IL-2 Sturmovik, CloD, BoS
Jelentkezz be a hozzászóláshoz.
#70672
Ez még biztos,hogy fejlesztés alatt van,szerintem eléggé az elején járnak a sérülésmodellekkel.
#70671
Na a mai pipa szerzeményem😊
Mondhatnám csodálatos egy darab ,bár francia de akkor is😊 a mintázata a gyökérnek nagyon egyedülálló😊
Csak hogy valami érdekességet is vigyek a fórumba,meg némi életet.
Mondhatnám csodálatos egy darab ,bár francia de akkor is😊 a mintázata a gyökérnek nagyon egyedülálló😊
Csak hogy valami érdekességet is vigyek a fórumba,meg némi életet.
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70670
Ez elég elnagyolt még .Bár lehet én vagyok nagyon kritikus a 21. század hajnalán😊
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70669
http://www.pcpilot.hu/il-2/battle-of-stalingrad/3576-battle-of-stalingrad-bf-109-serulesmodell-videon.htmlBattle of Stalingrad sérülésmodell
#70668
Átfestésekhez ért valaki? dds formátumot kéne szerkesztenem.
#70667
Küldetések meg a kampányok 4.0 óta gyakorlatilag játszhatatlanok mert az AI tömegesen beleáll a földbe,most várakozom az új tapaszra csak már kicsit tele a zsákom.Nem baj mert kivárom valamit valamiért.
#70666
Megnéztem a könyvben is, de nincs róla szó. Hát...nem lettem volna én sem a helyébe, az biztos. Bár, ha a pilótát nem lõtték agyon ott helyben, akkor a tanyasiak is megúszhatták.
#70665
Kíváncsi lennék mit kaptak a magyarok, a német katona rejtegetéséért...
#70664
"...Tálosi Zoltán: Légiesemények Tolna megyében 1944–1945 (Kiadás éve: 2002)
1944. február 10-én a német felderítõgépek a szovjetek utánpótlási vonalait és csapatösszevonásait igyekeztek feltérképezni, de a sûrû köd miatt kísérletük többnyire eredménytelen maradt. A német csatarepülõk mozdonyvadászatot tartottak. Az I./SG 10 osztály csatarepülõi ráadásként egy támadást hajtottak végre a dombóvári pályaudvar ellen. A támadás során a szovjet légvédelem eltalálta a 2. század parancsnokának, Hans Gottfried Schulz fõhadnagy 583606 gyártási számú Focke-Wulf Fw-190 F-8-asát, melynek következtében a fõhadnagy kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani Dombóvártól 4–6 km-re északnyugatra, Alsóhetény-puszta közelében.
Schulz fõhadnagy (jelenleg szolgálaton kívüli alezredes) igen érdekfeszítõen írja le utolsó háborús bevetésének és fogságba esésének történetét, melybõl kalandos szökés után tért haza 1945 októberének elsõ napjaiban.
„A 486. bevetésemen, 1945. február 10-én reggel lõttek le. A találatokat a dombóvári pályaudvar felett kaptam, alacsonytámadás közben. A Schlachtgeschwader 10. (10. csatarepülõ ezred) 2. százada, amelynek parancsnoka voltam, Focke-Wulf Fw-190 F-8-asokkal repült és többnyire alacsonytámadó feladatokat kapott. Tótvázsony mellett, a Veszprém–Tapolca országúttól északra, a dombok tövében települtünk.
