Kötelezõk röviden !

Jókai MóR
Az aranyember ...folytatás


Tímea nagy sokára ébredt fel, kitámolygott abba a terembe, ahol Athalie-t öltöztették, ekkor tért magához, de hiszen neki ma van a menyegzõje. Megpillantotta Kacsuka urat a meny-asszonyi bokrétával, Athalie-re tekintett, s látta rajta az õ menyasszonyi köntösét. A cselédek, vendégek, Zófia asszony nem bírták visszafojtani jókedvüket. Athalie pedig királynõi fölénnyel lépett elé, s közölte, hogy várjon még öt évet a férj-hezmenetellel. Tímea zsibbadtan állt Athalie enyhíteni akarta a kegyetlen tréfát, odahívta, hogy tûzze fel a fátyolát, de mivel remegett a kislány keze, véletlenül megszúrta a menyasszony fejét, aki durván rácsapott a kezére, Tímea erre sírva fakadt.
Ekkor érkezett meg Brazovics Athanáz kocsija, a võle-gényt küldték ki, hogy nézzen utána, miért késlekedett eddig a házigazda, de azzal a hírrel tért vissza, hogy Brazovics úr meghalt. A büszke, szép menyasszony arca elsápadt. Me-nyegzõ helyett halotti tor következett. Brazovics Athanáz halálával sûrûsödtek a gondok, a võlegény visszaküldte a jegygyûrût, még a gyászszertartáson sem jelent meg, azután a hitelezõk követelték vissza kölcsöneiket.
Athalie erõt vett magán, s egyedül kereste fel Kacsuka urat, s kérte, hogy ne szakítson vele, teljesen megalázkodott, de a kapitány visszautasította. Hátra volt Athalie és anyja számára a legborzasztóbb nap, az árverésnapja. Tímár Mi-hály megvette a házat minden berendezésével együtt, s fel-ajánlotta Tímeának, majd feleségül kérte. A lány igent mon-dott, csak azt kérte, hogy Athalie és anyja velük maradhas-son a házban. Az aranyember rögtön átlátta a helyzetet, s tudta, hogy az az egyedüli megoldás, hogy megszabaduljon tõlük, ha felajánlja Athalie-nek, hogy kifizeti a hozományát, hogy férjhez tudjon menni, de mindannyiuk meglepetésére, büszkén kijelentette, hogy nem akarja Kacsukát látni.
Most végre úgy érezte, eljutott céljához: övé lett a lány, s ráadásul még egy nagy tehertõl menekült meg a lelke: az ön-vádtól. Mert attól a naptól kezdve, amidõn Tímár az elsüly-lyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, odavolt lelkének nyugalma. Valahányszor látogatóba ment menyasz-szonyához, mindig Athalie-val találta együtt. Majd eljött a menyegzõ napja. Tímea nem találta olyan gyönyörûséges-nek, mint ahogy azt Zófia mama leírta. A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott ma-radt võlegénye házában. Az a végtelen kincs, amit bírni úgy óhajtott, most már birtokában volt. Csak a karját kell kitár-nia, hogy õt a keblére vonja. Ha csak egyszer lesütné szeme-it ijedten, de õ hideg marad és nyugodt és szenvtelen. Mi-hály ugyanazt az alakot látta maga elõtt, akit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett. Egy alabástrom szobor. Egy szobor, mely hajlik, simul, enged, de nem él. Majd meg is fogalmazta Tímárnak: „önnek a neje vagyok. Önnek fo-gadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hûséges, engedel-mes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, amit ön kíván, amit ön paran-csol." Mihály ekkor döbbent rá, hogy milyen fájdalmas gyõ-zelmet aratott.
Tímea szelíd volt, gyöngéd, figyelmes, háládatos, enge-delmes, de szívét nem találta sehol, az el volt temetve. Tímár meggyûlölte a gazdagságát, s hozzáfogott, hogy túladjon raj-ta, de neki nem sikerülhetett az elszegényedés. Athalie Tí-mea becsületének nem védangyala, hanem védördöge volt, folyton a nyomában volt, követte minden lépését, minden kí-nálkozó alkalmat felhasznált, hogy Tímeának az ellenére te-gyen. Tímea úgy akart Athalie-vel bánni mint testvérével, de õ ragaszkodott a cseléd szerephez.
Tímár egy idõben felvette azt a szokást, hogy elutazott, s váratlanul, a tervezett visszaérkezéshez képest hamarabb tért vissza. Gyanakodott, félt. Egy alkalommal, amikor titokban osont haza, megnézte feleségét, hogyan alszik, nyugodt-e az álma, ahogy kijött a szobából, Athalie-be ütközött, aki gya-núsan a szoba körül ólálkodott. Aztán durván közölte vele, hogy Tímea nem õt szereti, s mindketten tudják, hogy kit szeret, de Tímea olyan hûséges, mint egy angyal. Ekkor Mi-hály összecsomagolt és elutazott.
Igaza volt Athalie-nek. Tímár keményen megbûnhõdött, hogy magánál tartotta a kincset, hiszen amit általa kívánt megnyerni, Tímea szerelmét nem kapta meg, s õ lett a vilá-gon a legboldogtalanabb ifjú férj. Miután ezt belátta, Baja felé vette az útját, ott is volt üzleti dolga, onnan Újvidék fe-lé, majd Pancsovára ment. Felkereste a paradicsomot, s an-nak kedves lakóit, nagy szeretettel fogadták. Noémi felnõtt, s nagyon megszépült, Tímár Mihály nem tudta levenni róla a szemét. Segített a rózsaszüretben, s közben új érzések lep-ték meg Mihály szívét.
Másnap kellemetlen vendég érkezett a szigetre, Krisz-tyán Tódor, szokásához híven megint körülményesen adta elõ jövetele célját, ki akarta vágatni az összes fát, s jó pén-zért eladni munkaadójának, egy trieszti hajókészítõnek. Amikor Tereza ellenkezett, elõállt szokásos fenyegetésével, hogy feljelenti õket a török és az osztrák kormánynál. Igen- csak meglepõdött, amikor Tímár Mihály elmondta, hogy õ már meg is tette, s kilencven évre bérbe vette mindkét kor-mánytól, s át is ruházta a jogot a sziget mostani lakóira. Krisztyán Tódor a dühtõl sápadtan rikácsolta, hogy milyen jogon merészelte, de Mihály helyett Noémi válaszolt: mert szereti õt.
Tímár csodálatos estét töltött Noémivel, de amikor meg-csókolta, lelkiismeret-furdalása támadt, immár kétszeresen csaló, másnap zaklatott lelkiállapotban szinte elmenekült a szigetrõl. Tereza asszony odaadta a puskáját, aminek Mihály nagyon nagy hasznát vette, ugyanis rálõttek. Szerencséjére csak a kalapját érte a két lövés. A tettest, Krisztyán Tódort a csõszkunyhóban lapulva találta, megkegyelmezett neki, de úgy döntött, hogy jó messzire eltávolítja a környékrõl a csir-kefogót. Brazíliába küldte, az ottani gabonaüzleteinek irá-nyításával bízta meg.
Tímár Mihály ezután úgy intézte, hogy a búzát helyben õrlette meg, s nem vitette Komáromba, hanem úgy szállítot-ták Brazíliába. Eközben Tímea egy levél kíséretében utána küldte az íróasztala kulcsát, amit azon az estén felejtett ott, amikor titokban járt otthon. Mihály teljesen kétségbeesett, mert ez az íróasztal rejtette a Csorbadzsi megmaradt kin-cseit, többek közt egy nyitható medált, amelyben Tímea édesanyjának képe volt, s ha a felesége meglátja, akkor le-leplezõdik. Az elsõ, ami eszébe jutott, menekülni, s a para-dicsomi szigetre bújt el a kínzó gondok elõl. Boldog szere-lemben töltötte a nyarat Noémivel, hasznossá tette magát, le-csapolta a mocsarat a szigeten. Csak õsszel tért vissza Leve-tincre.
Nagyon meglepõdött, amikor Tímeát ott találta, a megle-petése csak fokozódott, amikor azt tapasztalta, hogy felesé-ge milyen ügyesen beletanult az üzleti ügyek intézésébe, nyereséggel kereskedett, a brazíliai .gabonakereskedelmet is felvirágoztatta. Nagyon szépen boldogult mindennel, amíg férje távol volt. Már csak egy félelem szorongatta a lelkét, hogy vajon Tímea megtalálta-e apja kincseit, s ezt úgy tudta tisztázni, hogy amikor Komáromba értek, az elsõ dolga az volt, hogy neki ajándékozta a medált és a megmaradt éksze-reket. Tímea öröme határtalan volt, amikor ráismert a csalá-di ereklyére, s egyértelmû volt Mihály számára, hogy sem-mit sem tud.
Ezután Mihály õsztõl tavaszig Komáromban élt Tímeá-val. Athalie sejtette, hogy valami rejtély van Tímár hirtelen támadt boldogságának hátterében, de bárhogy próbált a nyo-mára bukkanni, sehogy sem sikerült. Ahogy beköszöntött a tavasz, sietett kedves szigetére, ahol nagy meglepetésére már hárman várták. Megszületett a kisfia, akit Adeodatnak (Istenadta) neveztek el, s Dódinak becéztek. Tímár Mihály nagyon boldog volt, elhatározta, hogy házat épít a fiának, a fákat kivágták, de a megvalósításig nem jutottak el, mert idõközben õsz lett, s vissza kellett térnie Komáromba.
Tímea betegeskedett, s az orvosok azt tanácsolták, hogy Meránban pihenjen. Mihály meglepetést akart feleségének szerezni, s ezért Monostoron fából felépíttette a meráni nya-raló mását. Athalie nem bírta. ki, hogy ne rontsa el Tímea örö-mét, elõre elfecsegte. Mihály alig várta, hogy újra tavasz le-gyen, s titokban minden elõkészületet megtett, hogy felépít-hesse a házat, szerszámokat vitetett. Dódi szépen felcsepere-dett, már járt, beszélt, boldog lélekkel gyönyörködött benne. Aztán egy nap nyugtalanul aludt a kisfiú, Tímár is megbete-gedett. A gyereknek torokgyíkja volt, de eltitkolták az apja elõtt, csak késõbb tudta meg azt is, hogy eltemették. Teljesen elkomorult, olyan reménytelenül boldogtalannak érezte ma-gát, hogy öngyilkosságra gondolt, ilyen fájdalommal a szívé-ben tért vissza Komáromba. Tímea megérezte fájdalmát, s gondosan ápolta férjét, még éjszaka is mellette akart marad-ni, de Mihály attól tartott, hogy lázálmában majd Noémit fogja szólongatni, s ezért nem engedte feleségének, hogy ápolja. A két asszony között vívódott, nem tudta, hogy mit te-gyen, ezért elutazott a Balaton mellé pihenni és gondolkozni. Arra az elhatározásra jutott, hogy csakis az öngyilkosság le-het az egyetlen menekvés ebbõl a lehetetlen állapotból. Min-dent alaposan eltervezett, megírta a végrendeletét, majd el-megy a szigetre, s ott hal meg, hogy Dódi mellé temessék, de azt a látszatot kelti, mintha Egyiptomba utazott volna el.
Ember tervez, Isten végez, mert amikor megérkezett a szi-getre, egy másik csöppség várta, Noéminek újabb kisbabája született. Tímár Mihály újra tudott bízni, s teljes erõvel ve-tette bele magát a házépítésbe, mindent a két kezével csinált, s örömét lelte a munkában. De Tereza mama váratlanul meg-betegedett, õsz felé meghalt, s Mihály nagyon nehezen tud-ta otthagyni õket, megígérte, hogy a télen visszatér.
Athalie árgus szemekkel volt Tímea nyomában, minden lépését figyelte, egyszer aztán azzal fogadta Tímárt, hogy fe-lesége megcsalja. Kacsuka õrnagy párbajozott érte, s levél kíséretében elküldte a törött kardját Tímeának. Athalie galád tervet eszel ki, elárulja Tímár Mihálynak, hogy apja annak idején titkos kamrát építtetett a Szent György kép mögé, ami Tímea hálószobájának falán díszeleg. Ebbõl a titkos fülké-bõl meglesheti Mihály a feleségét, és kihallgathatja az õr-naggyal folytatott beszélgetésüket. Athalie várakozása elle-nére kiderül, hogy Kacsuka azért párbajozott, mert egy ide-gen Tímárt rágalmazta meg, s Tímea teljes odaadással be-szélt róla, mennyire hálás és tiszteli férjét. Ez rettenetes fáj-dalmat okozott Mihálynak, feldúltan távozott.
Ugyanakkor levelet kapott Brazíliából, hogy Krisztyán Tódor meghamisította a lisztet, s így elveszítették ezt a pia-cot, a csalót tizenöt évi gályarabságra ítélték, de megszökött. Rettenetes volt ez a hír számára, félt, hogy bármikor felbuk-kanhat, ezért ellenõrizte a fegyverét, s úgy vágott neki a téli jégmezõnek a Dunán, a monostori nyaralójába készült. Nem jól viselte a sötétet és hideget, s így majdnem megfagyott, végül kocsival jutott el a füredi kastélyába. A következõ na-pon a Balaton is befagyott, a jég alatt halászott, s a legna-gyobb zsákmányt feleségének küldte.
Az éj leple alatt Krisztyán Tódor lepte meg, puskát fogott rá, ledobta magáról a régi gönceit, s helyette Tímár ruhájába bújt, ezalatt elmesélte, mi történt vele. Gályarabsága idején az apja mellé verték vasba, s tõle tudta meg, hogy Ali Csorbadzsi a basa kincseit lopta el, s azzal menekült. Tódor számára rög-tön nyilvánvalóvá vált, hogy mibõl gazdagodott meg olyan hirtelen Tímár Mihály. Û azt gondolta, hogy megölte Mihály a törököt és elrabolta kincseit. Ennek a hímek a birtokában a csirkefogó Komáromba sietett, de nem találta meg Tímárt. Tí-meát próbálta megkörnyékezni, de párbajoznia kellett miatta, aztán a szigetet is felkereste, de s ott sem találta, Almira, a ku-tya mentette meg Noémi és Dódi életét. Tímár tehetetlennek érezte magát, átfutott az agyán, hogy ez a szörnyeteg minden titkát tudja, s szétkürtölheti. Krisztyán valóban zsarolni akar-ta 6t, azért kereste égre-földre. Négy levelet írt: a török kor-mánynak, a bécsi udvarnak, Tímeának és Noéminek, melyek-ben feltárja a teljes igazságot, Tímár Mihályon múlik, hogy elküldi-e õket. Egy váratlan pillanatban Krisztyán torkának ugrott, majd kilökte a téli éjszakába. Ezután öngyilkos szán-dékkal eredt útnak, de amikor a víztükörbe nézett, egy rette-netes arc bukkant ki a vízbõl, majd a jég maga alá zárta.
Ekkor a Senki szigetére sietett, s közölte kedveseivel: Noémi-val és Dódival, hogy örökre velük marad. Tavasszal a halászok egy férfi holttestére bukkantak, csak a ruhája és a személyes tár-gyai alapján tudták azonosítani. Tímár Mihály volt az, négy le-vél is lapult a zsebében, de azok teljesen eláztak. Komáromban temették el, hamvvedrét egy alabástrom nõi szoboralak tartja, amely hasonlít Tímeára. Felesége mindennap friss virágot vitt.
Tímár elmesélte élete történetét Noéminek, aki megbo-csátott neki, már csak egy dolgot tartott fontosnak, hogy Tí-meát értesítse a titkos celláról, ezt Dódival íratták meg neki. Tímea hûségesen gyászolt, aztán újraéledt szívében a régi szerelem Kacsuka õrnagy iránt, aki a gyászidõ letelte után megkérte a kezét. Athalie úgy viselkedett, mint aki õszintén örül az esküvõnek. A menyegzõ napján a nagy készülõdés-ben Athalie tûzte fel a menyasszony fátylát, s megszúrta a fejét véletlenül, erre Tímea ügyetlennek nevezte.
Athalie-ben újra feléledtek a régi sérelmek, Tímea utolsó éjszakáját töltötte a régi házban, ezt az alkalmat használta ki Athalie a bosszúra. A Szent György kép mögül várta, hogy Tímeát elnyomja az álom, majd elõjött, s le akarta szúrni, de Tímea felébredt, ráismert támadójára, sokáig dulakodtak, majd a kívülrõl jövõ zajra elmenekült Athalie. Alvást szín-lelt, de arca elárulta. Majd elõkerült Dódi levele is, amibõl megtudták a rejtett kamra titkát, s ott ráakadtak Athalie vé-res ruhájára és naplójára. Még egyszer kellett Tímeának ta-lálkoznia Athalie-val a szembesítéskor, s ekkor még búcsú-zóul elárulta, hogy a rejtekrõl rajta kívül csak Tímár Mihály tudott, tehát biztos életben van. Ezzel nagy fájdalmat oko-zott Tímeának, aki inkább Levetincen temettette el magát, hogy ne egy idegen mellett kelljen nyugodnia.
Negyven éve tûnt el Tímár Mihály Komáromból. Az író gyermekkorában egy temetésen hallotta azt a mesét, hogy nem halt meg, csak elbujdosott. A szigeten ma mintagazda-ság van: gyümölcsös, méhes, szárnyasok, virágok. A mesélõ járt ott, s talált egy nagyon öreg embert, aki azt mondta ma-gáról, hogy volt egy ember, aki otthagyta a világot, amely csodálta, s csinált magának egy másikat, ahol igazán szere-tik. Arra a kérdésre, hogy ki õ, csak ennyit felelt : Senki.

HENRIK IBSEN
Solness építõmester


Szereplõk:
Halvard Solness - építõmester
Solnessné - a felesége
Dr. Herdal - a háziorvos
Knut Brovik - volt építész, jelenleg Solness asszisztense
Ragnar Brovik - fia, rajzoló
Kaja Fosli - unokahúga, könyvelõnõ
Hilde Wangel kisasszony
néhány hölgy
utcai tömeg

Elsõ felvonás

A rajzoló szobában Knut Brovik és fia szerkesztésbe me-rülnek. Kaja Fosli a dolgozószobában, az írópultnál áll, a fõ-könyvbe jegyez. Húszegynéhány éves, törékeny lány, gon-dosan öltözködik, homlokán zöld ellenzõ. Az idõsebb Bro-vik nem érzi jól magát, napról-napra gyengébb, ezért szeret ne nyíltan beszélni Solnessel. Ekkor az építõmester váratla-nul betép, a könyvelõnõ fölé hajol, mintha a könyvbe lesne, de közben a kisasszonnyal kacérkodik. Aztán érdeklõdik, hogy keresték-e. Egy fiatal pár akar nála rendelni egy csalá-di házat, de az építõmester húzódozik, ekkor az idõsebb Bro-vik megemlíti, hogy a fia már elkészítette ennek a háznak a terveit, s ezek elnyerték a megrendelõk tetszését. Régi mes-tere arra kéri Halvardot, hogy lépjen vissza, mielõtt meghal, szeretne megbizonyosodni, hogy a fia tehetséges építész, ad-jon lehetõséget az ifjúságnak, de Solness határozottan eluta-sítja, sõt megkéri Ragnart, hogy kísérje haza apját.
Kaját azzal az ürüggyel tartja ott, hogy levelet akar diktál-ni, a lány örömmel marad, szerelmes a férfiba. Solness ki-használja a lány érzelmeit, s azt hazudja, hogy azért nem akarja, hogy Ragnar önállóan dolgozzon, mert akkor Kaját is magával viszi, s a mester nem tud a lány nélkül élni. A fiata! nõt nagyon boldoggá teszi ez a vallomás, mindent megígér, csak hogy a férfi közelében maradhasson. Solnessné zavarja meg õket, azzal az ürüggyel, hogy Herdal doktor akar elkö-szönni férjétõl. Kaja érzi a mester feleségének féltékenysé-gét, Solness biztatja, hogy tartsa nála Ragnart. Szegény nõ még hajlandó is lenne szakítani a fiúval, ha Solness azt kí-vánná, de a mester ijedten elszólja magát, hogy neki a fiú a legfontosabb, aztán nem gyõz enyhíteni ezen, majd hazakül-di a fiatal lányt, de még elõtte elkéri Ragnar rajzait.
Ekkor jelenik meg újra Solness asszony, hogy nem tudja már tovább marasztalni a doktort. Gúnyosan megjegyzi, hogy milyen szerencséje van ezzel a könyvelõnõvel, Hal-vard még hozzáteszi, hogy roppant szíves és készséges, ami-ben otthon nincs sok része. Miután így megszurkálták egy-mást, az asszony magára hagyja a férfiakat. Solness és a doktor beszélgetésbe merülnek. Az orvos szóvá teszi, hogy a mester miért nem alkalmaz inkább férfi könyvelõt, amikor látja, hogy mennyire bántja a feleségét, hogy egy idegen nõ-vel van együtt naphosszat. Halvard megnyugtatja, hogy nincs köztük semmi.
Aztán elmesél egy igen különös történetet. Ragnar egy nap önállósítani akarta magát, Solnessnek viszont nagyon szük-sége volt rá és az apjára. Aztán egy nap megjelent Kaja Fosli valamilyen ügyben, láthatóan nagyon szerelmesen falták egymást a fiatalok. Ekkor támadt Halvardnak az az ötlete, hogy alkalmazza a lányt, de nem szólt e szándékáról semmit, csak állt, és görcsösen akarta, hogy neki dolgozzon, majd né-hány udvarias frázist mondott, s elment Kaja. Másnap jött Brovik, s úgy beszélt, mintha már meg is egyeztek volna ab-ban a néma kívánságban. A fiatal lány pedig egyre közelebb került a mesterhez. Érzi Solness, hogy bûn az, ahogyan ezzel a nõvel bánik, de attól jobban tart, hogy Ragnar elmegy, ami-kor szüksége van rá. A doktor fájlalja, hogy Halvard nem õszinte a feleségéhez, s nagyon meglepi az építõmester vála-sza: „szinte jólesõ önkínzásnak érzem, hogy igazságtalanság-ra kapathattam Alinét. (...) Így legalább morzsánként törlesz-tek egy mérhetetlenül iszonyatos adósságot"-Az orvos meg-lepetése egyre fokozódik, s végül elõrukkol Halvard azzal a fóbiájával, hogy az utóbbi idõben a doktor és a felesége ala-posan figyelik, mert azt hiszik róla, hogy beteg, bolond. Aztán arról kezd Solness beszélni, hogy õt mindenki mi-lyen szerencsésnek tartja, az orvos is egyetért, hiszen leégett a régi ,;rablóvár", de Solnessné nagyon szenvedett miatta, hiszen az az õ szülõháza volt, nem tudta azóta se kiheverni. De õ fölszárnyalt, szegény falusi fiúként kezdte, s most szakmájának legelsõ mestere lett, ez az, ami elborzasztja, mert retteg, hogy a kocka elõbb-utóbb fordul. Az ifjúság for-díthat rajta. „Egyszer csak jön az ifjúság, s bekopogtat hoz-zám..." - mondja Solness.
S ekkor valóban kopogás hallatszik, s belép Hilde Wangel az elõszobából. Középtermetû, karcsú, finom alakú lány, egy kicsit lesült, turista ruhát visel, föltûzött szoknya, kihajtott matrózgallér, tengerészsapka, hátizsák, hegymászó bot. Ra-gyogó tekintettel lép az építõmester mellé, de az nem ismeri fel. Herdal doktornak viszont eszébe jut, hogy egy menedék-házban találkoztak a nyáron. Az orvos Wangel kisasszonynak szólítja, s amikor Halvard meghallja, akkor jön rá, hogy a lysangeri körorvos lánya. Solness egy tornyot épített rá a vá-roska régi templomára, akkor találkoztak. Ez igen régen volt. A lány pontosan tudja, hogy tíz éve történt. Akkor úgy tizen-két-tizenhárom éves volt. Nem ismer a városban senkit sem, csak Solnesst és a feleségét, akivel a szanatóriumban találko-zott. Szállást kér, Herdal doktor távozik, de még tréfálkozva megjegyzi, hogy az ifjúság tényleg bekopogott hozzá. Solness örömmel állapítja meg, hogy másképp, mint gondolta.
Solnessné jelenik meg, s üdvözli a vendéget, úgy véli, kö-telessége segíteni, hogy a kisasszony rendbe szedhesse ma-gát, s már el is megy, hogy intézkedjen. Solness felajánlja, hogy az egyik gyerekszobát nyissák ki neki, úgyis üresen állnak. Hilde meglepõdik, hogy három gyerekszoba van a házban, pedig Solnesséknek nincs egy gyerekük sem.
Aztán felfedezi a nagykönyvet, s arról érdeklõdik, hogy ki szokott bele jegyezgetni, s amikor megtudja, hogy a könyvelõnõ, akkor rögtön kifaggatja a mestert róla. Kelle-mesen évõdnek. Végül viccesen szemrehányást tesz az épí-tõmesternek, hogy milyen feledékeny, s elmeséli, mi történt tíz évvel ezelõtt. „A templomkertben muzsika szólt. S száz meg száz ember nyüzsgött. Mi, iskolás lányok fehér ruhában voltunk. S valamennyien zászlóval vonultunk ki. (...) Maga aztán gyorsan fölkapaszkodott az állványokon. Föl a legma-gasabb gerendáig. S vitt egy nagy koszorút is. S odafönt rá- akasztotta a koszorút a torony csúcsára. (...) Csodálatosan izgató volt: lent állni s fölnézni magára. (...) Sose hittem volna, hogy akadjon a földön építõmester, aki oly óriási tor-nyot tud építeni. S láttam: fönt áll a csúcson! Egy eleven ember! S csöppet sem szédült! Ez volt a legszédítõbb!" Biz-tos, hogy nem szédült, különben nem énekelt volna fenn a csúcson. Solness ragaszkodott hozzá, hogy õ nem énekelt, mert sosem szokott.
Az ezután történtekre sem emlékszik az építõmester, de Wangel kisasszony emlékezteti. Tíz évvel ezelõtt Wangelék-nél ebédeltek, s megígérte Harvald, hogy ha Hilde megnõ, ak-kor õ lesz a hercegnõje, s tíz év múlva visszatér, mint valami garabonciás és megszökteti Spanyolországba vagy valahova, s vesz ott neki királyságot. Narancsia lesz a neve. S ekkor megölelte, hátrafeszítette a derekát és megcsókolta sokszor egymás után. Solness hitetlenkedve hallgatja. A lány éppen azért érkezett ezen a napon, mert most járt le a tíz év napra pontosan, s eljött követelni a királyságát. Bevallja, hogy fél az ifjúságtól, de aztán adódik a megoldás: ifjúság az ifjúság ellen.
Herdal doktor tér vissza, és meglepõdve veszi észre, hogy õk ketten még mindig beszélgetnek. Aztán Solnessné is megjelenik, s bejelenti, hogy elkészítette a kisasszonynak a szobát. Halvard nagyon boldog, Hilde is sugárzik.


