Haditechnikai Topic

gondolom ez egy alap univerzális hernyótalpas alap cucc mint a hummer aztán hogy mire "specializálják" a különbözõ hadosztályok az már az õ dolguk <#nemtudom> lásd bradley

ami mellesleg gépjármuvek ellen szvsz totál felesleges, anélkül is szétszedi. Inkább raktak volna rá rakétát/ légvédelmet.

Magyarul tettek rá egy 30mm-es személygépjármû elleni "shotgunt"?😊

hááát azért ha tele van afgánokkal akkor azért az a sok szõr csak felfogja annyira a lövedéket hogy ne lõjjék hosszába keresztül <#nemtudom><#kuss>

Jaja, de tegyük hozzá, hogy egy BMP-n oldalról egy 14.5mm-es géppuskalövedék egyszerûen keresztülmegy, és kijön a másik oldalon. 😊

Attól függ milyen téren, tengeren az Angolok és a Franciák vezetnek, utána az Olaszok, és a Spanyolok, majd jön a Német haditengerészet. Légierõ terén a Franciák vezetnek, utánuk jönnek az angolok, és a németek a harmadikok. Szárazföldi erõket figyelembe véve az elsõk a németek, másodikok a franciák és harmadikok az angolok.

30T az majdnem 3 mezei BMP <#hehe>

Tényleg azt tudja valaki, hogy Németország jelenleg Európa hányadik legerõssebb hadseregével rendelkezik?

Tömeg: 31.45 tonna
Személyzet: 3 + 8 fõ

Fegyverzet: 1db 30mm-es Mauser Mk.30-2 gépágyú és 1db 7.62mm-es MG3 géppuska
Védelem:
körkörösen 14.5mm-es géppuska illetve tüzérségi repeszek ellen
elõröl 30mm-es pct. gépágyúlövedékek ellen
körkörös aktív védelem a pct. rakéták ellen (AWiSS)

Légi szállíthatónak kell lennie az Airbus A400M repülõgépeken, és a harctéren lépést kell tudjon tartani a Leopard 2 harckocsikkal.



A 30mm-es ABM lõszer, amit direkt a PUMA részére fejlesztenek.
A cél távolsága alapján a csõtorkolatnál a lövedék idõzítõjét beállítják, így a cél elött a lövedék szétválik, és kiengedi a 135db wolfram golyót. Ideális gyalogság és könnyen páncélzot célok ellen.

Valami techinfo nincs rola? Pl az a tetejen az egy 30 mm gepagyu lenne? Hatotav, pancelvastagsag, sebesseg es mennyibe kerul? Na nem mintha venni akarnek egyet a kertvegebe, csak szeretem a nemet vasakat (Leo2 forever!) 😊

2010-ben áll elvileg rendszerbe, a Bundeswehr 410db-ra tart igényt.

Azt, hogy "ki" azt nem tudom miért írtam oda...

Korrektül néz ki, reaktív páncélzattal ki rendszeresíteném is 😊 Mikor lesz sorozatgyártás?

aha

Elöl van a motor és a meghajtás, tehát a súly, valószinüleg tehát így jön ki egyeletesre a súlyelosztás. 😉

nem igazan ertem hogy elol miert surun 3 hatul miert ritkan 2 futogorgo?!

A német PUMA lövészpáncélos prototípusa:

Elég LoL. 😉

De mintha pirotechnikai eszközök azért bevetésre kerülnének, nem? 😊

pirosak vs kékek az örök ellentét 😊

A Marui AK-47 Beta Specnazt kemenyen biraljak kulfoldi forumokon, mert nem egy letezo tipus AS verzioja, hanem egy fantazia csuzli. Ugyanilyen a G3 SAS. Az sem letezik.

Jo cikk! Boprakivankozik

mint minden film 😊

Nem azt mondtam, hogy rossz film, csak azt, hogy sok téren hadilábon áll a valósággal. 😉

Roppant egyszerû, a hadihajók építése sok idõbe és pénzbe kerül, márpedig a fejlõdés nem áll meg ezen idõ alatt. Ezért aztán az építés alatt folyamatosan építik be az újabb és újabb tapasztalatokat a következõ hajóegységbe, hogy annak harcértéke minél magasabb legyen.

