95104
-Nem alkalmazunk jelzős szerkezetet. Még arra se, akivel nagyon nem értesz egyet.
-Nem gyűlölködünk!
-HADITECHNIKAI TOPIC, aki nem tudja értelmezni, az megy máshova!
[Légi Harcászati / Légvédelmi FAQ]
-
#46649
Ilyenkor küldeném el azt a fickót a jó búsba. Nem lehet rombolni azt, ami nincsen... -
![[NST]Cifu](https://media.sg.hu/forum/avatars/10356591011409433815.png "[NST]Cifu")
#46648
Nem tudom, én valahogy nem érzem úgy, hogy a látszatot megéri fenntartani... :D
Tavaly év végén kemény letolást kaptam egy hivatásos tiszttől a militaryphotos.com-on, hogy tiszteletlenül beszélek az MH-ról. Ugyanis a Magyar Szárazföldi Erők topicjában megjegyeztem, hogy nincs feltöltve a létszám, nem megfelelő és kevés a felszerelés, és így tovább. Első körben hazugnak lettem beállítva, mondván, hogy a létszám teljesen fel van töltve és a felszerelés is megfelelő. Ezt tételesen cáfoltam, ezután jött a privátban a letolás, hogy a topicot szlovákok, románok és más nemzetek emberei is olvassák, és ne romboljam az MH presztízsét.
Köpni-nyelni nem tudtam, végül nem is válaszoltam. Mit? Kezdjem elmagyarázni, hogy ha valakit tényleg érdekel, akkor magyar nyelvű oldalakon és fórumokon ott van minden feketén-fehéren (például a létszám feltöltöttségre adott reakciómban a HM oldaláról linkeltem be egy .PDF-et), aki valóban kíváncsi a Honvédség állapota, akkor az aligha a Militaryphotos-on fogja árgus szemekkel nézni. A másik fele pedig az, hogy mi a jobb, ha beismerjük a hibákat, vagy ha inkább homokba dugjuk a fejünket, és nem veszünk tudomást róla, miközben kifelé azt kommunikáljuk, hogy minden a legnagyobb rendben van? -
mahalo #46647 De így, technikailag létezik hadserege magyarországnak :) ha nem volnának azok akkor meg mondhatnák, hogy nincs is hadseregünk jóformán. Mondjuk így se nagyon van. (és abban se vagyok teljesen biztos hogy az a 15 darab el tudna indulni ha bármi gáz van) -
JYeti #46646 És azzal a 15 darabbal mit csinálnak, ha használni kell ? :D Mekkora arcvonalat lehet annyival lefogni ? :D Vicc! Annyit sztem nem is érdemes hadrendben tartani, vagy legyen vagy ne, de ezekkel még masírozni se lehetne a főutcákon, mint pl. Észak - Kóreában.
Y -
#46645
12+3 van hadrendben dísznek. -
#46644
Én már úgy kezelem, hogy a mai helyzett ezzel egyenlő. Magyarországnak csak papíron van páncéos fegyverneme. Valójában nincs. -
mahalo #46643 Nem az volt 1-2 éve, hogy szinte teljesen megszüntetik a harckocsi állományt? legalább is ha jól tudom harckocsizókat már jóformán nem is képeznek ki, valami olyan rémlik, hogy harckocsi parancsnokokat még igen de mást nem. Valahogy ebből nekem logikusnak tűnt, hogy a gépállományt is valahogy elkezdik csökkenteni. -
#46642
A vastagabb cső miatt reális lehet a 200-250 lövés/perc. De especiel valós tűzgyorsaságra vonatkozó igényről vagy annak vizsgálatáról sehol sem olvastam. -
#46641
Nagyságrendileg 300 aktív harckocsija van, a legtöbb TR-85 (T-55 upgrade) plusz kb. egy tucat TR-85M1 (új torony, 800 lóerős MAN motor, új tűzvezető rendszer, reaktív páncélzat). A tartalékba, ahogy nekünk is, ott rozsdásodik nekik is vagy 1000 további harckocsi.
Nekünk mindenkihez képest kevés aktív harckocsink van, még a Szlovénekhez képest is....
![]()
TR-85M1 -
#46640
Az IAR-tól percenként hány valós lövést várnak el? -
mahalo #46639 Mennyit tudtok arról, hogy a román hadseregnek hány harckocsija van? mert múltkor nézegettem a wikipediát és valami olyasmi adat jött be, hogy van majdnem 300 harckocsijuk. Ez még így akkor is soknak tűnik ha abból majdnem 200 csak alkatrésznek van. Legalább is a magyar viszonylathoz képest soknak :) -
#46638
Őőőő? Hogyan másképpen lehetne? Még a folyékony hajtóanyagú SAM és ICBM/IRBM/SRBM rakéták esetén is így van, még ha a hajtóanyagot csak az indítás előtt töltik fel. -
#46637
Úgy tudom igen. -
#46636
A légiharc rakéták adatait ugya hajtóanyaggal együtt szokás megadni? -
#46635
Nézd meg mekkora az APS-ekhez használt radar (mint egy méretes bőrönd), és mekkora a Molni által belinkelt érzékelő (legfeljebb mint egy kisebb könyv, ami sokkal kisebb, még ha 4-6 darabbal is számolsz), plusz van egy olyan apró probléma, mint a radar elhelyezése, energiaigénye, illetve a tény, hogy működés közben folyamatosan rádiójeleket bocsát ki (ezzel az ellenséges radar-érzékelők észlelhetik a gépet, illetve bizonyos rakéták képesek a radarjel alapján rávezetni magukat). A MAWS féle érzékelők passzívak, vagyis nem bocsátanak ki semmiféle sugárzást, így nem árulják el a gépet. -
#46634
Miért nem radarral, mint a páncélosokra szánt APS?