Második felvonás

Solness építõmester egy kis asztalnál üldögél, és Ragnar rajzait nézi. Félesége egy kis kannával szótlanul öntözgeti a virágokat. Fekete ruhát visel. Mindketten hallgatnak. Kaja érkezik meg, s jelenti, hogy Brovik nagyon beteg, Ragnar vele együtt várja a doktort. Solness sétálni küldi Alinát,.majd Wangel kisasszonyról érdeklõdik. Aztán arról beszél, hogy ezentúl kellemesebben fognak élni, az asszony félreérti elõ-ször, s azt hiszi, a lány miatt, de utóbb megmagyarázza Sol-ness, hogy az új ház mindent megváltoztat. De az asszony számára nem jelent semmit, képtelen kiheverni, hogy a szüle-inek háza porrá égett. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy nem teljesítette a kötelességét: sem az ikrek felé, sem a férje felé. Ki akarja mondani a fájdalmát, hogy megkönnyebbüljön, hiszen nem is otthon az, amiben õk élnek, s az az új ház sem lesz igazi otthon. Solness úgy érzi, hogy figyeli a felesége, mert bolondnak tartja. Aztán arról beszél, hogy úgy érzi, sok-kal tartozik Alinának, de az asszony tiltakozik, s ráhagyja, hogy tényleg beteg.
Hilde Wangel lép be, s elmondja álmát: egy meredek szik-lafalról zuhant le. Solnessné megkérdezi, hogy hozzon-e va-lamit a városból, s amikor Hilde meg akarja ölelni, elhúzó-dik tõle, s a lány hálálkodását a kötelességére hivatkozva há-rítja el. Miután elmegy, Hilde bevallja, hogy az az érzése, hogy Solnessné nem igazán kedveli õt. Aztán a lány megta-lálja a mappát, amely Ragnar rajzait tartalmazza, lapozgatja, aztán leszögezi, hogy csak Solnessnek kellene építenie.
Solness örömmel újságolja, hogy most fog elkészülni a házuk. Hilde rákérdez, hogy vannak-e abban is gyerekszo-bák. A férfi elmeséli, hogyan vesztette el a gyerekeit. Fontos, hogy elmondja, mert a feleségével nem bírja megbeszélni. Alina szüleinek házában éltek a házasságuk elsõ éveiben, akkor megszülettek az ikrek, szépen gyarapodtak, míg el nem következett a tûzvész éjjele. Senki sem égett benn, de a feleségét annyira megviselte, hogy elpusztult a szülei háza, hogy belázasodott. Ennek ellenére mégis ragaszkodott hoz-zá, hogy szoptassa a gyerekeit, úgy gondolta, kötelessége, s végül a tejláz vitte el õket. Azután nem szívesen épített templomtornyokat, inkább csak otthonokat. A tûzvész árán diadalmaskodott mint építõmester, majdnem az egész telket villatelkekre parcellázta és ott építkezett. Rettenetes árat fi-zetett azért, hogy másoknak otthonokat építsen, a saját csa-ládját veszítette el. Minden dicsõségért fizetni kell nem pénzzel, de a boldogsággal. Különösen Alina miatt van Hal-vardnak lelkiismeret-furdalása, hiszen a tûz megfosztotta az asszonyt a hivatásától, hiszen õ is tudott volna építeni, még-hozzá kis gyermeklelkeket, széppé, nemessé, arányossá, s most ez mind itt hever, a legparányibb haszon nélkül.
Ragnar zavarja meg õket, arra kéri a mestert, hogy néhány méltató sort írjon a vázlataira, mert az apja haldoklik, s sze-retne örömet szerezni utoljára az apjának, de Solness nem hajlandó. Felajánlja, hogy szívesen alkalmazza továbbra is, Kaját is elveheti, de ne gondoljon önálló munkára. Ragnar el akarja vinni a mappáját, de Hilde nem engedi. Amikor a fia-talember távozik, Hilde felháborodottan közli az építõmes-terrel, hogy milyen csúnyán viselkedett. Meg akarja magya-rázni a fiatal lánynak, hogy miért csak neki szabad építkez-nie, s folytatja a történetét.
Halvard már jóval a tûz kitörése elõtt észrevette, hogy a kémény meg van repedve, többször megnézte, de a kijaví-tását mindig elhalasztotta. El is képzelte, hogy mikor és ho-gyan fog leégni a ház. Õ úgy gondolta, majd délben fog megtörténni, s nem lesz otthon senki. Azt is megtudta utóbb Solness, hogy a tûz kitörésének semmi köze sem volt a megrepedt kéményhez, mert egy ruháskamrában keletke-zett. A lány meglepetten mondja, hogy akkor miért mesél a repedt kéményrõl. S ekkor Solness azt állítja, hogy néhány kiszemelt emberben különös erõ és hatalom lakik, s ezek olyan állhatatosan tudnak kívánni, óhajtani és akarni, hogy végül el-érik céljukat. De mindezt egyedül nem tudják végrehajtani, eh-hez segédek és szolgák kellenek, csakhogy ezek sem jönnek maguktól, nagyon állhatatosan kell hívni õket. Ha ez a ház Knut Broviké, így szinte sosem égett volna le. S itt kanyarodik vissza a kiinduló gondolathoz, õ a bûnös, hogy a két kisgyerek meghalt, s így azért is, hogy Alina nem válhatott azzá, amivé kellett volna A lány hiába próbálja megnyugtatni, végül rá-hagyja, hogy beteg, túl érzékeny a lelkiismerete.
A lány felemeli Ragnar mappáját, és megkéri a mestert, hogy írjon a vázlatra, hisz szegény öreg haldoklik. Hilde ké-rését teljesíti. Ekkor toppan be Solnessné, hogy vásárolt né-hány apróságot Wangel kisasszonynak. Solness hívatja Ka-ját, de Hilde kéri meg a könyvelõ kisasszonyt, hogy vigye el Broviknak. Az építõmester azt üzeni, hogy ezután Ragnar is építhet, s Kajára sincs többé szüksége. Solnessné meglepet-ten hallgatja, aztán a férje azzal biztatja, hogy minél hama-rabb költözzenek be az új házba, ma este õ maga fogja föl-akasztani a koszorút a torony tetejére. Felesége elkeseredet-ten próbálja lebeszélni errõl a tervérõl, még Hilde segítségét is kéri. Fél, hogy lezuhan a férje, mert szédül a magasban, de a lány azt állítja, hogy téved. Solness ragaszkodik hozzá, hogy „ma este fölakasztjuk a koszorút - Hilde hercegnõ. Az új házra. Amely sosem lesz az otthonom."


Harmadik felvonás

Solnessné és Hilde a ház verandáján találkoznak, a lány mellén frissen szedett virágcsokor, az asszony szomorúan mondja, hogy nem érzi már magáénak a virágoskertet, aztán a lány egy széket húz Alina mellé és letelepszik. Solnessrõl beszélgetnek, a felesége dicséri, de elmondja, hogy õ egyál-talán nem örül az új háznak. Aztán bevallja, hogy bûntudat gyötri. Nem is csak a fiai elvesztése miatt szenved, de a csa-ládi ereklyék és különösen a kilenc gyönyörû babája miatt. Ekkor jelenik meg Herdal doktor, az asszony kérésére jött, hogy lebeszélje Halvardot a toronymászásról.
Hilde egyedül marad, akkor érkezik meg Solness. Hilde most elkomolyodik, s szemrehányóan megjegyzi, hogy min-dig elûzi a feleségét a megjelenésével. A lány bejelenti, hogy el akar utazni, mert nem tud az ellen vétkezni, akit ismer, te-hát Solnessné ellen, s inkább visszakozik. Elábrándoznak, hogy egy légvárat építenek majd közösen, a legszebbet, ami csak lehetséges.
Ragnar Brovik lép ki a házból, virággal és selyemszala-gokkal díszített nagy zöld koszorút hoz. Solness haza akarja küldeni a fiút az apjához, de az nem akar elmenni. Elkéri a koszorút, s a fiatalember gúnyosan kérdezi meg, hogy talán csak nem õ akarja felakasztani, s ezután még inkább látni akarja, mert azt hiszi, hogy mestere szégyent vall.
Hilde és Ragnar kettesben maradnak, a fiú figyelmezteti a lányt, hogy õrizkedjen Solnesstõl, mert furcsa ember, s el-meséli, hogy azért ragaszkodott hozzá évekig, mert Kaját akarta megtartani. Hilde nem ért egyet vele, szerinte Ragnar-ra volt szüksége, s Kaján keresztül tudta õt maradásra bírni. Az ifjabb Brovik nem hiszi, hogy a mester maga fog fel-mászni az állványra, mert szerinte sokkal gyávább annál. Tudja, hogy tíz évvel ezelõtt már felmászott, de most lehe-tetlennek tartja.
Solnessné jön ki a verandára, s panaszkodik, hogy ret-tenetes, hogy Halvard a fejébe vette ezt az egészet, s nem lehet lebeszélni, aztán Herdal doktor érkezik, s felhívja az asszony figyelmét, hogy vendégei jöttek, s illene õket üd-vözölni. Magára vállalja, hogy hívatja Solnesst, s Hildét is megkérik, hogy próbálja jobb belátásra bírni, s tartsa szóval.
Sólness jön, s a fiatal lány megkérdezi, hogy tényleg szé-dül-e a magasban az állványon. A férfi azt mondja nem fél, csak a bosszúállástól. Mindig is templomokat akart építeni, ezért jobb szemmel is nézhetett volna rá, akit szolgált, s di-csõségére templomokat emelt. Hogy tûrhette el, hogy a ga-rabonciások kényük-kedvük szerint viháncoljanak benne. Hát éppen azért égette föl a házat, hogy a szakmája igazi mesterévé váljon, hatalmasabb templomokat építsen neki. S erre Lysangerben döbbent rá. „S amikor ott álltam, egészen fönt, s a torony csúcsára ráakasztottam a koszorút, így szól-tam hozzá: Hallgass meg, te Hatalmas! Mától fogva én is szabad építõmester akarok lenni. A magam területén. Mint Te a tieden. Nem építek Neked több templomot. Csak ottho-nokat - embereknek" - ezt hallotta Hilde éneknek.
Nem kell az embereknek otthon, nem lettek boldogab-bak tõle. Keserû fájdalommal állapítja meg: ez az élete eredménye, nem épített semmit, s nem áldozott fel semmit sem. A légváruk az egyetlen hely, ahol van boldogság, ket-tejüknek. Megígéri a lánynak, hogy ha felmegy, újra fog szólni hozzá: „Hallgass meg, mindenható Úr - s ítélj meg tetszésed szerint. De én ezután csak a legesleggyönyörûbb épületet építem együtt azzal a hercegnõvel, akit szeretek" -s aztán meglóbálja a kalapját. Elindul fölfelé. Rengetegen gyûlnek össze, hogy lássák, hogyan viszi fel a koszorút az építõmester. Solnessné akkor döbben meg, amikor megpil-lantja férjét odafönn, aki kitûzte a koszorút és már a kalap-ját lóbálja, de ekkor hirtelen a fák közé zuhan. Ragnar Hildéhez fordul, hát mégsem sikerült neki, de a lány csen-des, eszelõs diadallal mondja: „De a csúcsig följutott. S a le-vegõben hárfák zengtek. Ó, én építõmesterem!"

HENRIK IBSEN
A vadkacsa


Szereplõk:
Werle - nagykereskedõ
Gregers Werle - a fia
az öreg Ekdal
Hjalmar Ekdal - az öreg fia, fényképész
Gina Ekdal - Hjalmar felesége
Hedvig - tizennégy éves lányuk
Sörbyné - a nagykereskedõ házvezetõnõje
Relling - orvos
Molvik - volt teológus
Graberg - könyvelõ
Pettersen - a nagykereskedõ komornyikja
Jensen - pincér
kövér vendég
kopasz vendég
rövidlátó vendég
hat másik vendég
pincérek

Elsõ felvonás

Werle nagykereskedõ házában vendégség van, Pettersen, a komornyik libériában, és Jensen, a kisegítõ pincér frakk-ban tesznek-vesznek. Az ebédlõbõl beszélgetés, kacarászás, éljenzés hallatszik ki. Jensen és Pettersen beszélgetésébõl kiderül, a fiatalúr tiszteletére adják ezt az ünnepi lakomát. Az ifjabb Werle évek óta nem látogatta meg apját, a höjdali telepen él. Ekkor váratlanul a pincér és komornyik zajra lesz figyelmes: az öreg Ekdal lép be a szalon felõl, ósdi, kopot-tas nagykabátban. Könyörög az öreg komornyiknak, hogy engedje be az irodába. Miután az öregúr eltûnik a tapétaajtó mögött, Pettersen elmondja, hogy Ekdal úr valaha milyen úriember, hadnagy volt, csak sajnos csõdbe ment.
Feltárul az ebédlõ ajtaja, és Sörbyné lép ki elsõnek, két vendéggel társalog, utánuk lassan szállingóznak a többiek, utolsóként Hjalmar Ekdal és Gregers Werle. Az idõsebb Werle reméli, hogy vendégei nem vették észre, hogy tizen-hárman ültek az asztalnál. Hjalmar úgy érzi, õ az, akit nem kellett volna meghívni, de barátja megnyugtatja, hogy õ volt az egyetlen vendég, akinek a jelenlétéhez az ifjú Werle ra-gaszkodott. A két barát tizenhat éve nem látta egymást. Hjal-mar Gregers kérdéseire elmeséli, hogy megnõsült, Gina Han-sent vette el, Werléék korábbi házvezetõnõjét, és az idõs Werle gondoskodott róluk a csõd után, Hjalmar az õ támoga-tásával tanulta ki a fényképészetet, s lett mûtermük. Azóta már van egy tizennégy éves kislányuk is: Hedvig. Az öreg Ekdal pedig rendszeresen kap másolnivalót, ami szintén se-gítség a számukra. Hjalmar attól tartott, hogy barátja nehez-telt rá annak idején, s örül, hogy nem ezt tapasztalja.
Hjalmar és Gregers csatlakozik a többiekhez, akik meg-alázzák Hjalmart, mert annak viselkedése elárulja, hogy nem túl gyakran jelenik meg hasonló jellegû vacsorákon. Közben nagyon kellemetlen jelenetre kerül sor, apja és a könyvelõ nem tudnak a hátsó ajtón távozni, s így beleütköznek a vendé-gekbe. Hjalmar úgy tesz, mintha nem ismerné meg az apját, a kandalló felé fordul. Hjalmarnak elromlik a kedve és inkább távozik. Gregers megígéri, hogy hamarosan felkeresi.
Az idõs Werle és a fia már régen beszéltek, nem állnak egymáshoz közel, mert apja nagyon sok szenvedést okozott az anyjának, s ezt nem tudja a fiú megbocsátani. Gregers úgy érzi, hogy apja nem véletlénül kezdeményezte a közele-dést kettejük közt, van valami konkrét célja. Apja bevallja, hogy el akarja Sörbynét venni feleségül, s ehhez a fia bele-egyezését is kéri, valamint szeretné, ha a fia segítene a cégé-nek irányításában is. Gregers hajthatatlan számon, kéri ap-ján, hogy anyja halála elõtt viszonya volt Gina Hansennel, s miután ráunt, hozzáadta Hjalmarhoz. Felidézi azt az idõt, amikor az öreg Ekdal, Werle üzlettársa tönkrement, feltéte-lezi, hogy apja sem volt ártatlan a kincstári erdõk kivágásá-ban, csak neki sikerült tisztára mosnia magát. Most õt is csak fel akarja használni, családi idillt akar játszania világ és Sörbyné elõtt. Apa és fia nem tudnak békét kötni, Gregers elhagyja a házat.


Második felvonás

Hjalmar Ekdal mûtermében az asztalnál felesége, Gina varrogat, Hedvig a kanapén ülve olvasgat, az anyja többször aggódó tekintettel néz rá, s arra kéri, hogy hagyja abba az ol-vasást, mert nagyon megerõlteti a szemét, de a kislány oda se figyel. Gina elõtt egy füzet, amelybe a kiadásokat és bevéte-leket könyveli el, nagyon nehezen élnek, minden fillér szá-mon van tartva, annak is nagyon örülnek, hogy Hjalmar ma nem otthon vacsorázik, mert ez is megtakarítás. Hedvig már elõre örül azoknak a finomságoknak, amit az apja ígért neki a vacsoráról. Idõközben a nagypapa is hazaér. Boldog, mert kapott másolnivalót, s a lelkükre köti, hogy ne zavarják, nem árulja el, hogy kapott egy üveg italt is, azt csendesen a szo-bájában szeretné elfogyasztani. Hedvig nagyon örül, hogy milyen jó napja lesz az apjának, hiszen a lakoma bizonyára felderíti, csak az a kár, hogy még a szobát nem sikerült kiad-niuk, de szerencsére a nagypapának is van egy kis munkája.
Hjalmar is befut, a család nagyon csodálkozik, hogy ilyen hamar, az apja is elõbújik a szobájából, a fia azt mondja, hogy utána jött. Hedvig repesve várja, hogy mikor kerülnek már elõ az apja zsebébõl azok a finomságok, amiket Sörby-né neki csomagolt, de hiába unszolja, Hjalmar teljesen meg-feledkezett a lányáról, s hogy leplezze ezt, elõveszi zsebébõl az étlapot, s arra kéri a kislányt, hogy olvassa fel az egyes fo-gásokat, majd õ elmondja, hogy milyenek voltak. Hedvig sírva fakad csalódottságában, aztán megkérdezi apját, hogy kér-e sört. Elõször elfogadja, aztán lelkiismeret-furdalásá-ban, hogy semmit se hozott Hedvignek, nem kéri, inkább a furulyáját. Mindnyájan elszomorodnak.
Váratlanul kopogtatnak az ajtón. Hjalmar legnagyobb meglepetésére Gregers áll az ajtóban. Behívja, hellyel kínál-ja, Gina láthatóan zavarban van. Hjalmar bemutatja a lányát, s lehalkítva a hangját elmeséli, hogy Hedvig minden örö-mük, de szomorúságuk is, ugyanis hamarosan meg fog va-kulni, örökölt szembetegsége van, állítólag Hjalmar anyjá-nak is ez volt a baja. Hedvig ott sürög-forog közöttük, sört hoz és vajas kenyeret, azzal kínálgatja õket. Aztán az öreg Ekdal is kijön a szobájából, azt hiszi, hogy az ifjú Werle mi-atta jött, de amikor fia megnyugtatja, hogy hozzá, fellélegez-ve magyarázza meg, hogy nem fél õ tõlük. Gregers arról faggatja az idõsebb Ekdalt, hogyan bírja elvi-selni a várost, amikor híres vadász volt, s mindig is imádta az erdõt, s meghívja a telepre, hogy lakjon vele, hiszen Hjalmar-nak már úgyis van saját családja. Ekkor az öreg már nem bír magával, mint egy kisgyerek, könyörög fiának, hogy mutas-sák meg Gregersnek, aki nem érti, mirõl van szó. Hjalmar még hagyja magát kéretni, végül félrehúzzák a tolóajtó egy-egy szárnyát, s egy zegzugos padlástér tárul Gregers elé, aki még most sem érti, hogy mi iránt kellene lelkesednie. Majd galambokat, tyúkokat, nyulakat pillant meg, a vadkacsára a legbüszkébbek, amit öreg Werle lõtt meg, de csak éppen elta lálta, mert az utóbbi idõben a látása rengeteget romlott, s a ko-mornyiknak megesett a szíve az állaton, s neki adta Ekdalék-nak. Azóta Hedvig kis kedvence lett, lelkesen kényezteti: tek-nõbe vizet tett a madárnak, hogy legyen hol lubickolnia, min-den másnap friss vizet kap. Aztán visszahúzzák a tolóajtót, s a vadkacsáról beszélgetnek. „A vadkacsa mindig lemerül, lebu-kik a fenékre. (...) Aztán a csõrével megkapaszkodik a hínár-ban meg a moszatban, meg hát ami a víz fenekén van, min-denféle gazban. Aztán soha többé nem jön föl." Ezt a vadka-csát egy ügyes vadászkutya húzta ki. Már megszokta a pad-Iást, meghízott, s már el is felejtette a régi szabad életét, amíg meg nem pillantja az eget és a tengert újra
Gregers menni készült, de még elõtte kivette Ekdálék ki-adó szobáját. Gina asszony nem igen lelkesedett az ötletért, sõt rossz színben festette le a másik két lakót, hogy elvegye az ifjabb Werle kedvét a szobától. Molvik volt papnövendék, Relling orvos, mindkettõ lármás fickó, esténként lumpolni járnak és nagy hanggal vannak, amikor hazaérnek, de ez sem szegi kedvét Gregersnek, azt mondja, majd õ is hozzászokik, mint a vadkacsa a padláshoz.
Hjalmar elcsodálkozik, hogy egy Werle miért nem marad apjával, de Gregers elmondja, hogy ilyen rettenetes névvel nemigen lehet bármit is csinálni. Különben is vissza akar térni a telepre, Hjalmar évõdve kérdez vissza, hogy mi sze-retne akkor lenni, s mindenki meglepetésére azt válaszolja, hogy inkább az az ügyes vadászkutya lenne, amelyik felhoz-ta a mélybõl a vadkacsát. Senki sem érti, mit akar ezzel mondani az ifjabb Werle. Ezen még egy darabig eltûnõdnek.
Magukra maradnak, Hedvig boldog, hogy sikerült kiadni a szobát, Gina kételkedik benne, hogy ez jó ötlet volt. Gregers ott tartózkodása során mindig tett egy-egy finom meg-jegyzést, amit csak Gina értett, s bár az asszony arra hivat-kozik, hogy Werle úr miatt kellemetlen befogadni a fiatal urat, de nyilvánvaló, hogy elsõsorban az õ számárá kelle-metlen az új bérlõ, de ezt ügyesen titkolja a többi családtag elõtt.


Harmadik felvonás

Másnap reggel van, Hjalmar fényképeket retusál, Gina igyekszik nógatni, hogy minél hamarabb csinálja meg, azu-tán azt tehet, amihez kedve van. Az öreg Ekdal próbálja fel-csalni a padlásra a fiát, de amikor észreveszi, hogy Gina is ott van, gyorsan visszahúzódik a szobájába. Amikor az asz-szony kiteszi a lábát, akkor az apját is lebeszéli a másolás-ról, de Gina megint megjelenik, s a kis öreg egyedül megy fel. Megint biztatja Hjalmart; hogy essen túl minél hamarabb a munkán. Gina elmegy a konyhába reggelit készíteni, az öreg Ekdal kinyitja a padlásajtót, s hívja a fiát. Ekkor Hed-vig toppan be, s együtt akar lenni az apjával, Hjalmar arra gyanakszik, hogy az anyja küldte, hogy õt strázsálja, de a kislány megnyugtatja, hogy nem, sõt felajánlja, hogy retusál helyette. Elõször visszautasítja Hedvig ajánlkozását, de az-tán kapvakap rajta, s felmegy õ is a padlásra.
Hedvig belemélyed a munkába, ekkor jelenik meg Hjal-mar, és elkezdenek beszélgetni. Kiderül, hogy a kislány nem jár iskolába a szeme miatt, Hjalmar ugyan megígérte, hogy tanítani fogja, de sose ér rá, Molvik szokott néha foglalkoz-ni vele, de igazán az olvasás, ami a legnagyobb örömet je-lenti a számára, mert a ház teli van egy régi lakó könyveivel, azokat böngészi naphosszat. Azt is elárulja Gregersnek, hogy nagyon szeretne rézmetszést tanulni, de az apukája nem engedi, inkább a kosárfonásra szeretné rábeszélni, ez viszont nem vonzza annyira a kislányt. A másik kedvenc idõtöltése a vadkacsa kényeztetése. Hedvig kölcsön szokta adni a papának és á nagyapjának, fészket építenek neki. Az-tán a vadkacsa titokzatos sorsáról elmélkednek együtt. „Nem ismeri senki, nem tudni, honnan jött, hová való" -mdndja Hedvig, s Gregers mintha befejezné ezt a gondolat-sort, hozzáteszi: „Meg aztán a tenger mélyén is járt." A kislány elmosolyodik, és alig meri bevallani, hogy ha padlásra gondol, neki mindig a tenger mélye jut az eszébe, a férfi megnyugtatja, hogy a padlás nem biztos, hogy az...
Aztán belép Gina, s félbeszakad a beszélgetés. Gregers egy látszólag apró megjegyzést tesz, hogy nem is tudta, hogy Gina is tud retusálni, s milyen érdekes véletlen, hogy Hjalmar is fényképészetet tanult. Gina elmondja, hogy õ szokta a felvételeket is csinálni, hogy az urának ne kelljen „minden jöttment futó kuncsaftot" fotografálni, mert õ nem közönséges fényképész. Ekkor lövés dördül a padláson, Hedvig mosolyogva állapítja meg, hogy az apja és a nagypa-pa vadásznak. Aztán lejönnek.
Gregers elkezdi faggatni Hjalmart az életérõl, s megálla-pítja, hogy Gina az, aki az üzlettel foglalkozik, barátja nagy-vonalúan mondja, hogy: „Igen a futó, mindennapi ügyeket általában Ginára hagyom: Én meg fogom magam, átmegyek a nappaliba, és fontosabb dolgokkal foglalkozom." Majd el-meséli: „Én akkor megfogadtam, hogy ha már egyszer en-nek a mesterségnek szentelem magam, olyan szintre fogom emelni, hogy mûvészet legyen belõle, sõt egyszersmind tu-domány is. Így érett meg bennem az elhatározás, hogy kidol-gozom ezt a találmányt." De Gregers hiába faggatja, hogy milyen jellegû találmányról van szó, meséljen, ehelyett csak azt közli, hogy életcélul tûzte ki maga elé, hogy e találmány-nyal visszaadja az apjának az önbecsülését, s az Ekdal név-nek is. Majd elmondja, hogy annak a pisztolynak, amivel most vadásznak, nagy szerepe volt az õ életükben: amikor kihirdették az ítéletet, az apjánál volt e fegyver, de gyáva volt meghúzni a ravaszt,-s amikor látta az apját rabruhában, õ is a szívéhez emelte a fegyvert, de visszarettent a tettõl, mert rájött, hogy nagyobb dolog vállalni az életet.
Gregers a vadkacsához hasonlítja barátját: „Te is lebuktál a tenger fenekére, belekapaszkodtál a hínárba, és nem enge-ded. (...) Azt mondanám, hogy megsebesültél. De mocsárba zuhantál, dögletes fertõbe. Alattomos kór lappang benned, alámerültél a mélybe, hogy ott pusztulj a félhomályban." -És megígéri: „Én kimentelek, felhozlak a mélybõl. Mert most már nekem is van életcélom, tegnap óta." Hjalmar na-gyon megijed ezektõl a szavaktól, s köszöni, de nem kér be-lõle. Megérkeznek a lakók és reggeliznek. Relling doktor felismeri az ifjabb Werlét, aki nem valami kellemes élmé-nyeket ébreszt benne, s aztán elmeséli, hogy sorra bekopo-gott a napszámosokhoz, és benyújtotta a követeléseit, hogy 'mit kíván tõlük az eszmény.' Aztán az orvosnak az a gyanú-ja támad, hogy most is ott lapul a zsebében egy eszményi kö-vetelés, mivel Gregers a meleg családi légkör hatására felsó-hajt, hogy nem bírja ezt a mocsári bûzt. Szegény Gina szel-lõztetni akar, de az ifjabb Werle kifejti, hogy azt nem lehet csak így eltávolítani. Relling figyelmezteti, hogy ebben a házban ne próbáljon behajtani.
Ekkor kopogtatnak, mindenki legnagyobb döbbenetére az idõsebb Werle jött el a fiához, hogy jobb belátásra bírja, de a fia, ragaszkodik ahhoz, hogy felnyissa Hjalmar szemét, ki-szabadítsa abból a fertelmes hazugságból, amiben él, és amely egyre lejjebb húzza, ez az a nemes cél, amit tegnap is említett már az apjának. Amikor a nagykereskedõ elkezd ké-telkedni abban, hogy ezzel jót tesz-e, akkor õ azt állítja, hogy biztos benne. Még egyszer felajánlja a fiának, hogy le-gyen az üzlettársa, s amikor visszautasítja, megállapítja, hogy beteg a lelke, ez az anyai örökség, és elmegy.
Gregers sétálni hívja Hjalmart, Relling doktor megpróbál-ja lebeszélni, hogy vele tartson, s amikor végül elmennek, az orvos azt mondja Ginának, hogy az ifjabb Werle heveny vi-lágboldogítástól szenved.