Azonos hajóosztályba tartoznak a változtatások ellenére, fõbb jegyeik általában megegyeznek pl. a Nimitz-osztály összes tagja nagyjából ugyanúgy néz ki, de pl. az USS J.F.Kennedy-be és az utána következõ hajók elektronikus rendszerét a korábbi hajók tapasztalatai alapján áttervezték, illetve új rendszereket építettek be, amelyek a Nimitz tervezésekor még nem is léteztek. USS Ronald Reagen esetén már nemcsak a hajó felépítménye (szigete) új, hanem kapott egy un. bulbaorrott is, amely csökkenti a hajóorr ellenállását.

De ha belegondolsz szinte mindenhol így van. A repülõgépeknél is vannak különféle gyártási szériák, amelyek álltalában egyre jobbak és jobbak, és beleépítik a korábbi szériák tapasztalait, illetve azokat a rendszereket, amelyek idõközben lettek kifejlesztve. Sõt, elég ha az autóiparra gondolsz, ahol az egyes modellek idõnként kisebb változásokon esnek át.

Mindig is rondanak taltam ezt a gepet....mar olyamn ronmda hogy ha jol megnezed "szep" 😄

"Ez az álomvilág nagyban köszönhetõ a "Sebesen, mint a nyíl" c. TV-filmnek, ami egy dramatizált változat, és kb. annyi köze van a valósághoz, mint a K-19 Widowmaker-nek."

ettõl függetlenül jó kis film érdemes megnézzni 😊

Hehe, szerencsétlen Pentagon már sír-rí, hogy adjon nekik a kongresszus pénzt, mert lassan már nem tudnak honnan elvonni, hiába építenek le lassan minden nagyobb programot. 😊

Na, az Arrow többször is felmerült mostanság, úgyhogy egy kis szemezet róla:

CF 105 Arrow


A 204-es oldalszámú példány felszálláshoz készülõdve

Kanada repülõgépipara a II.világháború alatt alaposan felfejlõdött, és a háború után is szépen folytatódott története, elõször is az Avro gyár leányvállalatát a kanadai állam megvásárolta, létrehozva az Avro Canada céget, amely elsõ saját, komolyabb gépe a CF-100 Canuck vadászgép igen szépen is teljesített. Az 1950-es évek azonban már többrõl szólt, egyfelõl az egyre inkább elterjedõ félelemtõl a Szovjet légierõ bombázóitól, továbbá a repülõgépeknél a hangsebesség átlépésérõl és az ezzel kapcsolatos problémák megoldásáról szólt.

Az Avro Canada gyár a CF-100 után belevágott egy szuperszonikus elfogó vadászgép megtervezésébe, amely képes megvédeni az országot az északi sarkkör felöl érkezõ szovjet bombázók (feltételezett) hadától. A szuperszonikus sebesség átlépését elõször a CF-100 áttervezésével igyekeztek megoldani, az eredetileg egyenes szárnyakat nyilazot szárnyakra cserélték, de késõbb az "új divat", a deltaszárny mellett döntöttek inkább. A Kanadai Légierõ (RCAF) a komoly amerikai és európai programok láttán úgy döntött, hogy õ is egy saját szuperszonikus elfogó vadászgépet kér - nem is akár milyet. Az elvárások egy nagy méretû, két hajtómûves, két fõs személyzettel ellátott, a hang sebességénél két és félszer gyorsabb vadászgépet vázoltak fel, amely 18.3km-es szolgálati csúcsmagassággal rendelkezik, és a harci hatósugara 370km. Ezek a számok 1953-ban még legalábbis a fantasztikum szóval voltak leírhatóak, viszonyításul a Bell X-1A kisérleti gép 1953 December 12.-én Chuck Yeager (akkor) õrnaggyal a pilótaülésben új sebességrekordott álított fel: 2.44 Mach-ot ért el...


