IL-2 Sturmovik, CloD, BoS

Durva buli: leitták a tartósított szervekrõl az alkoholt
Sun, 2011/01/02 - 16:58


A Vörös Hadsereg és a civilek találkozásáról a személyes visszaemlékezések épp olyan fontosak, mint a történészi munkák, mert egyre kevesebben élnek már közöttünk, akik még el tudnák mondani mi, hogyan történt akkor.

Közülük egy orvost, aki még viszonylag ép bõrrel megúszta a kalandot, annak idején a háború sodort megyénkbe. Az õ emlékeit szedtük most csokorba.

Amikor az oroszok megközelítették a lakhelyét, régi kártyapartnerével, a helyi uradalom gazdatisztjével a távozás mellett döntöttek. A gazdatiszt a Prónay-különítmény egykori katonájaként jobbnak látta elkerülni a várható bonyodalmakat, õt pedig az elõzõ háborúban Szibériát járt bátyjának élményei intették óvatosságra. Egy honvédségi teherautóra rakták a helyi kórház amerikai tulajdonú felszerelését, meg az uradalom mûkincseit és Pestnek vették az irányt, ahol elváltak útjaik. Elszámoltak a rakományukkal, barátja tovább indult nyugat felé, õ pedig Bárczy fõpolgármester felhívására orvosi szolgálatra jelentkezett.

Az 1944 decemberében bezáruló ostromgyûrû már az egyik budai kórházban érte. Itt élte át a székesfõváros hét hétig tartó ostromát, ahol a város elestéig végig szenvedõ részese volt Budapest kíméletlen lövetésének és bombázásának. Élõ oroszt már csak a kapitulációt követõen látott. A fõváros polgárai, ha igazak a visszaemlékezések, elõször szinte humoros módon kerültek személyes kapcsolatba a Vörös Hadsereggel. A városban majdnem végig mûködtek a közszolgáltatások, így eshetett meg az a fura történet, hogy a Fogaskerekû végállomásán leszálló gyanútlan utasok szaladtak bele egy túlzottan messze jutott orosz járõrbe. A kölcsönös meglepetés után hamarosan mindenki ment útjára, a civilek reszketõ inakkal, a szovjet harcosok pedig a hirtelenjében összeszedett órákkal és egyéb értékekkel zsebükben, érzékeltetve a nem túl távoli jövõt.

Mialatt az egyre erõsödõ bombázás és ágyúzás romtengerré változtatta a várost, a kórház személyzete szûkös eszközeivel megállás nélkül igyekezett ellátni a tömegével érkezõ sebesült katonákat és civileket. Ugyanis sem, a bomba sem a gránát nem tett különbséget köztük, igaz az utánuk érkezõ gyalogság sem mindig. Igaz, néha itt is történtek csodák. Az egyik ház falába csapódó akna keresztülszállt a szobán, az ott alvó kisgyerekeknek haja szála sem görbült, majd a szemközti falat kiütve a túlfélen robbant, csupán némi ijedelmet hagyva maga után.

Azt hamar megtanulták, hogy ha hallják az érkezõ bomba fütyülését, akkor nincs igazán gond, távolabb ér majd földet a pusztító küldemény. Akkor volt baj, ha pont feléjük tartott az áldás, mert olyan csendben jött, hogy megijedni sem tudtak. Élete egyik legnyomasztóbb élményét is egy ilyen találat okozta. A keze alatt szolgált öt fiatal és életvidám ápolónõ, akik a lelküket is kitették a sebesültekért. Amikor egy hosszabb légiriadó alatt éppen lent voltak az óvóhelyen egyiküknek esszébe jutott, hogy a konyhán ott áll kondérokban a kész bableves, amivel a várakozás ideje alatt meg tudnák etetni a pincébe húzódott éhes embereket. Legott elindultak érte, s a lent maradók ezután már csak egy tompa dörejt hallottak. Amint az orvos fölrohant a felszínre, ott találta az udvaron mind az ötöt holtan. A szomszéd udvarra esett bomba légnyomása végzett velük. Örökké elkísérte álmaiban az az öt fiatal, mozdulatlanná merevedett arc. Ha a halál esetében egyáltalán lehet szerencsérõl beszélni, talán nekik annyi volt, hogy nem szenvedtek. Mert a városban szolgáló német ápolónõk közül az ostrom után élõ embert nem lehetett találni, csak néhány meggyalázott holttest adott hírt róluk.