Negyedik felvonás

Hjalmar mûtermében Gina elkészítette a felvételt, a kun-csaftok elmennek. Hedvig aggódva jön, mert nem jött még haza az apja, de aztán nemsokára megérkezik. Sokáig nem néz Ginára, majd érdeklõdik, hogy mi a helyzet, van-e újabb megrendelés. Aztán kijelenti, hogy holnaptól az összes üzle-ti üggyel õ fog foglalkozni. Hedvig figyelmezteti, hogy hol-nap lesz a születésnapja, s nincs értelme, hogy holnap dol-gozzon. Hjalmar a vadkacsát is elkezdi szidni, szívesen kite-kerné a nyakát, mert köze volt az öreg Werléhez, szegény kislány nem érti, s védelmébe veszi az állatot. Apja elküldi sétálni, hogy kettesben maradhasson Ginával.
Miután Hedvig elmegy, elkezdi faggatni az asszonyt, hogy tényleg volt-e köze az öreg Werléhez. Szegény nõ be-vallja, hogy a nagykereskedõ szabályosan üldözte, de õ ellenállt, aztán amikor gazdája megözvegyült, az anyja beszél-te rá, hogy ne ellenkezzen. Hjalmar felháborodottan mond-ja, hogy Ginának õszintének kellett volna lennie, de az asz-szony tudta, hogy akkor nem vette volna feleségül. Aztán az apja munkájáról kérdezõsködik, hogy azt is neki köszönhe-ti-e. Hiába védekezik a nõ. Az ifjabb Ekdal a felesége fejé-hez vágja, hogy az otthona békéje csak káprázat volt, mindennek vége, ekkor érkezik haza Gregers, s döbbenten látja, hogy barátja milyen engesztelhetetlen. „Hát van ahhoz fogható élmény az életben, mint megbocsátania bûnösnek, és magunkhoz emelni a szeretet erejével?" - kérdezi Hjal-mart, de õ visszakérdez: „Nagyön keserû volt a pohár, Gre-gers. Azt hiszed, ilyen könnyû az embernek elfelejteni az ízét?" Gregers úgy érzi, hogy barátja képes erre, mert nem közönséges ember. Relling is hazavetõdik, s epésen jegyzi meg, hogy ha az ifjabb Werle még sokáig rontja itt a levegõt, tönkreteszi õket. A barát azzal védekezik, hogy õ csak azt szeretné, ha Hjalmar tiszta és boldog házasságban élne fele-ségével. Az orvos csak annyit válaszol erre, hogy hallott e már eszményi házasságról.
Kopogás. Sörbyné áll az ajtóban, Ginához jött, és meg van illetõdve, hogy mindenki otthon tartózkodik. Búcsúzko-dik, mivel másnap kora reggel Höydalba megy föl, Werle úr után. Össze fognak házasodni. Rellingrõl kiderül, hogy vala-ha õ is udvarolt Bertha asszonynak, s majdnem összeháza-sodtak. Gregers megfenyegeti az asszonyt, nehogy elárulja apjának e régi ismeretséget, de Sörbyné nyugodt, mert õ már a legapróbb titkait is megosztotta jövendõbeli férjével, s ez nagyon közel hozta õket egymáshoz. Gregers számára ez meglepõ. Sörbyné azt is elmondja, hogy úgy tûnik, csak az õ számára kedvezõ ez a házasság, pedig õ is ugyanannyit ad bele. Az idõs Werle hamarosan teljesen megvakul, s õ vállal-ta, hogy gondoskodik róla, hûséges lesz hozzá, s majd õ lesz a szeme. Hjalmar felkapja a fejét e mondatokra. Aztán önér-zetesen azt üzeni a hölgy jövendõbelijének, hogy vissza fog-ja fizetni a „becsületbeli tartozását". Gina megijed, s figyel-mezteti férjét, hogy ez lehetetlen. Hjalmar a találmányának jövedelmébõl szeretné rendezni ezt a tartozását. Ezután tá-vozik Sörbyné.
Hjalmar irigykedik az idõsebb Werlére és Sörbynére, hogy az õ házasságuk kettejük teljes és kölcsönös bizalmán alapul, mindkét fél teljes és feltétel nélküli õszinteségén. Mi-lyen igazságtalanság ez - gondolja. Másrészt a sors kezét látja abban, hogy a nagykereskedõ megvakul, hiszen az õ vétke az, hogy elvakította egy embertársát, aki bízott benne. Gregers hozzáteszi, hogy nemcsak egyet. Gina nagyon rosz-szul érzi magát.
Hedvig érkezik meg fáradtan, de vidáman. Boldogan új-ságolja, hogy ajándékot kapott Sörbynétõl a születésnapjá-ra, egy nagy borítékot, s a hölgy a lelkére kötötte, hogy csak holnap szabad felbontania. Hjalmar kíváncsi, s enge-délyt kér a kislánytól, hogy felbontsa. Amikor elolvassa, elfehéredik. A jelenlévõk nem értik, hogy mi történik, vé-gül Hjalmar felolvassa a levelet. Azt írta Werle Hedvignek, hogy öreg nagyapjának többé nem kell másolással gyötör-nie magát, mert ezentúl az iroda havonta száz koronát fo-lyósít a számára. A halála után ez a járadék Hedvigre száll, és élete végéig jogosult rá. A kislány alig bír az örömével, s azt mondja neki, adja szüleinek a pénzt. Hjalmar bizony-talankodik, de Gregers valósággal belehajszolja, hogy szét-tépje a levelet és visszautasítsa az adományt, s Ginának szegezze a kérdést, hogy ki az apja Hedvignek, mivel neki nagyon gyanús, hogy Hedvignek is szembetegsége van, s most ez a járadék is furcsa história. Gina azt válaszolja, hogy nem tudja. Hjalmar ezután úgy érzi, hogy nincs keres-nivalója a házban többé. Gregers megdöbben, s arra kéri ba-rátját, hogy bocsásson meg, de az hajthatatlan, kijelenti, hogy nincs többé se felesége, se gyereke, s távozik. A kis-lány belekapaszkodik Hjalmarba, de ellöki, s távozik.
Hedvig kétségbeesetten sír, nem érti, hogy mi történik. Gina a férje után rohan, hogy legalább a gyerek kedvéért jobb belátásra bírja. A lány Gregerst kéri, hogy magyarázza meg a történteket, de a férfi kitér elõle, azzal a kifogással, hogy majd felnõtt fejjel megtudja, s inkább a vadkacsára te-reli a beszélgetést. Hedvig bevallja, hogy esténként az apjá-ért és a vadkacsáért is szokott imádkozni. Werle azt javasol-ja, hogy önként áldozza fel a kacsát az apja kedvéért, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy a számára legkedvesebbet is odaad-ja az apja szeretetéért. A kislány fájó szívvel, de beleegyezik. Gina is hazaér, de Hjalmar nélkül, Hedvig nagyon csalódott, Gregers megígéri, hogy másnap õ is lelkére beszél.

Ötödik felvonás

Hjalmar Ekdal mûtermében hideg és szürke reggeli fé-nyek. Gina jön be a konyhából, majd Hedvig szalad be az elõszobából. A házmesternétõl jött, akitõl megtudta, hogy apja az éjszaka Rellinggel és Molvikkal jött haza. Gina meg-ígéri, hogy lemegy és beszél a fejével. Az idõs Ekdal is a fi-át keresi, reggeli sétára akarja invitálnia padlásra, de végül egyedül megy. Ezután megérkezik Gregers, majd Relling doktor, Hedvig átmegy a nappaliba.
Relling elmagyarázza Gregersnek, hogy mi a barátjának a legnagyobb baja. Mindenki sokkal többet vár tõle, mint ami-re képes, rendkívüli képességekkel ruházza fel, bár Hjalmar csak egy közönséges ember, aki éppúgy nyugalomra vágyik, mint bárki más, de ezt senki sem tudja elfogadni. Ezután ma-gát Gregers esetét elemzi: „Persze maga is beteg ember (...). Igen, csak maga bonyolultabb eset, többféle nyavalyája van. Mindenekelõtt ugyebár a heveny világboldogítás, aztán ezen felül - és ez súlyosabb az elõbbinél - kóros bálványimádás-ban szenved, magának mindig kell valami, amiért rajonghat. Maga sose éri be önmagával."
Majd elmondja, hogy a ház szinte minden lakóját kezeli a szokásos Relling féle gyógymóddal, aminek az a lényege, hogy igyekszik tápot adni az önámításuknak. „Mert tudja, ez a hazugság az élete mozgató rugója." Gregers ki akarja men-teni az ifjú Ekdalt a doktor karmai közül, aki arra figyelmez-teti, hogy „aki megfosztja az átlagembert az élete nagy ha-zugságától, a boldogságát veszi el tõle." Relling észreveszi a belépõ Hedviget, és elmegy. Az ifjabb Werle emlékezteti a kislányt, ha feláldozná önként a maga számára legkedvesebb jószágot az apja kedvéért, erre az áldozatkészségre „való-sággal repülne haza az édesapja." Erre belép az öreg Ekdal, a kislány arról faggatja, hogyan kell elejteni egy vadkacsát. „Hát a mellére kell célozni, az a legbiztosabb. És arra is vi-gyázni kell, hogy toll ellenében kapja." De rögtön hozzáte-szi, hogy õ semmi esetre sem bántaná Hedvig vadkacsáját.
Ekkor érkezik meg Hjalmar Ekdal. Gina döbbenten állapít-ja meg, hogyan néz ki a férje. A kalapját elveszítette. A köny-veiért, újságaiért jött, Gina felajánlja, hogy szól a gyereknek, hogy segítsen felvágni. az újságokat, de a férje visszautasít-ja. Elkezd csomagolni, de nagyon nehézkesen, Gina reggelit hoz be tálcán: meleg kávét és vajas kenyeret. Elõször nem akarja elfogadni, majd elõbb a kávét kezdi kortyolni, aztán a kenyeret majszolni. Hedviget beküldi anyja a szobájába, de a kislány ehelyett leveszi a polcról a pisztolyt, és felmegy a padlásra.
Gina felajánlja, hogy Hjalmar költözzön a nappaliba, aki elõször nem hajlandó erre, aztán mégis elgondolkodik, hogy ez a legjobb megoldás, de csak ideiglenesen. Aztán ol-lót, papírt és ragasztót kér, és összeragasztja a tegnapi leve-let, de csak azért, mert nem akar mások helyett dönteni. Ek-kor toppan be Gregers Werle, aki meg van hökkenve, hogy barátja olyan otthonosan üldögél, és eszik. Hjalmar becso-magoltat, és megcsináltatja a szobát a feleségével, csak a barátja elõtt adja elõ, hogy õ már nem bír tovább ott marad-ni. Hiába próbálja meggyõzni a másik, már a találmánya sem érdekli, elismeri, hogy Relling magyarázta be neki, hogy a fotográfia területén lehetne neki találmánya, s Hed-vig annyira örült ennek, hogy õ nem akarta a kedvét szegni. Aztán kiönti a szívét, hogy neki ez a kislány volt a minde-ne, s iszonyú csalódás, hogy a gyerek szeretete nem volt õszinte, csak tettetés. Werle vigasztalja, ekkor lövés hallat-szik fentrõl, azt hiszik, hogy az öreg Ekdal vadászik, Gre-gers azt állítja, hogy most bizonyítékot kap a gyerektõl ar-ra, hogy a szeretete õszinte. Hjalmar meg akarja ölelni a kislányt, és együtt keresik, de nincs sehol, a legnagyobb döbbenetükre az idõs Ekdal a saját szobájából lép ki. Ekkor szaladnak fel a padlásra, s ott találják Hedviget. Nem veszik észre, hogy már halott, Relling állapítja meg, hogy szíven lõtte magát. Mindenki döbbenten áll.
Hjalmarnak lelkiismeret-furdalása van, magát okolja: „én kergettem el magamtól, mint egy kóbor kutyát. És õ reszket ve bebújt a padlásra, és meghalt értem, mert szeretett engem." Hjalmar és Gina beviszi a holttestet a szobába. Gregers az elsõ dermedt csönd után arról elmélkedik, hogy a gyász mi-lyen fennkölt magasságokba emeli az embereket, s biztosan megváltoztatja õket. Relling szerint viszont Hjalmar majd a gyászoló apa szerepében tetszeleg, „miközben térdig gázol a meghatóbbnál meghatóbb érzelmekben és az önsajnálat-ban." Gregers erre azt mondja, ha ez így van, akkor nincs ér-telme az életnek. Relling másképp gondolja: „Ó azért egész kellemes volna az élet, csak a sok féleszû világboldogító hagyná békén a szegény embert, és ne folyton rajtunk akar-nák behajtani az eszményeiket " Gregers maga elé meredve mondja: „Ez esetben elégedett vagyok a végzetemmel. Ti-zenharmadiknak lenni az asztalnál."

GUSTAVE FLAUBERT
Bovaryné


Fõbb szereplõk:
Charles Bovary - orvos, Emma férje
Charles-Denis-Bartholomé Bovary - Charles apja Charles anyja
Dubucné - Charles Bovary elsõ felesége
Emma Bovary -Charles második felesége
Rouault úr-Emma édesapja
Andervilliers márkiék
Homais úr - patikus
Binet úr - adószedõ
Burnisien tiszteletes
Léon Dupuis - húszéves segédjegyzõ, Emma késõbbi szeretõje
Rodolphe Boulanger - a környék gazdag földbirtokosa, Emma elsõ szeretõje
Canivet doktor - híres sebész
Lheureux szatócs - uzsorás
Justin - a patikusnövendék
Lefrancoisné - a fogadósné


Suta, szerencsétlen figura volt Charles Bovary, amikor a roueni kollégiumba került, társai kigúnyolták esetlenségét. Tizenöt éves koráig falun nevelkedett, s a helybeli plébános tanítgatta szabadidejében. Charles nagyon igyekezett, de kö-zépes képességû volt, szülei meg sem várták, hogy leérettsé-gizzen, úgy gondolták, hogy arra egyedül is fel tud készülni, és orvosi pályára küldték. Eleinte becsülettel eljárt minden elõadásra, szemináriumra, de aztán teljesen feladta, mivel semmit sem értett. Rákapott a dominózásra, a kocsmázásra, így az sem volt csoda, hogy elbukott az alapvizsgán, majd az állhatatos magolás után sikerült a szigorlata, sõt jó ered-ménnyel végzett.
Az sem volt kétséges, hogy hol kezdjen a praktizálásba, Tostes-ban már nagyon kiöregedett a doktor, az õ helyét fog-lalta el. Charles anyja, aki eddig is ügyesen szervezte fia éle-tét, úgy gondolta, hogy most már csak egy jó házasság hi-ányzik a Fának. Gondos körültekintéssel választott neki fe-leséget egy dieppe-i végrehajtó negyvenöt éves özvegyének személyében, akinek ezerkétszáz frank évjáradéka is volt. Az ifjú Bovary abban reménykedett, hogy az idõsebb asz-szony mellett szabadabban mozoghat, de neje nagyon hatá-rozottan ragadta a kezébe a kezdeményezést, a kezdetektõl minden lépésérõl elszámoltatta, gondosan ellenõrizte férjét, ha nõi betegeket vizsgált.
Jelentõs fordulatot hozott az életébe, hogy egy este a bertaux-i tanyára hívták, eltört a Rouault úr, a gazda lába. Itt a tanyán találkozott a gazda fiatal, elbûvölõ lányával, Em-mával, aki bámulatos mûveltséggel rendelkezett, az Orsolya nõvérekhez járt iskolába, és az életét nagyon unalmasnak érezte apja birtokán. Az ifjú orvos igen gyakran kereste fel a betegét a lány kedvéért. Amikor felesége szenvedélyes félté-kenységi jelenetet rendezett, megígérte, hogy nem megy többé a bertaux-i tanyára. Tavasszal nyilvánvalóvá vált, hogy Dubucnénak nincs is vagyona, becsapta õket, viharos vita bontakozott ki közöttük. Héloise egy hétre rá hirtelen meghalt. Charles megözvegyült, s egy délelõtt az öreg Rou-ault meghozta a doktornak a helyrehozott lábért járó honorá-riumot, s vigasztalta. Aztán elhívta magukhoz. Az özvegy orvos újra szívesen látott vendége lett a háznak, s már azon morfondírozott, hogyan kérje meg Emma kezét, amikor Rouault úr kitalálta szándékát, s neki adta a lányát.
Két nappal a lakodalom után elhagyták Bertaux-t, s haza-utaztak Tostes-ba, a falubeliek izgatottan lesték, hogy mi-lyen az új doktorné. Emma örömmel vette birtokba a házat, csinosította a maga ízlése szerint. Charles elégedett és bol-dog volt, úgy érezte, jó napok várnak rá ifjú felesége olda-lán. Õ lett a szeme fénye, vidámságot, derût, életet hozott a házba. Emma, mielõtt feleségül ment a doktorhoz, azt hitte, hogy szerelmes, s csak az esküvõt követõ hetek magányában értette meg, hogy a romantikus regényekbõl (Balzac és Ge-orge Sand mûveibõl) megismert szerelem és a Bovary mel-lett rá váró nyugalom közt hatalmas a szakadék. Ezért vi-gasztalásul megpróbálta felébreszteni magában a szerelmet - amit nem érzett. Ehhez olvasmányaiból merített ihletet, mint érzelmes regényhõsnõkhöz illik gyengéd, gondos, fi-gyelmes volt férjéhez és holdvilág mellett szavalt neki. De emellett rengeteg gondot fordított a háztartásra, különösen a konyhára, aminek a doktor úr nagyon örült, kevésbé értékel-te viszont a verseket. Bovary képtelen volt követni Emma költõi szárnyalását. Vérbeli nyárspolgár volt, aki nem tud sem vívni, sem vadászni, és fogalma sincs a költészetrõl. Teljesen leköti a munkája, s amikor este hazaér a vacsora után, azonnal aludni tér. Végül Emmát nemcsak a férje hor-kolása irritálta, hanem még a szerelme is. „Úristen, miért is mentem férjhez?" - kérdezte elkeseredetten magától.
Egyhangú életükbe egy váratlan meghívás hozott színt, Andervilliers márkiék az ifjú párt fényes bálba invitálták, ahol életre szóló élményben volt része Emmának. Elbûvöl-ten gyönyörködött a táncoló párokban, a csillogásban, mia-latt Bovary kellemesen elszunyókált. A bál élményei még ki-tartottak egy kis idõre, de aztán jöttek a szürke hétköznapok. Képzeletben Párizs utcáit rótta, a valóságban csak a térképen követte ujjaival az utcaneveket. Divatlapokat rendelt, így él-te ki a csodálatos ruhák iránti vágyát. Sue és Balzac regé-nyek olvasásával próbálta elcsitítani boldogtalanságát. Apró figyelmességekkel kedveskedett férjének, de az érzéketlen volt ezekre a finomságokra, Emma így egyre sápadtabb, ide-gesebb lett. Orvosi tanácsra új helyre költöznek, s négyévi praktizálás után elhagyják Tostes-t.
Új otthonuk Yonville-ban van, amely Rouentól nyolc mér-földnyire fekszik. A mezõvárosnak egyetlen utcája és egy pá-rizsi építész által tervezett községháza van. Az igazi központ az Arany Oroszlán fogadó s vele szemben lévõ patika, melynek -tulajdonosa Homais úr. E két helyre gyûlik össze a városka igen kis létszámú értelmisége, melynek jelentõs alakjai: a sza-badgondolkodó patikus, Homais úr és ellenlábasa, Bournisien, a tiszteletes úr, Léon Dupuis, a magányos kisvárosi ifjú segéd-jegyzõ, a hallgatag Binet úr. Bovaryék érkezése nem kelt nagy feltûnést, csak Léonra tesz nagyhatást az ifjú asszony, hosszas beszélgetés után kiderül, hogy nagyon hasonló az érdeklõdé-sük. A fiatalembert elbûvöli az asszony, mivel életében elõször társalog valódi hölggyel. Homais úr állandó szívességekkel halmozza el õket, nem teljesen önzetlenül, szeretné továbbra is folytatni gyógyító, kuruzsló tevékenységét.
Hamarosan Emma világra hozza kislányát, Berthet, de a gyerek nem tudja kitölteni életét, mivel dajkaságba adják.A húszéves segédjegyzõ rettenetesen szenved a kisváros légkörétõl. Homais úr jakobinus elveket vall, rendkívül bõ-beszédû, Bournisien tiszteletes gondos hivatalnokként szol-gálja urát, Binet úr néha vadászik, esténként szalvétagyûrû-ket gyárt az esztergapadján. Nincs senki Emmán kívül, aki-vel meg tudná osztani eszméit. A szerelem lassan bontako-zik ki, a fiatal asszony azt hiszi olvasmányélményei alapján, hogy az olyan, mint a villámcsapás, aztán rájön, hogy szép fokozatosan alakulnak. Az ablakból többször figyeli titok-ban a fiatalembert, aki ezt nem is sejti. Léon azt sem tudja, hogyan közeledjen, teljesen reménytelennek látja a helyze-tét, s végül elhatározza, hogy Párizsba utazik, hogy tanulmá-nyait ott fejezze be. A fiú távozása teljesen lehangolja Bova-rynét, egy ideig emlékeinek felidézésével vigasztalódik, az-tán az elszalasztott lehetõséget sajnálja. Egy nap három õsz hajszálat fedez fel a halántékán, s öregnek érezi magát.
Aztán egyszer Rodolphe Boulanger, gazdag környékbeli birtokos keresi fel a házukat, a cselédjét kísérte el a doktor-hoz, s búcsúzóban elég egy szempillantást vetnie Emmára, hogy megérezze bánatát, s nagyon megtetszik neki: „Na-gyon helyes ez a doktorné! Sötét szemû, szép fogú, formás lábú, s olyan könnyed, akárcsak egy párizsi nõ. Honnan ke-rülhetett ide? Hol talált rá ez a kövér doktor?" - morfondí-rozott tovább.
Az állatvásár napján kezdi el a hódítást. Nem szerelmet érez, inkább élvezetvágy hajtja, hogy a roueni színésznõ után Emma is az övé legyen, de már az elsõ pillanatban fel-merül a kérdés benne, hogyan fog szakítani majd vele. Ket-tesben hallgatták meg Lieunain tanácsos szavait a községhá-za emeletén. Rodolphe szenvedélyesen ostromolta az asz-szonyt a beszéd közben, s egy óvatlan pillanatban ráejtette a kezét Emmáéra, a nõ elhúzta. Hosszabbra nyúlt a hódítás, mint Boulanger úr gondolta, eltelt néhány hét az elsõ lépé-sektõl.
Végül egy sétalovaglás alkalmával éri el a célját, amibe még Charles is beleegyezett, s õ csináltatott Emmának lo-vaglóruhát. Az erdei tisztáson lett elõször a férfié, elõször ellenállt, de aztán sokkal nagyobb szenvedéllyel adta át ma-gát. Szégyellte, majd furcsa büszkeség áradt szét benne: „Szeretõm van" - fuvolázza, mintha másodszor lett volna asszonnyá. A közös kilovaglások boldogságát egyre inkább felváltja a titkos légyottok izgalma. Rodolphe az elsõ idõk-ben mámorosan imádja Emmát, istennõjének nevezi, aztán kezdenek elcsitulni vágyai, de az asszony ezt nem veszi ész-re, teljesen belemerül a szerelembe.
Férje nagy orvosi kísérletbe kezd, a lõcslábú fogadószol-gán mûtétet hajt végre Homais úr rábeszélésére. Bovaryné-ban újra felébred férje iránti rajongás, de annál keserûbb a ki-ábrándulás, amikor néhány nap elteltével Canivet híres se-bészt kell hívatni, mert a szolga lábát amputálni kell. Ez na-gyon sérti az asszony hiúságát, ismét Rodolphe karjaiba veti magát, s felébred benne a vágy, hogy elmeneküljön. Boulan-gert, szerelmét arra kéri, hogy szöktesse meg, s a férfi elõször belemegy. Emmának az úthoz láda, köpeny és útiruha kell, de nincs pénze, így felkeresi az uzsorást, Lheureux urat, s mint annyiszor, kölcsönt kér a kérlelhetetlen zsarnoktól. S ahogy nõ a csecsebecsékért, ajándékokért a hitel összege az uzsorás számláján, egyre kiszolgáltatottabb lesz Bovaryné. A botrány elkerülése érdekében Emma még a férje honoráriumához is hozzányúl titokban.
A menekülés is meghiúsult, Rodolphe meggondolta ma-gát, sajnálta egy kicsit az asszonyt, de a szökés napján ked-vesének egy kosár barackot küldött, annak alján egy levelet rejtett el, melyben szakít Emmával, megható sorokat ír, õ maga is ellágyul tõlük, de vizes ujjakkal tudja csak áztatni könnyei helyett. Emma nem bírja elviselni a csalódást, a megalázottságot, hisztériás ájulásokat kap, majd idegláz tör rá, és negyvenhárom napig fekszik betegen
Lheureux egyre nagyobb összegû kölcsönöket ad az asz-szonynak, s elhatározza, hogy most már itt az ideje a behajtás-nak. Emmát nemigen érdekli, elvonul a világtól, a vallásban nyer vigaszt, majd a háztartásba veti magát. Egy tavaszi na-pon Charles, hogy kedveskedjen feleségének, színházba viszi Rouenba. Itt véletlenül összetalálkoznak a yonville-i segéd-jegyzõvel, Léonnal. A fiatalember megférfiasodott, s Bovary-nét még mindig kívánatos, vonzó nõnek találja. Nem bír ellen-állni a kísértésnek, hogy bókoljon neki, s Emma már nem tud többé A Lammermoori Luciára koncentrálni.
Léon jogot tanult Párizsban, sûrûn járt a Chaumiére-be, ahol igen szép sikereket ért el a könnyûvérû hölgyikék közt, mivel választékos külsejû fiatalembernek találták. Ugyanak-kor példás diák volt, nem hanyagolta el a tanulmányait, s gyakran, amikor otthon maradt, felidézte Bovaryné alakját, de ahogyan telt-múlt az idõ, már egyre inkább elhomályosultak az emlékek. De most, a háromévi távollét után, szenvedélye újra felébredt, s rászánta magát, hogy egészen meghódítsa az asszonyt. Másnap beállított Emmához, s újra felidézték a régi szép idõket, a be nem teljesült vágyakat. Léon randevút kért az asszonytól a székesegyházba tizenegy órára. Bovarynét is-mét kételyek gyötörték, levelet írt, hogy nem tud elmenni, s el akarta küldeni, de végül elment a találkára. Csak késve érke-zett, a férfi nagyon várta már. Aztán egy lefüiggönyzött kocsi-ba szálltak, Emma széttépte a levelet, s Léon szeretõje lett.
Bovaryné a patikustól megtudja, hogy meghalt Charles ap-ja. Ráadásul az uzsorás is megjelent, és csak nagyon nehezen sikerült eltitkolni a hamisított váltókat a férje elõl. Végül sike-rült meggyõznie férjét, hogy jobb lesz, ha õ utazik Párizsba az örökség ügyében Léonhoz. Három felhõtlen napot töltenek együtt a fiatalemberrel Párizsban. Emma az örökség reményé-ben újabb kölcsönöket vesz fel Lheuraux úrtól, és változatla-nul költekezik. A télen csütörtökönként találkozgatnak kedve-sével zongoraóra ürügyén Rouenban. A szállodai légyottjait már nem is igen leplezi, sõt egy éjszaka már nem is megy ha-za, másnap azt hazudja, hogy Lempereur kisasszonynál, a zon-goratanárnõnél aludt. Bovary az állítólagos zongoratanárnõtõl megtudja, hogy nincs a felesége a tanítványai közt, de inkább a feleségének hisz, mert ez kényelmesebb a számára, s eltûri, hogy az asszony hetente bejárjon az állítólagos órákra.
Egyre inkább összekuszálódik Emma élete. Eleinte nyûg-nek és szörnyû kényszernek érezte a hazugságot, késõbb ru-tinná lett, élvezi bárgyú férje félrevezetését. Lhereux úr egy-re erõszakosabban követeli a pénzét. Léon iránti szerelmébe beleadja teljes lelkét, szívét, de ez a teljesen birtokló nagy szerelem egyre fojtogatóbb a fiatalember számára. Emma nemcsak kedvese, hanem gyöngéd barátnõje, gondos felesé-ge és féltõ anyja szeretne lenni.
Egy nap váratlanul ismeretlen hitelezõ keresi fél, a váltó-kat lobogtatva a kezében. Ijedtében a férje adósaihoz fordul, és Charles háta mögött próbálja behajtania pénzt, sõt azt is elintézi, hogy férje honoráriumát egyenesen neki fizessék ki. Az otthoni csecsebecséket is kénytelen eladni, hogy pénzhez jusson. Az anyagi gondok egyre jobban emésztik az asz-szonyt, szeszélyessé, kiszámíthatatlanná válik, s lassan már a szerelem sem nyújt számára menedéket. Léon elkezd ag-gódni, hogy árthat a jövendõbeli karrierjének az Emmával fenntartott viszony, már édesanyja is, aki névtelen levelek tömegébõl értesül a kapcsolatról, arra kéri a fiát, hogy sza-kítson az asszonnyal.
Emma egyre inkább a szerelembe menekül, de érzi, hogy kettejük viszonya egyre ingatagabbá válik. Már csak az em-lékek fûzik össze õket. Ekkor kap egy fizetési meghagyást, nyolcezer frankot követel tõle a hitelezõje, ha nem hajlandó kiegyenlíteni, akkor huszonnégy órán belül elárverezik min-denét. Teljesen összeomlik. Elõször Lheureux-höz siet, hogy számon kérje az összeg nagyságát, de az uzsorás könyörte-len, s azt is Emma értésére adja, hogy a zsarolástól sem riad vissza. A hivatalos eljárás elkezdõdik, a végrehajtók számba veszik Bovaryék ingóságait, még Emma leveleibe is bele-nyúlnak. Az asszony kétségbeesetten keres fel ismerõs pénz-embereket, de mindenütt elutasítják. Feldúltan érkezik meg Léonhoz, a fiatalember teljes megrökönyödéssel fogadja, kényszeredetten megígéri, hogy megpróbál pénzt szerezni akármilyen áron, de a sikkasztásra nem hajlandó, így Bova-ryné üres kézzel távozik.
Másnap már az egész város értesül arról, hogy Bovaryék-nál árverés lesz. Emma végsõ elkeseredésében a közjegyzõ, Guillaumin úr irodájába siet. A jegyzõ meglepõ megértéssel fogadja, „némi ellenszolgáltatás" fejében hajlandó lenne elodáznia pert, de ez az ajánlat teljesen felháborítja az asz-szonyt. Ahogyan rohan a pusztulás felé, úgy lesz egyre el-szántabb. Léon másnap három órára ígéri a pénzt, otthon várja a fiút, de az nem jön el. Rodolphe-ot keresi fel utoljá-ra, s hozzá fordul, hogy segítsen, de a férfi pénzzavarra hi-vatkozva elutasítja. Emma nem hiszi el, hogy a birtokosnak anyagi problémái lennének, szemrehányásokat zúdít rá, s vé-gül megalázottan hagyja el egykori szeretõje udvarházát.
Ezután a patikába visz az útja, Justinnel, a patikussegéd-del felkísérteti magát a mérgek raktárába, s ott a harmadik polc felé megy, fogja a kék üvegedényt, kirántja a dugóját, belemarkol a kezével, s telemeríti fehér porral, amit azonnal elkezd enni. A segéd ráveti magát, hogy megakadályozza, segítségért akar kiáltani, de az asszony nem engedi. A telje-sített kötelesség már-már derûs nyugalmával lecsillapodva tér haza.
Amikor Charles hazaszaladt, a foglalás hírére, sehol sem találja Emmát, pedig mindenhol keresi. Eközben az asszony már az íróasztal elõtt ült és levelet írt, s amikor a férfi haza-ér, ünnepélyesen átnyújtja férjének, s arra kéri, hogy csak másnap olvassa el. A mérgezés tüneteit egyre kevésbé sike-rül lepleznie. Charles kétségbeesetten figyeli Emmát, aki egyre rosszabb állapotba kerül. A férfi nem bírja ki, feltépi a levelet, amibõl végre megérti, hogy felesége megmérgezte magát. Kétségbeesetten támolyog a házban, majd Homais úrért szalad, de tehetetlenek, tudják, hogy arzén volt a mé-reg. Charles sírva fakad, Emma vigasztalja, megsimogatja a haját. A férfi úgy érezi, hogy sohasem érzett felesége iránt ilyen nagy szerelmet, s most kell elveszítenie. Emma meg-könnyebbülést érezi, végre vége a sok árulásnak, aljasság-nak és vágyakozásnak, ami eddig gyötörte. Már senkit sem gyûlöl, s nem is hall mást, csak a férje szenvedését. Kéri, hogy hozzák be a kislányát, keservesen magához öleli, mi-közben a lelkiismeret-furdalás mérge sokkal nagyobb fájdal-mat okoz neki. Canivet már késõn érkezik, nem tud segíteni. A pap megjelenése megkönnyebbülést hozott a haldokló asszonynak, újra érzi hajdani misztikus rajongásainak réges-rég eltûnt gyönyörûségét, az immár örök boldogságnak már-is kezdõdõ látomásaival.
Bovary teljesen megrendül, menyasszonyi ruhában akarja eltemettetni. A számlák és váltók is megérkeznek, de ennél súlyosabb fájdalom a férj számára, hogy ráakad Emma sze-relmes leveleire, s már nem odázhatja el, hogy szembenéz-zen a tényekkel. Fájdalomtól gyötörten, szinte félõrülten tel-nek a napjai, s mégis, amikor szembetalálkozik Rodolphe-fal a vásárban, azt mondja a férfinak, hogy nem haragszik rá. „Így akarhatta a végzet!" - mondja. Rodolphe komikusnak és pipogyának találta ezt a viselkedést egy férfitól.
„Másnap Charles kiment a kertbe, s odaült a padra, a lu-gas alá. A rácson átszûrõdött a nap, a szõlõlevelek árnyéka rárajzolódott a homokra, a jázmin erõsen illatozott, az ég egészen kék színû volt, kõrisbogarak zümmögtek a virágzó liliomok körül, és Charles, akárcsak egy kamasz, fulladozva pihegett azoknak a homályos szerelmi vágyaknak az áramá-ban, amelyekkel bús szíve még mostan is tele volt." - Hiába szólongatja kislánya, s amikor gyengén meglöki, lezuhan a székrõl, már halott.