Ha nem használják, oka van, de elsőre elképzelhetőnek tűnik, h pl. helikopteren egy 40 mm-es auto gránátvető célra forduljon és időzített gyújtós gránátot kilőjön SAM-re. Próbáltak már ilyet? -
#46633
Érdekes, főleg hogy ilyen nagy monstrumoknál számít, utakon lehet halkabb, terepen viszont hááát.. furi akkor tényleg ott számít ez ahol van infrastruktúra...
Köszi a választ :) Imádom ezt a topikot, minden hülye kérdésemre kapok választ, pedig ezek a kis apróságok engemet igenis érdekelnek. ;) -
#46632
Nem a tapadás a lényeg, hanem az, hogy halkabb, illetve kevésbé rongálja az utakat a gumitéglás lánctalp. Az indiai T-90Sz/SzK esetében említik, hogy kaptak gumitéglás, hosszabb élettartamú lánctalpakat, ám a képeken nem látni, hogy gumitéglás lenne...
Amúgy az M1A1 Abrams lánctalpai és görgői átlagosan 400-500 mérföld (~650-800km) után használódnak el. -
#46631
kétlem hogy 1 csepp is maradt -
#46630
És azt meg tudod nekem mondani hogy az amerikai és izraeli, továbbá az ilyen európai tankok lánctalpán gumitéglák vannak, addig az orosz lánctalpon miért nincs? Nézem hogy az újabb orosz fejlesztésen is. Kínai tankokon is gumitégla van... Érdekes az amerikai tankokon már elég régóta ezt alkalmazzák. Úgy érzem az utakon jobb tapadást ad, míg az oroszok nem számítanak utakra? Hazai küzdelem esetén megértem. Egy ilyen gumitégla mennyi idő alatt kopik el, ezek leszedhetőek? Vagy teljes lánctalp csere kell hozzá...? Néha mosolygok mert a futó kerekeken is tömör gumibevonat van és csomó képen látszik hogy morzsálódik-töredezik le... -
lopbisz #46629 meg a pia készletek is :) -
harcu #46628 Ráadásul Jamamoto a britek Taranto elleni támadásából vette a Pearl elleni támadás ötletét. -
#46627
a fagyigépek újak -
lopbisz #46626 így igaz. Lényegében majdnem mindent ki kéne cserélni vagy modernizálni. -
ambasa #46625 OFF
Kedves Janáj!
amikor ide írsz nem folytatsz értelmetlen vitákat? Mi is a vita? Szerintem véleménycsere, a véleménycsere miért értelmetlen? Ha ez a véleményed miért itt írod meg, miért nem ott, hiszen ez is egy vélemény amit közöltél (mellesleg mások is vannak hasonló véleményen ott)?
TG -
JanáJ #46624 *értelmetlenül -
JanáJ #46623 Szokás szerint értelmetlenűl, mert tök mind1 melyik a jobb bolt, ha egyik sem lesz. De még ha leo 6+++-t is veszünk, a többi haderőnem? -
lopbisz #46622 leopard 2 vs t72 modern
komment harc :D
http://htka.hu/2010/06/17/magyar-legiero-2010/ -
#46621
Nyilván nem, az M60A1 (és A3 is) az 1950-es, 60-as évek színvonala, idejétmúlt páncélzati felépítéssel, gyártástechnológiával, elavult fegyverzettel és tűzvezető rendszerrel. Keleti oldalon a T-54/T-55 illetve T-62 színvonala... -
#46620
Nem. 1921 óta nyilvánvaló volt, mikor egyértelműen kiderült, hogy repülőgépekkel el lehet pusztítani egy modern hadihajót. -
#46619
Hasonló M60-ra gondoltok nem? A régi változatok gondolom nem vennék fel a Merkavaval a versenyt ugye?
![]()
-
#46618
A hajó kapitányának a lánya vagy az unokája, az szerepelt már dokumentumfilmben is... Egy kor végét jelentette ez. Szépek nagyok, csodálatosak, erősek, de a repülőgépek új szelet fújtak... -
harcu #46617 Veszély esetén a kapitány hagyja el utoljára a hajót. Ha nem kiszámítható a süllyedés ideje, akkor a keletkezett örvény magával húzhatja a mélybe a későn eszmélőket. A japán kapitányok meg egyszerűen direkt süllyedtek el a hajóval. -
#46616
A túlélőket az angol rombolók (a Prince of Wales esetében főleg a HMS Express) mentették ki, Leach és Phillips feltehetően a mélyen lévő parancsnoki hídon voltak, és nem jutottak ki idejében. -
#46615
A két legmagasabb rangú hogyan halhattot meg? Realtíve nagyon sokan túlélték a hajó elhagyását.
(Őket a japánok mentették ki?) -
#46614
A nem egészen modernekben is volt már ilyen, csak pocsékul működött. Lásd F-111 cikkben a HTKA.hu oldalon.
A modernebb rendszerről - pl. az Gripen NG-n - pont most volt poszt az Air Power blogon, de a jenki A-10A gépekre is felkerült és természetesen a C gépen is lesz. A-10-ről is vannak ott képek egy sokkal régebi posztban.
Gripen NG és MAWS.
A Szu-24 gépekre (is) került ilyen. Két gömbszerű valami a gép alján és tetéjén.
52-es sorszámnál fent.
Képen.
MAWS -nak szokták ezeket hívni angol terminológiában. (Missile Appropach Warning System.)
-
Freeda Krueger #46613 nagyon jó első ránézésre is... 
-
#46612
Eredetileg egy baráti kérésre készült, laikusoknak, szóval szájbarágós, és nem túl részletes, inkább ismertető jellegű, de hátha valakit érdekel, szóval ide is berakom.