A Vörös Hadsereg bevonulását is a mûtõben érte meg, ahonnan rövid úton kirakták õket. A saját katonáikat ellátó szovjet sebészek léptek a helyükre, kiknek mûködését sokáig figyelemmel kísérhette a mûtõvel szemben levõ szobájából. Rendszeresen az ablakon dobálták ki az udvarra a levágott testrészeket, idõvel megszokta, hogy hol egy kar, hol egy láb szeli át a levegõt. Mentségükre legyen mondva, fej nem volt közöttük. Késõbb aztán orvosként sikerült kapcsolatba kerülni a messzirõl jött kollégákkal, akik általában kiváló szakemberek voltak, csak a kezelési módszereik tértek el néha a nálunk megszokottól. Például saját bevallásuk szerint volt, hogy géppisztollyal is kezelték a hadseregükben tomboló nemi betegségeket. Ettõl függetlenül nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy bõr és nemi szakorvos, azonnal bevonták a munkába, sõt szép pecsétes papírt is kapott arról, hogy a Vörös Hadseregnek szolgálatot teljesítõ orvosként védelmet biztosítanak számára. Ez a kétnyelvû bumázska nagyon jó szolgálatot tett a továbbiakban, ugyanis az orosz járõrök tömegével fogdosták össze az embereket a rommá lõtt fõváros utcáin. A férfiakat vagy közmunkára vitték, ahonnan több-kevesebb szerencsével még haza lehetett kerülni, vagy hadifogolyként nyelték el õket a lágerek. Sztálinnak csak úgy tudták megmagyarázni Budapest elhúzódó ostromát, hogy jóval nagyobb létszámú védõt hazudtak a valóságosnál, amihez több hadifogoly is járt, mint amennyi volt. Így aztán ment kifelé postás, rendõr, vasutas, s ha az egyenruhások elfogytak, akkor válogatás nélkül civileket is hozzácsaptak a transzportokhoz. A nõkrõl nem beszélve, akiknél a „kicsi robot”, meg a „krumplipuc” általában egészen mást jelentett.

Ha túlélte a szerencsétlen, akkor is mélyen hallgatott róla. Az elhurcolást a zsebében õrzött papírral ugyan elkerülte az orvos, sõt ennek védelmében el tudta látni a civil rászorulókat is, de a kirablást végül csak nem úszta meg. Egy esti járõr szabadította meg minden személyes tárgyától, olyan alapos kutatással, hogy még a családi ékszereit is megemelték, nincs-e alájuk rejtve valami. Az oroszok ugyanis mindent összeszedtek, ami fogható volt, gyakran még azt is, ami nem. Nem sokan tudják, de a

Parlament egyik jókora bronzoroszlánja is csak háború utáni másolat, mert az eredeti még most is szovjet fogságban van. Másnap aztán panaszra ment az orosz nacsalnyikhoz, aki a helyszín és az idõpont tisztázása után két nap múlva újra hívatta. Elõtte ott sorakozott az asztalon mindene, kivéve a gyûrûjét, ami valószínûleg a jutalék szerepét tölthette be az intézkedés során. Miután sûrû köszönetek közepette elpakolt, a járõr felõli tudakozódására csak egy kézlegyintéssel kísért kurta választ kapott: Szibir!

Egyik kollégája még talán nála is furább módon járt. Túl jónak látszó kabátját segítette le róla egy katona, agyonhasznált köpenyét hagyva cserébe, s a meglepetés akkor jött, amikor az üzlet végén a kárvallott fázósan bedugta a kezét a köpeny zsebébe, ami tele volt aranyórával. A Vörös Hadsereg érdeklõdése a számukra ritka tárgyak, különösen az órák iránt néha fura helyzetet szült, megmozgatva az elpusztíthatatlan pesti humort is. Közismert volt a rajta sorakozó órákon a kabátujjat hónaljig húzó mozdulattal idõt nézõ orosz katona, de számos más viccet is elengedtek a rovásukra. Az egyik szerint Iván bevitt egy faliórát az óráshoz, hogy csináljon belõle két zsebórát, a maradék az övé, a másik meg nem tudta, hogy a szerkezetet órát néha fel is kell húzni. Amikor megállt vitte a legközelebbi óráshoz, s õ persze kinyitotta a hátulját. Ekkor kiesett belõle egy döglött légy, amirõl a katona rögtön megállapította a baj okát: „masiniszta kaput!”

