, tehát megkezdõdtek a prototípuson a munkálatok.



Még a régi, F4H-1 jelzéssel repülõ prototípus. Megfigyelhetõ a "sülyesztett" hátsó pilótafülke, és Sparrow rakéták makettjei.

Az elsõ 1958-ban szált fel, és még az év végén a Haditengerészet megrendelte az új gépet, hivatalosan megkapta a Phantom II. elnevezést (az elsõ Phantom a McDonell korábbi sugárhajtómûves repülõgép-hordozó fedélzeti gépe volt). A gép feladata a repülõgéphordozó és kisérõhajóinak védelme volt az ellenséges repülõgépektõl, ezen feladat ellátására a gép nagy teljesítményû radart, bonyolult fedélzeti elektronikát, valamint AIM-7 Sparrow légiharc rakétát kapott. Az elsõ gépek ekkor még az F4H-1F jelzést kapták, és visszakapták a szárnyak alatti függesztési pontokat (elõször kettõt-kettõt), melyekre extra Sparrow rakéták illetve két AIM-9 Siderwinder kerülhettet. Ezeknél a gépeknél a pilótafülke teteje belesimult a törzs felsõ részébe, és a pilóták rossz kilátásra, a radar-operátorok pedig kis fejtérre panaszkodtak. Az eredmény az lett, hogy a 3 gyártási sorozattól pilótafülkét némileg kiemelték, és buborék alakú tetõt használtak, mely jobb kilátását és az operátornak valamivel több helyet biztosított, ezen kívûl az orr is nagyobb lett, melybe nagyobb teljesítményû AN/APQ-72 radar került. Az F4H-1F (késõbb F-4A) még inkább elõszériás változat volt, melyen sok változtatást eszközöltek a tapasztalatok alapján, ennek eredménye lett az F4H-1 (késõbb F-4😎, mely a hatodik gyártási sorozattól kezdõdött. Az F4H-1 nem sokban különbözött az utolsó F4H-1F-tõl, de beszerelésre kerültek a nukleáris bombák alkalmazását lehetõvé téve berendezések (ami azért érdekes, mert ekkor még mindig elsõ sorban elfogó vadászgépként tekintettek a típusra a haditengerészetnél). Az 1962-es típusjelzési változtatások után az F4H-1F és -1 megkapta az F-4A és F-4B jelzést. Az általános függesztményük, melyel repültek négy Sparrow rakéta a törzs alatt, és egy-egy Sparrow vagy két-két Sidewinder a szárnyak alatti belsõ függesztési ponton, a törzs alatt továbbá egy 600 gallonos, a szárnyak alatt pedig két 370 gallonos ledobható póttartály lett felfüggesztve. Az F-4B földi csapásmérésre maximum 7 tonnányi fegyverzetett vihetett, mely lehetett nyolc 447kg-os légibomba, vagy négy AGM-12C Bullpup B irányított rakéta, illetve irányítattlan rakéták.


F-4A Phantom II. teljes bombaterheléssel.

A Tonkin-öböli incidens után az F-4B gépek rögtön aktív feladatot kaptak: Észak-Vietnami torpedóhajókat támadtak meg, melyeknek a Tonkin-öböli támadást tulajdonitották (legalábbis hivatalosan). Az elsõ Vietnami háború alatti légiharcnak érdekes módon nem sok köze volt az Észak-Vietnamiakhoz: Hainan-sziget közelében az USS Ranger F-4B gépei megütköztek a Kínai légierõ MiG-17-eseivel, ahol egy MiG-17-es és egy F-4-es csobbant a tengerbe - az F-4-essel kínos módon valószinüleg a saját szárnyemberének Sparrow rakétája végzett. Az eseményt azonban nem verték nagy dobra, mert az USA nem akarta a törékeny Kínai-Amerikai viszonyt kockára tenni. A vietnami légiháború elsõ tapasztalatai alapján a törzs végére chaff-szórók kerültek, és radarbesugárzásjelzõk jelentek meg a gépeken.

Az Amerikai Tengerészgyalogság 1962-ben szintén alkalmazásba vette az F4H-1-eseket, melyek a nem túl sikeres F4D Skyray gépeket váltották, és fõleg csapásmérõ, illetve közel-légitámogató (CAS) feladatkörben vetették be õket. A haditengerészet és a tengerészgyalogság összesen 649 F-4A és F-4B gépet vett át.



F-4C Vietnam felett, irányítattlan rakétablokkokkal és AIM-7 Sparrow rakétákkal.