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ
Bûn és bûnhõdés


Fõbb szereplõk:
Rogyion Romanovics Raszkolnyikov - egyetemi hallgató
Pulherija Alekszandrovna Raszkolnyikova - az édesanyja
Avdotya Romanovna Raszkolnyikova (Dunya) - a húga
A jona Ivanovna - uzsorás, Raszkolnyikov késõbbi áldozata
Koch - felfedezi a gyilkosságot
Lizaveta - az uzsorás húga
Marmeladov - munkanélküli hivatalnok
Katyerina Ivanovna - Marmeladov felesége
Szonya - Marmeladov lánya az elsõ házasságából
Lebezjatnyikov – lakótársuk
Razumihin - Raszkolnyikov barátja
Zoszimov - orvos
Pjotr Petrovics Luzsin - Dunya kérõje
Zamjotov - rendõrségi fogalmazó
Nyikogyim Fomics - rendõrségi felügyelõ
Mikolaj és Mityka – festõk
Porfirij Petrovics – vizsgálóbíró
Szvidrigajlov - Dunya munkaadója, ahol nevelõi állást vállalt
Marfa Petrovna - a felesége


Július elején, egy forró nyári nap alkonyán fiatal férfi lépett ki a házból. Albérletben lakott ott, ügyelt, hogy a házi-asszonyával ne fusson össze, ugyanis már hónapok óta nem fizetett bért. Nem félt annyira tõle, de nem bírta elviselni az asszony számonkérõ karattyolását, s õ meg kénytelen lett volna mentegetõzni, kifogásokat keresni, így nem kis meg-könnyebbülést jelentett a számára, hogy sikerült kihagynia. Aztán azon morfondírozott, hogy mennyivel vakmerõbb cselekedetre készül, és közben ilyen apróságokon idegeske-dik. Az a baj, hogy naphosszat az odújában heverészik, s csak elmélkedik, játszik, mulattatja a képzeletét. Az utcán rettenetes a forróság, rengeteg részeg dülöngél, s a szagok is kibírhatatlanok.
Rossz ruha volt rajta, habár szép ifjú volt, barna hajú, ter-metre magasabb az átlagnál és karcsú, sudár, a szeme gyö-nyörû sötét. Öltözetével beolvadt környezetébe, csak akkor döbbent meg, amikor egy részeg lekiáltott egy szekérrõl, s megjegyzést tett a németkalapjára Nagyon meglepõdött, nem gondolta, hogy ez a rozzant darab annyira feltûnõ, esze-rint csak sapkát viselhet, az senkinek sem szúr szemet, ügyelnie kell minden apró részletre. Egyhónapi tervezgetés után nagyon dühös volt, hogy ennyire nem tudja elszánni magát a tettre. A mai útja a vállalkozás fõpróbája, izgatottsá-ga lépésrõl-lépésre fokozódott.
Megdöbbent, hogy ennyire ideges, s azon morfondírozott, mi lesz, ha mégis a cselekedetre kerül a sor. Végül bejutott a bérházba, s becsengetett a harmadik emeleti lakásba. Nagy volt a nyüzsgés a szinten, így az öregasszony bátrabban nyi-tott ajtót, de nagyon szigorú tekintettel kérdezte, hogy mit óhajt. Egy öreg, lapos ezüstórát hozott zálogba, amelynek a hátsó fedelén földgömb díszlett, a lánca acélból volt. Az idõs asszony szóvá tette, hogy még a gyûrûjét sem váltotta ki, s csak másfél rubelt ajánlott az óráért, végül még kevesebbet adott, elõre levonta a kamatokat. Raszkolnyikov -elõször méltatlankodni akart, de aztán meggondolta magát, ehelyett annyi ideig húzta a távozást, ameddig csak lehetett, s min-dent megfigyelt apróra a lakásban. Búcsúzóul ügyefogyott módon puhatolózni próbált, hogy kivel él Aljona Petrovna, de meg sem várta a választ, gyorsan eliszkolt.
Amikor újra az utcán volt, akkor gondolkodott el; hogy mennyi szenny fér el a szívében. Micsoda ostobaság, badarság ez, és már egy hónapja érleli magában. Az elsõ kocsmába be-tért, hogy felhajtson egy pohár sört és néhány szelet kétszersül-tet elfogyasszon, hiszen már három napja nem evett semmit, hátha elmúlik ez az undor és szédülés. S valóban elmúlt, talán csak az éhség okozta. Máskor napokig nem igényel társaságot, most szüksége volt emberekre. Összeismerkedett egy közép-magas, kopaszodó, ötvenes férfival, Marmeladov tanácsossal, aki ugyanolyan lelkesen keresett társaságot magának.
Elmesélte családja történetét, neki egy leánya volt az elsõ házasságából, Szonya és második feleségének, Katyerina Ivanovnának három apró gyermeke, olyan reménytelenül nehéz helyzetben találta az asszonyt, hogy kötelességének érezte, hogy elvegye és gondoskodjon róluk. Együtt költöztek Pétervárra, de õ hamarosan elvesztette a munkáját, s bánatában `ivásnak adta a fejét. A nagylánya kénytelen volt utcalányként keresni a kenyerét, hogy a családot eltartsa. A férfi rettenetesen szégyelli magát, visszafogadták a hivatalába, de aztán pár nap 'múlva megint elbocsátották, s most öt napja nem mer haza-menni.
A diák hazakísérte a részeg tanácsost, akit dühösen foga-dott a felesége, mielõtt távozott, pénzt tett az asztalra. Másnap késõn ébredt, a szolgáló ébresztette fel, s tõle
tudta meg, hogy a háziasszony fel akarja jelenteni a rend-õrségen a lakbér miatt. Aztán elolvasta anyja levelét is, aki arról számol be, hogy nagyon elkeserítette, hogy otthagyta az egyetemet, nem tudja valami sok pénzzel támogatni a fi-át, de igyekszik segíteni neki. Aztán elmeséli húga kálvá-riáját Szvidrigajlovéknál, ahol tavaly nevelõi állást vállalt, s meg is kapott 100 rubel elõleget, de a házigazda nemcsak -ivott, hanem megkörnyékezte Dunyát. Ráadásul a felesége, amikor térden állva találta férjét Dunyával, teljesen félre-magyarázta a helyzetet, s elzavarta a háztól. Szeréncsére Szvidrigajlov védelmébe vette a lányt, s Marfa Petrovna, a felesége nyilvánosan bocsánatot kért. Azóta még kérõje is akadt Luzsin személyében, aki vagyonos ember, két hiva-tala is van. Dunya elhatározta, hogy hozzámegy feleségül. Hamarosan Pétervárra készülnek, így nemsokára találkoz-ni fognak.
Az édesanyja levele rettenetesen bántotta, a fõ kérdést il-letõen nem voltak kétségei: „Ebbõl a házasságból semmi sem lesz, amíg élek. Luzsin úr menjen a pokolba!" Nem bírt otthon maradni, ki kellett szellõztetnie a fejét. Aztán a park-ban egy lányra lett figyelmes. Meglepõ és megdöbbentõen furcsa jelenség volt. Egészen fiatal, tizenhat éves lehetett, furcsán dülöngélt, szakadt volt a ruhája, feltehetõen berú-gott. Egy harminc év körüli férfi settenkedett körülötte. Raszkolnyikov próbálta megvédeni tõle, mintha a húga lett volna, az arra járó õrmesternek adott húsz kopejkát, hogy kí-sérje haza, bizonyára csak elcsalták otthonról, de végül a lány után osont a ficsúr, és együtt mentek el. A rendõr rá sem hederített.
A Petrovszkij-szigeten megpihent, borzalmas álmot látott: hétéves gyerek volt álmában, szülõvároskájában, egy ünnep-napon sétálni indult az apjával, borús volt az idõ. A kocsma elõtt a lépcsõnél egy szekér állt, de az is furcsa volt. Jókora boroshordók sorakoztak rajta, s elé egy sovány kis sárga pa-rasztlovacska volt befogva, õ mindig sajnálta az állatot, még sírt is miatta. Most a tulajdonosa egy nagy csapat részeget invitált a szekérre, azok meg csak nevettek Mikolkán, hogy ilyen gebével akarja elhúzatni azt a nagy szekeret, de végül felkapaszkodtak. Szegény állat rogyadozott. Aztán elõkerült két ostor, és kétfelõl ütni kezdte szegény párát. Õ a lovacska mellett ugrált, elõreszaladt, akkor látja, hogy csapkodják a szemét. Sírt. Majd megszakadt a szíve, a könnye csak úgy ömlött. Mikolka teljesen felbõszült, s a vastag kocsirúddal agyonverte a lovat. A kisfiú magánkívül keresztültört a soka-ságon, ölelgette a halott, véres fejét, és csókolgatta a szemét, s végül kis öklével nekirontott a gazdájának. Verejtékben áz-va riadt fel, s lélegzett fel, hogy csak álom volt. „Úristen! -kiáltott fel. - Hát lehet az? Hát lehet az, hogy én baltát fo-gok, és rávágok a fejére, szétzúzom a koponyáját... ragadós, meleg vérben csúszkálok... zárakat török fel, lopok és resz-ketek, és bujkálok, úgy véresen... a baltával... Uram! (...) Nem bírom megtenni, nem bírom" - szakadt fel belõle.
Hazafelé menet nem igazán tudja, hogy miért kanyarodott el a Széna tér felé, de ott véletlenül találkozott Lizavetával, az öregasszony testvérével, akit a nõvére folyton megaláz, még meg is üti. Lizaveta harmincöt éves lány volt, hosszú, esetlen és félénk, nagyon csendes, majdnem félkegyelmû. Az árusok, akivel beszélgetett, másnap hét órára hívták el magukhoz. A diákban megszületett a gondolat, tehát itt a kí-nálkozó alkalom.
Raszkolnyikov az utóbbi idõben hajlott a babonaságra.; Még a télen történt, hogy az egyik ismerõse - egy Pokorjev nevû diák - Harkovba utazott, s csak úgy mellékesen meg-' említette neki az öreg Aljona Ivanovna címét, ha netalán zá-logba akarna tenni valamit. Amikor elvitte a gyûrûjét, le-küzdhetetlen ellenszenvet érzett az asszony iránt. Hazafelé menet betért egy olcsó vendéglõbe, s a fejében furcsa gon-dolat született meg. A másik asztalnál egy diák ült, akit lá-tásból ismert, egy fiatal tiszttel. A diák Aljona Ivanovna öz-vegy díjnoknét és uzsorásasszonyt említette, s élvezettel mesélt róla és húgáról. „Ha én azt a vénasszonyt megölném és kirabolnám, biztosítlak, semmi lelkiismeret-furdalást nem éreznék - mondta a diák. - Senkinek semmi haszna belõle, sõt mindenkinek csak árt, maga sem tudja, minek él, és hol-nap talán úgyis elpatkol... Másrészt ott a sok fiatal erõ, aki elkallódik támogatás nélkül... Ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, sok tucatnyi családot megmenthetnénk a nyomorúságból, züllésbõl, pusztulásból... Öld meg az öreg-asszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát szolgáld vele... mit jelent az egésznek a mérlegén egy ilyen hektikás, buta, komisz vénasszony élete?" Raszkol-nyikovot nagyon felkavarják ezek a szavak, de a szónokla-tot tartó diák, amikor a tiszt neki szegezte a kérdést, hogy megtenné-e, rögtön visszakozott. A jelentéktelen vita, ott a kis vendéglõben, erõs hatással volt az események további alakulására, mintha csakugyan útmutatás, elrendelés lett volna.
Másnap késón ébredt, csak arra riadt fel, hogy valaki elki-áltotta magát: Elmúlt hét óra! Ahányszor eldöntött valamit, utólag mindig megbánta, de most elkezdett készülõdni: hur-kot készített a baltának, ezt bevarrta a felöltõjébe, alaposan becsomagolt egy fadarabot zálogtárgy gyanánt. Majdnem keresztülhúzta a számítását Nasztaszja, aki észrevette a diá-kot, s a nyomába akart eredni, de Raszkolnyikov úgy tett, mintha nem vette volna észre. Közben arra gondolt, hogy nem kellene-e inkább visszabújnia az odújába, de aztán foly-tatta útját, a házmesterszobában két lépésre tõle, a szemébe villant egy balta, hirtelen elemelte. Szerencséje volt, senkibe se botlott bele útközben, s a házban sem akadt össze isme-rõssel, észrevétlenül lopózott fel a harmadik emeletre. Több-ször csengetett, mire ajtót nyitott az asszony, de akkor is óvatosan, elõször résnyire, majd amikor meggyõzõdött róla, hogy ismerõs, akkor engedte be, de mindvégig gyanakodva méregette az ifjút.
Az idõs asszony nehezen boldogult a zálogtárgy kicsoma-golásával, a diákot immár sürgette az idõ, felemelte a baltát, s bár gyengének érezte magát, nem tétovázhatott tovább, erõtlenül a vénasszony tarkójára ejtette. Az áldozat összero-gyott, s a gyilkos másodszor is lesújtott. Ezután értéktár-gyak, pénz után kezdett kutatni, a pénztárcát gyorsan zsebre vágta. De bekövetkezett, amire nem számított: váratlanul be-toppant Lizavéta, s kénytelen volt vele is végezni. Rá kellett döbbennie, hogy az élet, a valóság mindig megcsúfolja az el-képzeléseket.
Gyorsan lemosta magáról a vért, de újabb nehézségbe üt-között: az öregasszonyhoz újabb ügyfelek érkeztek, s észre-vették, hogy belülrõl van a zár beakasztva, ezért elkezdtek dörömbölni, végül lementek a házmesterhez. Ezalatt Rasz-kolnyikov az elõszobában kezében a baltával szorongott, mindenre elszántan. Amíg a házmesterért szaladtak, a diák gyorsan elhagyta a lakást. Egy emelettel lejjebb szerencsére az egyik lakás üres volt, ugyanis festetni készültek, ott húz-ta meg magát, amíg amazok felértek, s aztán észrevétlenül távozott. Hazaérve, már a lépcsõn baktatott felfelé, amikor eszébe jutott a balta, de azt is visszatette a helyére.
Ahogy hazaért, ruhástól a díványra vetette magát. Nem aludt, de teljes kábultságba esett, sokáig feküdt így, aztán hajnali háromkor meghallotta a szokásos üvöltést, záróra van a kocsmában, s eszébe jutott minden. Jeges hideg der-mesztette a testét, lázas volt, azért is fázott, többszõr elaludt, aztán rémülten riadt fel, s rádöbbent, hogy nem tüntette el a vérnyomokat a ruhájáról. Kiugrott az ágyból, s elkezdte át-vizsgálni a holmijait, de eközben attól rettegett, hogy meg-bomlott agyával már észre sem veszi a vérfoltokat. Aztán eszébe villant, hogy az erszény is véres, s õ úgy gyömöszöl-te a zsebébe, s valóban, amikor elõvette, meg is gyõzõdött ró-la, megnyugodott, hogy nem õrült meg. A pénzt és a tárgya-kat a tapéta alá rejtette, de nem volt elégedett a rejtekhellyel.
Nasztaszja ököllel verte az ajtót, erre riadt fel, rendõrségi idézést hoztak. Rettenetesen megijedt, azt hitte, hogy ilyen gyorsan leleplezték. Amikor kinyitotta az ajtót, a szolgáló annyira meglepõdött a diák láttán, hogy megsajnálta, s azt mondta, hogy nem szükséges ma bemennie, ha beteg. De Raszkolnyikov erõt vett magán, s bement. Útközben azon járt az esze, hogy: „letérdelek elõttük, és megvallok min-dent". A fogalmazóhoz küldték be: „egyetlen ostoba szó, a legkisebb vigyázatlanság, és elárulhatom magamat" - mon-dogatta magának. Igyekezett egyvalamire összpontosítani, de sehogy se sikerült, végül kiderült, hogy a háziasszonya idéztette be az elmaradt lakbér miatt. Amikor megtudta, ki-mondhatatlanul megkönnyebbült, mintha lerepült volna vál-láról a teher.
Raszkolnyikov élénk szóváltásba keveredett a fõhadnagy-gyál, végül a fogalmazó békítette ki õket, Nyikogyim Fo-mics. Elmondta, hogy a tisztnek egy hibája van csak, a for-rófejûsége, de egyébként kenyérre lehet kenni. A diák bocsá-natot kért. A fogalmazó diktálni kezdte az ilyenkor szokásos szöveget, hogy fizetni most nem tudok, de a megadott idõ-pontra... Ám Raszkolnyikov képtelen volt írni, azon agyalt, hogy bevallja, mi történt tegnap, legalább lerázza magáról, de döbbenetére éppen ekkor a fogalmazó és a fõhadnagy a tegnapi esetet kezdték el tárgyalni. Raszkolnyikov éppen fogta a kalapját, és az ajtó felé indult, de már nem sikerült eljutnia odáig. Arra eszmélt, hogy egy széken ül, és két ol-dalról támasztják. Néhány kérdést tettek fel neki, aztán el-ment, de távozóban még hallotta, hogy lázas beszélgetésbe kezdtek.
Szaladt egyenesen a sarokba, és benyúlt a tapéta mögé, ki-húzgált mindent, összesen nyolc darab volt. Attól rettegett, hogy rögtön rátörnek és házkutatást rendeznek. Elhatározta, hogy vízbe dobja a rablott holmit, de kiderült, hogy ez igen nehéz, aztán egy kõ alá rejtett el mindent. Folytatta útját, de maga sem tudta, hová tart. A Vasziljevszkij-szigeten a hídnál hirtelen megállt, ráébredt, hogy barátjához Razumihinhez jött. Barátja is látta, hogy Raszkolnyikov nagyon beteg, az-tán munkát ajánlott neki meg elõleget, amit elõször elfoga-dott, de aztán visszakozott. Hat órát bolyongott a városban betegen.
Aztán éjjel arra ébredt, hogy a háziasszonyának a jajgatá-sát hallja, valaki üti, rugdossa és kiabál. Ráismeri a hangra, Ilja Petrovics hangja, s tíz perc múlva szûnni kezdett az iszo-nyú zenebona. Egyszerre éles világosság támadt a szobában, Nasztaszja jött be egy tál levessel a kezében, s döbbenten hallgatta a diákot, hogy félrebeszélt, majd elvesztette az esz-méletét. Lázas állapotban volt, hol hallucinált, hol majdnem feleszmélt. Napokig hevert ideglázban, az édesanyja pénzt küldött neki, de nem akarta aláírni a nyugtakönyvet. Razu-mihin õrködött az ágya mellett, a diák állandóan félrebe-szélt. Végül egyedül maradt, mindent alaposan átvizsgált, hogy nem maradt-e valamilyen árulkodó nyom, de megnyu-godott, minden rendben volt, ám mégis felmerült benne a vágy, hogy Amerikába szökjön, aztán megint mély álomba merült.
Razumihin, hûséges jó barátja gondoskodott róla, a saját pénzén tiszta ruhákat szerzett, Zoszimovot, orvos ismerõsét is kihívta Raszkolnyikovhoz. Aztán amikor a barátja és az orvos a gyilkosságról beszélgettek, s kiderült, hogy a festõk egyike egy fülbevalót talált az üres lakásban, a diák izgatot tan kiabálni kezdett. Ezt betegségének tudták be. Aztán egy már nem egészen fiatal, termetes úriember jelent meg Rasz-kolnyikovéknál, minden mozdulata kimért volt, arca gya-nakvó és mogorva, leplezetlen méltatlankodással körülné-zett, a diákot kereste, aztán bemutatkozott: Pjotr Petrovics Luzsin. Teljesen fel volt háborodva, hogy nem tudtak az ér-kezésérõl, pedig meg volt gyõzõdve róla, hogy Raszkolnyi-kovnak meg kellett kapnia azt a levelet, amely az õ látogatá-sát zengi be. A beszélgetés nagyon vontatott volt, a diák lep-lezetlen gúnnyal mérte végig a férfit, s nagyon ellenszenves-nek találta. Luzsin mindent megtett, hogy jó benyomást kelt-sen, de Raszkolnyikov nagyon udvariatlan és türelmetlen volt, végül sikerült úgy magára haragítania, hogy köszönés nélkül távozott. Razumihin és az orvos megállapították, hogy valami nagyon nyomja Raszkolnyikov lelkét, a gyil-kosság említése mindig kihózza a sodrából.
Raszkolnyikov amint tehette, felöltözött az új holmiba, rá-nézett az asztalán heverõ pénzre, aztán zsebre dugta. Nyolcra járt az idõ, nem tudta, nem is nézte, merre megy, csak egyet tudott, hogy véget kell vetni ennek a rettenetes állapotnak, mert így nem akar tovább élni. Megszokásból a Széna tér fe-lé vette az útját, azokat az árusokat kereste, akik minap Liza-vétával beszélgettek, de most nem látta õket. Aztán a Kristály-palotába vette az útját, de csak néhány teázó vendég volt ott Elkérte öt napra visszamenõen az újságokat, s a gyilkosságról szóló híradásokat kereste. Ekkor váratlanul valaki odatelepe-dett az asztalához, s amikor felnézett Zamjotovot pillantotta meg, aki ugyanolyan elegáns volt, mint általában.
A rendõrségi nyomozó élénken érdeklõdött, hogy milyen híreket keres ilyen szisztematikusan az újságokban, de Rasz-kolnyikov igen meglepõ módon viselkedett. Leszögezte, hogy ót nem a tûzesetek érdeklik, s még ráadásul ehhez igen titokzatosan nézett, a szája meg gúnyos mosolyra görbült. Aztán tovább fokozta Ivan Iljics meglepetését egyre különö-sebb mondataival. „Tehát vallomást teszek ön elõtt... ezért jöttem ide... hogy mit írnak az öreg zálogosné meggyilkolá-sáról" - fejezte majdnem súgva, s eközben arcát egészen kö-zel tolta Zamjotov arcához, s egy percig farkasszemet néz-tek. Ivan Iljics teljesen megdöbbent, s õrültnek nevezte Raszkolnyikovot. A diák ezután élénken elmesélte, hogyan rejtené el a rablott holmit, ha õ lenne a tettes, és szép sorjá-ban elmesélte, hogy hova tette. A fiú utolsó kérdése teljesen felkavarta Zamjatovot, olyan fehér lett, mint az abrosz : „És ha én öltem meg az öregasszonyt meg Lizavetát?" - ekkor kapott észbe Raszkolnyikov. Ilja Iljics végül közölte az ifjú-val, hogy most már legkevésbé sem gyanúsítja.
Ahogy kilépett a helyiségbõl egész teste hisztériás izga-lomban remegett. Aztán szembetalálkozott barátjával, Razu-mihinnel, aki leszidta, hogy betegen a városban kószál. Rasz-kolnyikov közölte vele, hogy hagyja abba vele a jótékonyko-dást, mert már elege van belõle. Amikor Razumihin látta, hogy hiába akarja ágyba dugni, meghívta a lakásszentelõjére, de a diák azt is ugyanolyan otrombán utasította vissza, mint barátja segítségét. Ismét útra kelt, a folyóparton szemtanúja volt, hogy egy asszony öngyilkosságot kísérelt meg, de az arra járó rendõr kimentette a vízbõl. Innen határozott léptek-kel elindult a kerületi kapitányság irányába, azzal a gondo-lattal a fejében, hogy nem halogatja tovább, elmondja nekik, mert elfáradt, s nem bírja tovább, de lépéseit elnyújtotta, s aztán a legnagyobb meglepetésére a zálogosnõ háza elõtt állt. Az elsõ emeleten Mikolkáék dolgoztak, aztán látta, hogy az öregasszony lakásában munkások dolgoznak, be-csöngetett, újra ugyanazt az izgalmat élte át. A munkások igen furcsának találták a fiatalember viselkedését, aki arról érdeklõdött, hogy a vértócsát eltakarították-e már, s ennél még meglepõbb dolgokat mondott, a rendõrségre akart men-ni. Gyanús volt a viselkedése, de a házmesternek bemutatko-zott, s mivel a rendõrkapitányságra akart menni, végül is megnyugodtak. Eldöntötte most is, mint annyiszor, hogy el-megy a rendõrségre, és feladja magát.
Ahogy így elszánta magát, hatalmas csõdületet látott az ut-cán, elgázoltak valakit, azt állták körül kíváncsian az embe- rek. Raszkolnyikov Marmeladovot ismerte fel a sebesültben. Hazavitte, orvost hívatott hozzá, de a férfi haldoklott. A taná-csos családja elképesztõ körülmények között élt, Szonya, a lánya is hazaszaladt, hogy még életben lássa apját, aki utol-só szavaival bocsánatot kért tõle. A diák húsz rubelt tett le az asztalra, azzal hogy szeretne hozzájárulni egykori barátja te metéséhez. Kifelé jövet Nyikogyim Fomics rendõrségi nyo mozóba ütközött, aki felismerte, és szóvá is tette, hogy mi lyen véres a ruhája. Szonya a fiatalember után küldte a na- gyobbik húgát, hogy kérje el Raszkolnyikov címét. Poljus-kát megkérte a diák, hogy imádkozzon érte, s ez a beszélge-tés rendbe hozta a lelkét, s úgy érezte, meggyógyult. Elment a lakásszentelõre, ahol a kissé kapatos Razumihin barátja el-mesélte, hogy Zamjotov eleinte gyanakodott Raszkolnyi-kovra, mivel rosszul lett a rendõrségen, de ez a mai beszél-getés eloszlatta a gyanúját. Amikor együtt hazaértek, anyja és húga várt rá a lakásban, ölelték, csókolták, sírva, nevetve, s õ ájultan rogyott össze, a barátja emelte fel, akinek min-denki hálás volt az önzetlenségéért.
Raszkolnyikov, amikor magához tért, kijelentette, hogy nem engedi, hogy Dunya Luzsin felesége legyen, s elküldte anyját és húgát, akik nem értettek semmit sem a történtek-bõl. Pulherija Alekszandrovna eleinte nem akarta magára hagyni a fiát, de Razumihin megnyugtatta õket, hogy elkísé-ri a szállásukra, aztán pedig orvost küld Rogyához. A fiatal-embert teljesen elbûvölte Dunya, s nagyon szégyellte magát, hogy részeg. Miután megvizsgálta Zoszimov a diákot, felke-reste Raszkolnyikov anyját és húgát, s tájékoztatta õket a fiatalember állapotáról. A két nõ megnyugodott, hogy megbíz-hatnak Razumihinben, ha egy kissé ittas is.
Razumihin másnap nagyon kellemetlenül érezte magát a tegnapi faragatlanságáért, s félve ment a hölgyekhez, de amikor azoknak az arcán hálát és szeretetet látott, megnyu-godott. Raszkolnyikovról beszélgettek. Barátja szerint Rogya szégyelli kimutatni az érzelmeit, hideg búskomorság-ra hajlik, de ugyanakkor nagylelkû, s ebben hasonlítanak egymásra Advotya Romanovával. Ezután elõkerült Luzsin levele, amelyben elnézést kér, de reggel nem tudja felkeresni õket, s másnap estére halasztja a találkozót, de külön ké-ri, hogy a diák ne legyen jelen, mert tudomása van róla, hogy egy iszákos családjának, kétes hírû nõnek huszonöt rubelt adott. A húga kiállt a bátyja mellett.
Raszkolnyikov lényegesen jobban érezte magát, s még az anyjától és Dunyától is bocsánatot kért a tegnapi viselkedé-séért, de mindez úgy hangzott, mintha leckét mondana fel, aztán a huszonöt rubel kapcsán elmesélte, hogy a szerencsét-len ember temetésére hagyta ott. Pulherija Alekszandrovna Szvidrigajlovékról mesél, a férj agyonverte a feleségét, a diákot feldúlják a hallottak, s azt mondja, nem akar több üres fecsegést hallani. Ezután felfogja, hogy soha többé nem be-szélhet úgy senkivel, mint azelõtt.
Raszkolnyikov határozottan leszögezte, hogy Dunya nem mehet férjez Luzsinhoz, mert különben megvonja tõle test-véri szeretetét. A húga közli, hogy nem a pénze miatt megy hozzá, különben is a saját életérõl úgy rendelkezik, ahogy akar, egyébként is nem olyan rossz ember a võlegénye, mert még embert biztos nem ölt. Ez az utóbbi érv nagyon szíven ütötte a diákot, megint a rosszullét környékezte. Ezután elõ-került Luzsin levele, Rogya megígérte, hogy õ is jelen lesz.
Ekkor érkezett meg. Szonya, hogy megköszönje a pénzt, és meghívja a fiatalembert a halotti torra. Raszkolnyikov fel-fedezi a lány szépségét, csodálatos fényû kék szemét. Pulhe-rija Alekszandrovna is alaposan szemügyre vette a lányt. Az-tán amikor hazafelé tartott, egy ötven év körüli tekintélyes úriember eredt a nyomába, Szonya eleinte észre se vette, de mielõtt belépett a házba megszólította az elõkelõ idegen, s kiderült, hogy szomszédok.
Raszkolnyikov megkérdezte barátját, hogy kihez fordul-jon a zálogtárgyai ügyében. Razumihin azt javasolta, hogy keressék fel együtt Porfirij Petrovicsot, aki neki egyébként is a rokona, majd õ tudni fogja, hogy mit kell tenni. A vizsgá-lóbíró csak úgy otthonosan, házikabátban volt. Harmincöt éves, az átlagosnál alacsonyabb, pocakos, simára borotvált arcú. Zamjatov is jelen volt. Kölcsönösen megfigyelték egy-mást a diákkal, figyelmesen meghallgatta, aztán azt taná-csolta, hogy írjon kérelmet. A diák zavartan vallotta be, hogy azok a zálogtárgyak nem igazán értékesek, csakis az õ szá-mára fontosak, egyébként sincs most pénze, hogy kiváltsa õket. Razumihin rájött, hogy miért volt barátja annyira meg-rémülve, hogy a zálogtulajdonosokat kihallgatják.