Hasonló élénk érdeklõdést tanúsítottak az alkohol iránt is, mindent felkutattak érte. A feltört pincék, raktárak pillanatok alatt megváltak megmaradt készleteiktõl, de habozás nélkül leitták a szeszt az iskolai szertárak döglött kígyóiról, békáiról, vagy a kórházak spirituszban eltett érdekesebb eseteirõl is.

A szovjet hadsereg nemi betegeinek istápolása is szült fura helyzetet az orvos számára. Pácienseitõl honoráriumként élelmet kért, s mivel kórházi szobájában nem akart semmit õrizni megadta a városban lakó édesanyja címét, hogy oda vigyék a neki szánt adományokat. Õ maga néhány hét múlva jutott csak haza, ahol nem mindennapi látvány fogadta. A mamát rendkívül bosszús arccal az elõszobában találta egy széken ülve, s amint belépett az ajtón azonnal panaszáradat zúdult rá: „Kisfiam! Ha van valami kapcsolatod az oroszokkal, mondd meg nekik, hogy ne egy szegény özvegyasszony kis lakását használják raktárnak, mert már be sem tudok lépni a szobába!” Ahol ekkorra a mennyezetig állt zsákokban a betegei által odahordott élelem.

Idõvel aztán úgy döntött, hogy hazatér eredeti szolgálati helyére, ahol több meglepetés várta. Azon túl, hogy közben a lakását tisztára pucolták az oroszok nyomán csak honi kozákoknak nevezett helybéli fosztogatók, más kellemetlenségei is támadtak. Állásvesztésre ítélték és lakhelyérõl is kiebrudalták, azzal az indokkal, hogy megfosztotta a Vörös Hadsereget az õt jogosan megilletõ hadizsákmánytól. Így értelmezték azt, hogy amerikai, vagyis az oroszokkal szövetséges állam tulajdonában levõ mûszereket elvitte és visszaszolgáltatta a gazdájának. Így került munkát keresve megyénkbe, ahol hátralévõ életét leélte.

Budapesti emlékei még egyszer köszöntek vissza életében, a forradalom idején. A bevonuló orosz tankok egyik parancsnoka üdvözölte õt túláradó jókedvvel, felismerve benne azt az orvost, aki annak idején megszabadította kínzó nemi betegségétõl. Alig tudta elhárítani a túláradó, de nem különösebben megtisztelõ barátságot magától.

sir Douglas Robert Bader

a RAF mülábú pilótája
(1910-1982)