HMS REPULSE
Illetve a Renown-osztályú csatacirkálók
![]()
Az 1906-ban a HMS Dreadnought megjelenésével a korábbi csatahajók elavultak a világ összes haditengerészetében. A Dreadnought előtt a hadihajóknak általában 4-8 nagy űrméretű ágyújuk volt nagy toronyban, és egy csomó közepes és kisebb űrméretű ágyú a hajó oldalán lévő kazamatákban. Az új hajó a közepes és kis ágyúkat felszámolta, és 10 darab nagy űrméretű ágyút helyezett el öt toronyban. Az elhelyezés még nem volt tökéletes, de a terv az volt, hogy a vitorlás csatahajókhoz hasonlóan a csatahajók párhuzamosan felfejlődnek, és tornyaikat egymásnak szegezve tűz alá veszik egymást. A korábbi csatahajók a fő fegyverzetük csak azon részét használhatták, amelyik az ellenfél felé nézett. Az új taktika az volt, hogy a fő fegyvereket viselő tornyokat egy vonalban helyezték el, így bármelyik oldal irányába lehetett tüzelni az összes ágyúval, vagyis a teljes tűzerővel rendelkeztek mindig.
A Dreadnought megjelenésével fegyverkezési verseny kezdődött a nagyhatalmak között, első sorban a Brit birodalom, a Német császárság és Franciaország között, de ott volt a nyomukban az Egyesült Államok, Japán, majd kicsit lemaradva Oroszország, Olaszország, az Osztrák-Magyar Monarchia és pár "kis" állam, mint Brazília, Argentína és hasonlóak, akik egy-két csatahajóval rendelkeztek csak, inkább presztízsből, mint valódi hadieszközként. A fő probléma az volt, hogy az angolok a HMS Dreadnoughttal nagyon sikeresen lenullázták a saját, addig technikailag és számszerűleg is világelső flottájukat - magyarul semmivel sem voltak jobb helyzetben mint más. Vad fegyverkezés eredménye az volt, hogy a Brit birodalom 1906 és 1918 között, vagyis 12 év alatt 51 darab csatahajót és csatacirkálót épített (ezek egy részét eredetileg más országoknak, mint Chile vagy Törökország számára, de a világháború kirobbanása után lefoglalták, és a Royal Navy kötelékébe vették). Ez az 51-es szám elsőre talán nem mond semmit, de egy-egy egység olyan hihetetlen pénzekbe került, amit nagyon nehéz mai értékrendbe átszámolni, akkori értéken durván 3,3-4 millió, ma durván 400 millió font, ha az inflációt is belevesszük. Viszonyításképpen az Osztrák-Magyar Monarchia a negyedik "Dreadnought" csatahajóját, a későbbi Szent Istvánt megrendelését le akarta mondani, mert az Habsburg birodalom nem bírta volna már a költségeket. 1909-ben a becslések szerint a Királyi Haditengerészet éves kiadásainak feléből orvosolni lehetne az Angol szigeten minden szociális problémát (éhezés, orvosi ellátás, otthontalanok kezelése).
![]()
A csatahajók legfontosabb háborún kívüli feladata a nemzeti büszkeség megtestesítése
itt éppen mint a király "yachtja" járta a világot, és ennek emlékére készítettek képeslapot
Az épített egységek csúcsát a Queen Elizabeth osztály jelentette, az 1913-1915 között átadott öt egység viszonylag nagy sebességével, erős páncélzatával és négy fő tornyával, melyekben egyenként 2-2db 15" ágyúval bírt, a kor csúcsát képviselte. De drága volt, ezért a Brit Admiralitás úgy döntött, hogy a következő hajóosztálynak olcsóbbnak kell lennie. Ez az osztály lett a Revenge-osztály, ahol az olcsóbb árat úgy érték el, hogy a hajó kisebb lett, és gyengébb hajógépeket szereltek be, így lassabb is volt. A Revenge osztályból 8 darabot terveztek megrendelni (ezzel a legnépesebb csatahajó-osztály lett volna), ám közbeszólt valami, pontosabban valaki - John Fischer Admirális, aki a csatacirkálók megveszekedett támogatója volt.
A csatahajó és a csatacirkáló közötti különbség egy kis magyarázatra szorul. Minden harcjármű tervezésekor három tényezőt mértékét kell megállapítani, ezek a mozgékonyság (sebesség), tűzerő és páncélzat. Az adott tömegből kell kigazdálkodni mindhárom részét, és ezek arányai határozzák meg a harcjármű besorolását. A csatahajó a sebesség-tűzerő-páncélzat hármasból egy viszonylag egészségesen azonos elosztásban részesül. A Dreadnought megjelenése után viszont felmerült a lehetősége annak, hogy egy gyorsabb hajóra is szükség lenne, mert bizonyos helyzetekben előnyös. A hadihajók egyik fő feladata az ellenséges hadihajók legyőzése mellett ugyanis a kereskedelmi flották elleni harc - vagyis hogy az ellenséges ország kereskedelmi hajóit a tenger fenekére küldje. Erre a csatacirkáló pedig látszólag nagyszerűen megfelelt, nagyobb sebessége miatt gyorsabban elérhet bárhova. Ugyanolyan ágyúkkal látták el őket, mint a csatahajókat, de a páncélzatuk gyengébb volt, a hajógépeik viszont erősek voltak, így nagyon gyorsak lehettek. Az elképzelés szerint a nagy sebességük miatt ők határozzák meg azt, hogy akarnak-e az ellenséges hajókkal harcba keveredni, ha az ellenfél erősebb, egyszerűen teljes gőzzel elhúznak, és így nincs is szükség a nehéz páncélzatra. Ez bizonyos szintig vissza is ütött az első világháború legnagyobb hajóütközetében, ahol a rosszul tárolt lőszer és a gyengébb páncélzat miatt három csatacirkáló (HMS Indefatigable, HMS Queen Mary, HMS Invincible (kegyetlen sors - utóbbi hajó neve ugyebár lefordítva Legyőzhetetlent jelent)) is elsüllyedt.