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ
Bûn és bûnhõdés ...folytatás


Porfirij mindent tudott a diákról, már várta, hogy jelent-kezzék a tárgyaiért, ugyanis minden tulajdonos már megtet-te. Fejbõl tudta, hogy egy óra és egy gyûrû Raszkolnyikov zálogtárgyai. Mindkettõt ugyanabba a papirosba csavarta az öregasszony, és szerepel rajta pontosan a neve és a zálogba hagyás dátuma is. Aztán megemlítette, hogy arról is értesült, hogy milyen rossz idegállapotba került. Razumihin is megerõsítette, mivel barátja betegen kószált a városban. Ekkor a diák Zamjotov úrhoz fordult és megkérdezte, hogy tegnap este zavartnak látszott-e, de a férfi azt állította, hogy épp el-lenkezõleg, nagyon is értelmes volt. De mindez semmi, Nyikogyim Fomics arról is tájékoztatta a vizsgálóbírót, hogy látta õt tegnap késõ este egy hivatalnok lakásán, akit halálra gázoltak a lovak. Raszkolnyikov fejében csak úgy viharzot-tak a gondolatok: „Az a legszebb, hogy már nem is alakos-kodnak, nem is teketóriáznak! Mért beszéltél rólam Nyiko-gyim Fomiccsal, mikor sose láttál? Nem is titkolják, hogy hajszolnak, mint egy kopófalka. (...) Csapjatok le rám, de ne játsszatok, mint macska az egérrel." Aztán arra gondolt, in-kább feláll, és nyíltan a szemükbe vágja az igazságot, de az-tán felmerült benne, hátha csak képzelõdik, hiszen már azt sem tudja eldönteni, hogy valóban ráhunyorított-e Porfirij, de miért tette volna. Nincs a kezükben semmi tény, mind csak délibáb. Vajon tudják-e, hogy járt a lakásban? Minek is jött el a vizsgálóbíróhoz.
Aztán Razumihin próbálta a társalgást más irányba terelni, megkérdezte, hogy mire jutottak a kedvenc témájuk kapcsán tegnap este, miután magukra hagyta õket. Van-e bûn vagy nincs? Raszkolnyikov barátja elkezdte fejtegetni, hogy mi a véleményük e témáról, szerintük csak a társadalmi rendet ké-ne egészségessé tenni, és egyszerûen eltûnik a bûn. Porfirij kapva kapott az alkalmon, hogy elõhozakodjon Raszkolnyikov cikkével, melynek címe: A bûnrõl, s amelyet két hónappal ezelõtt olvasott a Negyedévi Szemlében. A diák még azt sem tudta, hogy megjelent, aztán elmesélte, hogy egy érdekes könyvet olvasott e témáról, s ez adta az impulzust.
A bûnös lelkiállapotát vizsgálta a bûn elkövetésének ideje alatt. A vizsgálóbírót viszont nem ez a gondolat ragadta meg, hanem amikor arra céloz, hogy van a világon néhány olyan em-ber, akinek nemcsak hogy lehet, de akinek teljes joga van min- , denféle garázdaságot és bûnt elkövetni, mert hogy a törvényt '~ nem az õ számukra írták. Így két részre osztja az embereket: közönségesekre és nem közönségesekre. A közönségeseknek engedelmeskedniük kell, a nem közönséges viszont joggal el-követhet mindenféle bûnt. Raszkolnyikov pontatlannak érzi cikkének tolmácsolását, így helyére tette a dolgokat. A nem kö-zönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül át-lépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét, más-képpen megvalósítani nem tudja. Ha Kepler vagy Newton fel-fedezéseiket csak emberéletek feláldozásával ismertethették volna meg a világgal, akkor joguk lett volna ezeket a bûnöket elkövetni. Az emberiség jótevõi, a Lükurgoszok, Szólonok, Mohamedek és Napóleonok mind törvényszegõk voltak, mert õk hozták az új törvényeket. A közönségesek alsóbbrendûek, úgyszólván nyersanyagok. Az elsõ tartja fenn és sokasítja az emberiséget, a második típus mozgatja és viszi a cél felé.
Porfirij amiatt aggályoskodik, hogyan lehet megkülön-böztetni a két típust, s mi van, ha tévedés történik, s egy kö-zönséges ember teszi magát túl a törvényeken. Raszkolnyi-kov szerint keményen megbûnhõdik, a nyilvános vezeklés különbözõ módjait szabják ki magukra, keményen büntetik magukat a kihágásért. Razumihin meglepõdve hallgatja õket, s azt hiszi, ugratják egymást, de aztán õ vonja le a kö-vetkeztetést, valóban sok olyan gondolat van a cikkben, amely máshol is elõfordul, de rémülten állapítja meg, hogy Raszkolnyikov gondolata, hogy jó lelkiismerettel lehet vért ontani, ez eredeti és barátjától származik. Szerinte ez a fel-fogás borzasztó, s nem hiszi, hogy Rogya komolyan gondol-ja. Raszkolnyikov ellenvetése egészen egyszerû: a társada-lom jól körülbástyázta magát: van Szibéria, börtön, vizsgá-lóbíró, kényszermunka. Akinek van lelkiismerete, szenved-jen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még a ráadás a kényszer-munka tetejébe. Aki szánja áldozatát, az szenvedjen.
A vizsgálóbíró nagyon furfangosan teszi fel a kérdést, hogy Raszkolnyikov melyik embercsoportba sorolja magát. „Engedje megjegyeznem - felelte szárazon -, hogy nem tar-tom magamat se Mohamednek, se Napóleonnak, se más hozzájuk hasonlónak, így nem adhatok önnek kielégítõ fel-világosítást arról, hogy mit tennék az õ helyükben." Porfirij nem elégedett meg ezzel a kitérõ válasszal, szerinte rengete-gen tartják magukat Napóleonnak Oroszhonban, s ekkor Zamjatov is megszólalt a sarokból és hozzátette, hogy egy ilyen fiók-Napóleon verte agyon fejszével a múlt héten Al-jona Ivanovnát. Razumihin arca elsötétült, Raszkolnyikov megfordult, és menni készült. Ekkor még az utolsó perceket is kihasználta Porfirij, megkérdezte a diákot, hogy látott-e festõket a házban, de a fiatalember határozottan állította, hogy nem.
Nagyon kellett igyekezniük a Bakalejev házhoz, ahol Pul-herija Alekszandrovna és Dunya már régen várták õket. Ra-zumihint is felkavarta Porfirij és Zamjatov gyanakvása, de elütötte ezzel, hogy biztosan nem komolyan gondolják. Az-tán Raszkolnyikov hirtelen minden indoklás nélkül otthagy-ta barátját és hazaszaladt. A házuk elõtt a legnagyobb meg-lepetésére a házmester egy iparosforma alacsony termetû embernek mutatta meg. Raszkolnyikov megszólította, de az semmi mást nem szólt, csak azt hajtogatta: - Gyilkos! - és hideg, gyûlölködõ, diadalmas mosoly volt az arcán. A diák rémülten érezte, hogy gyengül a teste, elerõtlenedik. „Tud-nom kellett volna! -gondolta keserû gúnnyal. - Hogy mer-tem én, aki ismerem magamat, és ezt megéreztem, hogy mertem baltát fogni, bevérezni a kezemet. (...) Nem, azok az emberek nem ilyen fából vannak faragva... Az igazi uralko-dó, akinek mindent szabad, lerombolja Toulont, mészárlást rendez Párizsban, egy hadsereget Egyiptomban felejt (...) Nem, az ilyen ember nyilván nem húsból-vérbõl van, hanem bronzból." Aztán úgy érzi, nem is embert ölt, hanem egy eszmét. A haja verejtékben ázott, remegõ ajka kicserepese-dett, s a mennyezetet bámulta.
Kábulat ereszkedett rá, furcsa volt, nem is tudta, hogyan keveredett az utcára, alig tett néhány lépést, valaki integetett neki, ahogy közelebb ment, felismerte az iparosforma férfit, befordultak a mellékutcába. Aztán váratlanul ott álltak a ház elõtt, bement a lakásba, és a széken észrevett egy töpörödött öregasszonyt. Nesztelenül kiemelte a baltát a hurokból, és rávágott az öregasszony feje búbjára, de különös módon meg se moccant, leguggolt egészen a földre, és alulról nézett az arcába, és megfagyott benne a vér: az anyóka nevetett. Teljes erõbõl ütni kezdte az öregasszony fejét, de a baltacsa-pások nyomán a nevetés is egyre fokozódott. Kirohant, me-nekülni próbált. Kiáltani akart, s ekkor felébredt. Raszkol-nyikov félig lehunyt pilláin keresztül egy férfit pillantott meg az ágya mellett, aki bemutatkozott: Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov.
A diák egy darabig azon morfondírozott, hogy feláll és el-megy, így vet véget a látogatásnak, de valamiféle kíváncsi-ság visszatartotta. Szvidrigajlov körülményesen adta elõ jö-vetele célját. Úgy érzi, hogy Luzsin nem méltó Advotya Ro-manovnához, aki nagylelkûen és kellõ körültekintés nélkül feláldozza magát a családjáért. Õ tízezer rubelt ad Dunyá-nak, csak ne menjen férjhez a rokonához, nincs semmilyen hátsó szándéka, már nem szerelmes a lányba, de azért még egyszer Raszkolnyikov jelenlétében szeretné látni. Marfa Petrovnát szívszélhûdés vitte el, nincs része a felesége halá-lában, s itt még azt is megjegyezte, hogy Marfa Petrovna há-romezer rubelt hagyott Dunyára. Arra kérte a diákot, hogy mindezeket híven mondja el Advotya Romanovnának.
Nyolc órakor sietve érkeztek a Bakalejev házba, hogy megelõzzék Luzsint. Pjotr Petrovics elég nyájasan, de foko-zott méltósággal üdvözölte a hölgyeket. Láthatóan zavarban volt. Olyan ember volt, aki nem szereti a talányos helyzete-ket, s most itt tisztázni kívánt mindent: mit jelent, hogy ilyen nyíltan szembehelyezkedtek a kívánságával. Aztán Szvidri-gajlovról beszélgettek, s miután minden rosszat elmondtak már róla, az addig hallgatag Rogya természetes hangon kö-zölte, hogy találkozott vele másfél órája, s mindent elmon-dott szép sorjában, de az ajánlatát csak megemlítette, ám hogy mi az, nem volt hajlandó bõvebben kifejteni. Luzsin nagyon megsértõdött és el akart menni. Dunya tartóztatta, de a férfi arra hivatkozott, hogy õt rettenetesen megsértette Raszkolnyikov, s õ nem tud már maradni. Dunya ki szerette volna békíteni õket, de annál durvább vita bontakozott ki kö-zöttük, s végül Dunya és anyja együtt zavarták ki a lakásból. Luzsin távozása után öt perccel már vidáman nevettek, s bensõséges beszélgetés bontakozott ki közöttük.
Raszkolnyikov váratlanul fölpattant, s közölte a családjá-val, hogy neki mennie kell, arra kérte õket, hogy felejtsék el, de lehet, hogy majd visszajön. Anyja, húga és Razumihin halálra rémültek. Razumihin utánarohant, de nem tudta visszatartani barátját, aki arra kérte, hogy maradjon velük. Visszament és megnyugtatta a hölgyeket, hogy Rogyának csak a betegségét kell kipihennie, hagyják most nyugodtan, úgyis eljön mindennap.
Szonyához sietett, a lány nagyon meglepõdött Raszkol-nyikov látogatásán. Elsõ alkalommal járt nála, de azzal kezdte, hogy búcsúzni jött, s a lány csalódottan kérdezte, hogy holnap nem lesz ott a temetésen. Aztán leborult a lány elé, aki szégyenkezve mondta, hogy nem méltó erre, de a di-ák azt mondta, hogy a szenvedései elõtt hajtott térdet. Aztán a lányt arról faggatta, hogy hisz-e Istenben. Aztán megpil-lantotta az Újszövetséget bõrkötésben, és megtudta, hogy Szonya Lizavetától kapta, s gyakran olvasgatták együtt, sõt misét is mondatott a halott lány emlékére. Raszkolnyikov megkéri, hogy olvassa fel Lázár feltámasztásának történetét Hangosan, ünnepélyesen olvasott és remegett, borzongott, mintha tulajdon szemével látná. Ezután a diák bevallotta, hogy szakított a családjával, nem megy hozzájuk többet. Most már senkije sincs Szonyán kívül, átkozottak mindket-ten, menjenek együtt. Talányosan búcsúzik, ha nem jön hol-nap úgyis megtud mindent, ha viszont holnap eljön, meg-mondja, hogy ki Lizaveta gyilkosa. A lány nagyon megsaj-nálja a fiút.
Raszkolnyikov másnap felkereste tizenegykor a kerületi kapitányság nyomozó osztályát. Nagyon szenvedett, hogy megint találkoznia kell Porfirij Petroviccsal, gyûlölte és félt, hogy gyûlöletében el találja árulni magát. Raszkolnyikov le-ült, és nem vette le a szemét a vizsgálóbíróról, aki minden-féle üres fecsegésbe kezdett. Amikor a diák megsokallta, fel akart állni és elmenni, akkor Porfirij nagy türelemmel bírta maradásra, s megnyugtatta, hogy néhány percet miért ne tölthetnénk csak úgy a barátunkkal. Azután fáradhatatlanul ontotta az üres szólamokat. Közbe-közbe elejtett egy rejté-lyes szócskát, de rögtön megint zagyvaságokba bonyolódott. Valósággal provokálta, de Raszkolnyikov összeszedte min-den erejét, és felkészült a szörnyû katasztrófára. Közben nem is egyszer neki akart ugrani, de eltökélte, hogy hallgat, egy szót sem szól, amíg nincs itt az ideje. De végül nem bír-ta, és kitört, hogy õ nem tûri, hogy Porfirij õt gyanúsítsa a gyilkossággal. Alig tudta csitítania bíró, hogy visszaesik a betegségébe, ha nem vigyáz.
Aztán Porfirij Petrovics azzal is elõhozakodott, hogy tud az esti látogatásáról a házban, a csengõt rángatta, vért emle-getett, megbolondította az embereket. Raszkolnyikov csak hallgatta, Porfirij arról beszélt, hogy nem is gyanúsítja, de egy kis meglepetést tartogat a szomszéd szobában. A diák kétségbeesetten üvöltött, hogy a bíró mennyire kihasználja az ingerlékenységét, s ekkor valami váratlan történt. Mikol-ka, az egyik festõ jelentkezett, s bevallotta, hogy õ követte el a gyilkosságot, ezen mindnyájan meglepõdtek, Raszkolnyi-kovot elküldték. Egyenesen hazament, sietett a temetésre, de ugyanaz az iparosforma ember várt rá, aki tegnap meggya-núsította, eljött bocsánatot kérni, kiderült, hogy õ is ott volt, amikor felkereste a házat, s annyi bolondságot hordott össze; õ volt a másik szobában rejtõzõ meglepetés.
Pjotr Petrovics nem tudott egykönnyen beletörõdni a teg-napi vereségébe, ráadásul még el is kotyogta szobatársának, Lebezjatnyikovnak, már lakást is bérelt és ki is tataroztatta, a bútorokat is lefoglalózta. Végül elgondolkodott, s úgy dön-tött nem adja fel olyan könnyen. Hívatta Szofja Szemjonov-nát, és nyájasan elbeszélgetett vele. Andrej Szemjonovics magukra akarta õket hagyni, de Luzsin ragaszkodott lakótár-sa jelenlétéhez. Megkérte Szonyát, hogy mentse ki Katyeri-na Ivanovna elõtt, s nagylelkûen tíz rubelt nyújtott át. Lebez-jatnyikovot meghatotta ez a jó cselekedet.
Raszkolnyikov akkor érkezett, amikor a gyásznép a teme-tõbõl visszaért. Katyerina Ivanovna nagyon megörült neki, ezután Szonya igyekezett Luzsin bocsánatkérését tolmácsol-ni. Annak ellenére, hogy szegényelk voltak, pompás lakormát rendeztek. Ekkor váratlanul felindultan Pjotr Petrovics vi-harzott be, s Szonyát megvádolta, hogy ellopta az egyik száz rubelesét, s Lebezjatnyikot nevezte meg az eset szemtanúja-ként. Katyerina Ivanovna leszidta Szonyát, hogy elfogadta a tíz rubelt, amit aztán Luzsin arcába vágott. Szegény lány hi-ába állította, hogy nem õ tette, a hivatalnok egyre csak vá-dolta. Lebezjatnyikov tisztázta a lányt a vád alól, elmondta, hogy õ látta, amikor Szonya zsebébe csúsztatta Luzsin a száz rubelt, s teljesen felháborodott lakótársa viselkedésén. Szégyenszemre innen is kudarccal távozott Pjotr Petrovics.
Raszkolnyikov erélyes és bátor védelmezõje volt Szonyá-nak Luzsin ellen. Szonya arra kérte, hogy ne gyötörje meg úgy, mint tegnap. A diák emlékeztette tegnapi ígéretére, hogy felfedi Lizaveta gyilkosának személyét, de a lány értetlenül hallgatta. „Találd ki! - mondta és szája körül megint ott ját-szott az elõbbi erõtlen, révedt mosoly. (...) Nem találod ki? -kérdezte a látogató hirtelen, olyan érzéssel, mintha torony te-tejérõl vetné le magát. (...) Nézz csak meg jól!" A lány döb-benten bámult rá. „ Úristen! - tört fel a lány mellébõl a ret-tenetes jajszó. Erõtlenül az ágyra rogyott, arcát a párnába fúrta." Majd megragadta a fiú kezét és erõsen szorította. „Mit csinált?! Hogy tehette ezt magával? - kiáltotta kétség-beesetten, és felugrott, nyakába borult, két karjával erõsen átölelte. (...) Ó, hiszen, akkor most nincs nálad boldogtalanabb a világon! - kiáltotta a lány önkívületben." „Rég nem érzett forróság öntötte el Raszkolnyikov lelkét, és egyszerre megindította. Nem próbálta elfojtani az érzést: két könny-csepp buggyant ki a szemébõl, és függve maradt a szempil-láin. - Hát nem hagysz el, Szonya? - kérdezte, és csaknem reménykedve nézett rá. - Nem, nem hagylak el soha, soha! - kiáltotta a lány. - Veled megyek mindenüvé!"
Aztán próbálta megmagyarázni, hogy miért tette: egyszer feltette magában a kérdést, hogy ha Napóleon az õ helyében lett volna, s nincs módjában nagy dolgokat cselekedni, csak ez az öregasszony van a keze ügyében, vajon megtenné-e, de neki eszébe se jutott volna, hogy ez monumentális feladat. Szonya nem igazán értette. Amikor a diák neki szegezte a kérdést, hogy mit tegyen, azt válaszolta: „Állj fel! Menj most mindjárt, ebben a percben, állj ki a keresztútra, hajolj le, és csókold meg a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ elõtt, a négy égtáj felé, és mondd fennhangon mindenkinek: Öltem! (...) Megragadta Raszkolnyikov két kezét, erõsen megszorította, és égõ szem-mel nézett rá. (...) - Vállalni kell a szenvedést, és ezzel meg-váltani magad. Ezt kell tenned!" Aztán a fiúnak ajándékozta a saját keresztjét, de Raszkolnyikov csak a vallomás után volt hajlandó elfogadni.
Lebezjatnyikov rettenetes hírt közöl Szonyával, Katyerina Ivanovna elméje megbomlott, gyermekeivel járja az utcákat, õ dobol, Polenyka énekel, a két kicsit meg arra kényszeríti, hogy táncoljanak, senki sem tudja lebeszélni. Az asszony nem bírta elviselni a megrázkódtatásokat, s miután elméje megbomlott, meghalt. Váratlanul Szvidrigajlov lépett oda Raszkolnyikovhoz, s közölte, hogy abból a bizonyos tízezer rubelbõl gondoskodni kíván az árvákról, s amikor a diák tudni akarta, hogy miért, akkor egyszerûen azt felelte, hogy emberségbõl. A halott mégsem féreg, mint egynéhány vén uzsorásné, s még hunyorított is hozzá. Aztán Raszkolnyikov tudomására hozta, hogy hallotta Szonyának tett gyónását.
Különös napok következtek Raszkolnyikov életében, mintha sûrû köd ereszkedett volna rá, és fojtó, áthatolhatat-lan magányosságba zárta volna. Ha visszagondolt erre az idõszakra, mintha elborult volna az elméje. Szvidrigajlov nyugtalanította, aki ígéretéhez híven mindent elintézett a te-metéssel kapcsolatosan. Razumihin kereste fel, mert az egész család aggódott miatta. A diák rábízta anyját és húgát, hogy bármi is történjék vele, legyen õ a gondviselés a szá-mukra.
Éppen elszánta magát, hogy felkeresi Szvidrigajlovot, ;amikor Porfirijbe ütközött. Beinvitálta, és leültek beszélget-ni. Megint nagyon messzirõl közeledett a tárgyhoz a vizsgá-lóbíró. A múltkori furcsa jelenetet igyekezett megmagyaráz-ni, amikor táncolt minden idegszála, és a térde remegett. Hosszas bevezetõ után végül csak kijelentette, hogy Rasz-kolnyikovot gyanúsítja a gyilkossággal. Majd arra kérte, te-gyen beismerõ vallomást, az enyhítené a büntetése mértékét. Amikor ez elhangzott, hirtelen elhallgattak, s a némaság fel-tûnõen sokáig tartott. Aztán Raszkolnyikov megkérdezte, hogy mikor fogja letartóztatni. Másfél-két napot adott Porfi-rij neki, s elmondta, hogy attól sem tart, hogy megszökik, mert ha megszökne is, visszajön.
Most már Szvidrigajlovhoz sietett, aki hosszasan mesélt az életérõl. Aztán Dunya iránti érzelmeit taglalta. Eleinte Szvidrigajlov nagyon barátságtalanul viselkedett a lánnyal, azt akarta elérni, hogy sajnálja meg benne az elveszett em-bert. Ezekbõl a kijelentésekbõl Raszkolnyikov arra követ keztetett, hogy a férfinak még van valami terve Dunyával. Ekkor mesélte el Szvidrigajlov, hogy ötvenévesen szeretne elvenni egy alig tizenhat esztendõs lánykát, de a diák még ezután is rosszat sejtett, és nem akarta magára hagyni. El-kezdte követni, pedig Szvidrigajlovnak nagyon sürgõs volt, hogy lerázza Rogyát, mert titokban találkára hívta Advotya Romanovnát. Végül sikerült kijátszania Raszkolnyikovot.
Szvidrigajlov mindent alaposan eltervezett, Szonyát eltá-volította otthonról, Dunyát felcsalta a lakására azzal az ürüg-gyel, hogy csak akkor hajlandó részletesen elmesélni, hogy bátyja hogyan követte el a gyilkosságot, s egyébként Szonya is otthon lesz, hiszen õ a koronatanú. Advotya Romanovna felment a lakásra, aztán a férfi kulcsra zárta az ajtót. Elme-sélte, hogyan hallgatta ki elõzõ nap a diák és Szonya beszél-getését, aztán amikor Szofja Szemjonovnához akart a lány bemenni, a férfi bevallotta, hogy csak késõ este fog hazajön-ni. Ekkor tudatosodott Dunyában, hogy lépre csalták, mene-külni próbált, de nem tudott. Szvidrigajlov szemében újra valami furcsa fény gyulladt, s felajánlotta, hogy segít elme-nekülni Rogyának, szerez útlevelet, vannak befolyásos ismerõsei, csak egyetlen szavába kerül. A férfi gunyorosan fi-gyelmeztette a lányt, hogy hiába próbál segítségért kiáltani, teljesen ki van szolgáltatva neki. Ekkor Dunya elõhúzott egy kis pisztolyt a zsebébõl, s felhúzta a kakast, rálõtt a férfira, de elvétette, végül elhajította a fegyvert. Szvidrigajlov oda-lépett Dunyához, és némán átfogta a derekát. A lány most már nem védekezetett, csak reszketett, mint a nyárfalevél, és könyörögve nézett rá. Û mondani akart valamit, kinyitotta a száját, de szólni nem tudott. „ Hát nem szeretsz? - kérdez-te halkan. Dunya csak a fejét ingatta. - És... nem is tudnál? Soha? - kérdezte újra, súgva, kétségbeesetten. - Soha! - sut-togta Dunya. Egy pillanatig irtózatos, néma harc dúlt Szvidrigajlov lelkében. Leírhatatlan tekintettel nézett rá. Az-tán hirtelen elengedte, elfordult tõle, és gyorsan az ablakhoz ment." Aztán odaadta a kulcsot, és a lány elmenekült. Ar-kagyij Ivanovics az ott felejtett pisztolyt felkapta és zsebre dugta, aznap este szétosztotta a pénzét, és agyonlõtte vele magát. -
Raszkolnyikov felkereste az édesanyját, hogy elbúcsúz-zon tõle, az asszony nem mert semmit sem kérdezni a fiától. Érezte, hogy a fiú elmegy, Rogya azt mondta, hogy nagyon messzire utazik,. és soha többé nem fogják viszontlátni egy-mást. Raszkolnyikovnak a szörnyû hónapok után mintha egyszerre meglágyult volna a szíve. Térdre borult anyja elõtt, csókolgatta a lábát, és sírtak mindketten. Aztán elment.
Dunya a szobájában várt rá, egyedül volt, mélyen elgon-dolkozva ült, látszott, hogy régen vár. Rogya elmondta, hogy elment anyjához, de nem vallott be semmit. Húga is arra biz-tatta, hogy vállalja a szenvedést, Raszkolnyikov neki is el-mondta az ellenérveit: „Megöltem egy ocsmány, kártékony férget, egy vén uzsorásasszonyt, aki senkinek a világon nem kellett, akinek a megöléséért negyven bûnt meg kell bocsá-tani, aki a szegények vérét szítta." Azután elmentek Szonyá-hoz, aki elõvette a kereszteket, s a fiú most már elfogadta. „Szóval: jelkép, azt jelenti, hogy vállalom a keresztet." Az-tán együtt felkerekedtek, Raszkolnyikov elöl, mögötte a lány.
A kapitányságon Zamjotovot kereste, de az már nem dol-gozott ott, Ilja Petrovics világosította fel a történtekrõl, s azt is tõle tudta meg a diák, hogy Szvidrigajlov agyonlõtte ma-gát. Ennek hallatára kitámolygott a rendõrségrõl, de a kapuban Szonya állt, s amikor meglátta a lányt, visszament. Rosszul érezte magát, leültették, s minden erejét összeszed-ve bevallotta, hogy õ ölte meg az uzsorásasszonyt és húgát.
Szibériába került, nyolcévi kényszermunkára ítélték, a vi-szonylag enyhébb ítéletet Razumihin vallomásának köszön-hette, valamint annak, hogy tövirõl hegyire mindent beval-lott, még azt is elmondta, hogy hová rejtette a rablott holmit. Nem is tudta, hogy mennyi pénz volt az öregasszony pénz-tárcájában. Raszkolnyikov anyja megbetegedett, az elméje megbomlott, soha sem mondták meg neki pontosan, hogy mit tett a fia, de érezte. Razumihin feleségül vette Dunyát, Pulherija Ivanovna az esküvõ után halt meg.
Szonya elkísérte Raszkolnyikovot, a börtönben nem lehe-tett vele állandóan, de amilyen gyakran csak lehetett, meglá-togatta. A fiú semmire se becsülte az életét, a bûnét sem bán-ta, csak az fájt neki, hogy magát a bûn tudatát nem bírta el-viselni. Egy alkalommal, amikor a lány felkereste, rádöb-bent, hogy mennyire szereti, s örömmel vár rá,.párnája alatt ott lapult az evangélium, ami Szonyáé volt. „Boldogságuk kezdetén akadtak pillanatok, amikor ez a hét év hét napnak tetszett elõttük. Raszkolnyikov még nem tudta, hogy az új életet nem ingyen adják, nagy az ára, jövendõ hõsiességgel kell majd fizetnie érte." - De ez már egy újabb történet.