Felszálláshoz készülõdik az egyik elsõ példány, érdemes megfigyelni a méreteit az alatta álló emberekhez viszonyítva...

A gép sárkányszerkezete dobozszerû volt, nagy méretû deltaszárnyakkal, amelyeketet vállszárnyas elrendezésben helyeztek el. A gép úgynevezett farok nélküli elrendezésû, tehát nincsenek hátsó vezérsíkjai, a magassági kormány funkcióját a kilépõélen elhelyezett többfeladatú vezérsíkok (elevonok) látták el. Ez a kiképzési forma nem volt új, és igazából a második világháborúban feltünt Me-163-as rakétahajtású vadászgép feltünése volt az áttörés, ahol szintén ezen megoldással oldották meg a nagy sebességû repüléskor fellépõ káros jelenségeket. Az 1950-es években sorozatban jelentek meg a deltaszárnyú, faroknélküli gépek, mint a francia Mirage vadászgépek, az amerikai F-106 Delta Dart vadászgép, vagy a britek Vulcan bombázója. A deltaszárny ugyanakkor nem volt túl kedvezõ a kis sebességû le- és felszállásoknál, mivel magas volt az átesési sebessége a gépnek, ezért a nagy leszállósebesség ellensúlyozására a gép farokrészébe fékezõernyõ került beépítésre. A vállszárnyas kiképzés sem volt túl szerencsés, mivel szárnyakba elhelyezett fõfutóknak igen hosszú futószárra volt szükségük. A sárkányszerkezet magnéziumötvözetbõl, illetve titániumból készült, hogy a nagy sebességû repülésnél a légellenállás miatt fellépõ hõhatásokat jobban elviseljék. Hajtómûnek az Orenda PS-13 Iroquois erõforrást választották, amely amellett, hogy kanadai eredetû volt, igen impresszív tulajdonságokkal rendelkezett papíron. A mintegy 2.6 tonnás hajtómû 115.8kN tolóerõt ad(na) majd le utánégetõvel, ami az akkori idõben hihetettlen 5:1-es tolóerõ/tömeg arányt jelentett (a hajtómû tömegét figyelembe véve).

A légierõ a magas elvárási szint mellé még egy komoly hibát is elkövetett: a vélt veszély vélten sürgetõ mivolta miatt ki akarták hagyni a hagyományos prototípus-tesztelési fázist, és rögtön egy elõ-sorozatgyártást igényeltek, ahol a felmerülõ problémákat folyamatosan orvosolnák majd. A fejlesztõgárdára ez hihetettlen nyomást helyezett, hiszen azt sem tudták igazán, hogy is fog viselkedni a gép. Hogy a prototípus-fázis kihagyása illetve beépítése a szériagépekbe ne okozzon azért túl nagy törtést, mindenféle trükköket vetettek be az alapvetõ tesztelések pótlására. Ilyen volt az intenzív szélcsatornatesztelés, illetve a gép méretarányos modelljének Nike rakétákkal való kilövése, és a repülésének megfigyelése, hogy minél több adatot tudjanak szerezni arról, várhatóan hogy fog viselkedni a más kész gép. Az elsõ két ilyen kilövésre a NACA (a NASA elödje) Langley-i bázisán került sor, ahol igen fejlett követõ és kiértékelõberendezések voltak az X-szériás kisérleti gépek követésére, a késõbb 9 kilövés pedig átkerült Kanadába, az Ontario-tó mellé.

Az Iroquois hajtómû fejlesztése néhány problémába ütközött, ami csúszást okozott, de az Orenda szakemberei úgy vélték, hogy meg tudják oldani ezeket a problémákat. 1955-ben kezdõdtek meg a földi tesztek, majd 1957-ben a kanadai kormány egy B-47E bombázógépet bérelt az USAF-tól, hogy annak törzsének oldalára rászerelve a levegõben is letesztelhessék az Iroquoist (ez az egyetlen példa arra a második világháború után, hogy egy amerikai bombázót átadtak egy másik országnak). A bombázó a tesztek után visszakerült az USA-ba, de az asszimetrikus erõhatások miatt megrongálódott sárkányszerkezetû gépet végülis leselejtezték.