Na te térjünk vissza, Fischer admirális 1914-ben a lassan készülő és drága, ráadásul lassú csatahajók helyett csatacirkálókat akart. Így a Revenge osztály utolsó két, még csak éppen elkezdett egységét gyors ütemben áttervezték csatacirkálónak (a harmadik (illetve az eredeti Revenge osztály nyolcadik) egységet nem készítették el). Az eredetileg 190 méter hosszú hajókat megnyújtották, 240 méter hosszúak lettek, így a legnagyobb hadihajók lettek a világon 1918-ig, a HMS Hood elkészültéig. A betoldott részbe került az eredeti 24 helyett 42 kazán, és az összesen 25.600 lóerős gőzturbinák helyére 112.000 lóerősek. Az új hajók a Revenge 21 csomós (39km/h) sebessége helyett 31.5 csomósra (58km/h) voltak képesek, ami elég jelentős eltérés. Ehhez viszont a páncélzatból is jelentőset kellett áldozni, továbbá a Revenge négy (kettő elől, kettő hátul) ágyútornyából elhagyták az egyik hátsó tornyot, vagyis a fő fegyverzet 8 darab 15"-os (380mm) hajóágyú helyett 6 darabra olvadt. A két áttervezett egység a HMS Renown és a HMS Repulse lett, az első egység után pedig Renown-osztálynak nevezik ezt a hajóosztályt. A sebtiben való áttervezés, és a kapkodva végzett építés miatt a két hajó ugyanakkor hírhedt volt arról, hogy rengeteg karbantartást és javítást igényel, így a fanyar brit humornak megfelelően a brit tengerészek maguk között a HMS Repulse-ot csak HMS Repair (Javítás) illetve a HMS Renown-ot pedig HMS Refit (Kijavítás, átjavítás) néven nevezték.
![]()
A HMS Repulse építését 1915-ben kezdték meg Clydbankban a John Brown hajógyárban, és 1916 január 8.-án bocsátották vízre. A Jütlandi-ütközet (1916 május 31. -június 1.) idején még nem állt szolgálatban, így ebből kimaradt, de utána nem sokkal az 1st Battlecruiser Squadron (első csatacirkáló raj) parancsnoki hajója lett, a raj másik három egysége a testvére, a HMS Renown, a HMS Tiger és a HMS Princess Royal, a két új hajó a Jütlandi csatában elsüllyedt HMS Queen Mary-t és a súlyosan megrongálódott HMS Lion helyére érkezett. 1917 novemberében a németek megpróbálták felszedni a Heligoland-öbölbe (ez a Német császárság területétől északra, az Elba torkolatának a közelében található) telepített aknákat, amelyeket a német hajózás megakadályozására hoztak létre. Az angolok azonban elfogták a német tengerészeti rádióüzeneteket, és hogy elejét vegyék a műveletnek, odaküldték a HMS Repulse-ot, HMS Renown és a HMS Tiger csatacirkálókat, továbbá több cirkálót. A német aknaszedőket 10 német romboló, négy cirkáló (SMS Königsberg, SMS Frankfurt, SMS Pillau és SMS Nürnberg, parancsnokuk Ludwing von Reuter, aki később, 1919-ben utasítást adott a Scapa Flow-ba internált német hadihajóknak az önelsüllyesztésre) és két csatacirkáló, az SMS Kaiser és az SMS Kaiserin. Az aknaszedő hajók éppen, hogy elkezdték a műveletet, mikor feltűnt két angol cirkáló, mire a legénység otthagyva az aknaszedő felszerelést von Reuter cirkálóihoz menekült vissza, akik fel is vették rövid ideig a harcot, egészen addig, amíg az angol csatacirkálók 15"-os gránátjai nem kezdtek potyogni náluk - erre füstfelhőt gerjesztve visszavonultak. A német csatahajók parancsnoka, Grasshoff azonban nem akarta elhagyni a német aknák által védet területet, míg az angolok fő ereje éppen emiatt fordult vissza, kivéve a HMS Repulse-t és két cirkálót, akik a Kaiser és a Kaiserin láttán vérszemet kaptak. Von Reuter nem tudta meggyőzni Grasshoffot, így végül visszavonult teljesen. Ez a harc második Heligolandi öbölbéli ütközetként lett nevezetes, ám hatását tekintve nem volt túl jelentős, mindössze egyetlen német aknaszedő hajó süllyedt el, a HMS Könisgberget, von Reuter parancsoki hajóját a Repulse két 15"-os gránátja találta el, igaz ezek egyik nem robbant fel, de a hajó sebessége a sérülések miatt 17 csomóra esett vissza. A másik oldalon a HMS Calypso könnyűcirkáló szenvedett el több találatot, egy 12"-os német gránát a hídba csapódva megölte a legtöbb tisztjét, beleértve a kapitányt is.
A világháború után a HMS Repulse egyből átépítésnek lett alávetve, mivel a Jütlandi csata után nyilvánvalóvá vált, hogy alulpáncélozott, emiatt plusz páncélzatot szereltek fel, illetve ellátták torpedórobbanástól védő un. bulge-al is. Az átalakítás miatt tömege több, mint ezer tonnával nőtt, és 1920-ban tért vissza a szolgálatba. 1924-ben újabb átépítés következett, a légvédelmi fegyverzettel látták el, illetve hidroplánokat telepítettek a fedélzetére, amelyek felderítő és tűzvezető feladatkört láttak el.