Részben Dantes felvetésére, de nagy részben egy „megszállott” repülõ elõtti tisztelgésül irom ezt a hsz-t. Douglas Bader mûlábakkal repülve szerzett 22 légigyõzelmet, pedig számára a háború már 1941-ben "véget is ért".
Douglas Bader 1910. februárjában született. Mérnök édesapja beosztása miatt a család néhány évig Indiában élt. Bader már gyerekként kapcsolatba került a repüléssel Hazel nagynénjének férje, az I. VH-s pilóta Cyril Burge révén. Meghatározó élmény volt számára, amikor 1924. nyarát Cranwellben töltötte, a repülõ kadétokkal együtt.
Amikor Bader elvégezte az oxfordi St. Edward’s Schoolt, Cyril Burge segitségével, aki közben sir Trenchard légimarshall adjutánsa lett, felvételizett a repülõtiszti akadémiára. A felvételi vizsga elsõ hat helyezettje ingyen tanulhatott, Bader ötödik lett.
1930. nyarán hadnagyi rangban a Kenley-ben állomásozó 23. századhoz került. A század mûrepülõ rajának sztárja lett, a Times hosszú cikkben méltatta a london-hendoni légiparádén bemutatott gyakorlatukat.
A következõ évben a nehezebb, lomhábban reagáló Bristol Bulldog gépekkel fegyverezték át a századot. 1931. december 14-én társai ugratása és egy pilóta éles, sértõ megjegyzése miatt Bader földközeli mûrepülésbe kezdett gépével és lezuhant. Jobb lábát térd felett, a balt térd alatt amputálni kellett.
Nem repülhetett tovább, földi beosztásba került. Aztán a Sunday Paper bulvárlap rosszindulatú cikke miatt 1933. áprilisában nyugdijazták. Az Asiatic Petroleum Társaságnál (késõbbi Shell) dolgozott. Feleségül vette Thelma Edwards-ot, akivel élete végéig példaszerû házasságban élt.
Amikor 1939. szeptemberében kitört a háború, Bader egy bulldog szivósságával ostromolta a Légügyi Minisztériumot, hogy ismét repülhessen. Végül elérte a célját, A1B „repülésre alkalmas” minõsitést kapott és fõhadnagyi rangban bevonulhatott a duxfordi 19. századhoz.
Elsõ harci bevetéseik során Bader és százada konvojokat biztositottak. Elsõ légigyõzelmét Bader Dünkirchen felett aratta, 1940. június 1-én lelõtt egy Messerschmitt 109-est.
Június végén Badert õrnagyi rangban a 242. század vezetésével bizták meg. Az egység 18 db. Leharcolt Hurricane-nel volt felszerelve, moráljuk igen gyenge volt, nem sokkal korábban vonták ki õket Dünkirchenbõl. Bader a század gondjainak enyhitése végett személyesen kereste fel sir Hugh Dowding repülõ-fõmarshallt.
A 242. század hamarosan talpra állt. Hamarosan 67 német gépet lõttek le, hat pilótájukat veszitve el a harcok során. Bader tiz ellenséges gép lelövésével vezette a század statisztikáját. Beosztottai, akik eleinte nagyon nem szerették láb nélküli parancsnokukat, ekkora már superman-nek tekintették és „akár ezer Messer ellen is követték volna a harcban”!
1941. márciusában alezredesi rangot kapott és a tangemerei légibázisra helyezték, osztályparancsnoknak. Egyetlen év alatt lett hadnagyból alezredes! Kidolgozta a „Big Wing” teóriáját, nagy számú gépel támadva egyidejüleg a német repülõket.
Spitfire-je oldalára ekkor festették fel a szokványos lajstrom jele helyett nevének kezdõbetûit, a „DB”-t. Bader 1941. június 21. és július 23. között 11 Messerschmitt 109-est lõtt le. 22-re növelve légi gyõzelmei számát.
Aztán 1941. augusztus 9-ém, bombázók kisérése közben Frabciaország felett összeütközött egy váratlanul felbukkanó Messerschmittel. A Spitfire hátsó része szinte teljesen megsemmisült, Bader jobb mûlába beszorult és oda is veszett a géppel együtt. Az ejtõernyõvel menekülõ Bader a st. Omeri hadikórházból Adolf Galland osztályához került. Elvesitett mûlába helyett rádión kértek neki újat „vendéglátói”. A küldeményt egy Blenheim bombázóról le is dobták ejtõernyõvel.
Adolf Galland személyesen mutatta meg „vendégének” a Messerschmittet, amelybe Bader be is ülhetett, de természetesen csak a földön.
Badert hamarosan átszállitották egy hadifogolytáborba. Többször is szökést kisérelt meg, de mindannyiszor elfogták. Csak 1945. márciusában szabadult, amikor az amerikaiak felszabaditották a tábort.
Az angliai légicsata ötödik évfordulóján, 1945. szeptember 15-én már Bader vezette háromszáz gép élén a gyõzelmi repülést London felett.
1946-ban magas háborús kitüntetésekkel megvált a RAF-tól és a Shell Társaság egyik igazgatója lett. 1976-ban lovagi cimet kapott a rokkantakért és fõleg a mozgáskorlátozott gyermekekért végzett munkája elismeréséül.
1982-ben hunyt el szivroham következtében. sir Douglas Robert Bader

a RAF mülábú pilótája
(1910-1982)