Elõzõ este tíz órakor kaptuk meg a másnap reggeli bevetési parancsot. A századnak reggel fél hétkor félórás készültséget rendeltek el. Hajnalban kimentünk szállásunkról a repülõtérre. A meleg autóban még ráaludtunk néhány percet. Amennyire a sötétben látni lehetett, pocsék idõnk volt. Jéghideg volt a reggel, szinte földig lógtak a felhõk, és a repülõtér szélén, a csipkebokrok között megült a köd. A harcálláspont dobkályha pirosan izzott és a félig földbe ásott helyiségben nedves földszag keveredett a forró tea illatával. Öt géppel bevetésre késznek jelentettem a századot az ezrednél. A priccs szélén gubbasztottunk, mint a verebek, várva hogy bõrdzsekink elegendõ meleget gyûjtsön össze. Nemsokára megjött a parancs: bevetés. Egy raj megy a déli térségbe, vasúti célok ellen. Magunk között ezt csak „mozdonyvadászatnak” hívtuk. Az idõjárást látva úgy döntöttem, hogy még húzzuk egy kicsit az idõt. Elkezdtünk egy parti „Dopfelkopfot”, de húsz perccel késõbb újabb hívást kaptunk. Most már indulni kellett, nem volt több haladék. Rövid utasítás a fõszerelõnek, egy még rövidebb a pilótáknak – pontosan úgy, ahogy a filmhíradókból már mindenki ismeri. A kis Wachtmann12 lesz a kísérõm, Fiettje Schrötter a „Hármas” és Helmer, aki csak néhány napja érkezett, a „Négyes”. Alig indultunk el a „bárkához”, szerelõm jelenti, hogy gépem, a fekete 2-es hibás. Az olajhõmérõ mûszer nem mûködik. Megbeszéljük, hogy az adónál rövidre zárja a vezetéket. Ott van még a nyomásmérõ, az fontosabb. Egyébként is észreveszem ha melegszik. (Ki hitte volna, hogy hamarosan igazam lesz.) Amint startra gurulunk, keleten már szürkülni kezd. A szerelõk a szárnyakon ülve velünk gurulnak és kézjelekkel segítenek a tájékozódásban – elõre ugyanis semmit sem láttunk – azután leugranak. Néhány másodpercre teljesen befékeztük a kerekeket, egy intés a kabinból – a „Kettes”, „Hármas” és „Négyes” jelzi, hogy készek a felszállásra, azután már száguldunk is, hatalmas hófelhõt kavarva. A négy gép egyszerre rohan végig a felszállómezõn, hogy a kavargó hó ne késleltesse a kötelék felzárkózását. Az emelkedés pillanatában már jön is be a futó, fékszárny 0-ra, gáz vissza. Két-három méteren áthúzunk az osztályparancsnoki bunker felett, és széles bal körrel a Balaton felé fordulunk. Pár perc múlva, messze balra a ködben, a jégtükörtõl körbezárva felsejlik a Tihanyi-félsziget. Fiettje a kísérõ valamivel mögöttem, jobbra repül. Csak idõnként látom, ahogy elõbukkan a felhõfoszlányokból. A partnál lenyomom a gépet. Húsz, harminc méteren száguldunk a túloldal felé. A tó itt több kilométer széles. A rianások úgy futnak szanaszét a jégtáblán, mint szekerektõl kopottra járt utak a mezõn. Gyakorlatozó orosz katonák csoportja veti magát hasra a jégen. Egy pillanatra látom, ahogy a közelebb állók a fák felé rohannak és egymás után ugrálnak egy menedéket nyújtó árok nádcsomói közé. Eldübörgünk a fejük felett. Elérjük a parti fákat és belerepülünk a szakadozott ködfoltokba. A földet már alig látom. Szinte egybefolyik a fehér hómezõ, a szürke erdõcsoportok és a fák csúcsát érõ piszkos ködfoszlányok. Feljebb megyek. A többieket már egyáltalán nem látom. Van ennek valami értelme, vagy jobb ha visszafordulunk?
Mindez alig fut át az agyamon, amikor szempillantás alatt kitisztul a táj. Balra elõttünk mozdonyfüstöt pillantok meg. Ráfordulok. A szerelvény velünk egy irányban halad. Rövid sorozat a munkahengerbe. A gõz magasba csap a kazánból, néhány lövedék oda is jut. Ellenirányból tehervonat közeledik. Ezt Fiettje kapja el. Megvolt. A mozdony úgy fúj, mint egy bálna a tengeren. Végiglövi a kocsikat is, csak úgy röpködnek az oldalfalak deszkái. Két vonattal kevesebb fut a Duna innensõ oldalán! Szûken fordulva gyülekezünk és a vasúttal párhuzamosan Dombóvár irányába indulunk a Kapos völgyében. Talán ott, a két pályaudvaron is akad valami. Egészen alacsonyan repülök, a távírópóznák mellett. Jobbra mögöttem lépcsõben, mintegy százméteres körben a három másik. Dombóvár sûrû párába burkolózik. A Kaposvár felé esõ (dombóvár-alsói) pályaudvaron nagy a mozgás. Felfûtött mozdonyok és rakodás alatt állószerelvények sorakoznak. A völgyben mélyebben repülünk mint a pályatest, alig kell balra helyesbítenünk, hogy tûz alá vehessük a két elöl álló mozdonyt. Minden lövés ül, de a hatást nincs idõ megfigyelni. Kifordulunk jobbra, a másik (a dombóvári) pályaudvar irányába és… és most olyat teszek, amit mindig is tiltottam a hozzám beosztott pilótáknak. A szemem sarkából egy kocsifordítót látok meg a tehervagonok között és visszafordulok egy újabb rácsapásra. Felrántom a gépet és balra leborítok. A rárepülésem ebbõl a szögbõl túl meredek. Amint megnyomom a lõbillentyût, erõs ütést érzek a gépen, és a Focke Wulf megremeg. Egy pillanatra azt gondolom, hogy túl alacsonyra kerültem és elkaptam egy villanyoszlopot, de már látom is a mellettem szikrázó sorozatokat.