![]()
A HMS Repulse, jól láthatóak a fő fegyverzet tornyai, valamint az árbóc tetején ücsörgő megfigyelőtorony
Itt egy kicsit megint álljunk meg. A tüzérség a tengeren ekkoriban a következő képen működött: az összes fő hajólöveget a célra irányozták, optikai távolságmérőkkel megállapították a hozzávetőleges távolságot, ez alapján meghatározták az ágyúcsövek állásszögét, és a szükséges indítótöltetek mennyiségét (a töltés úgy működik, hogy először betöltik az ágyúlövedéket, majd a hengeresre préselt hajtótölteteket, és ezután lezárják a csőfart), majd lőnek egyet, és várják, hogy mi történik. Nagy valószínűséggel elsőre nem találják el a célpontot, hanem vagy közelebb ("rövid"), vagy távolabb ("hosszú") csapódnak a tengerbe a lövedékek. Ezek alapján állítanak a csövek állásszögén, esetleg az indítótöltetek mennyiségén, és újra lőnek - és várnak, hogy a korrekció mennyire vált be. Ez pedig ilyen ciklikussággal folyik, amíg el nem találják a célpontot. 1912-ben a Dreyer tűzvezető asztalok megjelenésével (ez egy mechanikus számítógép, amely a betáplált adatok (cél távolsága, haladási iránya, sebessége, a saját hajó iránya, sebessége, hőmérséklet, a szél iránya és sebessége) alapján megadta hogy a becsapódáskor milyen messze kell lőni, és hogy a szél miatt milyen korrekcióra van szükség) ugyan a művelet automatizálva lett, de a megbízhatatlan bevitt adatok miatt a lényeg nem sokat változott.
A probléma az, hogy az egyre újabb és hatékonyabb hajóágyúkkal már akár 20-30km-re is el lehetett lőni. Ilyen messzire viszont a Föld görbülete miatt már nem lehet ellátni a hajó legmagasabb pontjáról sem, így nem tudták, hogy merre kell a korrekciót elvégezni. A megoldást azt jelentette, hogy hidroplánokat telepítettek a csatahajókra, ezeket vagy először vízre rakták (ehhez a hajónak meg kellett állnia), vagy ha a hajón volt katapult, akkor annak segítségével indították. A repülőgép megkereste a célt, és rádión közölte az irányát, becsült sebességét és a haladási irányát. A csatahajó tüzelt, a repülőgépen ülő megfigyelő pedig rádión közölte, hogy a célponttól kb. milyen messzire és mely irányban csapódtak be a lövedékek. Vagyis a hajó főtüzérének a szeme a repülőgépen ült gyakorlatilag. A csata után a repülőgép visszatért a hajóhoz (már ha nem küldték a tenger fenekére), a közelében leszállt a vízre, majd daruval visszaemelték a hajó fedélzetére. Az első komolyabb változást a radar megjelenése okozta, amely követhette a lövedékek útját, mégpedig repülőgépek nélkül, este vagy rossz látási viszonyok között is.
1933-ban újabb felújításon esett át, ekkor ismét plusz páncélzatot szereltek rá, további légvédelmi géppuskákat és gépágyúkat telepítettek, és immár két hangárt is felhúztak a felépítményre, és katapulttal is ellátták, hogy rövidebb reakcióidővel indíthasson repülőgépeket. Ekkor Blackburn Shark hidroplánok alkották a felderítőgép-rajt, 1939-ben ezeket Fairey Swordfish-ekre cserélték, végül 1941-ben Supermarine Walrus-okra. A tömege tovább nőtt, immár csaknem 5000 tonnával volt nehezebb, mint vízre bocsátásakor. 1936-ban, miután a munkálatok befejeződtek, áthelyezték a Mediterrán térségbe, 1938-ban ott volt a Haifai Palesztin felkelésnél.
A II.Vh kitörése után a HMS Repulse a kereskedelmi flottát veszélyeztető német hajókra vadászó csoportokba osztották be. Ezek a Deutschland-osztályú "zsebcsatahajókat" illetve kisegítő cirkálókat, amelyek eredetileg kereskedelmi hajónak kinéző, de viszonylag komoly fegyverzettel felszerelt álcázott hadihajók voltak, amelyek az brit kereskedelmi hajókat támadták meg a világ távoli pontjain. Ezek egyikében sem találkozott ellenséggel azonban. 1939 decemberében a Kanadából Angliába tartó csapatszállító hajókat kísérte, majd 1940 nyarán, a Norvégiai hadjárat idején részt vett az Admiral Hipper üldözésében, de a briteknek nem sikerült elkapni a német nehézcirkálót. A norvégiai hadjárat végén, mikor a britek vereséget szenvedve elkezdtek kivonulni, felerősödtek a félelmek, hogy esetleg a németek északon áthajóznak Izlandra, és ott bázist alakítanak ki az Atlanti-óceánon hajózó brit konvojok támadásához. A Repulse azt a parancsot kapta, hogy járőrözzön az Északi-tengeren, és állítsa meg a német inváziós flottát - ám valójában sose létezett ilyen flotta. Ezután 1941 elejéig a csatacirkáló konvojvédelemre lett beosztva. 1941 januárjában a Scharnhorst és a Gneisenau német csatacirkálók üldözésében vett részt, amelyek kitörve az Atlanti-óceánra 1941 január és márciusa között 22 hajót süllyesztettek el, ám a Repulse ismét nem került harcérintkezésbe. 1941 májusában a németek ismét kitörtek az Atlanti-óceánra, ezúttal a Bismarck csatahajóval és a Prinz Eugen nehéz cirkálóval, a HMS Repulse a HMS King George V. csatahajó és a HMS Victorious repülőgép-hordozó csoportjába lett beosztva, ám a HMS Hood elpusztulása után üzemanyagvételre küldik, így nem vesz részt a Bismarck elsülyesztésében. Augusztusban Dél-Afrikába, majd Októberben Indiába lett küldve, a növekvő Japán fenyegetés miatt.