Részben Dantes felvetésére, de nagy részben egy „megszállott” repülõ elõtti tisztelgésül irom ezt a hsz-t. Douglas Bader mûlábakkal repülve szerzett 22 légigyõzelmet, pedig számára a háború már 1941-ben "véget is ért".
Douglas Bader 1910. februárjában született. Mérnök édesapja beosztása miatt a család néhány évig Indiában élt. Bader már gyerekként kapcsolatba került a repüléssel Hazel nagynénjének férje, az I. VH-s pilóta Cyril Burge révén. Meghatározó élmény volt számára, amikor 1924. nyarát Cranwellben töltötte, a repülõ kadétokkal együtt.
Amikor Bader elvégezte az oxfordi St. Edward’s Schoolt, Cyril Burge segitségével, aki közben sir Trenchard légimarshall adjutánsa lett, felvételizett a repülõtiszti akadémiára. A felvételi vizsga elsõ hat helyezettje ingyen tanulhatott, Bader ötödik lett.
1930. nyarán hadnagyi rangban a Kenley-ben állomásozó 23. századhoz került. A század mûrepülõ rajának sztárja lett, a Times hosszú cikkben méltatta a london-hendoni légiparádén bemutatott gyakorlatukat.
A következõ évben a nehezebb, lomhábban reagáló Bristol Bulldog gépekkel fegyverezték át a századot. 1931. december 14-én társai ugratása és egy pilóta éles, sértõ megjegyzése miatt Bader földközeli mûrepülésbe kezdett gépével és lezuhant. Jobb lábát térd felett, a balt térd alatt amputálni kellett.
Nem repülhetett tovább, földi beosztásba került. Aztán a Sunday Paper bulvárlap rosszindulatú cikke miatt 1933. áprilisában nyugdijazták. Az Asiatic Petroleum Társaságnál (késõbbi Shell) dolgozott. Feleségül vette Thelma Edwards-ot, akivel élete végéig példaszerû házasságban élt.
Amikor 1939. szeptemberében kitört a háború, Bader egy bulldog szivósságával ostromolta a Légügyi Minisztériumot, hogy ismét repülhessen. Végül elérte a célját, A1B „repülésre alkalmas” minõsitést kapott és fõhadnagyi rangban bevonulhatott a duxfordi 19. századhoz.
Elsõ harci bevetéseik során Bader és százada konvojokat biztositottak. Elsõ légigyõzelmét Bader Dünkirchen felett aratta, 1940. június 1-én lelõtt egy Messerschmitt 109-est.
Június végén Badert õrnagyi rangban a 242. század vezetésével bizták meg. Az egység 18 db. Leharcolt Hurricane-nel volt felszerelve, moráljuk igen gyenge volt, nem sokkal korábban vonták ki õket Dünkirchenbõl. Bader a század gondjainak enyhitése végett személyesen kereste fel sir Hugh Dowding repülõ-fõmarshallt.
A 242. század hamarosan talpra állt. Hamarosan 67 német gépet lõttek le, hat pilótájukat veszitve el a harcok során. Bader tiz ellenséges gép lelövésével vezette a század statisztikáját. Beosztottai, akik eleinte nagyon nem szerették láb nélküli parancsnokukat, ekkora már superman-nek tekintették és „akár ezer Messer ellen is követték volna a harcban”!
1941. márciusában alezredesi rangot kapott és a tangemerei légibázisra helyezték, osztályparancsnoknak. Egyetlen év alatt lett hadnagyból alezredes! Kidolgozta a „Big Wing” teóriáját, nagy számú gépel támadva egyidejüleg a német repülõket.
Spitfire-je oldalára ekkor festették fel a szokványos lajstrom jele helyett nevének kezdõbetûit, a „DB”-t. Bader 1941. június 21. és július 23. között 11 Messerschmitt 109-est lõtt le. 22-re növelve légi gyõzelmei számát.
Aztán 1941. augusztus 9-ém, bombázók kisérése közben Frabciaország felett összeütközött egy váratlanul felbukkanó Messerschmittel. A Spitfire hátsó része szinte teljesen megsemmisült, Bader jobb mûlába beszorult és oda is veszett a géppel együtt. Az ejtõernyõvel menekülõ Bader a st. Omeri hadikórházból Adolf Galland osztályához került. Elvesitett mûlába helyett rádión kértek neki újat „vendéglátói”. A küldeményt egy Blenheim bombázóról le is dobták ejtõernyõvel.
Adolf Galland személyesen mutatta meg „vendégének” a Messerschmittet, amelybe Bader be is ülhetett, de természetesen csak a földön.
Badert hamarosan átszállitották egy hadifogolytáborba. Többször is szökést kisérelt meg, de mindannyiszor elfogták. Csak 1945. márciusában szabadult, amikor az amerikaiak felszabaditották a tábort.
Az angliai légicsata ötödik évfordulóján, 1945. szeptember 15-én már Bader vezette háromszáz gép élén a gyõzelmi repülést London felett.
1946-ban magas háborús kitüntetésekkel megvált a RAF-tól és a Shell Társaság egyik igazgatója lett. 1976-ban lovagi cimet kapott a rokkantakért és fõleg a mozgáskorlátozott gyermekekért végzett munkája elismeréséül.
1982-ben hunyt el szivroham következtében.