Az F-4C elõször 1963-ban szált fel, és az Amerikai Légierõ "saját" változata volt. A Légierõ látva a Phantom II. képességeit, úgy döntött, hogy kihasználja a gépben rejlõ lehetõségeket, miután nem voltak túl elégedettek a túlságosan is kis teljesítményû F-105 Thunderchief-el. Az Phantom II. "Légierõsítését" YF-110 jelöléssel látták el, illetve kérték a McDonnell-t egy fotófelderítõ változat kidolgozására, mely a YRF-110 jelölést kapta. A haditengerészettõl "kölcsönzött" gépeken folyó tesztelés célja egy szárazföldi repterekrõl üzemeltetett többcélú repülõgép létrehozása volt, mely a szárazföldi térképezõ móddal is rendelkezõ AN/APQ-100 radarral lenne felszerelve. Az F-4C azonban csak korlátozott csapásmérõ képességekkel rendelkezett, de összesen 583 darabot állítottak rendszerbe belõle, folyamatosan fejlesztve a gépet, fõleg a késõbb F-4D változatban kiteljesedõ változtatásokkal. A gépek hamar megjelentek az új hadszintéren, Vietnam felett, ahol azonban belefutottak a késõbb égetõvé váló problémába: a légiharc rakétákat sokszor nem tudták megfelelõen használni, mivel a "zsúfolt" légtérben vizuálisan is azonosítani kellett a célpontokat - viszont így az Észak-Vietnami MiG-17-esek kellõ közelségbe juthattak ahhoz, hogy fordulóharcot kezdeményezzenek, és hatásos gépágyúikkal szemben az F-4C gépek csak az eléggé megbizhatattlan AIM-9B (majd késõbb AIM-9D) Sidewinder rakétákkal rendelkeztek, amelyek az elõször a gépekhez rendszeresített, de igen rosszul sikerült AIM-4D Falcon rakétákat váltották.
A probléma gyors megoldását az jelentette, hogy a törzs, illetve a szárnyak alá egy-három SUU-16A gépágyú konténert szereltek, amelyekbe M61A1 Vulcan gépágyúk foglaltak helyet, 1200 lõszerrel. A megoldás azonban nagyon félszeg volt, mivel a nagy méretû, és súlyos gépágyúkonténerek jelentõsen rontották a gép manõverezõgépességét, ami a fordulóharcban határozottan kellemetlen fejlemény volt. 1965-ben és '66-ban a légierõ 54 F-4C gépet vesztett Vietnam felett, elsõ sorban csöves és rakéta légvédelmi ütegek által. Elfogóvadász feladatkörben jellemzõen négy AIM-7D (majd -7E) Sparrow rakétával a törzs alatt, és két-két AIM-4D Falcon (késõbb AIM-9B, majd AIM-9D Siderwinder) rakétával repültek a gépek. Szárazföldi célok ellen 7 tonnányi fegyverzetett vihetett, melyek (hagyományos, kazettás, gyújtó ill. vegyi töltetû) légibombákból, irányítattlan rakétákból, AGM-12 Bullpup, AGM-45 Shrike és AGM-65 Maverick irányított rakétákból lehetett összeállítani.


F-4D, jól láthatóak a törzsbe félig besülyesztett AIM-7-esek, és a belsõ függesztési pontra függesztett két AIM-9

Az F-4D egy jelentõsem megnövelt képességû típus volt, új radart (az AN/APQ-109A-t) kapott, viszont leszerelték a korábbi típusok orra alatt található AAA-4 infravörös keresõ és követõ berendezést, amely nem bizonyult eléggé hatékonynak. 9 függesztési pontján 7 tonnányi fegyverzetett vihetett magával. 1966-os megjelenésével az F-4C-k elsõ sorban csapásmérõ feladatokat láttak el, míg az F-4D-k lettek a légifölény feladatkörben alkalmazva. Ehhez a legelején még AIM-4 Falcon, illetve AIM-7 Sparrow rakétákat használtak (az F-4D-k az elején nem voltak képesek az AIM-9 hordozására és indítására, holott az F-4C erre képes volt, a tengerészeti F-4A/B típus örökségeként), de a Falcont meglehetõsen csúfos szereplése után kivonták (ennek több oka is volt, az AIM-4-et eredetileg bombázók ellen szánták, így például nem távolsági gyújtója volt, hanem érintõgyújtója, a célbefogó rendszere az 1950-es évek szinvonalát képviselte, olyan lassú volt, hogy 6-7 másodperc (!!!) is eltelhetett a tûzgomb megnyomása és a rakéta elindulása között, egyszóval fordulóharcra teljesen alkalmatlan bizonyult) és az AIM-9-esekkel váltották le, az addig leszállított F-4D-ket pedig sietve tették utólag alkalmassá a Sidewinder alkalmazására. Az F-4D volt az elsõ gép, amely lézervezérlésû bombával szerelték fel, 1968 májusában jelentek meg a GBU-10/B bombák, ekkoriban a célravezetést egy másik gép hátsó ülésen ülõ fegyverzetoperátor végezte a bal oldala mellé, a kabinkeretre szerelt célmegjelölõvel (a berendezés katapultáláskor útban volt, így katapultálás elött le kellett szednie az ablakkeretrõl azt).