A HMS Repulse vége, avagy a "Z force".
A brit birodalom szénája elég csúnyán állt 1941 elején, és 1941 végén se nagyon lélegezhettek fel, igaz megnyerték a Britannia feletti légi csatát, ezzel a közvetlen megszállás veszélye elmúlt, és a Bismarck elsülyesztésével már valami sikert is felmutathattak, de Észak-Afrikában az Olasz és Német csapatok szorongatták a briteket, és eközben a távol-keleti gyarmatokat pedig az agresszívan terjeszkedő Japán veszélyeztette, aki megtámadta Francia Indokínát (ma Vietnam). A távol-keleten nem volt komolyabb katonai erő, amit csak ott volt, visszahívták az európai hadszíntérre, legyen szó szárazföldi haderőről vagy haditengerészeti egységekről. Hogy elriasszák a japánokat, a britek úgy döntöttek, hogy odaküldenek egy kellően félelmetes katonai erőt. Ez lett a "Z force" vagyis Z erő. Ez egy fél raj volt, amely a vadonatúj és igen modern HMS Prince of Wales csatahajóból és az öreg, de még mindig gyors HMS Repulse csatacirkálóból, és négy rombolóból álló kísérettel rendelkezett. A Prince of Wales ugyan nem remekelt a Bismarck ellen, de ezt nem nagyon lehet felróni neki - gyakorlatilag még teljesen el sem készült, mikor kihajózott, a gyár munkásai is a fedélzeten voltak, hogy befejezzenek mindent, amit éppen lehet. Ettől függetlenül az egyik legmodernebb csatahajó volt, és 10db 15"-os (380mm-es) hajóágyúja félelmetes tűzerővel bírt. Ezzel együtt is kicsit megmosolyogni való arra gondolni, hogy ezen erő láttán a Japán Császári Haditengerészet majd kényszeredetten lesüti a szemét, és megilletődve hátralép - elvégre volt nekik 10 csatahajójuk (még ha mind 1920 előtt lett építve), 6 nehéz és 6 könnyű repülőgép-hordozójuk, 18 nehézcirkálójuk, 20 könnyűcirkálójuk, 108 rombolójuk és 68 tengeralattjárójuk, és ez csak a pillanatnyilag kézben lévő szám, sok egység épült még, többek között már tesztúton volt a Jamato, amely a világ legnagyobb csatahajója volt, és ez a világ szinte nem is tudott róla. Igaz, a Z erő része lett volna a HMS Indomitable repülőgép-hordozó, amely szintén éppen lefutott a sólyáról, ám a tesztútján megrongálódott, és javításra szorult. A Z Force december 2.-án ért Szingapúrba, amely a legerősebb ázsiai helyőrségnek számított, egy megerősített kikötővel, és erős védművekkel, továbbá tengerre néző partvédő ágyúkkal. A HMS Repulse december 5.-én levált a Z erőről, és útnak indult Ausztráliába, ám 6.-án visszahívták, mivel a Sziámi-öbölben japán szállítóhajókat láttak cirkálófedezettel. A Pearl Harbour elleni támadás hírére azonban felbolydult a brit birodalom, még Churchill is rájött, hogy a Z force nem elrettentő erő többé, hanem inkább célpont, így úgy nyilatkozott, hogy a Z erőnek fel kell szívódnia minél hamarabb. December 8.-án a Z force parancsnoka Sir Tom Phillips admirális azt a hírt kapta, hogy Szingapúrtól északra, Malájföldön és Thaiföldön partra szálltak a japánok, összehívta a tisztjeit és megbeszélte miképpen reagáljanak erre. Arra jutottak hogy azonnal elindulnak Szingapúrból északra, Thaiföld keleti partja mentén, mivel rájöttek, hogy az erődítést északról fenyegeti veszély, és semmi esélyük, ha a japánok felfejlődnek abból az irányból, amerre egyszerűen nem képesek védekezni - a Szingapúri védművek építésénél ugyanis csak azt a lehetőséget tartották szem előtt, hogy valaki a tenger felől támad, nem pedig a szárazföld felől...