Alexandr Ivanovics Pokriskin

(1913-1985.)

59 ellenséges repülõgép lelövésével Pokriskin, a II. VH. második legeredeményesebb orosz pilótája volt. Egy szibériai faluban született. Korán megszerette a repülést, a hires orosz pilóta, Cskalov volt a példaképe. Pokriskin 1932-ben belépett a hadseregbe, csalódottan vette tudomásul, hogy csak repülõgép-szerelõnek vették fel. Leningrádban elvégezte a repülõgépmotor és sárkányszerelõ mechanikusokat képzõ iskolát. Ezután Krasznodarba helyezték, ahol elismerték, mint jó képességû szerelõ-technikust.
Repülési vágyától hajtva egyik kérvényt a másik után adta be, de csak 1938. végén helyezték át a kacsinszki vadászkiképzõ iskolára. Itt I15ös, I-153-as és I-16 Rata tipusokkal repült.
1939. õszén kiképzett vadászpilótaként a 16. sz. vadászezredhez vezényelték, Viktor Petrovics Ivanon õrnagy parancsnoksága alá. Innen 1941. májusában rajparancsnoki tanfolyamra küldték. Ezután a moldvai Belci repülõterén századparancsnok helyettesi beosztást kapott. Szinte egyszerre érkezett új állomáshelyére a viszonylag modernnek nevezhetõ míg-3-asok elsõ, még ládákba csomagolt példányaival.
1941. június 22. – a német támadás kezdete utána a hátra települõ 16-osok a míg-3-asokkal adtak készültséget a mojoki repülõtérem. Bombázók elleni riasztás után Pokriskin lelõtte az egyik bombázót, és csak ezután vette észre, hogy számukra ismeretlen, SZU-2-es orosz gépek kötelékét támadták! Pokriskin átrepült támadó társai elõtt. Billegtetett és rövid sorozatokat lõtt, hogy megállitsa a támadást. Igy csak egyetlen gépet veszitett a bombázó kötelék.
A háború harmadik napján azután lehetõsége adódik az elsõ igazi légi gyõzelemre is. Egy a kisérõjét támadó Bf-109E-t lõtt le. Századparancsnokának lezuhanása miatt hamarosan Pokriskinnak kell átvennie a század vezetését is.
Sokasodó légi gyõzelmeit kiváló repülõ tudásának és halálpontos sorozatainak köszönhette. Pedig a kiképzés során nem számitott jó lövésznek. Csak akkor változott a megitélése, amikor közelebbrõl nyitott tüzet. Késõbb is azt mondta, csak akkor szabad lõni, ha az ellenséges gép már teljesen kitölti a célzókészülék látómezejét.
Az 1941-es év folyamatos hátratelepülésekkel telt a 16-osoknak. A következõ év elején már Pokriskin fõhadnagy vezette az ezred légi gyõzelmi listáját. Közben az ezredet átfegyverezték Jak-1-esekre, és kitüntetésül gárdaezredi cimet kaptak.
Érdekes közjáték 1942. nyaráról, hogy egy horvát pilóta átrepül Messerscmitt Bf-109E gépével az oroszokhoz. Egyedül Pokriskin vállalja az ellenséges tipussal a repülést. Felszállások sorozatában gyötri a német gépet, tapasztalatai szóban és irásban is közli feletteseivel, de ezzel nem arat tulzottan nagy sikert.
Ennek is köszönhetõ, hogy három törzstiszt és egy ezredbeli ellenlábasa függelemsértésért feljelentik és kezdeményezik a pártból való kizárását is. Pilóta társai azonban kiálltak mellette és az ezredkomisszár hamarosan elérte a vádak elejtését is.
Közben az ezred ismét új gépeket kapott. Az amerikai Bell P39 Airacobra-k átvétele közben ismerkedett meg Pokriskin a Kaszpi-temger melletti Monosz repülõterén késõbbi feleségével, Marjával.