A legénység két különálló fülkében ült, Martin-Baker katapultülésekbe, és a kis méretû ablakok miatt a kilátás nem volt különösebben jó - fõleg a hátul ülõ lokátorkezelõnek, akinek csak két apró kis oldalablaka volt. A gép el volt látva egy analóg repülésirányító rendszerrel, amely a pilóta munkáját könnyítette nagyban meg. Elvileg arra is képes volt, hogy a gép sérülésekor, vagy hajtómûhibából fakadóan fellépõ bármilyen irányba történõ húzást automatikusan kompenzálja. Érdekesség, hogy a hidraulikus kormányszerveket elektronikusan mûködtették - az Arrow volt az egyik elsõ "fly-by-wire" irányítású repülõgép.



A gép fegyverzetét a törzsben kiképzett 5.5 méter hosszú fegyvertérben lehetett elhelyezni, de lehetõség volt ide pótüzamanyagtartály beépítésére is. A gép fejlesztõi úgy döntöttek, hogy a minél kisebb légellenállás miatt a gép semmiféle külsõ függesztménnyel nem fog rendelkezni, sem fegyverzet, sem üzemanyagtartály terén. Az elsõ fegyverzeti elképzelés szerint az American Hughes MX-1179 tûzvezetõ rendszer és radar kerül a gép orrába (ugyanaz, mint az F-106 Delta Dart-ba), a fegyvertérbe pedig nyolc darab AIM-4 Falcon rakéta. Az AIM-4 késõbb a vietnami háborúban bebizonyította, hogy igazából csak a lassan repülõ bombázók ellen van némi harcértéke, lévén a lassú rendszerei miatt hosszú másodpercek teltek el az indítógomb megnyomása, és a rakéta valódi indítás között. 1955-ben az RCAF úgy döntött, hogy egy korát megelõzõ vadázgéphez korát megelõzõ fegyverzet is dukál. Ezért beszáltak az US NAVY Sparrow II. programjába, ami gyakorlatilag a még csak éppen élezedõ, félaktív radarirányítású (tehát a rakétában csak egy érzékelõ van, amely a repülõgép radarjának a célról visszaverõdõ rádióhullámait érzékeli) Sparrow légiharc rakéta aktív radaros önirányítású (ahol az indító repülõgép radarjának (elvileg) nem kell az indítás után a célt követnie) változata, amely a Sparrow rakétatestét, hajtómûvét és harci fejét örökölte volna "csak" az irányítórendszere lett volna új. A Sparrow II.-höz az RCA Victor Astra radart és tûzvezetõ rendszert tervezték használni, amely szintén fejlesztés alatt volt. Az Arrow a fegyverterében így négy Sparrow II. és nyolc Falcon rakétát vitt volna - impresszív tûzerõ, meg kell hagyni.

A problémák itt kezdtek el jelentkezni. Egyfelõl volt egy forradalmi hajtómûvûk, amely még fejlesztésre várt. Volt egy radar/tûzvezetõ rendszerük, amely igen összetett és bonyolult - szintén nem volt még kész. Volt egy légiharc rakétájuk, amelynek fejlesztése szinte éppen, hogy elkezdõdött, de máris rengeteg problémával szembesült. A Sparrow II. programból az amerikai haditengerészet 1956-ban kiszált, mivel úgy vélte, hogy nem lehet az adott technikai szinten megvalósítani a célkitûzéseket. Ugyan egy erre képes rakétájuk mégis lett, mintegy másfél évtized múlve: az AIM-54 Phoenix, amelynek fejlesztése szintén eléggé göröngyös utat járt be, és amely darabjának ára egy kisebb harci gép árát kóstálta. Gyakorlatilag a Sparrow II. az volt, amit három évtizeddel késõbb az amúgy szintén nem éppen problémamentes fejlesztést megélt AIM-120 AMRAAM megvalósított. Csakhogy már a digitális technika minden vívmányát bevetve.