A Z erőn kívül még további hajók is tartózkodtak Szingapúrban, ám ezek legnagyobb része javítás alatt állt, és nem volt bevethető, ami pedig igen, az a HMS Durban cirkáló és a HMS Stronghold romboló, ám ezek elavult, lassú hajók voltak, és nem tudták volna a lépést tartani a Z erővel, így hátrahagyták őket. Phillips teljesen tisztában volt vele, hogy légifedezet nélkül nagyon sebezhető, így kérte a Royal Air Force helyi parancsnokát, hogy a szárazföldi bázisáról biztosítson légi fedezet a hajói számára, és úgy döntött, hogy kihajózik, mivel a nyílt tengeren kevésbé sebezhető, mint a zárt kikötőben. Az indulás utáni napon kapta az üzenetet, hogy az északi RAF légibázist támadás érte, így nem számíthat semmiféle légi segítségre. A Z force egyetlen reménye az volt, hogy az időjárás a segítségére siet. Az pedig úgy tűnt, hogy kegyes lesz hozzájuk, mivel esős-ködös volt az idő az út első felében - ám mikor a célkörzetbe értek, az idő váratlanul kitisztult, és a brit hadihajók kristálytiszta látásviszonyok között találták magukat. Eközben egy japán tengeralattjáró észlelte a briteket, ám pontos információkat nem tudott adni, mivel túl messze volt. A japánok repülőgépeikkel észlelték a brit flottilát, ám az éjszaka közeledtével nem támadtak már. Este egy japán repülőgép egy fényjelzőt dobott le egy hajóra, amit brit hadihajónak vélt, ám kiderült, hogy az a japán Chokai cirkáló - ám a fényjelzőt a mindössze 9 km-re lévő britek is látták (a japán hajókat nem), és attól tartva, hogy felfedezik őket Phillips december 9.-én este keserűen azt a parancsot adta, hogy forduljanak meg, és irány vissza Szingapúrba. Kis idő múlva azt az üzenetet kapta, hogy Kuantannál, Malájföldön partra szálltak a japánok, a brit admirális úgy vélte, hogy megéri a rizikót, ha még a partra való kirakodás közben kaphatja el a partraszálló erőket, így ismét megfordult Kuantan irányába. Ott viszont 10.-én reggel a Repulse-ról felszálló Walrus felderítőgép semmit sem talált - a hír vaklármának bizonyult. Útban Kuantan felé viszont egy japán tengeralattjáró észrevette a briteket, és öt torpedót indított ellenük, ám egyik sem talált. Persze másképpen is árthatott, mégpedig úgy, hogy hamar elküldte rádión a Z force helyzetét a parancsnokságnak. Kondo admirális a parancsnokságon azonnal a megadott kordináták felé irányította cirkálóit, és megparancsolta a repülőgépeknek, hogy készüljenek torpedótámadásra. Kondonak nem nagyon volt választása, ha a britek elindulnak délnek, csak a légierő segítségével állíthatják meg, a cirkálók nem érhetik utol őket.
10 óra 05 perc, a Repulsetól és a Prince of Walestől 140 tengeri mérföldre lévő HMS Tenedos rombolót légi támadás érte, kilenc Mitsubishi G3M kétmotoros bombázó a rombolót csatahajónak nézte, rájuk ürítették bombaterhüket, ám nem találták el.
![]()
Az első bombázótámadáskor készült felvétel, alul a Repulse, felül a Prince of Wales
1941 december 10.-én, 11 óra 19 perckor a japán gépek megkezdték a támadást 25db G3M bombázóval, az első áldozat a HMS Repulse volt, amelynek a hangárját bombatalálat érte, és a felderítő repülőgépe elpusztult (a felderítő hidroplángépek olyan lassúak és nehézkesek voltak a hagyományos repülőgépekhez képest, hogy légiharcban egyszerűen esélytelenek voltak, így nem is küldték fel őket), a keletkezett tüzet gyorsan eloltották, és a Repulse 25 csomós sebességgel folytathatta az útját.
11 óra 40 perckor 16 újabb G3M tűnt fel, ezek viszont már bombák helyett torpedókkal voltak felszerelve, 11 óra 44 perckor a HMS Prince of Wales a bal külső hajócsavarját eltalálta az egyik torpedó, a hajócsavar tengelyét leállították, de újraindításkor a tengely mellett ömleni kezdett a víz, és elárasztotta az egyik géptermét, a sérülések miatt gyorsan mintegy 2400 tonnányi tengervíz ömlött a hajótestbe, a hajó elektromos rendszere áram nélkül maradt, ami miatt a légvédelmi ágyúk nem működtek tovább, továbbá az elektromosan működtetett kormánylapátokat nem lehetett kitéríteni, vagyis kormányozni. Ezen kívül 11,5°-al megdőlt a hajó és az elérhető sebesség 15 csomóra csökkent.
12 órakor újabb G3M-ek érkeztek, és ismét a HMS Repulse került célkeresztbe, de óriási szerencsével elkerülte a rá indított torpedókat, a támadás kezdete óta összesen a 19 (!) darabot.
Ezután 26 Mitsubishi G4M torpedóbombázó érkezett, és elkezdték a mészárlást, négy torpedó találta el a Prince of Wales-t és négy (más források szerint kettő) a Repulset, az első a kormányszerkezetet tette használhatatlanná, így a hajó irányíthatatlanná vált. Tennant kapitány utasítást adott arra, hogy a Repulse legénysége jöjjön a fedélzetre, megköszönte a bátor harcot, jó szerencsét kívánt, majd utasítást adott a hajó elhagyására, 12 óra 33 perckor a Repulse eltűnt a habokban.
A Prince of Wales irányíthatatlanul könnyű célpontot nyújtott, a HMS Express rombolót a csatahajó mellé rendelték, hogy átszállhassanak azok a tengerészek, akik nem létszükségesek. 13 óra 20 perckor a Prince of Wales is alámerült, magával rántva a Leach kapitányt, és a Z force parancsnokát, Pillips admirálist.
A HMS Prince of Wales 1612 fős legénységéből 327-en vesztek oda, a HMS Repulse 1309 fős legénységéből 513-an. A japánok egy G3M és két G4M bombázót és 18 fős legénységüket veszítették el.
1941 December 11.-én Churchill üzenetet kapott a Z force végzetéről, az érzéseiről így írt:
"Ahogy megfordultam és lerogytam az ágyra, a hír teljes erejével lecsapott rám. Nincs több Brit vagy Amerikai csatahajó az Indiai- és a Csendes-óceánon kivéve a Pearl Harbour-ban lévő amerikai túlélőket, amelyek teljes gőzzel húznak vissza Kaliforniába. Ezen a hatalmas vízterületen Japán a mindenható úr, mi pedig mindenfelé gyengék és mezítelenek vagyunk." -
#46611
A HMS Renown, vagyis a testvér
![]()
A HMS Renown 1939-ben az átépítése után, jól látható az új, magas hídfelépítmény
A fentieken a hajóval kapcsolatban legnagyobb részben azonosak a Renown esetében is, ám a második felújítás éppen 1939-ben készült el esetében, és magában foglalta a híd teljesen cseréjét, is, a Renown a Valianthoz hasonló magas, egyenes hídfelépítményt kapott, továbbá a torpedó elleni védelme és a légvédelme egy fokkal jobb volt, mint testvérének.