ANTON CSEHOV
Ványa bácsi


Szereplõk:
Szerebrjakov, Alekszandr Vlagyimirovics – nyugalmazott egyetemi tanár
Jelena Andrejevna - a felesége
Szofja Alekszandrovna (Szonya) - Szerebrjakov lánya az elsõ házasságából
Vojnyickaja, Marja Vasziljevna -titkos tanácsos özvegye, Szerebrjakov elsõ feleségének az anyja
Vojnyicktj, Ivan Petrovics (Ványa bácsi) - a fia
Asztrov, Mihail Lvovis – orvos
Tyelegin, Ilja Ijics - elszegényedett földbirtokos
Marina - öreg dajka
háziszolga

Elsõ felvonás

A Szerebrjakov kúriában a teraszon teához készülõdnek, délután három óra, Marina, elhízott, nehezen mozgó öreg-asszony a szamovár mellett ül, harisnyát köt Asztrov fel-le jár. Marina vodkával kínálja az orvost, de az nem fogadja el, s azon mereng, hogy mennyire megöregedett az utóbbi tizen-egy év alatt. Reggeltõl-éjszakáig talpal, nem ismeri a nyugal-mat, ráadásul rengeteg unalmas ember veszi körül. A dadust nagyon szereti, mert az õ régi dajkájára emlékezteti. Nagyböjt idején egész nap tífuszosokat látogatott és gyógyított, aztán este felfektette egyik betegét a mûtõasztalra, s kloroformmal készült elaltatni, de aközben meghalt, azóta se tudja megbo-csátani magának ezt az esetet. Azon töpreng, hogy az egy-két száz év múlva születõ nemzedék mit fog gondolni róluk.
Megjön Vojnyickij, és arról panaszkodik, hogy felborult az életük, amióta a professzor és fiatal felesége megérkezett. Azóta õ is henyél, lustálkodik, pedig azelõtt Szonyával egy perc szabadidejük sem volt. Marina is egyetért, a professzor egész nap alszik, éjjel olvas, ír, s ilyenkor kettõkor szól a csengõ.
A kert mélyébõl jönnek: Szerebrjakov, Jelena Andrejevna, Szonya és Tyelegin. Szerebrjakov a dolgozószobájába ren-deli a teáját. Vojnyickij elgyönyörködik a professzor felesé-gében, s Asztrov arról mesél, hogy minden a régi, Iván Pet-rovics anyja még mindig a nõi emancipációról papol. A pro-fesszor reggeltõl késõ estig ül a dolgozószobájában, és ír, mint azelõtt. Irigykedik, hogy az „öreg keszegnek" milyen szerencséje volt. Egy szimpla sekrestyés gyereke, tandíj-mentes szeminarista, egyetemi ösztöndíjas, majd tudomá-nyos rangot, tanszéket szerzett magának, méltóságos úr, sze-nátor veje, huszonöt esztendeig könyveket írt, elõadásokat tart. Nem is ért a mûvészethez, s teremtett lélek sem tudja ennyi idõ után, ki az a Szerebrjakov. Mégis úgy jár-kel köz-tük, mint egy félisten. Mindez még semmi, mert a nõknél is sikere van. Ványa bácsi húga is odaadóan szerette, az anyó-sa is, s most a fiatal, gyönyörû második felesége: Jelena Andrejevna. Nem tudja elfogadni, hogy ez az ifjú asszony e mellett az öregember mellett feláldozza fiatalságát, õ ezt ér-zi erkölcstelennek.
Tyelegin itt kapcsolódik be a beszélgetésbe, nem ért egyet Ványával, elítéli, ha valaki megcsalja a házastársát. Panaszo-san idézi fel, hogy a felesége az esküvõ utáni napon szökött meg tõle az imádottjával. Tisztában van vele, hogy az õ kül-seje nem igazán ideális, megbocsátott a feleségének, s õ mindmáig hûséges a volt feleségéhez, segíti, még a vagyonát is odaadta a gyerekek nevelésére, akiket az imádottjának szült. Jelena és Szonya jönnek, Asztrov szemrehányóan jegy-zi meg, hogy Jelena a férjéhez jött, mert azt mondták neki, hogy milyen nagy beteg, ahhoz képest most nem úgy tûnik. Szonya engesztelésül meghívja ebédre az orvost. Jelena elté-veszti Tyelegin keresztnevét, amit az nagyon a szívére vesz.
Marja Vasziljevna is megérkezik, s egy vitairatot szoron-gat a kezében, Vojnyickij leinti, hogy inkább teázzon, mint a kedvenc témájáról, az emancipációról regéljen. Marja azon kesereg, hogy megváltozott a fia. Ványa bácsi neki is kiönti a keserûségét. Úgy érzi, értelmetlenül eltékozolta az életét. Az anyja szerint alkotni kellene, Ványa erre epésen jegyzi meg, hogy nem mindenki képes írkáló perpetuum mobilévé változni, mint a professzor. Szonya próbálja csillapítani a kedélyeket, Jelena pedig más témát vet fel, megállapítja, hogy milyen szép napjuk van, de Ványa gúnyosan hozzáte-szi, hogy ideális az idõ, hogy felkösse magát. A doktort el-hívják a gyárba, Szonya arra biztatja, hogy jöjjön majd visz-sza. Az orvos meghívja Jelenát Szonyával együtt a birtoká-ra, szeretné megmutatnia mintakertészetét és a faiskoláját. Jelena szerint egyhangú lehet az erdõ, Szonya azonban lel-kesedve mesél a fák szépségérõl. Vojnyickij megtöri az emelkedett hangulatot megjegyzésével, õ továbbra is ragasz-kodik ahhoz, hogy fával fütsön. Asztrov keserûen védi az er-dõt, azzal, hogy fát ültet, hozzájárul az elkövetkezõ száza-dokban élõk boldogságához. Bevallja, hogy tudja, õt csoda-bogárnak tartják mások, s el is ismeri ezt. Jelena és Ványa bácsi kettesben maradnak, a többiek elmennek A fiatalasz-szony szemrehányást tesz Vojnyickijnek, hogy miért köteke-dik mindenkivel, erre a férfi bevallja, hogy mennyire szerel-mes Jelena Andrejevnába, tudja, hogy érzései reménytele-nek, de arra kéri, hogy legalább engedje õt errõl beszélni.

Második felvonás

Ebédlõ Szerebrjakovék házában, a professzor a karos-székben ül a nyitott ablaknál, szundikál. Jelena Andrejevna mellette, õ is elszundított. Alekszandr Vlagyimirovics feléb-red, s az öregségre panaszkodik, mennyire fáj a bal Iába, mindenkinek a terhére van, legfõképpen ifjú feleségének. Az esik neki a leginkább rosszul, hogy mindenki önzõnek tart-ja Nem bírja elviselni a vidék unalmát, neki szüksége van sikerre, hírnévre, minden percben a múltba vágyódik vissza, fél a haláltól. Jelena nem tudja csitítani. Szonya is ott sürgö-lõdik, de az apja csúnyán ugráltatja, míg Szonya ki nem ké-ri magának. Vojnyickij is megjelenik, hogy leváltsa a höl-gyeket, de a professzor közli vele, hogy inkább egyedül szenved, csak ne kelljen Ványa társaságát elviselnie.
Csak Marina, a dajka tudja, hogyan kell az ilyen beteggel bánni, megcsókolgatja a vállát, szépen az ágyba csalogatja, megitatja hársfateával, megmelengeti a lábait, s megígéri, hogy imádkozik érte a jóistenhez. Szerebrjakov meghatódik ettõl a gondoskodástól. Jelena panaszkodik, hogy jól meg-kínlódik a professzorral, ráadásul a ház is borzasztó, a férje dühös, Szonya is mérges az apjára, mindenki haragszik a másikra valamiért. Vojnyickij ismét a szerelmérõl beszél, Je-lena az orvost keresi.
Ványa egyedül marad, s vádolja magát, hogy tíz évvel ez-elõtt neki kellett volna feleségül kérnie Jelenát, akkor ma boldog lenne. Aztán keserûen idézi fel azokat az idõket, ami-kor felnézett a professzorra, s most látszik, mit alkotott, ami-kor nyugalomba vonult. Nem maradt utána egyetlen oldal-nyi mû sem. Vojnyickij becsapottnak érzi magát. Ekkor be-lép Asztrov és Tyelegin, az orvos arra biztatja a Ivan Iljicset, hogy játsszon. A doktor nem érti Ványát, hogy miért olyan rosszkedvû, s azt gyanítja, hogy szerelmes a professzornéba, de õ nem reagál, Tyelegin eközben halkan játszik. Szonya lép be, és számon kéri az orvostól, hogy miért itatja Ványa bácsit.
Szonya finoman faggatja Asztrovot, hogy milyen érzel-meket táplál irányában, de a férfi nem érti meg a célzást, in-kább arról beszél, hogy a szépséggel szemben nem tud kö-zömbös lenni, s ha Jelena Andrejevnának kedve kerekedne, egy nap alatt el tudná csavarni a fejét Szegény lány nagyon csúnyának érzi magát.
Jelena és Szonya összebarátkoznak, még azt is bevallja Jelena, hogy õ is szívesen elfogadna egy fiatal férjet. Elõször magával ragadta a híres ember, a tudós, ez a szerelem azon-ban nem volt valódi, csupán belelovalta magát. Nem érzi bû-nösnek magát. A két fiatal nõ közel kerül egymáshoz.

Harmadik felvonás

Szerebrjakovék szalonja, Vojnyickij és Szonya ül, Jelena gondolkozva le-fel jár. A professzor egy órára összehívta a családot, még Jelena sem tudja, hogy mit szándékozik beje-lenteni. Szonya arra akarja Jelena Ivanovnát rávenni, hogy ne merüljön bele a semmittevésbe, hanem próbálja meg ma-gát elfoglalni, tanítson vagy gyógyítson, de Jelena csak az irányregényekben olvasott ilyen földesurakról, így nem iga-zán lelkesedik az ötletért. Vojnyickij azzal piszkálja Jelenát, hogy vízi tündér, s legalább egyszer engedje szabadjára ma-gát, s egy sellõ király vigye el, hogy mindenkinek tátva ma- radjon a szája. Jelena Ivanovna nem gyõzi csitítani. Aztán a férfi bocsánatot kér Jelenától, és távozik.
Szonya bevallja Jelenának, hogy hat éve szerelmes Asz-trovba, mindig a férfira gondol, s már Ványa bácsinak is be-vallotta, a cselédség is tudja, de a doktor nem akar tudomást venni az õ érzéseirõl. Jelena megígéri, hogy finoman kisze-di a férfiból, hogy vonzódik-e Szonyához, s ha nem, akkor megkéri, hogy ne járjon a házhoz. Szonya aztán meggondol-ja magát, a bizonytalanság mégis jobb, mert akkor még van remény.
Jelena is nehezen vallja be magának, de vonzódik az or-voshoz, ráadásul gyáva volt beismerni Szonyának. A doktor megmutatja a térképét, de észreveszi, hogy az asszony kép-telen figyelni, s ezen elõször megsértõdik. A fiatal nõ bevall-ja, hogy a mostohalánya iránti érzéseit kell kipuhatolnia, s arra kéri a férfit, hogy feleljen egyenesen. Asztrov azt mond-ja, hogy egy-két hónapja még talán tudta volna szeretni a lányt, de amióta Jelenát ismeri, ez lehetetlen. Aztán azt hiszi, hogy a nõnek csak ürügy volt ez a kérdés, és szenvedélyesen megcsókolja, találkára hívja másnap az erdészházba, s ekkor toppan be Ványa bácsi a békítõ rózsacsokrával. Jelena azt mondja Vojnyickijnak, hogy neki még ma távoznia kell.
Tyelegin, Szonya, Marina és Szerebrjakov lép be. A pro-fesszor nagy körülményesen kezd bele a mondandójába, hogy miért rendelte oda a családot. Szonya izgatottan kérdezi Jele-nát, hogy szereti-e a doktor, de az int, hogy nem. Szerebrjakov élénken ecseteli, hogy képtelen vidéken élni, de a városban nem tud a jövedelmébõl megélni, ezért azt javasolja, hogy ad-, ják el a birtokot, az így nyert pénzösszeget kamatozó papírok-ba fektessék, négy-öt százalékos kamatot lehet kapni rá, s Fin-nországban szeretne egy kis nyaralót venni.
Ványa bácsi teljesen felháborodik ezen a javaslaton, fel-szakadnak azok a sebei, amelyek már évek óta kínozzák a lelkét, és keményen beolvas a professzornak. Felháborító-nak találja az egészet, mivel senki másnak a sorsa nem fog-lalkoztatja Szerebrjakovot, csakis a magáé, nem érdekli, mi lesz Szonyával és az anyósával. Õ huszonöt évig keményen dolgozott, hogy a birtokon lévõ adósságot kifizesse, a jöve-delmét a professzornak küldte, jelképes fizetésért vállalta az ügyek intézését, csakis abban a hiszemben, hogy a birtok egyszer Szonyáé lesz.
Mindenki próbálja megnyugtatni Vojnyickijt, de õ kemé-nyen, mindenki füle hallatára azt vágja Szerebrjakov fejé-hez, hogy tönkretette az életét. Még Marja Vasziljevna is a vejét védi, Szonya segélykérõn simul a dadához, aztán az apja elé borul le, hogy ne bántsa Ványa bácsit, emlékezteti, hogy milyen sok mûvet fordítottak le neki, másolták az írá-sait, nem mertek a birtok jövedelmébõl magukra költeni egy kopejkát sem, csak hogy minél többet küldhessenek neki a városba. Szerebrjakov végül beleegyezik, hogy kibékülje-nek. Szonyát Marina, a dada nyugtatja meg.
Kívülrõl lövés hallatszik be, és Jelena Andrejevna sikoltá-sa, a professzor ijedten tántorog be, Ványa bácsi rálõtt, majd másodszor is, de nem találta el Alekszandr Vlagyimirovi-csot. Végül földhöz vágja a revolvert, és egy székre rogy. Je-lena azonnal el akarja hagyni a házat, Szonya sír.