Az 1965-ben Hanoi felett egy F-4C-t lelõttek légvédelmi rakétával - ez ugyan nem tûnik jelentõs eseménynek, ám ez vezetett a típus Wild Weasel ("radar-gyilkos", a légvédelmi radarrendszerek kisugárzásuk által felkutató, és elpusztító) feladatkörben való alkalmazásához. A radarirányítású Vietnami légvédelmi ágyúk és rakétaütegek egyre nagyobb száma felkészületlenül érte az Amerikaiakat, noha a veszély már ismert volt, hiszen korábban már az addig sebezhetettlennek hitt U-2-es kémrepülõgépet is elérték a fejlett légvédelmi rakéták.
A célra elõször F-100-as gépeket használtak, melyek csak rávezették a csapásmérõ erõket az ellenséges radarokra, világító bombákkal és rakétákkal megjelölve azokat, azonban az F-100 túl lassú volt, nem tudta a lépést tartani az F-105-ös harci gépekkel, így gyorsan leváltottak az F-105-ös alapú radarvadászok. Ezek a gépek még fõleg hagyományos és kazettás légibombákkal semlegesítették a célpontokat, de ez igen veszélyes volt, hiszen át kellett repülni a célpont fölött, vagyis a légvédelmi tûz kellõs közepébe. A légierõ a Phantom II.-õt ideálisabbnak tartotta a feladatra, így F-4C és D gépeket alakítottak át, melyek APS-107 radarral lettek felszerelve, és elõször az AGM-45 Shrike, majd (az F-4D-k) AGM-78A/B rakétákkal lettek felfegyverezve, melyek kiküszöbölték a bombázásos taktikánál fellépõ túlzott veszélyvállalást. Ezek a rakéták a légvédelmi radar által kibocsátott rádiósugárzás által vezették rá magukat a célra, és pusztították el mintegy 50 (AGM-45) ill. 100kg-os (AGM-78) robbanófejükkel.


Dél-Koreai F-4E gépek

1967-ben szált fel az Phantom II. névvel leginkább párosított változat, az F-4E. Ez a változat elsõ sorban a fordulóharcra lett kihegyezve, figyelembe véve az 1965-ös és 66-os légiharc tapasztalatokat a korábbi F-4 típusokkal Vietnam felett. Bebizonyosodott, hogy a tisztán rakétafegyverzetû gép viziója hibás volt, a Sparrow, Falcon és Sidewinder irányított légiharc rakéták drágák, bonyolultak, és nem kellõen megbizhatónak bizonyultak (érdekesség: a McDonell már 1961-ben elkészítette az M61 Vulcan gépágyúval felszerelt Phantom II. terveit, de akkor még senkit sem érdekelt). Az új gép orrába egy M61A1 típusú 20mm-es gatling gépágyú került, a szárnyak mechanizált belépõéleket kaptak, a törzsbe plusz üzemanyagot helyeztek el, és erõsebb hajtómûveket kapott. Az új változatra égetõ szükség is volt, miután a mozgékony MiG-17-esek és MiG-19-esek komoly ellenfelei voltak a nem éppen fordulóharcra termett F-105-ösöknek és korai F-4-eseknek, melyeket azzal az alapelvel terveztek, hogy az ellenséget nagy távolságból, rakétákkal le lehet küzdeni bármilyen körülmény között - lévén a hidegháborús viszonyokra, a Szovjet vadászgépek és bombázók tömegei ellen készült. Vietnam felett ez a doktrina csúfosan visszavágott, az F-4A/B/C és D típusok ugyan igen erõs hajtómûvel rendelkeztek, de (vadászgéphez mérten) pocsékul fordultak, márpedig ha egy MiG a közelükbe jutott, akkor nem sok választásuk maradt, már ha fel akarták venni a harcot. Az F-4E orvosságot jelentett erre a problémára, és ugrásszerûen javulni kezdtek a légiharcok gyõzelem/veszteség arányai.
A gép orrába azonban helyett kellett csinálni a gépágyúnak, így egy kisebb Westinghouse AN/APQ-120 radar került beépítésre (az elsõ 30 F-4E gépet radar nélkül adták át, mivel egész egyszerûen nem készültek a radarberendezések idõben, így ezekbe csak késõbb kerültek beépítésre). 1969-ben az F-4-esek hajtómûveit és a sárkányszerkezet végét átalakították, miután sok esetben hajtómûtüzek keletkeztek, mely több gép elvesztésével jártak. A szárnyak belépõélének mechanizálása csak 1972-ben került került sor, de a légierõ a manõverezõképesség látványos javulását látva az összes korábbi F-4E átalakítását is elrendelte. Valamivel ez után jelentek meg az AN/APX-80 IFF barát-ellenség azonosító berendezések, melyek végre lehetõvé tették a célpont hovatartozásának meghatározását, az 1960-as évek végén az F-4-esek jobb elsõ Sparrow függesztési pontjaikon sokszor KB-18A optikai kamerát vittek magukkal, melyel jó idõjárási viszonyok között viszonylag nagy távolságból be lehetett azonosítani a célpont hovatartozását - erre azért volt szükség, mert az 1960-as évek elején és közepén sok esetben saját gép ellen történt rakétaindítás, és erre válaszul lett kiadva az a parancs, hogy kizárólag vizuálisan azonosított célpontra lehet rakétát indítani. Az 1970-es évek közepén jelent meg az AVQ-23A/B lézeres távolságmérõ és célmegjelölõ berendezés, majd az AN/AVQ-26 Pave Tack, ez utóbbival a saját lézerirányítású bombáit is rávezethette a vadászgép. Hátránya az volt, hogy elfoglalta a törzs alatti póttartály függesztési pontját.
Ebbõl az altípusból nem kevesebb, mint 1389 darab készült, ebbõl 993db az USAF-nak.