1939-ben a német Admiral Graf Spee zseb-csatahajó felkutatására küldték ki az Atlanti-óceánra, de nem találkozott vele. A norvégiai hadjáratban ő is részt vet. 1940 áprilisában tűzváltás volt közötte illetve a Scharnhorst és Gneisenau német csatacirkálók között, utóbbit háromszor eltalálta és súlyosan megrongálta, cserébe két találatot kapott be. Ez után Giblaltárba vezényelték, és főleg a Mediterán vizeken működött, 1941 februárjában Genovát (Olaszország) lőtte. Májusban ő is részt vett a Bismarck felkutatásában és üldözésében, ám a HMS Hood elvesztése után megparancsolták neki, hogy ne lépjen vele harci érintkezésbe. Attól tartottak, hogy a Hood-hoz hasonlóan gyengén páncélozott fedélzete miatt túl sérülékeny a német csatahajóval szemben.
1942-43 között a Home Fleet (az Angliában állomásozó fő erő) részét képezte, majd 43-ban többször is Churchillt vitte a fedélzetén tárgyalásokra, végül 1944-45-ben az Indiai flottához vezényelték Ceylonra (ma Sri-Lanka), ám komolyabb flottaütközetekben már nem vett részt.
A II.Vh-t túlélte, egy ideig kiképzőhajóként szolgált, majd a nagy leépítéseknél 1948-ban eladták ócskavasnak és felvágták.
Adatok (HMS Repulse)
Besorolás: Battle Cruiser (Csatacirkáló)
Építő: J. Brown, Clydebank. United Kingdom
Gerincfektetés: 1915 Január 25.
Vízre bocsátva: 1916 Január 8.
Szolgálatba állt: 1916 Augusztus
Jelenlegi helyzete a maradványainak: Dél-Kínai Tenger (3º33,6'N, 104º28,7'E).
Vízkiszorítás:
Standard: 24,920 tonna (tervek alapján)
Teljes terheléssel:
27,973 tonna (1916)
29,097 tonna (1918)
29,701 tonna (1921)
34,654 tonna (1936)
Méretei:
Hossza (vízvonalnál): 240 m
Hossza (teljes): 242 m
Szélessége: 27.4 m
Merülése (std): 7.8 m
Merülése (max): 9.3 m
Fegyverzete (1916)
Fő tüzérség:
6 x 15" (380 mm)/42 cal MkI (3x2 elhelyezés)
2 torony elől, 1 hátul
Másodlagos tüzérség:
17 x 4" (102 mm)/45 cal QF HA MkV (5x3,2x1)
AA 2 x 76 mm (12pdr) QF HA MkI (2x1)
16 x 40.5 mm (2pdr)/40 cal MkVIII (2x8)
16 x 0.5"/62 cal MG (4x4)
Torpedók:
2 x 21" (533mm) vízvonal alatt (2x1)
Fegyverzet (1941)
Fő tüzérség:
6 x 15" (380 mm)/42 cal MkI (3x2 elhelyezés)
2 torony elől, 1 hátul
Másodlagos tüzérség:
13 x 4" (102 mm)/45 cal QF HA MkXVI (3x3,4x1)
AA 24 x 40.5 mm (2pdr)/40 cal MkVIII (3x8)
16 x 0.5"/62 cal MG (4x4)
8 x 20 mm/65 cal Oerlikon (8x1)
Torpedók:
8 x 21" (533 mm) rögzített vetőcső (4x2)
Páncélzat:
Övpáncél:
1916: 1.5"-6" (38-152 mm)
1926 után: 2"-9" (51-228 mm)
Fedélzet:
1916: 0.5"-3" (12.7-76 mm)
1936 után: 0.5"-5" (12.7-127 mm)
Válaszfalak:
4"-3" (202-76 mm)
Fő tornyok:
Frontoldal: 9" (228 mm)
Oldalt: 9"-7" (228-178 mm)
Hátul: 11" (279 mm)
Tető: 4.25" (108 mm)
Barbetták: 7"-5"-4" (178-127-102 mm)
Híd: 10" (254 mm)
Meghajtás:
Kazánok: 42 Babcock-Wilcox 285 psi üzemi nyomás
Turbinák 2 Brown Curtis
Teljesítmény 112,000 lóerő
Hajócsavarok száma: 4 db
Hatótáv:
3,650 tengeri mérföld @ 30 csomó
9,400 tengeri mérföld @ 15 csomó
Max. sebesség:
31.7 csomó (tesztüzem 1916)
28.3 csomó (1936)
Olaj készlet 4082 tonna
Személyzet:
Jellemzően: 955-1,500 fő
Forrás: Internet (wiki, különféle weboldalak (onwar, bismarck-class.dk, history.navy.mil, hazegray.org, battleships-cruisers.co.uk, stb.) és webfórumok (axishistory és társai) -
#46610
A régi időkben (és bizonyos típusok ma is) a légiharc rakéták hajtóműve rengeteg füstöt termel, így nagyon jól látható a közeledő rakéta, tehát szabad szemmel észlelhető.
A modern vadászgépeken infravörös érzékelők vannak elhelyezve, amelyek a közeledő rakétákat érzékelik, a pilóta pedig figyelmeztető jelzést kap róla.