Jobbra is, balra is felpiroslik egy-egy háztetõ – tényleg alacsonyan vagyok –, és valami nagyot csattan a motornál. Égett szaggal és kesernyés füsttel telik meg a kabin. Újból eltaláltak. Ez végképp betett. Hát ilyen az, amikor lelövik az embert – fut végig az agyamon. Mi lesz most? Annyi mindent – rosszat és jót – hallottam az oroszokról, de semmi kedvem kipróbálni, vajon ki mondott igazat. Most még levegõben vagyok.
Itt nem kaphatnak el – gondolom – olyan messze kell jutnom a célponttól, amennyire csak lehet. A gép még siklik, de a motor alig húz. A füst nem sûrûsödik, látom amint eltûnnek alattam a városka házai. Lángot sehol sem látok, de az olaj ráfolyt a páncélüvegemre és a gázkar üresen mozog. A »Kommandogerät« mehetett tönkre. A másik három gép sehol sincs. Pokolian figyelnem kell, a pára és a havas táj odalent teljesen összefolyik. Egyre alacsonyabban vagyok. Szinte öntudattalanul felhúzom a kesztyûmet. Egy átvágódás, egy égõ szekér kényelmetlen lehet. Remélhetõleg nem robban fel, amíg ki nem mászom a kabinból. Egy enyhén emelkedõ lejtõ felé siklom, amikor a motor rázni kezd. Most azután le a földre és ki a gépbõl! Lerobbantom a kabintetõt. A jeges szél csap az arcomba. Szinte semmit sem látok, a szemem azonnal telefut könnyel. Elõre hajolok a mûszerfal elé és kesztyûs kezemmel megpróbálom letörölni, de már nincs sok idõm. Kinézek a páncélüveg mellett és apró, élénksárga lángokat pillantok meg a gép bal oldalán. Egyre közelebb jönnek a kabinhoz, ahogy a benzin szétfolyik a lemezborításon. A légcsavar már teljesen üresen forog. Elõttem egy ködfelhõ. Egy szempillantás alatt átrepülök rajta. Egy út jelenik meg árnyékszerûen, kétoldalt a semmiben eltûnõ fasorral, repülési irányomra merõlegesen. Fölötte már nem jutok át, le kell tennem elõtte. Amennyire a ködön, az olajtól fekete páncél-üvegen és lángokon át látni lehet, a terep – a fáktól eltekintve – szabad.
Egy kemény felütõdés, hó és földdarabok repülnek szanaszét. Egyetlen pillanat alatt keresztülcsúszok a fák között. Ösztönösen behunyom a szemem és várom az ütést, ahogy a szárny elkapja valamelyik fatörzset… – de semmi. Kemény csikorgással áll meg a „láda”. Csend van. Ezt a fajta csendet csak az ismerheti, aki már egyszer hasra szállt valahol. Csend. Vége.
Kicsatolom a hevedereket és kimászom a kabinból. Csizmám megcsúszik a szárnyon, ahogy a törzs mellet leugrom a hóba. Most jut el a tudatomig ez az egész kib... helyzet. Lelõttek az ellenséges vonalak mögött. Az enyémek innét 70 kilométerre, a Balatonig minden tele orosz csapatokkal, csaknem térdi ér a hó és egyáltalán nem vagyok sétához öltözve. A nehéz szõrmecsizma a gépben kitûnõ dolog, de nem menetelésre készült. Egyébként sem szeretem az olyan kirándulást, ahol lépten-nyomon géppisztollyal mutogatják az útirányt. Ráadásul nem arra, amerre menni szeretnék.