Az elsõ prototípus kigördül a szerelõcsarnokból...

1957-ben újabb csapás érte a programot: az új konzervatív kormányzat 100-ra csökkentette a megrendelt gépek számát, mivel a jelentõs fejlesztési költségek és a meredeken emelkedõ várható vételár már a teljes védelmi büdzsét is kitöltötte. Gyakorlatilag az 1950-es évek második felében a kanadai fegyveres erõk kénytelenek voltak minden komolyabb fejlesztési programjukat leállítani, hogy elég pénz juthasson az Arrow program feneketlen bendõjébe. További csapást jelentett, hogy az új hírszerzési adatok szerint a szovjet bombázóerõk messze nem voltak olyan hatalmasak, mint azt korábban feltételezték. Még komolyabb veszélyt jelentett a légvédelmi rakéták robbanásszerû fejlõdése, és egyre nagyobb hatékonysága. A végsõ csapást viszont az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) megjelenése okozta. Szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a ballisztikus rakéták rövid úton át fogják venni a stratégiai csapásmérés feladatát a bombázóktól. Márpedig az ICBM-ek ellen védekezni nem nagyon lehet...


Az elsõ két prototípus

További gondokat jelentett, hogy az Iroquois egyértelmûen nem fog rendelkezésre állni az elsõ CF-105 sárkányszerkezett elkészültekor, ezért az Avro Canada más hajtómû után nézet, elõször az angol Rolls-Royce RB.106-ost nézték ki, amely azonban szintén még fejlesztés alatt állt, és a fejlesztés csúszása miatt le kellett mondaniuk róla. Alternatívaként már csak a Pratt & Whitney J75-ös hajtómû maradt, amely az F-105 és F-106-os amerikai vadászgépekbe is be lett építve. Az elsõ CF-105-ösök, amelyek J75-ös hajtómûvel repültek a Mark 1. jelzést kapták, az Iroquois-hajtómûvel szerelt, elvileg Mach 2.5 képes elõ-széria gépek a Mark 2.-est, a végleges sorozatváltozat pedig a Mark 3.-as lett volna.
Az elsõ elkészült Arrow, a 201-es oldalszámú gép 1957 október 4.-én az összes negatív elõjel és probléma ellenére kigördült a szerelõcsarnokból, mintegy rossz ómenként, ezen a napon jutatta a Szovjetunió az elsõ mûholdat, a Szputnyik-1-et a világûrbe. A 201-es gép 1958 március 15.-én tette meg elsõ felszállását, és a hetedik tesztrepülésen elérte a hangsebesség másfélszeresét. A tizenegyedik tesztrepülésen a futómûve meghibásodott, és a gép kénytelen volt hasraszállni, de a sérülések nem voltak komolyak, a kijavításuk után, 1958 októberében újra folytatta a repüléseket.