F-4G Wild Weasel gép AGM-88 (külsõ pillon) és AGM-65 (belsõ pillon) rakétákkal

Az F-4G Wild Weasel gyakorlatilag egy célspecifikusan átalakított F-4E, amelynek a gépágyúját kiszerelték, és helyére elektromos rendszerek kerültek, melyek az ellenséges légvédelmi radarok bemérésére szolgáltak. Az F-4G gépek sokkal potensebbek voltak F-4C és D alapú elõdeiknél, és az F-16CJ/DJ gépek megjelenéséig az elsõ számú radar-elhárító típus volt a légierõben. Az F-4G csak az 1970-es évek közepén jelent meg, túl késõn ahhoz, hogy Vietnam felett bevethessék, de mintegy 20 évig nagyon sikeresen szolgált a légierõben. Elsõdleges fegyverzete az AGM-78 Standard Arm (késõbb az AGM-88 HARM (High-speed Anti-Radiation Missile, ~nagy sebességû radarelhárító rakéta)) és az AGM-65 Maverick volt, illetve képes optikai irányítású légibombák, valamint hagyományos és kazettás bombák ledobására is. A radarirányítású rakéták elleni védelem céljából pedig ECM konténereket is vittek magukkal. Az általános függesztménye az 1980-as évetõl három póttartály (egy a törzs, kettõ a külsõ szárnypillonok alatt), két AGM-88 HARM a belsõ szárnypillonok alatt, három AIM-7M a törzs alatt, és egy ALQ-184 ECM az egyik elsõ törzs alatti Sparrow-pillonon.

A jelzések keveredése miatt a Haditengerészet is használta az F-4G jelzést, melyek átlalakított F-4B gépek voltak. A haditengerészet 1962-63-ban egy egységes, kétirányú adatkapcsolatott akart kiépíteni a harci és radar-elõrejelzõ repülõgépek valamint a felszini hadihajók között. Az AN/ASW-21 rendszerrel felszerelt F-4B gépek képesek voltak akár automatikusan is leszálni (az automata pilóta a hajóról kapta az esetleges korrigálásra utasító parancsokat), sõt, akár távirányítással is harcba szálhatot. Az ambiciózus program 1965-ben véget ért, az AN/ASW-21-eseket kiszerelték a gépekbõl.

A haditengerészet és a tengerészgyalogság következõ típusa az F-4J volt, amelyet az erõsebb J79-GE-10 hajtómûvekkel szereltek fel, kis mértékben megváltoztatták a futómûvet is, és nagyobb kereket alkalmaztak, hogy ellensúlyozzák a nagyobb tömeget. A késõbbi F-4J gépek már a J79-GE-10B/C hajtómûvet kapták, ezek már "füstmentes" hajtómûvek voltak, melyeknél nem jelentkezett a korábbi F-4-esek jól ismert fekete füstölése. A gép vízszintes vezérsíkját átdolgozták, hogy a gép leszállási sebességét csökkenthetsék. A gép új bombázó rendszert kapott, melyel a nukleáris bombák bevetése bármilyen magassából lehetõvé vált, továbbá képessé tették a Bullpup rakéta indítására. Az orrába az AN/APG-59 radar került, mely sokkal jobb észlelési képességekkel rendelkezett az alacsonyan, Földhátérben repülõ célok ellen. A gépbe beépítésre került az AN/ASW-21 utódja, az AN/ASW-25, mely csak egy irányú adatkapcsolattal rendelkezett, de lehetõvé tette az automatikus leszállást. A gép orráról pedig eltünt az AAA-4 infravörös érzékelõrendszer. 1969-ben, a Block 45 F-4J-ken megjelent az AVG-8 VTAS (Visual Target Acquisition System) sisak és a SEAM (Sidewinder Exanded Acquisition Mode), amely az AIM-9G Sidewinder rakétával párban képesé tette a pilótát a vizuális célbefogásra. A sisak szemüveg részén (késõbb azon belül) elhelyezett "célkeresztet" kellett a pilótának a célra rávinnie, és a VTAS elektronikája a sisak poziciójából abba az irányba adta meg a Sidewinder érzékelõjének is a céladatokat. A befogást hangjelzés tudatta a pilótával. A VTAS késõbb az összes F-4J és F-4N gépen alkalmazva lett, de nem fejlesztették tovább, csaknem 35 évet kellett várni a következõ sisakcélzóra az amerikai fegyver erõknek.