»Bevetésrõl nem tért vissza« – hányszor írtam le magam is az évek során! Most rólam is megkapják majd odahaza. Az utolsó percek feszültsége – a támadás, a találat, a tûz, a motorleállás, a hasra szállás a ködben – most oldódik bennem. Remegni kezd a térdem. Mindennek ellenére – állapítom meg magamban – szerencsém van. Élek, sértetlen vagyok és eddig senki sem fedezett fel. Talán sikerül megúsznom! Most kell elõnyhöz jutnom! Csak gyorsan el innen! A hasra szállásnál a felcsapódó hó eloltotta a lángokat. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert megúsztam a máglyahalált, de rossz, mert most fel kell gyújtanom a gépet, hogy az ellenség kezére ne jusson. Aki még nem próbálta, nem is tudja, milyen nehéz egy fémrepülõt lángba borítani úgy, ne robbanjon fel a lábam alatt. Rá kellett jönnöm, ezt hiányosan oktatták az iskolában. A rádiót szétroncsolja a beépített patron, de halk durranáson kívül nem történik semmi. Összetépem a térképet, az ejtõernyõ alá rakom és meggyújtom. A vastag papír nehezen fog tüzet, de végül is lángolni kezd. Sietnem kell, nem várom meg amíg az egész gépre átterjed. Szerencsére alig füstöl, különben a ruszkik azonnal tudnák, hol kell kezdeni az embervadászatot. Hál’ istennek, a köd mintha sûrûsödne…
Elindulok. Taposom a havat észak felé, egy kis befagyott patakon át a Balaton irányába. Azt megpróbálni, hogy nyomok nélkül, csak megfagyott jégdarabokra lépve haladjak, reménytelen és hiábavaló. A csizmaszárból a hóba hajítom az azonosító jelzés rakétapatronjait. A gépet már nem látom, eltûnt a dombhát mögött. Robbanást nem hallottam, a tûz valószínûleg kialudt. Egy jó órával késõbb magas fák és néhány ház tûnik fel a ködben. Teljes a csend, még a kutyák ugatását sem lehet hallani. Ez egy tipikus tanya. Elhatározom, hogy megpróbálok civil ruhát szerezni, de meggondolom magam. Balra indulok a patakmeder védelmében, hogy még inkább északra jussak, amíg a köd tart. Láthatólag senki se vett észre. Tovább taposom a havat. Meghempergõzöm benne, hogy messzirõl kevésbé legyek látható. Csak ezek az átkozott nyomok ne lennének! A köd percrõl-percre világosabb lesz. Jobbra, talán négyszáz méterre elõttem újra házakat és fákat látok, arra indulok. Egy csûr mellett, a szalmakazalnál néhányan dolgoznak. Felém fordulnak, ahogy közeledem. – Jó napot kívánok! – mondom, kimerítve ezzel a teljes magyar tudásomat. Egy fiatal férfi magyar katonasapkában, látva a német pilótaruhát, németül szól vissza: – Guten Tag. Mindenki félve néz rám, mintha tartanának tõlem. Igyekszem mosolyogni, de nem segít. A fiatalemberrel megértetem magam, de kérdeznem sem kell, máris mondja: – Itt nincsenek oroszok. Ne félj, elbújtatunk! – Kabátot és nadrágot szerezz! – magyarázom neki. Megérti és egy fészerhez vezet, majd otthagy. Két asszony ennivalót hoz. Kísérõm visszatér és egy munkáskabátot meg egy nadrágot hoz. Mindkettõt felhúzom az egyenruha fölé. Megkapja cserébe a bõr repülõnadrágomat. Egy magas, háromszintes magtárhoz vezetnek. Kapok még egy kis kenyeret és szalonnát, azután elbújtatnak a legfelsõ emeleten, a kukoricaszár-kötegek alá. Még minden csendes.