Negyedik felvonás

Õszi este van, Tyelegin és Marina egymással szemben ül-nek, és harisnyához való gyapjúfonalat gombolyítanak. Tye-legin sürgeti a dadát, hogy igyekezzen, mert már nemsokára hívatni fogják õket a búcsúzáshoz. Marina a lelke mélyén örül, hogy minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Voj-nyickij és Asztrov jönnek, Ványa panaszkodik, hogy egy órára sem hagyják egyedül, elege van már a gyámkodásból. Asztrov azt tanácsolja, ha tényleg megunta az életét, akkor eresszen golyót a fejébe, de a táskájából kilopott morfiumfi-olát haladéktalanul szolgáltassa vissza. Szonya kérésére visszaadja, a lány arra kéri nagybátyját, hogy tûrjön, õ is tûr-ni fog, amíg az élete véget nem ér, s újra dolgozni fognak, ha az apja és a felesége elutaztak. Végül magával vonszolja, hogy béküljön ki az apjával.
Jelena Andrejevna és Asztrov búcsúznak, a férfi könyörög, hogy maradjon vele, de a nõ nem akar. Aztán elismeri, hogy milyen jó lélek Jelena, csak az zavarja, hogy bárhol megjelen-tek a férjével, oda pusztulást hoztak. A doktor búcsúzóul meg-csókolja az asszony arcát, aztán Jelena hirtelen viharosan megöleli a férfit. Ványa és Szerebrjakov háromszor megcsó-kolják egymást, a professzor búcsúszavaiban is mindegyikõ-jüket alkotásra, teremtésre szólítja fel. Békében válnak el.
Ványa bácsi és Szonya visszatér a munkájához, a szám-lákhoz, Asztrov is elbúcsúzik Szonyától. „Mit tegyünk, élni kell! Élni fogunk, Ványa bácsi, Végigéljük a napok, a mesz-sze esték hosszú, hosszú sorát, türelmesen fogjuk viselni a megpróbáltatást, amelyet ránk ró a sors, dolgozni fogunk másokért, most is, meg öregkorunkban is, nem ismerve nyu-galmat. Amikor pedig elérkezik az óránk, alázatosan halunk meg, és ott a síron túl elmondjuk, hogy szenvedtünk, hogy sírtunk, hogy keserû volt a sorsunk, és az Úristen meg fog sajnálni bennünket, és te meg én, Ványa bácsi (...) meglátjuk a fényes életet, örülni fogunk, és mostani boldogtalanságunk-ra meghatott szívvel fogunk visszanézni. Mosolygunk... és megpihenünk." (Tyelegin halkan játszik a gitáron.)

ANTON CSEHOV
Sirály


Szereplõk:
Arkagyina, Irina Nyikolajevna - néhai férje után Trepljova, színésznõ
Trepljov, Konsztantyin Gavrilovics - a fia (fiatalember)
Szorin, Pjotr Nyikolajevics - Arkagyina bátyja
Zarecsnaja, Nyina Mihajlovna - fiatal lány gazdag földbirtokos családból
Samrajov, Ilja Afanaszjevics - nyugalmazott fõhadnagy Szorin intézõje
Polina Andrejevna - a felesége
Mása - a lányuk
Trigorin, Borisz Alekszejevics – író
Dorn, Jevgenyij Szergejevics - orvos
Medvegyenko, Szemjon Szemjonovics – tanító
Jakov - háziszolga
szakács
szobalány


Elsõ felvonás

Szorin parkjában Jakov és néhány munkás dolgozik. Fülledt nyári este van. Mása és Medvegyenko sétál és beszélgetnek Mása fekete ruhában jár, a fiatalember nem érti, hogy miért ilyen színû ruhát visel. A lány az életét gyászolja. Mását az es-ti színházi elõadás foglalkoztatja. Medvegyenko tudálékosan elõadja, hogy Zarecsnaja kisasszony fog játszani, a darabot meg Trepljov írta. Szerelmesek egymásba, s a lelkük ma eggyé válik. Ezután tér rá a saját érzéseinek. ecsetelésére Mása iránt, aki közönyös vele szembe, s ezt az õ kétségbeejtõ anyagi hely-zetével magyarázza, de a lány szerint nem a szegénység az iga-zi szerencsétlenség, de nem fejezi be mondókáját.
Szorin és Trepljov jönnek, s elküldik õket azzal, hogy csak az elõadás kezdetére jelenjenek meg. A fiatalember ag-gódik, hogy Nyina késik, s nem tudják majd elkezdeni idõ-ben, amikor a hold felkel. Díszlet nincs, hátterük a tó. Szo-rint az foglalkoztatja, hogy miért van rossz kedve a húgának. Trepljov szerint anyja nem bírja elviselni, hogy ma azon a csöppnyi színpadon másnak lesz sikere. Különös nõnek tart-ja anyját, tehetséges, okos, úgy ápol, mint a mennybéli an-gyal, de nem tudja elviselni, hogy mást is csodáljanak rajta kívül. Zsugori, nem lehet pénzt kicsikarni belõle, pedig het-venezerje van. Szorin védeni próbálja, de a fiú nem elégedett a színházzal sem, újításokra vágyik, szerinte a színpadon minden csak rutinból történik. Új formákra van szükség. Az is zavarja, hogy õ csak a nagy színésznõ anyja árnyékában él, mindenki jelentéktelennek találja. Aztán Trigorinról be-szélgetnek, Trepljov szerint okos, egyenes, kicsit melankoli-kus ember, még nincs negyven éves, de már híres. Kedves, tehetséges, de Zola és Tolsztoj után nemigen akaródzik Tri-gorint olvasni.
Nyina fut be idegesen, feldúltan, attól félt, hogy elkésik, de úgy kellett kilopóznia a házukból, hogy az apja és mosto-haanyja észre ne vegyék szökését, mert eltiltották a szom-szédéktól, nehogy a bohém mûvészek elrontsák. Szorin ma-gukra hagyja a szerelmeseket. Trepljov elõre könyörög a lánynak, hogy az elõadás után maradjon még. Polina Andre-jevna és Dorn is a közelben beszélgetnek, az asszony aggó-dik a doktor egészsége miatt, s bevallja, hogy még mindig mennyire szerelmes a férfiba, de hamarosan megjelenik Ar-kagyina és Samrajov, s abbamarad meghitt beszélgetésük. Samrajov Arkagyina színésztársait dicséri, ami nem igazán dobja fel a nagy színésznõt.
Elkezdõdik az elõadás, Nyina a színpadon szaval, õ a da-rab egyetlen szereplõje. Arkagyina dekadens históriának mi-nõsíti fia mûvét, aztán másodszor is beleszól: „Kénszagot érzek. Ennek így kell lennie?", aztán hozzáteszi, hogy szín-padi hatás. Polina Andrejevna a doktor egészsége miatt ag-gódva közbeszól, s Arkagyina nem tudja kihagynia poént. Ez már túl sok Trepljov számára, leállítja az elõadást Az anyja nem érti, hogy mivel sértette meg a fiát, de amikor el-rohan, elküldi Mását, hogy kerítse elõ.
Medvegyenko és Dorn a darabról beszélgetnek, a tanár kritizálja, de Szorinnak nagyon tetszett, s úgy véli, örömet akart szerezni Arkagyinának, de nem úgy sült el, ahogy gon-dolta. Szorin és húga megpróbálja visszatartani Nyinát, de õ siet haza, mert fél az apjától és a mostohájától. Trepljov is elõkerül, de Mása elõl rejtõzködik, s nagyon hálás az orvos biztatásáért, aki lát fantáziát a darabjában. Kétségbeesetten keresi Nyinát, s elmegy, hogy találkozhasson vele.
Mása is elõbukkan, s bevallja az orvosnak, hogy apját nem érzi közel magához, de Dornt sokkal inkább kedveli, s megkéri a férfit, hogy segítsen neki, mert szerelmes Konsz-tantyinba. A doktor nem tud semmit sem tenni érte.

Második felvonás

A krikettpálya mellett, a vén hársfa árnyékában egy padon Arkagyina, Dorn és Mása üldögél. Dornnak az ölében egy könyv fekszik. Irina Nyikolajevna lelkesen hasonlítja össze magát Másával, s büszkén állapítja meg, hogy õ sokkal fiata-losabb. Aztán elragadtatva beszél a saját ízlésérõl, ápoltságá-ról. Ekkor Nyina érkezik, örömmel ül le közéjük, nincs otthon az apja és mostohája három napig, s most addig lehet velük, amíg jólesik. Arkagyina a fia miatt aggódik, Mása arra kéri Nyinát, hogy adjon elõ egy részletet Konsztantyin darabjából, de a lány kitér elõle, mivel szerinte nagyon unalmas.
Egy Maupassant mûvet olvasnak fel. Szorint elnyomja közben az álom, Arkagyina ébreszti fel szemrehányón, hogy nem gyógyíttatja magát. A bátyja az orvost hibáztatja, mert a doktor nem hajlandó foglalkozni vele. Dorn szerint egy hatvanéves férfi törõdjön bele, hogy öreg, s szedjen valéri-áncseppeket. Szorin szerint a doktornak könnyû a helyzete, neki teljesült mindaz az életében, amit akart. (O két dolgot szeretett volna: híres író lenni és családot, ebbõl egyik sem jött össze. Dorn szerint: „Az életet komolyan kell venni, de aki hatvanéves fõvel orvosság után nyöszörög, bánatában, hogy fiatalkorában elmulasztott élni, az, megbocsásson, könnyelmû ember." Mása ekkor felpattan, hogy a tízórai elõtt néhány pohárkával felhajtson, Szorin sajnálja a lányt.
Aztán Samrajov és felesége érkeznek és üdvözlik a társa-ságot. Arkagyina és Polina a városba akarnak menni, de az intézõ a rozsbetakarításra hivatkozva megtagadja, hogy a rendelkezésükre bocsásson két lovat. A színésznõ annyira megharagszik, hogy azonnal el akar utazni. Szorin elõbb a húgának, majd az intézõjének könyörög, hogy térjenek jobb belátásra.
Trepljov jön kalap nélkül, puskával a vállán, egy meglõtt sirállyal a kezében, majd leteszi Nyina Iába elé a madarat. Nyina és Trepljov kettesben vannak. „Nemsokára így végez magával is" - mondja a fiú. Konsztantyin szemrehányást tesz, hogy a lányérzelmei megváltoztak azóta a lehetetlen elõadás óta, vele hideg, bezzeg ha megpillantja Trigorint, újra moso-lyog. Ekkor Borisz Alekszejevics érkezik, Trepljov pedig el-megy, arra hivatkozva, hogy nem akarja zavarni õket
Trigorin és Nyina kettesben maradnak, a lány lelkesedve beszél arról, hogy milyen csodálatos lehet az író számára az alkotás. A férfi kiábrándítja, hogy õ is olyan esendõ ember, s inkább beteges kényszer számára az írás, mint magasztos fel-adat. Nyina is megosztja nagy álmát a férfival, szeretne híres színésznõ lenni, csak nagyon nehéz számára a döntés. Arka-gyina sürgeti a háttérbõl az írót, hogy csomagoljon. Nyina a tó túlsó partján egy házacskára mutat, halott édesanyja házá-ra. A férfi észreveszi a lelõtt sirályt, s elõkapja noteszét, buz-gón jegyezni kezd bele: „Kis novella témája: a tó partján gye-rekkora óta él egy fiatal lány. Olyan, mint maga, szereti a ta-vat, akár a sirály. De arra jár egy férfi, meglátja, és mert más dolga nincs, elpusztítja, ahogy Konsztantyin ezt a sirályt Ek-kor Arkagyina lép hozzájuk, s közli, hogy maradnak még.

Harmadik felvonás

Szorinék ebédlõjében Trigorin reggelizik, Mása az asztal mellett áll, és beszélgetnek. Mása elhatározza, hogy Trepl-jov iránti szerelmét gyökerestül kitépi a szívébõl, s hozzá-megy feleségül a tanítóhoz, Medvegyenkóhoz, közben vod-kát tölt magának és az írónak, amikor a férfi megütközik ezen, azt állítja, hogy a nõk többet isznak, csak titokban. Az-tán kérleli a vendégét, hogy maradjanak még, de Trigorin el-meséli, hogy Arkagyina fia milyen tapintatlanul viselkedett, elõbb megpróbált öngyilkos lenni, aztán meg õt hívta ki pár-bajra. Ráadásul morog, prüszköl, és az új formákról prédi-kál, pedig jut hely mindenkinek, fölösleges olyannyira to-longani. Mása szerint a fiú féltékeny. Majd amikor Nyina megjelenik, Mása elmegy. Nyina évõdik Trigorinnal, nem tud dönteni, hogy elszök-jön-e otthonról és színésznõ legyen, vagy sem, a férfi segít-ségét kéri a döntéshez. Búcsúzóul egy medaliont ajándékoz az írónak, amire az alábbi szöveg van vésve: „Nappalok és éjszakák", százhuszonegyedik oldal, tizenegyedik és tizen-kettedik sor. Borisz Alekszejevics azon morfondírozik, hogy mi lehet ez a két sor.
Szorin is szeretne a városban maradni, de nincs pénze. Ar-kagyina el van keseredve a fia miatt, de amikor a bátyja el-mondja, hogy a fiúnak új öltöny kellene, s nem ártana neki egy külföldi út sem, akkor sírva tagadja, hogy akár egy öl-tönyre is lenne pénze, nemhogy külföldi útra. Szorin sajnál-ja a fiatalembert, mert pénz nélkül nagyon kilátástalan az élete, s õ szívesen adna neki, de neki sincs. Ennyiben marad-nak, amikor Trepljov megérkezik. Arra kéri anyját, amikor Szorin elmegy, hogy legyen nagyvonalú, s adjon a bátyjának 1000-2000 rubelt, hogy a városba költözhessen egy évre, de Irina Nyikolajevna nem hajlandó erre sem. Aztán kicseréli a kötést a fia fején. Trepljov megnyugtatja az anyját, hogy percnyi esztelen kétségbeesés volt, nem volt ura önmagának, s élvezi anyja kényeztetését. Arkagyina védi Trigorint, hogy nem gyáva, de a párbajnak semmi értelme. Aztán Konsztan-tyin dühösen közli, miközben letépi a fejérõl a kötést, hogy benne sokkal több a tehetség, mint mindannyiukban össze-véve. Keserves dolgokat vágnak egymás fejéhez, aztán sírva kérnek egymástól bocsánatot.
Trigorin jön, s egy könyvben keresgél, míg végre megta-lálja: „És ha valaha az életem kell neked, hát jöjj és vedd." Trepljov felveszi a kötést a földrõl és elmegy. Arkagyina fi-gyelmezteti kedvesét, hogy készülõdjön, mert hamarosan itt a kocsi értük. Trigorin nem is figyel rá, az elõbbi sorok szo-morúságán mereng. Arkagyina most döbben rá, hogy az író szerelmes Nyinába, s kéri, hogy menjenek el. Trigorin kö-nyörög Irinának, hogy engedje el, soha nem tapasztalt még ilyen érzést, de asszony kikéri magának, hogy másik nõrõl áradozzon neki. Végül elengedi, de a férfi ragaszkodik hoz-zá, hogy együtt utazzanak. Samrajov jön, hogy kész a kocsi, mindenki búcsúzkodik. Nyina közli a férfival, határozott, színésznõ lesz, s Moszkvába utazik, ott viszontláthatják majd egymást. Trigorin odasúgja neki, hogy hol szálljon meg, és megcsókolja.

Negyedik felvonás

Két év telt el. Az egyik szalonban Mása és Medvegyenko beszélgetnek. A férfi haza akar menni, s magával akarja hív-ni a feleségét is, sajnálja a gyereküket, hogy második napja már a dadára van bízva, de Másának esze ágában sincs, hogy vele tartson. Medvegyenko fél az apósától kocsit kérni. Polina Andrejevna is lekezelõen bánik vejével, és nagyon sajnálja a lányát. Látja, hogy mennyire szenved Trepljov iránti reménytelen szerelmétõl, Mása arról ábrándozik, hogy ha áthelyezik a férjét más városba, meg tud szabadulni e re-ménytelen érzéstõl.
Aztán Dorn és Medvegyenko jönnek, Szorin tolószékét tolják. Arkagyinát várják, mert Szorin annyira rossz állapot-ban volt, hogy Trepljov elhívta anyját. Dorn rácsodálkozik,
hogy a szalont átalakították Konsztantyin dolgozószobájává, aztán Szorin azon siránkozik, hogy nem lett sem nagy író, és még családja sincs. Dorn rendre utasítja, hogy ne elégedet-lenkedjen az életével. Aztán Trepljov jön be, s az orvost a külföldi útjáról kérdezi.
Ekkor Nyina Zarecsnaja is szóba kerül. Trepljov elmeséli, hogy mi történt vele. Megszökött hazulról, és Trigorinnal élt. Gyereke született, de sajnos meghalt. Trigorin ráunt, és visz-szatért régi vonzalmához. Egyébként nem szakított vele, ha nem amilyen jellemtelen, valahogy kétlaki módra itt is volt, meg ott is. Nyina egyéni élete nem igazán sikerült. A színpa-don sem volt sokkal szerencsésebb, mindig nagy szerepekre vállalkozott, de csiszolatlanul játszott, kicirkalmazottan, túlzott gesztusokkal. Voltak tehetséges pillanatai. Nagyon sok szenve-désben volt része, zilált lett, úgy írta alá magát, hogy: a sirály. Most éppen a városban van, de hiába látogatta meg Konsztan-tyin és Mása, senkit sem hajlandó fogadni.
Megérkeznek a vendégek: Arkagyina Trigorinnal. Irina eldicsekszik fiának, hogy Borisz Alekszejevics elhozta a la-pot, amelyben Trepljov új elbeszélése jelent meg, sõt elújsá-golja, hogy mennyien faggatják õt az új íróról. Nem akarnak hosszú ideig maradni. Mása kérleli az apját, hogy adjon ko-csit a férjének, hogy hazamenjen, de Samrajev durván eluta-sítja, így Medvegyenko gyalog vág neki az útnak. Aztán lot-tójátékhoz készülõdnek. Kosztya dühösen jegyzi meg anyjá-nak, hogy Trigorin a saját novelláját olvasta csak el, az övét fel se vágta. Mindnyájan játszanak, Trepljov kimegy a dol-gozószobájába, a munkájába merül.
Nyina felkeresi Kosztyát, Trepljov reménykedik, s ezért újra szerelmet vall a lánynak, de õ még mindig Trigorint sze-reti. Úgy érzi, sikerült megtalálnia az útját: „a mi dolgunk-ban, akár színpadon játszunk, akár novellát írunk, nem a di-csõség a fõ, nem a ragyogás, nem az, amirõl álmodoztam, a fõ az,' hogy tûrni tudjunk. Tudd hordania keresztedet és higgy!" A férfi elkeseredetten beszél arról, hogy õ nem talál-ta meg a maga útját. Elkeseredetten vergõdik, és nem tudja, kinek, mire kell ez. „Én nem hiszek, és nem tudom, mi az el-hivatottságom" - mondja. Nyina szenvedélyesen megöleli Trepljovot és elrohan.
A társaság ezalatt játszik és iszogatnak, amikor váratlanul odakintrõl lövés hallatszik. Dorn azt hazudja Arkagyinának, hogy egy éteres üveg robbant fel, aztán odasomfordál Trigo-rinhoz, s megkéri, hogy óvatosan vigye el innen Irina Nyi-kolajevnát. Az történt, hogy Konsztantyin Gavrilovics agyonlõtte magát.

ANTON CSEHOV
Három nõvér



Szereplõk:
Prozorov, Andrej Szergejevics
Natalja - menyasszonya, késõbb felesége
A három nõvér: Olga Mása Irina
Kuligin, Fjodor Ijics - Mása férje
Versinyin, Alekszandr Ignatyevics – ütegparancsnok
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics - báró, hadnagy
Szoljonij, Ivan Romanics - százados
Csebutikin, Alekszej Petrovics – katonaorvos
Fedotyik, Alekszej Petrovics – hadnagy
Rode, Vlagyimir Karlovics – hadnagy
Ferapont - öreg szolga az elöljáróságon
Anfisza - öreg dada, 80 éves

Elsõ felvonás
Verõfényes dél van, Prozorovék házában az ebédhez ké-szülõdnek. Olga a leánygimnázium tanárnõinek kék egyen-ruhájában, Mása fekete ruhában üldögél, Irina fehérben az ablak elõtt álldogál. Olga felidézi apjuk emlékét, aki épp egy éve halt meg. Ekkor megjelennek a ház állandó vendégei: Tuzenbach báró, Csebutikin és Szoljonij. Ezután közösen ál-modoznak Moszkváról, ahonnan tizenegy éve helyezték át az apjukat ebbe az isten háta mögötti kis városba. Arról ál-modoznak, hogy eladják a házat a nyáron. Tuzenbach beje-lenti, hogy új ütegparancsnok érkezett a városba, Versinyin, a felesége kissé hóbortosnak látszik, hosszú hajfonattal jár, mint a kislányok, és gyakran követ el öngyilkossági kísérle-tet, hogy bosszantsa az urát. Van még két lánya is.
Irina boldog, ma van a névnapja, s ráadásul az idõ is gyö-nyörû: „Mikor ma felébredtem, felkeltem és megmosdottam, egyszerre úgy tetszett, minden olyan világos ezen a vi-lágon, és tudom, hogyan kell élni. (...) Az embernek fáradnia kell, dolgoznia kell, arca verejtékével, akárki is az, és csak ebben van az élet értelme és célja, az ember boldogsága és gyönyörûsége. Milyen szép az élete a munkásnak, aki virra-datkor felkel, és az úton követ tör, vagy a pásztornak, vagy a tanárnak, aki gyerekeket tanít, vagy a mozdonyvezetõnek a vasúton..." Azután Olga hozzáteszi, Irina mindig hétkor kel, de kilencig még ágyban marad, s valamirõl komoly arc-cal elmélkedik. Irina büszkén mondja, hogy õ már húsz éves. Tuzenbach átveszi Irina lelkesedését. Huszonöt év múlva mindenkinek dolgoznia kell. Szoljonij epés megjegy-zést tesz, hogy Tuzebach már nem is lesz az élõk sorában annyi idõ múlva.
Csebutikin elszalad, hogy ajándékot hozzon a legifjabb nõvérnek. Ekkor jelenik meg Versinyin tisztelgõ látogatásra, s hamarosan kiderül, hogy õ is moszkvai, mint a lányok, sõt ismerik is egymást abból az idõbõl. Felidézik a Baszmanna-ja utcát, ahol laktak, s Másának eszébe jut, hogy annak ide-jén úgy hívták a férfit, hogy a „szerelmes õrnagy", de azóta megöregedett. A moszkvai emlékek után Versinyin elfilozo-fál azon, hogy Moszkvában már senki sem emlékszik rájuk, s a jövõ szemében milyen nevetséges vagy értelmetlen lesz az õ életük. Szoljonij vékony hangon csipog, és hiába regu-lázza Tuzenbach, a százados csak folytatja. Tuzenbach úgy véli, hogy õk nagyon sokat szenvednek.
Kívülrõl hegedûszó hallatszik be, Andrej, a lányok bátyja játszik. Benne van minden reményük, hogy újra Moszkvába költöznek, mert valószínûleg egyetemi tanár lesz. Aztán azt is elmesélik, hogy egy rossz ízlésû helybeli lánynak, Natasá-nak udvarol. Mása úgy tudja, hogy egyébként is ezt a lányt Protopopov veszi el, az elöljáró. Aztán Andrej is abbahagy-ja a hegedülést. Elmeséli, hogy apja halála óta hízott meg ennyire, mert mintha egy nyomás alól szabadult volna meg. Az apja jóvoltából a lányok tudnak franciául, németül, ango-lul, Irina pedig olaszul. Mása keserûen állapítja meg, hogy milyen hiábavaló ebben a városban három nyelvet tudni.
Versinyin véli, hogy az ilyen okos embereknek kell példát mutatniuk a tudatlanoknak. Két-három évszázad múltán az élet bámulatosan szép lesz, s nem szabad arra panaszkodni, hogy felesleges a tudás. Tuzenbach még hozzá-fûzi, hogy dolgozni kell. Majd leszögezi, hogy õ a neve ellenére nem német, az apja pravoszláv. Versinyin mintha nem is hallaná a bárót, tovább elmélkedik, hogy ha újrakezdhetné az életét, akkor nem nõsülne meg.
Ezután Kuligin köszönti fel sógornõjét névnapja alkalmá-ból, ugyanazt a könyvet ajándékozza neki, amellyel már húsvétkor meglepte, s nem bánja azt sem, hogy Irina ezt szó-vá is teszi, sõt azt javasolja, hogy ajándékozzon ez örökbe-csû mûbõl egy példányt vendégüknek, Versinyinnek. Boldo-gan állapítják meg, hogy vasárnap van, és nem kell munká-ba menni. Kuligin lelkesen meséli Másának, a feleségének, hogy az igazgató délutánra meghívta õket egy kis kirándu-lásra, de az asszony nem osztozik ebben az örömben, sõt pa-naszkodik a többieknek, hogy milyen unalmas lesz, s neki nincs kedve elmenni.
Az ebédnél más vendégek is megjelennek, akik szintén Iri-na névnapja alkalmából teszik tiszteletüket: Natasa, akit ízlés-telen ruhája miatt rögtön megbántanak, majd a két hadnagy: Fedotyik és Roda. Mása rázendít kedvenc dalára: „A tenger-parton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain..." Kuligin meg-állapítja, hogy tizenhárman ülnek az asztalnál, s ez azt jelenti, hogy valaki szerelmes a jelenlévõk közül. Natasa fülig pirulva elrohan, Andrej utána, s bevallja a lánynak, hogy annyira sze-reti, hogy feleségül szeretné venni.
Második felvonás
Andrej és Natasa összeházasodtak, van egy kisfiuk, Bo-bik, aki miatt a feleség nagyon aggódik, ugyanis nagyon hi-deg, s arra kéri férjét, hogy Irina szobájába költöztessék át a gyereket, mivel száraz és napos.
Versinyin és Olga beszélgetnek. Az asszony elmeséli, hogy amikor feleségül ment Kuliginhez, akkor nagyon bölcsnek és okosnak találta, csak tizennyolc éves volt, azóta azonban rájött, hogy a civilek nem olyan pallérozottak, fino-mak, mint a tisztek. A férfi szerelmet vall neki. A vallomást Tuzenbach és Irina megérkezése szakítja félbe. Irina panasz-kodik, hogy milyen elcsigázott, s egyébként sem szereti a munkáját a sürgönyhivatalban. Irina aggódik a bátyja miatt, mert hallotta, hogy kétszáz rubelt vesztett. Versinyin immár harmadszorra kér teát, de mintha senki se hallaná, majd le-mond róla. Aztán elõkerül kedvenc témájuk: mi lesz két-há-romszáz év múlva, azon siránkoznak, hogy milyen szomorú-ak a hétköznapjaik. „Azt hiszem, hogy az embernek hivõnek kell lennie, vagy keresnie kell az igazságot, különben az élet sivár..." - sóhajtozik Mása.
Nagy lassúsággal, de elkészült a tea, Anfisza, az idõs szol-gáló hozza be.
Natasa a kisfiáról áradozik. Szoljonij megjegyzése meg-döbbenti a többieket: azt állítja, ha a gyerek az övé lenne, s : betenné egy serpenyõbe, megsütné és megenné. Versinyin veszi át a szót, s arról filozofál, hogy amit megszoktunk, az a számunkra természetes, s így ha Moszkvában élnének, a város nem jelentene a számukra olyan sokat. Ekkor levelet kap, amelyben arról értesítik, hogy a felesége megint meg-mérgezte magát, így csöndesen távozik. Natasa finoman el-küldi a vendégeket, arra hivatkozik, hogy beteg a gyerek. Az álarcosokat sem engedik be, a ház elnémul. Natasa, Pro-topopov elöljáróval, a hódolójával egy kis éjszakai kocsiká-zásra indul. Ekkor tér vissza Versinyin, és meglepõdve lát-ja, hogy elnémult a ház.
Harmadik felvonás