Egy NAVY F-4J, de mi hiányzik vajon? Hopp, megvan - a gépágyú az orr alól.
Bizony. A haditengerészet a Vietnami tapasztalatok ellenére sem kért a beépített gépágyúból...

A Haditengerészet az elavulóban lévõ F-4B gépeit felújította az F-4J-k megjelenése után, a gép megkapta az F-4J vízszintes vezérsíkját, ellátátták AN/ALQ-126 ECM-el, megkapta a VTAS sisakcélzó rendszert és a SEAM rendszereket, új IFF rendszert és az AN/ASW-25 adatközlõ rendszert. A hajtómûvek maradtak a J79-GE-8-asok, de füstöléscsökkentõ rendszert szereltek be.

Az F-4S program keretében a Haditengerészet és Tengerészgyalogság F-4J gépeinek élettartamát növelték meg. A kiválasztott gépeket szétszerelték, alaposan átvizsgálták, az összes elektromos kábelt és hidraulikus csövet lecserelték, továbbá megerõsítették a sárkányszerkezett és a felfüggesztési pontokat. A gépek új digitális tûzvezetõ rendszert, új rádiót, illetve egyes példányok ARN-118 TACAN rendszert kaptak. A nagyrevizión átesett 265db F-4S addig maradt rendszerben, amíg a Tengerészgyalogságnál az F/A-18 Hornet, illetve a Haditengerészetnél az F-14 Tomcat ki nem váltotta.

További F-4 változatok

EF-4C: F-4C-bõl kialakított Wild Weasel radar-elhárító repülõgép. Fõ fegyverzete hagyományos és kazettás bombák illetve AGM-45 Shrike rakéta volt (az AGM-78 Standard ARM rakétát az EF-4C nem volt képes hordozni). Az AGM-45 megbizhatattlansága miatt legtöbbször bombákkal voltak kénytelenek elpusztítani a célpontokat.

F-4E(F): Csak tervszintig jutott egyszemélyes, egyszerûbb változat, AIM-7 Sparrow rakétaindítási képesség nélkül, melyet eredetileg egy olcsó, az Amerika-barát országoknak szánt gépnek szántak, de alulmaradt a Northrop F-5E Tiger gépével szemben. A tervet leporolták a nyugatnémet Luftwaffe számára, ahol meg is rendelték, de még a sorozatgyártás elõtt megváltoztatták igényeiket, és a kétszemélyes F-4F változatott választották.


F-4EJ

F-4EJ: A 140db Japán Önvédelmi Erõk számára készített változat, melynek nagy részét (127db) a Mitsubshi gyártott licencben, és a fedélzeti rendszereinek egy része japán rendszerekre lett lecserélve. A gép kifejezetten légifölény feladatkörbe való alkalmazásra lett felkészítve, kizárólag légiharcra szánt támadófegyverzetettel - késõbb ezt a korlátozást feloldották, és lehetõvé tették 227kg-os Mk.82 illetve 300kg-os JM117 légibombák hordozását. A gépek hivatalosan nem rendelkeznek a légi utántöltésre képes kibocsátható csonkal, de ezeket leszállították, és utólag beépíthetõek.

F-4EJ Kai: 1984-ben, felújításon átesett F-4EJ gépek, melyek új (AN/APG-66J) radart és fedélzeti elektronikát kapott, és képessé tették a japán ASM-1 hajó elleni rakéta indítására.

F-4E(S): Izrael miután nem tudta végigvigni az F-4X programot, egy kevésbé ambiciózus megoldást kereset a nagy teljesítményû HIAC-1 kamera F-4-essel való párosítására. A gépek orrába a radar és a gépágyú helyére került az 1.6 méteres fókusztávolságú fotórendszer. Három gépet alakítottak át, melyek 1976 és 77 között lettek leszállítva.