Az elsõ prototípus repülés közben

1958 azonban már a vég kezdete volt a program számára. A Kanadai kormány, hogy valahogy kiutat keressen az Arrow program számára, felajánlotta az amerikai légierõnek megvételre a típust. Az USAF-ot nem érdekelte a program (nekik már ott volt a hangsebesség kétszeresére képes F-106 Delta Dart, amely 1959-ben állt rendszerbe), de a kanadai kormánynak felajánlották helyette a Boeing BOMARC-B légvédelmi rakétarendszert, amely 700km feletti hatótávolsággal rendelkezett, és elvileg ideális volt egy nagy volumenû bombázótámadás visszaverésére. Az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy a BOMARC sem állt jobban, mint az Arrow és a Sparrow II., az irányítórendszere igen megbízhatattlan volt, üzemeltetése körülményes és meghibásodásoktól hemzsegõ volt. A Kanadai kormány mégis úgy döntött, hogy inkább a BOMARC védje a légteret, mint a még mindig csak feneketlen pénznyelõ kútnak tûnõ Arrow program. 1958 szeptemberében leállították az Astra tûzvezetõ rendszer és a Sparrow II. rakéta fejlesztését, mindkét program esetén még messze volt a fény az alagút végén. Az Arrow program ekkor még vitte magát, igaz a fegyverzetének megerõsítésére felvetették a nukleáris robbanótöltetû Genie bombázókötelékek elleni rakéta alkalmazását. A Kanadai kormány 1958 végén nehéz döntés elött állt, az Avro Canada mindent bedobott, hogy meggyõzze a kormányt a gép képességeirõl, lóhalálában igyekeztek befejezni a Mark 2.-es gépeket, hogy bebizonyítsák, a gép valóban jobb bármely lehetséges alternatívájánál. 1959 Február 20.-án a Diefenbaker-kormány bejelentette az Arrow-program azonnali felfüggesztését. A Mark 1.-es prototípusok ez ideig összesen 77 órát töltöttek a levegõben, az elsõ Mark 2.-es prototípus már csaknem be volt fejezve, és további Mark 2.-es volt a szerelés végsõ stádiumában. A gépeket szétvágták, a terveket és domukentációkat megsemmisítették. Kanada 66db F-101 Voodoo vadászgépet vásárolt az egyesült államoktól a légiereje számára. A Voodoo egy kétszeres hangsebességre képes, a maga korában viszonylag decens vadászgép volt.

A CF-105 Mark 2. (feltételezett) adatai:

Szárnyfesztáv: 15.24 m
Szárnyfelület: 113.80 m2
Hossz: 25.3 m
Magasság: 6.25 m

Üres tömege: 22.25 tonna
Max. felszállótömeg: 31.1 tonna

Csúcssebessége nagy magasságban: 3,200 km/h
Szolgálati csúcsmagasságA: 18,300 méter
Harci hatósugara: 480 km



A CF-105 Arrow körül aztán az 1980-as évek végétõl kezdve elkezdett kiépülni egy szép kis álomvilág, miszerint az Arrow lett volna a világ legjobb vadászgépe az 1950-es és 60-as években, de az Egyesült Államok önös érdekbõl ezt megfúrta. Ez az álomvilág nagyban köszönhetõ a "Sebesen, mint a nyíl" c. TV-filmnek, ami egy dramatizált változat, és kb. annyi köze van a valósághoz, mint a K-19 Widowmaker-nek. A filmbõl kihagyták azokat a témákat, amelyek ártottak volna az álomképnek, mint például a Sparrow II. és az Astra program nehézségei, azt hogy az amúgy recesszióba csúszó Kanadai költségvetést mennyire megterhelte az Arrow program, és ugyanakkor démonizálta az egyesült államokat, kihagyva az olyan epizódokat, mint a B-47E bérlése, vagy a NACA segítségével elvégzett modelkisérletek. Az már mellékes, hogy kihagyták teljesen a Genie-féle fegyverzet lehetõségét, hiszen hogy nézne ki, hogy az istenitett gép valójában nukleáris töltetû rakétákkal repkedett volna...

Cifu: hogy van az ugy ugyanaz a hajoosztaly es megis kulonboznek valamennyire?

ja, én is láttam, jó film, a beüzemelésérõl, hadrendbe állítás elõtti tesztekrõl szól

Mar lattam nem rossz film.

Mar lattam, nem rossz film.

A gázturbina egyre inkább úgy tünik, hogy zsákutca. Túl nagy a fogyasztása, túlságosan is sok probléma van a karbantartásával, túl sok hõt termel és túl sokat zabál. Az M1 Abrams, és a T-80 legtöbb szériája (kivéve az ukrán változatokat) még gázturbinával készült, de itt saccperkábé meg is állt a tudomány. A diesel-motorok megbízhatóbbak, kevesebbett fogyasztanak és kevesebb hõt bocsátanak ki. Ugyan az amerikai és az orosz fejlesztõirodáknak is vannak egyre erõsebb és jobb gázturbináik, szinte mindenhol a diesel-motor dominál.