Az újonnan kapott amerikai gépeket Iránon át repülték a Szovjetunióba, ezekben az átrepülésekben Pokriskin is részt vett. Csak 1943. derekán kerülhetett ismét frontszolgálatba. Ekkor a számára igen kedves, 1 db 37 mm-es gépágyúval és négy 12,7 mm-es géppuskával feslzerelt tipuson Pokriskin egy sajátos újitást vezetett be. A külön kezelhetõ fegyvereket egyetlen elsütõgombra köttette össze. El lehet képzelni, amikor egy megtámadott ellenséges repülõgépre közelrõl ilyen golyózáport zúditott, akkor gyakorlatilag cafatokra lõtte ellenfelét.
Ebben az idõben a 13-as oldalszámú géppel repült a krimi hadmüveletekben, és a németek részérõl gyakran felhangzott a pilótákat figyelmeztetõ szöveg: „Achtung! Achtung! Német pilóták vigyázat, Pokriskin a levegõben van!”
Hasonló figyelmeztetés hangzott el akkor is, amikor Erich Hartmann fekete tulipán-motivummal diszitett Messere tûnt fel. „Vnyimányije! Vigyázzatok, a Fekete Ördög a levegõben!”
Ezekért a harcokért kapta Pokriskin az elsõ Szovjetunió Hõse kitüntetést. Valamint két szigorú parancsot. Át kellett festenie gépe oldalszámát 100-asra és letiltották a tenger feletti õrjáratait, amikor kisérõjével az utánpótlást szállitó Ju-52-esekre vadásztak. A sok gyõzelmes pilóta élete kezdett drága lenni a Vöröshadseregnek.
Ekkortájt Pokriskin már az ujoncokat is tanitotta. Neki tulajdonitják a következõ mondást is: „Keresd az ellenséget! Ne azzal törõdj, hányan vannak, hanem hogy hol!”
1943. augusztusában megkapta a második Szovjetunió Hõse kitüntetést is. Az év vége elõtt, egy rövid pihenõ közben a 16. gárdavadászezred tábornokának repülõgépével elhozhatta menyasszonyát Dnyepropetroszk mellõl, hogy végre összeházasodjanak.
Ettõl kezdve azonban igen nehéz sors várt a repülésért rajongó Pokriskinra. Ujoncok kiképzésére osztották be, majd Moszkvába rendelték, hogy megismerkedjen a legújabb tipusokkal is. Végül vissza könyörögte magát a frontra. Régi egységétõl a 9. gárdahadosztályhoz helyezték, hadosztály parancsnoknak. Ekkor már meghaladta az ötven légi gyõzelmet, de szinte alig engedték repülni. Irányitania, szerveznie kellett a légiharcokat. A 9. gárdahadosztály vadászai 100 német gép lelövése közben csupán öt saját pilótát veszitettek. 1944-ben a hadosztályt a 2. ukrán front állományába helyezték, igy késõbb részt vettek a Berlin elleni hadmûveletekben is.
Pokriskin érdemei elismeréséül 1944. augusztus 18-án harmadszor is megkapta a Szovjetúnió Hõse kitüntetést. Rajta kívül a szovjet repülõk közül ez csak Kozsedubnak sikerült, 62 légigyõzelem után!
Pokriskin egyik utolsó bevetésén, Berlintõl délre találkozott életében elõször egy Me-262-essel. Lenyûgözte a német gép sebessége.
A háború után 1948-ban elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát, 1957-ben a Vezérkari Akadémiát. 1968-71. között a honi légvédelmi csapatok fõparancsnokának helyettese, 1972-81-ig a DOSZAAF elnöke, majd haláláig a SzU honvédelmi minisztériumának fõszemlélõségén dolgozott.