F-4F alacsony áthúzás közben

F-4F: A Luftwaffe az 1960-as évek végén új, többfeladatú vadászgép után nézett, a tenderen a Dassault Mirage F.1, a Lockheed CL-1200 Lancer, az együléses F-4E(F) indult. Ez utóbbit választották végül, és 175 darabot rendeltek belõle, de még a sorozatgyártás elõtt megváltoztatták az igénylistást, és kétüléses változatot kértek. A gép eredetileg nem rendelkezett a Sparrow illetve a Maverick, Shrike és Walleye fegyverek bevetésének képességével, csak a Sidewinder rakétákkal és hagyományos, nem irányított bombák illetve rakéták alkották a fegyverzetét, az AN/APQ-120 radarnak egy butított változatát kapta és nem rendelkezett a légi utántöltés képességével sem. 1980-tól kezdve az F-4F-eket felújították, digitális fedélzeti rendszerek kerültek beépítésre, megkapta a légi utántöltéshez szükséges rendszereket, képessé tették a Sparrow, a Maverick, valamint a legújabb AIM-9L Sidewinder rakéták indítására.

F-4F ICE: 1983-ban kezdõdött felújítási program a német Phantomok feljavítására, a gépek orrába APG-65 radar került, képessé tették az AIM-120 indítására, melyel leváltották az AIM-7 Sparrow-ot, és új digitális fedélzeti rendszerek kerültek beépítésre. A programot csúszások hátráltaták, így csak 1991-ben lett átadva az elsõ felújított gép.


F-4K (Phantom FG.Mk1.)

F-4K (Phantom FG.Mk.1): Az Angol Haditengerészet Phantom II. változata. Eredetileg az F-4B-n alapuló, majd egyre inkább az F-4J-re hasonlító gép, amely komoly kihívások elé állította a McDonnell-t, részben amiatt, mert a kisebb Britt hordozókról is használhatóvá kellett tenniük a gépet, részben amiatt, mert az igény szerint 40-45%-ban britt gyártásúnak kellett lenniük. A hajtómûvek Rolls-Royce RB.168-15R Spey 201 típusúak lettek, az erõsebb hajtómû miatt beömlõnyílásokat megnövelték, és a sárkányszerkezet alsó részét áttervezték. Eredetileg 143 Angol Tengerészeti F-4-est terveztek megvásárolni, de az 1960-as években történõ látványos szûkûlése az Angol hordozóflottának oda vezetett, hogy egyedül a HMS Ark Royal fedélzetére került 29 gép, és további 21 gépet pedig a Királyi Légierõ vett át. 1978-ban az utolsó nagyobb britt repülõgép-hordozót is kivonták, és az összes FG.Mk1 a RAF-hoz került. A Brit tengerészeti gépekre nem szereltek gépágyút, sõt, a SUU-23/A gépágyúkonténert sem voltak képesek hordozni (a RAF-hoz került példányokon aztán ezt orvosolták, és ott már újra repülhettek gépágyúkonténerrel).

F-4L: A Haditengerészetnek tervezett nagyobb teljesítményû változatok "gyûjtõjele", a legismertebbnél Rolls-Royce RB.168-25R Spey hajtómûvekkel, és a fegyverzete vagy 6db Sparrow III., vagy 2db Phoeinx légiharc rakéta lehetett volna. A programból nem lett semmi.

F-4M (FGR.Mk2.): Az Angol Királyi Légierõ Phantom változata. 1965-ben döntöttek úgy, hogy "követik" a haditengerészetet, és a Rolls-Royce hajtómûvel felszerelt gépek megjelentek a RAF szineiben is. A gép külsõre szinte teljesen megegyezett a tengerészeti változattal, ugyanúgy nem volt beépített gépágyúja, de képes volt a SUU-16 és SUU-23 gépágyúkonténerek hordozására. Összesen 118 gépet szállítottak le belõle.

F-4P, F-4Q, F-4R: Ezeket a jelöléseket nem használták fel, legalábbis ismereteim szerint.

F-4T: A McDonnell exportra szánt, kifejezetten légifölény harcra kondicionált F-4E alapú gépterve. Minden szárazföldi csapásmérésre szolgáló rendszertõl megfosztották, digitális fegyverrendszerrel látták el, standard fegyverzete az M61A1 gépágyú mellett négy AIM-7 és négy AIM-9 lett volna. Az 1970-es évek végén azonban a Phantom II. már túlhaladott gép volt, így senki sem érdeklõdött a terv iránt.