Amúgy egy érdekesség: az MTU 883-as diesel-motorjával fékpadon elértek 3000 lóerõt is. Csak értelemszerûen ilyen módban sokkal többet eszik, sokkal jobban igénybe van véve, ami rövidebb élettartamot és kisebb megbízhatóságot is jelent. De elvileg megoldható, hogy háborús helyzetbe egy "picit" felpiszkálják azokat mocikat, így az amúgy sem tohonyaságáról ismert Leopard 2 bizony igencsak fürge nagymacskává változik. 😉

17:00, Hétfõ (december 19.), National Geographic

Az USS Ronald Reagan anyahajó


lassan kezdõdik, kiváncsi leszek

Abramsban egy Avco-Lycoming 1500 pacis gazturbina van. (bar a Del koreai Type 88-ban ami erre epul egy 1200 pacis dizel van)
Leopardban az egyesben egy 1500 pacis MTU MB 873 dizel a kettesben meg egy 1650 pacis MTU MT883 dizel van.

amugy meg google-t hasznalni nem szegyen!

Melyik típusokban van ilyen? Úgytudom, hogy az M1A1 Abramsben pl iyen van. Európai társaiban? Pl Leoban?

ja van olyan is mert kicsi a "motor" de mérettel nyert térfogat nem biztos hogy elég az üzemanyagnak mert kétszerannyit zabál

Valaki megmondaná, hogy a mai nagyobb tankok milyen erõforrással mûködnek? Tudtommal gázturbinások, de lehet tévedek.

szépek 😊

Finn haditengerészet:

Na, mivel úgy is pangás van, képek jönnek: Svéd haditengerészet:

AK-74U nincs, és miután más se nagyon gyárt AK-74 klónokat az oroszokon (és a volt tagállamok egyik-másikát leszámítva), ezért élnék a gyanuval, hogy a készítõ cég csinált egy "saját" AKS-74U változatot. Ilyen tágulási kamrával pedig 7.62-es AK-t én legalábbis még nem láttam...

Ja! Meg az tûnt még fel, hogy ennek 1 kicsivel rövidebb a csöve talán. Az elõmarkolat csak "1 lukas"?

Köszi!
Én is AKS-74U-ra gondoltam, csak megtévesztett a tár. Uis kis méretû 7.62-es (utánzat hisz AS 😉) tár jár hozzá. Sõt, lazán belemegy a normál 30-as 7.62-es is. Az 5.45-ös meg nem passzol bele.

Ezért merészeltem azt gondolni, hogy vagy nem AKS-74U, (vagy inkább AK-74U, hisz fix tusos), hanem valami fantázia fegyó, vagy egyéb létezõ AK. Hisz Japánok csinálták, csak precízek, vagy miaszösz!

Az egyik feladata valóban a lángrejtés, a másik feladata a megfelelõ gáznyomás biztosítása a megbízható mûködéshez (a rövidebb csõ rövidebb gázdugattyút és a csõfarhoz közelebb elhelyezett gázátömlõ furatot is jelent).

Az a tágulási kamra mire jó? Hasonló hatása van, mint egy lángrejtõnek?

Az AS fegyókra meg elõszeretettel szerelnek fix válltámaszt, mert abba jobban lehet az aksikat pakolni 😉

Hát furi. A csõtorkolatnál amennyire ki lehet venni, egy tágulási kamra látható, ami az AKS-74U (deszant) gépkarabély egyik ismérve, ahogy a rövid csõ is. Viszont annak behajtható váltámasza van, nem pedig merev. Más AK-másolat gépkarabélyon nem nagyon látni ilyen tágulási kamrát, fõleg ugye azért, mert ez az 5.45x39-es szovjet/orosz gépkarabélyokra volt jellemzõ, ami nem nagyon terjedt el a világban...


AKS-74U

Jah sry 😄