Éjjel három óra. A helyszín Olga és Irina szobája, a házban nagy a nyüzsgés, mivel tûz ütött ki a városban, mindenki tal-pon van. Olga ruhákat vesz ki a szekrénybõl, s odadobja Anfisszának, hogy a Kolotyin kisasszonyoknak adja oda. Ol-ga sürgetné az idõs szolgálót, de az panaszkodik, hogy nem bírja az iramot, ekkor toppan be Natasa, s beszámol arról, hogy gyorssegély akciót szerveztek a szegények megsegítésé-re. Aztán Anfiszára förmed rá, hogy miért ül, majd számon kéri Olgától, hogy miért nem zavarja már el az öreg szolgálót, szerinte semmi hasznát sem lehet venni. Azután hízelegni kezd Olgának, aki amikor magukra maradnak, felháborodot-tan közli, hogy nem tûri el az ilyen durva hangnemet
Kuligin a feleségét keresi, s azon méltatlankodik, hogy az orvos éppen ezen az éjszakán itta le magát a sárga földig, amikor a leginkább szükség lenne rá. Csebutikin doktor is elõkerül, nem tántorog, csak azon siránkozik, hogy megölt egy asszonyt, mert már gyógyítani se tud, pár évvel ezelõtt még igen, de ma már képtelen, s ezért iszik. Tuzenbach el-meséli, hogy arra kérték, hogy jótékonysági koncertet szer-vezzen a tûzkárosultak javára. Marija Szergejevna zongo-rázhatna, de három éve nem is játszott, Kuligin nem repes az ötletért, s aztán inkább az egészet elodázza Majd megjegy-zi, hogy Natasa kis regényt szõ Propotovval.
Versinyin teljesen másról kezd el beszélni, a lányait saj-nálja, az anyjuk sehol, rémülten álltak az ajtóban, s amikor elrohant velük, csak azon járt az esze, hogy mennyi mindent kell még ezeknek a szerencsétleneknek elviselniük. Amikor belép Prozorovékhoz, ott találja az ordítozó feleségét, úgy érezte, mintha ez már valamikor megtörtént volna vele, és ismét a jövõrõl álmodozik. Fedotyik jön, mindenét elvesztet-te. Szoljonij is megérkezik, de Irina közli, hogy nincs helye itt, a férfi ezen felháborodik s nem érti, hogy a báró miért maradhat. A tûz alábbhagy, Irina és Mása elküldi a férfiakat. Mása hazaküldi Kuligint, aki még egy szerelmi vallomást tesz a feleségének, aki ezt rettentõen unja.
Aztán felháborodva meséli, hogy Andrej a banknál jelzá-logkölcsönt vett fel a házukra, s az egész pénzt zsebre vágta a felesége. A ház valójában négyüké. Kuligin csodálkozik Másán, hogy ennyire anyagias, de nem akarja ott hagyni Mását.
Irina folytatja Andrej szapulását, hogy begyöpösödött a felesége mellett, valaha egyetemi tanárnak készült, de teg-nap azzal hencegett, hogy végre tagja lett a törvényhatóság-nak, melynek elnöke Protopopov. Az egész város errõl be-szél, csak õ nem lát semmit. Most mindenki a tûzhöz szaladt, csak õ ül a szobájában, semmi sem érdekli. Aztán Irina ma-gát siratja, az idõ múlásával úgy érzi, a boldogság is egyre távolabb kerül tõle. Huszonhárom éves, sovány és csúnya lett, nem is érti, hogy miért nem ölte meg magát. Olga azt ta-nácsolja neki, hogy menjen férjhez a báróhoz, igaz, hogy nem érez iránta szerelmet, és elsõ látásra õ is nagyon csú-nyának találta a férfit, de legalább becsüli, õ is inkább a ta nítás helyett férjhez menne, de ez már nem lehetséges.
Mása meggyónja a testvéreinek, hogy szerelmes Versi-nyinbe, de megjelenik Andrej, aki most akarja kiönteni a szí-vét a lányoknak, akik fáradtak, s inkább másnapra szeretnék halasztani. De Andrej akkor is elkezdi, tudja, hogy a házasságkötése kezdete óta ki nem állhatják a feleségét, Natasát. De õ mindenképpen szereti õt, becsüli, és másoktól is meg-követeli ezt. Érzi, hogy testvérei neheztelnek rá, mert nem lett egyetemi tanár, de õ büszke ama, hogy az elöljáróságon dolgozik. Bocsánatot kér azért is, mert elzálogosította a há-zat, aztán már nem is érdekli, hogy mit gondolnak. Irina el-szánja magát, hogy hozzámegy a báróhoz.
Negyedik felvonás

Prozorovék kertjében üldögél Csebutikin, várja, hogy hív-ják. Irina Kuliginnal álldogál, aki idõközben leborotváltatta a bajuszát, s rendjelet visel a nyakában. Tuzenbach is a tera-szon van, most kísérik ki Fedotyikot és Rodét. Arról elmél-kednek, hogy fognak-e még találkozni vajon. Aztán Csebu-tikin is megjelenik, azon méltatlankodik, hogy tõle elfelej-tettek elköszönni, s õ megígéri, hogy még egy esztendõt tölt a katonaságnál, aztán nyugdíjba megy, és letelepszik náluk, csendes ember lesz, megváltozik, de már dudorászik is, s Kuligin megállapítja, hogy a doktor javíthatatlan kópé.
Irinának nem tetszik sógora új arca, de Kuligin nagyon elégedett magával, mivel az igazgató is pont ilyenre igazít-tatta a bajuszát. Irina hallotta, hogy a sétatéren történt egy kis csetepaté. Csebutikin és Tuzenbach el akarja vonni a lány figyelmét az esetrõl. De Kuligin a maga tudálékos mód-ján közli, hogy a színház elõtt Szoljonij belekötött a báróba. Csebutikin azt állítja, hogy semmiség. Kuligin tovább fe-cseg, hogy Szoljonij is szerelmes Irinába, amit meg is tud ér-teni, hiszen hasonlít az õ Másájára. Irina elmeséli, hogy mi-lyen lázasan készülõdik, a poggyászát délután készül felad-ni, holnap esküszik a báróval, a téglagyárba utaznak, és hol-nap már tanít is. Új életet kezdenek.
Kuligin alig várja, hogy elmenjenek a katonák, mert hol-naptól minden a régi lesz. Nagyon rajong a feleségéért, s azon mereng, hogy az emberek sorsa milyen különbözõ. Õ elége-dett a magáéval és boldog. Mása azon gondolkodik el, hogy aki részletekben kapja a szerencséjét, aztán elveszti, fokoza-tosan eldurvul, mint õ és testvére, Andrej is. Mindenki szo-morú, el fog árvulni a ház, immár csak Andrej és családja marad.
Tuzenbach furcsán búcsúzkodik Irinától, a városba siet. Öt éve szereti a lányt, holnap együtt fognak elutazni, csak az a baj, hogy Irina nem szereti. Irina megnyugtatja, hogy hû-séges felesége lesz, habár nem szerelmes belé, de még soha-sem volt szerelmes, csak álmodozott róla. A báró elköszön: „Micsoda semmiségek, micsoda ostoba apróságok kapnak néha jelentõséget az életben, egyszerre, csak úgy váratlanul. (...) Mintha elsõízben látnám életemben ezeket a fenyõket, jávorfákat, nyírfákat. Minden kíváncsian néz rám és vár. Mi-lyen szépek ezek a fák, és milyen szép lehetne itt éldegélni. (...) Menni kell, itt az ideje... Úgy érzem, ha meghalok, én valahogy még mindig részt veszek az életben. Isten veled, édes!... Az irataid, melyeket ideadtál, ott vannak az asztalon, a naptár alatt."
Andrej is az elfecsérelt évekrõl beszél, amikor fiatal volt, nagyon bízott a jövõben, s aztán alig kezdtek élni, máris unalmasak, szürkék, érdektelenek, lusták lettek, mint a vá-ros, ahol élnek, az is unalmas és szürke. Az emberek csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak, aztán mások születnek, akik, hogy meg ne haljanak az unalomtól, újra esznek, isznak alszanak, a feleségek megcsalják a férjüket, a férjek meg hazudnak, úgy tesznek, mintha semmit sem lát nának, s ez a romlott levegõ megrontja a gyerekeket is. Fe-rapont ott lábatlankodik megint az iratokkal, amiket Andrej-nek alá kell írnia. Andrej egyedül csak a jövõben hisz. Nata-sa leinti, hogy ne hangoskodjon, mert felébreszti a kisebbik gyereket.
Versinyin Marija Ivanovnát keresi, el akar búcsúzni. Ismét üres filozofálásba kezd, amikor Mása bejön a kertbõl. Aztán sírva fakadnak. Kuligin megbocsát a feleségének, mert na-gyon szereti, s engedi, hogy elköszönjenek egymástól Mása és Versinyin. Miután a férfi elmegy, „A tengerparton áll a tölgyfa..." kezdetû dalt kezdi el dudorászni. A távolból tom-pa pisztolylövés hallatszik, Irina bejön. Natasa kiosztja a házban a teendõket, Irina szobájába majd Andrej költözik, ott nyugodtan hegedülhet. Natasa fellélegzik, hogy végre egyedül marad a házban. Kívülrõl katonabanda szól, mind-nyájan hallgatják.
Csebutikin érkezik a rossz hírrel: „Nem tudom, hogy mondjam meg... Buta história! Fáradt vagyok és undorodom, és nem akarok többet beszélni." Végül kimondja: „A bárót az elõbb párbajban agyonlõtték." Irina sírva fakad, a nõvérek egymáshoz simulnak. „Elmennek tõlünk, az egyik már egé-szen elment... egészen és mindörökre, mi pedig egyedül ma-radunk..." = mondja Mása. Irina abban reménykedik, hogy talán eljön az az idõ, amikor mindnyájan megtudják, hogy mi-ért kellett ilyen sokat szenvedniük. „Addig azonban élnünk kell és dolgoznunk. Mindig, mindig dolgoznunk! Holnap majd elutazom, egyedül... bemegyek az iskolába, tanítok, és egész életemet azoknak adom, akiknek talán szükségük van rá. Most õsz van, nemsokára jön a tél, a hó mindent betakar, én pedig dolgozom, dolgozom..." Olga is átöleli testvéreit, s õ is azon mereng, hogy miért kell nekik ilyen sokat szenvedniük. Csebutikin halkan énekel: „Tararabumsztié..." - újságot olvas, s egyre ezt hajtogatja: „Mindegy! Mindegy!" Olga még min-dig azon meditál: „Csak tudnám, miért, csak tudnánk, miért!"

Na ez tényleg jó. Három nõvérbõl nekem is keresnem kell majd valami ilyet, mert egy kb. 30 oldalast találtam. És tényleg minden benne van, csak akkor már majdnem ott tartok mintha a könyvet olvastam volna el.

ez jó már :)

Ezek mind elmebetegek voltak. A lényeg, hogy egy kurva stzót se érts az egészbõl... Ez benne a szép (gondolja sok ferdehajlamú...)

az elsõ tényleg elég tömör :)
de a második talán jó lesz. Thanx!

Ezt nézted:
http://x3.hu/freeweb/frameset.x3?user=/joceee&page=/puska/irodalomindex.htm
jó mondjuk ez elég kevés.
vagy ez:
http://web.matavnet.hu/sziszak/puska/irod2_k.htm
Sok szerencsét hozzá!

Látod ennyi keresés helyett már elkezdhetted volna olvasni a könyvet.

keresek-keresek, de nemtom milyen címszóval/szavakkal :(
ha csak simán az írót + a mûvet írom be akkor kidob 800 eredményt :(
pl rövidített változat <- ilyennel próbálkoztam, nem sok sikerrel :(

Ja és közben nézem a vv3-at:D

Én csak Blikket olvasok™

nincs mit, keress tovább, mert én emlékszem, hogy találtam neten olyat ami jó volt és úgy tudtam kb mintha elolvastam volna.

de azér kössz :)

itt az egyik a full (iso) válozat, a másik meg elég gyenge (rip) mert csomó infot nem tartalmaz :(

én sem olvastam el és 5lett a fogalmazásom belõle. Mákom van, hogy tudok rizsázni.
De azért jó ha elolvasod ezeket:
http://bel.freeweb.hu/erettsegi/mad.htm
http://mek.oszk.hu/00800/00849/
de még kereshetsz.

Esetleg valaki nem olvasta Csehov: Három nõvért-t?

ÁÁÁ nehogy elolvasd, az egy értelmetlen elmebeteg iromány...

Nekem holnapra kellene az ember tragédiája :(
valaki tud törést...illetve...izé..rövidítést hozzá? :)

:)
a végére belátja hogy hülye volt
:)
a balga :)
na kösszi a helpeket
tCSÁ mindenkinek

Különben én is holnap írok ebbõl, csak nekem Kreón jellemét kell írnom, hogyan változik stb.

ahha..
thx

Hi :)

Üdv tesó

Kb, csak Haimón direkt döfi magába a kardot, és az a vas, amit magába szúr, az egy tõr, meg Haimón Antigóné jegyese, a barlang meg egy sziklabörtön.

antigoné testvére meg hal , de kreón nem engedi eltemettetni mer ellenség volt
Antigoné este azonban mégis eltemeti
ezért kreón elfogatja és megakarja öletni,
Iszméné is antigonéval akr mekhalni de antigoné nem engedi
kreón fia Haimón antigónénak vmi pasija oszt az védi, hogy balgaság megöletni
mégis elviszik vmi barlangba
Kreónhoz jön egy jós, aki már sokszor sekitette és elmondja neki hogy Nem fogod megölni Antigonét :)
erre Kreón elmegy a barlangba hogy kiengedje a.-t de Haimónt is ott találja
A. felakasztotta makát, Haimón ráront apjára, de véletlen magába döfi a kardot
kreón haza megy karjában a fiával,
felesége megtutta ezért megölte magát egy vassal amit magába szurt
Kreón depressziós lesz, és meg akarja öletni magát


na kb ennyi ? :)

Lássatok engem, ó hazám polgárai,
Hogy indulok én ez utolsó
Utamra, utószor
Látva a nap fényét,


:DDD loál

hmm..
ez nem is nehéz.. most épp Haimon vezsekszik apjával :)
már több mint fele kész..

Neha annyira jo hogy mar befejeztem az egyetemet is... :)))

A dráma Thébai városában, a királyi palota elõtt játszódik. Antigoné elmondja húgának, Iszménének Kreón kegyetlen parancsát: halott testvéreik közül a várost védõ Eteoklészt nagy pompával eltemetette, Polüneikésztõl azonban megtagadta a végtisztességet, és megtiltotta, hogy bárki megsirassa, mert a Thébait ostromló argosziak oldalán harcolt. Antigoné elszánta magát, hogy eltemeti másik fivérét is, próbálja húgát is meggyõzni. Iszméné azonban fél a következményektõl, nem mer szembeszegülni a király parancsával.
Antigoné és Iszméné távoztával a kar Thébai ostromáról, a gyõzelemrõl énekel. Oidipusz két fiúgyermeke egymás kezétõl esett el a harcban. Megjelenik az új király, Kreón, és az aggok tanácsa elõtt beszél a terveirõl.
Ismerteti a karral döntését Polüneikészrõl. Érvelése során kifejti, hogy a köz érdekét tartja szem elõtt. Aki parancsát mégis megszegné, halállal lakol. Egy õr érkezik ekkor futva, és elmondja, hogy valaki homokkal hintette be a holttestet, így adva meg neki a végtisztességet. Kreón elõször meglepõdik, hogy akadt ilyen vakmerõ férfi, majd elönti a düh, hogy máris szembeszegültek akaratával. Haragját az õrre zúdítja, õt is halállal fenyegeti, ha a testet elõ nem keríti.
A kar az ember hatalmáról énekel: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Csak a halál korlátozza az ember alkotóerejét. Ám van, aki az isteni akarattal egyezõen, és van, aki az ellen használja hatalmát.
Az elõbbi õr érkezik ekkor ismét, Antigonét kíséri. Elmondja Kreónnak, hogy a holttestnél tetten érték. Antigoné büszkén vállalja, amit elkövetett : „Elvállalom s tagadni nem fogom soha.” Szerinte Kreón parancsa nem olyan erõs, mint az istenek íratlan törvénye; nem gyûlölheti fivérét: „Gyûlölni nem, szeretni csak születtem én.” Kreón a tekintélyén esett csorbát erõvel próbálja kiköszörülni. Nemcsak Antigonéra mond halálos ítéletet, hanem húgára, Iszménére is, aki bátran nõvére mellé állna, de Antigoné nem engedi, hogy közös sorsot vállaljon vele. Iszméné szándéka tiszta, de nõvére elutasítja azt, hogy saját fiának mennyasszonyára mond halált, ha Antigonét megbünteti. Kreón mindkettõjüket elviteti, és elvonul a királyi palotába.
A kar a Labdakida házon dúló végzetrõl énekel. Az apák nem tudják elhárítani gyermekeik fölül a balsorsot, amit az istenek szabtak ki nemzetségükre, s most a család utolsó sarjaira kerül a sor. „Nincs halandó, / Ki az életet baj nélkül éli végig, bárhol él.”
Haimón érkezik most, s Kreón neki fejti ki halálos ítéletének érveit. Fiát engedelmességre szólítja, majd arról beszél, hogy nem másíthatja meg a nép elõtt szavát. Ha egy rokon megbonthatja a rendet, és tettét nem követi büntetés, akkor mit merhet az, aki nem rokon? A kar úgy véli, a király helyesen beszélt. Haimón a nép véleményére hivatkozva arra kéri apját, engedjen, ne büntesse meg Antigonét, hiszen édes-testvérét temette el. „Bölcs embere az, ki másoktól tanulni tud” – mondja, ám Kreón hajthatatlan, nem hallgat a fiatalabb tanácsára, sõt Haimónt vádolja azzal, hogy pártolja a bûnöst. Haimón öngyilkossági tervére céloz, amikor azt mondja: „Mást is megöl halála, hogyha meghal õ.” Kreón azonban fenyegetésnek érti szavait. Haimón nem várja meg, hogy Antigonét elõtte végezzék ki. Kreón úgy dönt, Iszménét elengedi, Antigonét azonban sziklabörtönbe záratja.
A kar Erósz hatalmáról énekel, aki megzavarja a békét, még a családon belül is viszályt támaszt; majd maga is könnyekre fakad, gyászolja az éhhalálra ítélt lányt.
Antigonét elõvezetik a palotából. Násza helyett a halál várja. Gyászdalt énekel, saját sorsáról és szerelmérõl szól. Korábbi határozott hangja most líraivá válik. Miközben börtöne felé tart, a kar együttérzõen kíséri.
Teiresziász, a vak madárjós érkezik a színre. Kreón kérdéseire elmondja, hogy ellenkezik az istenek akaratával, ha nem temeti el Polüneikészt. A király azonban makacsul kitart döntése mellett, a jóst vádolja meg haszonleséssel, mire Teiresziász kimondja a végzetes jóslatot: Kreónnak fiát kell majd elveszítenie, házát pedig nõk és férfiak sírása fogja megtölteni. A jós távoztával a király a karvezetõhöz fordul, mert tudja, hogy hiába hadakozna, a jövendõt el nem kerülheti. Félelmében megmásítja döntését, enged végre, parancsot ad Polüneikész eltemetésére, és Antigoné sziklabörtönéhez fordul, hogy megbocsásson a lánynak.
A kar Dionüszoszt, a Thébai istent kéri, hogy érkezzen, s hozzon tisztulást a városra.
Hírnök érkezik, és a kar kérdéseire felelve Haimón haláláról szól. Eurüdikének elmondja a színpadon kívül történt eseményeket: Polüneikészt eltemették, de Antigoné sziklabörtönéhez érve jajszót hallottak, a leány öngyilkos lett. Haimónt is ott találták, menyasszonyát siratta. A lány saját övével felkötötte magát. Haimón Kreónra támadt, majd mikor az elmenekült, kardját magába döfte, s meghalt. Eurüdiké a palotába rohan. A karvezetõ szava szerint: „maga hozta magára a romlást”. Kreón gyászát újabb hírnök szava szakítja meg, feltárulnak a palota kapui, és láthatóvá válik Eurüdiké holtteste, kardot döfött magába. A királyt az újabb haláleset végképp lesújtja, összeomlik, s már csak halála óráját várja.

nohat akkor te tobbet tudsz mint en.
rizxsazzal a Antigone lelki vivodasarol

Antigone testvere ellenseg, meghal
elrettentetsnek kiteszik a flon kivulre
tilos eltemetni
de Antigone ejjel eltemeti titokban
na ez meg eszembe jutott

antigoné testvére hazaárulómeghalt :)
Kreón a király ezért nem engedi eltemetettni
de antigoné elakarja , majd eltemeti és önygilkos lesz
ennyit tok :))
ezt kéne még kibõviteni egy kis rizsval, mer köcsög tanárnak azkel :(

na most van Antigone, akinek meghal a nemtomkije, akit nem lehet eltemetni mert csinalt vmit, szoval a kiraly szerint nem lehet, no erre antigone meg tepelodik egy kebveset, aztan eltemeti. hogy aztan Antigoneval milesz, mar nem emlexem, gondolom megolik

jóan
de akkor hogy írom le a cselekményét ?

Annyi az alaptörténet, hogy van Antigoné, aki Antigo felesége...

Antigoné a kötelezõek közül szerintem messze a tûrhetõ kategóriában van. Semmi bajod sem lesz, ha elolvasod.

amit nem értesz, azt hagyd ki

hát én olvasom
csak ezt itt most nem értem :)))

Talán inkább olvasd el végig, mint hogy itt szenvedj ilyen látványosan... :)

KAR
Fénylõ Héliosz, ily szépen
Hétkapujú Thébai felett
Nem ragyogott soha még sugarad,
Föltüntél valahára, s arany
Napra nyitod szemedet,
Dirké forrása fölé lépsz,
És a fehérpajzsú harcost,
Aki Argoszból jött fegyveresen,
Megeresztve a zablát,
Futni te kényszeríted.
Polüneikész hozta hazánkra õt,
Féltékeny dühe vitte rá,
Vijjogva,
Akárcsak a földre lecsapva a sas,
A szárnya: a pajzsa, mintha fehér
Hó fedne be mindent,
Fegyver rengeteg és
Lófark leng a sok sisakon.

Meg-megállt palotánk felett
- Gyilkos dárdasor áll körben
Szegezve a város hét torkának -,
Hogy vérünk habzsolja a csõre,
A bástyáink koszorúját
A szurokfáklyák tüze által
Héphaisztosz foglalja el.
Így hullámzik a háta körül
Arész vad lármája, amíg
Felgyürkõzik a harcra a sárkány.
Mert a dicsekvõ nyelvet Zeusz
Gyûlöli, és meglátva, hogy õk
Mint rohanó árvíz közelednek,
És büszkén csörrent az arany,
Õ arra vetette tüzét,
Ki éppen a célnál
Gyõzelmi dalára fakadni akart már.
Villámérten a földre zuhant épp az, ki kezében
Égõ fáklyát vitt, õrült szándékkal, a harc
Részegeként
Ránk fújni a gyûlölet viharát.
Ez a sors volt mérve reá,
Másokat másként sujtott porba Arész, a hatalmas;
Aki mindig az elsõ.
Hét vezérük a hét kapunál
Ugyanannyi vezér által leterítve fegyvereikkel
Zeusznak adóztak mint diadalmi jellel,
Csak két nyomorult nem,
Kit egy atya nemzett, egy anya szült,
S egymás ellen gyõzni rohantak,
Két testvér a közös halálba.

De megjött végre a Gyõzelem istennõje,
A harcszekerekben gazdag Thébaiba Niké,
Most már itt az idõ
A harcok után hosszú feledésre,
S hogy az istenek szentélyeihez
Éjjeli táncba menjünk mind, s Thébaiban a hangos
Dionüszosz legyen úrrá.

Hanem itt jön már az új király,
Kreón, Menoikeusz fia,
Új isteni szándék tette királlyá.
Jön már, de mit forgat agyában,
Hogy a véneknek ezt a tanácsát
Összehivatta magához,
Elküldve a hírnököt értünk?





na ennek akor most van értelme ? bele tartozik a cselekménybe ??? naon nem értem

ááá :!
ezt nem értem :)
itt most a KAR dumál jó sokat , de nagyon nem értem..
miért nem tudott értelmesen írni a szerzõ :)
ki is aZ? :)

Piszkosul:)

inkább elolvasom a fullt :)
elég fura a szövege , de érdekes a történet :))

Biztos ez az! Könyvbe 40 oldal, oktaton-on rákerestem kijött egy olvasónapló na azt olvasd el ha nem akarod a teljeset.