Egy makett, mely az RF-4X-rõl közzékézen forgó információkból született

F-4X/RF-4X: A HIAC-1 optikai felderítõ rendszert az USAF az RB-57F gépen alkalmazta, ez az 1.6 méteres fókusztávolságú kamera nagyon tetszett Izraelnek, és jóideje szerettek volna beszerezni belõle, hogy Arab szomszédaikat szemmel tarthassák, de nem akarták a lassú és sérülékeny RB-57F gépet. Megoldásként az USA egy konténerbe szerelt HIAC-1-et javasolt, melyet F-4 Phantom II. gépek hasa alatt lett volna elhelyezve. A konténer el is készült, de olyan hatalmas és nehéz volt (csaknem két tonnát nyomot), hogy az elfogadhatattlanul sokat rontott a gép mutatóin. A General Dynamics cég megoldásként úgy döntött, hogy nem a rendszert méretét csökkenti, hanem inkább "feltuningolja" a Phantomot, mégpedig a korábbi F-4-es rekordsebesség és magasság kisérleteknél alkalmazott módszerrel. A hajtómû teljesítményét vízbefecskendezéssel növelik meg, melynek mértéke nagy magasságban elérheti a 150%-ot is. A vizet két hatalmas, egyenként 9463 literes tartályban tárolták, melyet a törzs hátára/oldalára áramvonalasan helyezték volna el. A beömlõnyílást és a szívócsatornát is jelentõsen átdolgozták volna, minek eredménye képpen a gép maximum sebessége Mach 3.2, utazósebesség Mach 2.7 körül lett volna. Izraelnek nagyon tetszett az SR-71-el vetekedõ szupergép, de az amerikai felsõ vezetés ennek az érdeklõdésnek nagyon nem örült. Egyfelõl az RF-4X egyenes ágon vezethetett egy elfogó vadász változathoz, amely akár az SR-71-re is veszélyt jelentett volna, minde mellett az éppen folyó Fighter eXperimental (FX) program gyõztesének, az F-15-ösnek a sikerét is beárnyékolhatta - így az a határozat született, hogy Izrael nem kapja meg az exportengedélyt egy ilyen érzékeny technológia beszerzésére. A program egy idõre mégis megmenekült, mivel a fejlesztõk úgy döntöttek, hogy a HIAC-1-et a gép orrába helyezik el, a radar és a gépágyú helyén, így vadászgépként bizonyosan nem lehetett volna használni. Az USAF azonban továbbra is aggódott a program hatásai miatt, miután félt attól, hogy az F-15 látná kárát az RF-4X sikereinek, így úgy döntött végül, hogy kiszál a programból. Izrael egyedül nem volt képes egy eféle programot végigvinni, így az RF-4X kimúlt, de az orrba épített HIAC-1 kamera mégis utatt mutatott az olcsóbb F-4E(S) felderítõgéphez.

F-4(FV)S: 1966-ban az F-111B "flottavédõ" program befuccsolása után és az F-14 alaposan elszaladt költségei miatt a Haditengerészet olcsóbb F-14 alternatívák után nézett. A McDonnell válasza az F-4(FV)S volt, amely 57%-ban megegyezett az F-4J típussal, de a szárnyak átkerültek a törzs tetejére (vállszárnyas elrendezés) és a szárnyak külsõ fele 19° és 70° között nyilazható volt. A változtatható szárnyállás a haditengerészet "vesszõparipája" volt akkor. A gépnek elkészültek a tervei az Angol Haditengerészetnek szánt változathoz is, amely a rövidebb fedélzet miatt elõnyösebb lett volna. Az US NAVY végül kitartott a Grumman 303, vagyis a késõbbi F-14 Tomcat mellett, és a Royal NAVY sem tartott igényt a változtatható szárnyállásra.

RF-4B: Tengerészeti és Tengerészgyalogsági, fegyverzet nélküli Fotófelderítõ változat, 46 darab leszállítva. Felszerelését tekintve szinte teljesen megegyezik az USAF RF-4C típusával. Északai mûveletekhez világító töltetekkel látták el õket, és a filmkazettát szükség esetén ki lehetett oldani és ledobni a kiértékelõ központ közelében, hogy minél gyorsabban megkaphassák a parancsnokok a képeket.


Egy RF-4C mûszerfala

RF-4C: USAF fegyverzet nélküli fotófelderítõ változat.

RF-4E: Az F-4E-bõl kialakított felderítõ változat, az USAF sose rendszeresítette, de politikai okokból amerikai felségjel alatt szolgáltak baráti országok személyzetével. A gépek fotó és rádiófelderítõ berendezésekkel, oldalra nézõ lokátorral és infravörös érzékelõkkel lettek ellátva. Nyugat-Németország (88db), Görögország (8db), Izrael (12db), Törökország (8db) és Irán (27db) voltak a vásárlók. A gépek eredetileg fegyverzet nélküliek voltak, de német légierõ 1982-tõl képessé tette gépeit másodlagosan bombateher hordozására, maximum 6db BL-775 kazettás bombát vihettek magukkal.

RF-4EJ: 14db, a Japán légierõ számára a McDonell által legyártott fegyvertelen felderítõ változat, mely az RF-4C fedélzeti rendszereivel lett felszerelve.


RF-4EJ Kai infracsapdát szór

RF-4EJ Kai: Az F-4EJ Kai fedélzeti rendszereit megkapták RF-4EJ-k, illetve új, AN/APQ-172 radarral lettek felszerelve, ezek után megkapták ezen gépek is a Kai jelzõt is. Miután a légierõ több felderítõ változatott igényelt, 17db F-4EJ gépet átalakítottak kettõs célra, felderítõberendezéseket kaptak, ám megõrizték eredeti fegyverrendszereiket is - ezek a gépek jelzése (noha nem kapták meg az F-4EJ Kai fedélzeti rendszereit) szintén RF-4EJ Kai lett.


QF-4B célgép

QF-4B: távirányított vagy ember vezette célgépek, melyeket kivont F-4B gépekbõl alakítottak át, kiszerelték a fegyverrendszereket, a radart és a nem szükséges elektromos berendezéseket, melyek tömegét ballaszttal pótolták. A gépek könnyen észrevehetõ, feltünõ narancssárga festést kaptak. A céllövészetek többségén robbanófej nélküli rakétát alkalmaztak, és a találatot optikai vagy elektromos úton értékelték.

Boeing Super Phantom: 1984-ben a Boeing és a Pratt & Whitney egy feljavító csomagott készített, elsõ sorban a külföldi F-4 üzemeltetõknek. A hajtómûvet lecserélték volna egy pár PW1120 hajtómûre, amely az P&W F-100-ason alapult. Az új hajtómû mellett egy áramvonalas törzs alatti póttartály is szerepelt a programban, mely csaknem kétszer több üzemanyagot tárolt, mint a hagyományos törzs alatti póttartály, de harmad akkora légellenállás mellett, és erre lehetett volna függeszteni négy bombát és két Sparrow rakétát. Az elektronikát a vevõ igényei szerint újították fel, de a kész csomagban szerepelt az APG-65 radar, GEC HUD és Honeywell 423 inerciális navigációs rendszer. A programból nem lett semmi, miután a Légierõ Aeronautikai Diviziója leállítatta.

F-4E

Adatok (F-4E):

Személyzet: két fõ (pilóta és radar-operátor)

Hossz: 19.2 m
Szárnyfesztáv: 11.8 m
Magasság: 5.02 m
Szárnyfelület: 49.24 m²

Belsõ üzemanyag mennyiség: 7547 liter
Külsõ üzemanyag mennyiség: 2271 liter (törzs alatt) + 2x 1400 liter (szárny külsõ pillonján)

Hajtómû: 2x General Electric J79-GE-17
Max. Tolóerejük: 2x 52.53 kN
Max. tolóerejük utánégetéssel: 2x 79.62 kN

Max. sebessége 10,900 méteren: 2,300 km/h (Mach 2.21)
Max. sebessége tengerszinten: 1,470km/h (Mach 1.19)
Cirkálósebessége: 941 km/h
Szolgálati csúcsmagassága: 1,8973 méter
Hatótávolsága: 957km
Üres Tömege: 13.4 tonna
Max. felszállótömeg: 27,96 tonna

Fegyverzet: Egy M61A1 Vulcan 20mm-es gépágyú az orr alatt, 639 lõszerrel.
4db AIM-7 Sparrow közepes hatótávolságú félaktív radar vezérlésû légiharc rakéta a törzs alatt, egy-egy AIM-7 Sparrow vagy egy-egy/két-két AIM-9 Sidewinder rövid hatótávolságú infravörös önirányítású légiharc rakéta.

Szárazföldi célok ellen a törzs alatti és a négy szárny alatti pillonra maximum 7257 kg-nyi fegyverzet, hagyományos, gyújtó és kazettás bombák, irányítattlan rakétaindító-blokkok, AGM-12 Bullpup, AGM-65 Maverick irányított rakéták, lézeriárnyítású bombák (bizonyos esetekben).

OFF:
Cifu!
Nem tudom hogy ismered e ezt az oldalt...igen kivalo konyvekhez lehet hozzajutni! Minden evben van 1-2 konyva amirol lemaradok....
Most jot meg egy ket igen jo konyv:





...regi nyolcvanasevekbeli...kolyok-konyvtarbajaros idoszakombol kedvenc konyveim 😉

Egyik military boltban csak nézett az eladó, hogy mi az az OD szín, aztán miután elmondtam neki visszakérdez: "Ja, szóval olajzöld?"
...

Arra a szinre nem azt mondjak itthon hogy oliva zold? (tudom nem szoszerinti leforditas, de ha jol tudom mi azt a katonazoldet ugy hivjuk)

Amugy meg siman ODnek kell hivni. Ha a plazacicak meghonosithattak a "pink" et. merthogy mar van ilyen magyar szin. Ez valami rozsaszin arnyalat lett itthon.
Inkabb nem is kommentalom 😊