Röviddel késõbb lódobogást, ordítást hallok. Orosz katonák rohannak be a magtárba. A padlásra is benéznek, de nem fedeznek fel. Újra csend lesz. Órákkal késõbb a fiatal férfi másodmagával feljön hozzám. Elmondják, hogy a környéken elszabadult a pokol, és még jobban el kell rejteniük. A kozákok már elmentek, de a katonaság mindenütt engem keres. Létrát hoznak és felküldenek egészen a tetõ alá. Méteres kukoricahalmok vannak itt. Le kell feküdnöm az egyik mellé és rám lapátolják az egész dombot. Kapok alatta levegõt, hallok is minden szót, amit körülöttem beszélnek. Jól betemetnek, azután lemásznak a létrán, és magukkal is viszik. Végtelen hosszúnak tûnik az idõ, amíg ott fekszem. Kinn, a magtár elõtt hangos beszéd, majd kiabálás hallatszik, orosz parancsok röpködtek. Biztonságban érzem magam a rejtekhelyemen. Hallom a lódobogást, a kiabálást, egy-egy lövést. Most sokkal többen vannak az utánam kutatók, mint az elõzõ alkalommal. Azután hallom, hogy elindulnak felfelé. Rohannak és ordítoznak, rövid sorozatokat lõnek a levegõbe és széjjelhányják a kukoricaszár-kötegeket. A rejtekhelyemhez nem jönnek közel, lemásznak a létrán. Csak egyikük mászkál tovább, ide-oda, azután ennek is vége lett. Egy könnyû szúrást érzek a felsõ combomon és a katona felkiált meglepetésében. Másodszor is szúr és a szurony mellettem fúródik a padlóba. Felállok, felemelem a karomat. Elõttem egy idõsebb orosz katona áll, ósdi, hatalmas puskáján méteres szurony. Bajtársai már egymást taposva másznak felfelé a létrán. Négyen vannak, mind géppisztollyal. Felemelt jobb kezemben még ott a pisztolyom, bal csuklómon a karórám. És most valami katona számára elképzelhetetlen történik. Felfedezõm még kiabál rám és szinte remeg az izgalomtól, a többiek pedig rám vetik magukat és bal karomat csaknem eltörve verekszenek az óráért.
A meglepetés ellenére gyorsan kapcsolok. A pisztolyt a kukorica-halomba ejtettem. Lábbal még meg is tolom egy kicsit hogy eltûnjön, amíg azzal bajlódnak, hogy a fém órapántot kinyissák. Kilépek a civil nadrágból. Segítek a fémpánt kinyitásában és közben kibújok a munkáskabát egyik ujjából is. Amíg a létrához vonszolnak, sikerül megszabadulnom a kabáttól és ott állok teljes uniformisban. Az oroszok örülnek, mint a gyerekek. Nem partizánt találtak, hanem elfogták a német pilótát és még egy karórát is zsákmányoltak.
Hét héttel késõbb egy bajtársammal, a lovagkeresztes Franz-Karl Theyerl századossal együtt sikerült megszöknöm a Szovjetunióba tartó hadifogolyvonatról. A menekülés Románián és Magyarországon át kalandos és sikeres volt. 1945. október 2-án hazaértem...”
1944. február 10-én a német felderítõgépek a szovjetek utánpótlási vonalait és csapatösszevonásait igyekeztek feltérképezni, de a sûrû köd miatt kísérletük többnyire eredménytelen maradt. A német csatarepülõk mozdonyvadászatot tartottak. Az I./SG 10 osztály csatarepülõi ráadásként egy támadást hajtottak végre a dombóvári pályaudvar ellen. A támadás során a szovjet légvédelem eltalálta a 2. század parancsnokának, Hans Gottfried Schulz fõhadnagy 583606 gyártási számú Focke-Wulf Fw-190 F-8-asát, melynek következtében a fõhadnagy kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani Dombóvártól 4–6 km-re északnyugatra, Alsóhetény-puszta közelében.
Schulz fõhadnagy (jelenleg szolgálaton kívüli alezredes) igen érdekfeszítõen írja le utolsó háborús bevetésének és fogságba esésének történetét, melybõl kalandos szökés után tért haza 1945 októberének elsõ napjaiban.
„A 486. bevetésemen, 1945. február 10-én reggel lõttek le. A találatokat a dombóvári pályaudvar felett kaptam, alacsonytámadás közben. A Schlachtgeschwader 10. (10. csatarepülõ ezred) 2. százada, amelynek parancsnoka voltam, Focke-Wulf Fw-190 F-8-asokkal repült és többnyire alacsonytámadó feladatokat kapott. Tótvázsony mellett, a Veszprém–Tapolca országúttól északra, a dombok tövében települtünk.
Elõzõ este tíz órakor kaptuk meg a másnap reggeli bevetési parancsot. A századnak reggel fél hétkor félórás készültséget rendeltek el. Hajnalban kimentünk szállásunkról a repülõtérre. A meleg autóban még ráaludtunk néhány percet. Amennyire a sötétben látni lehetett, pocsék idõnk volt. Jéghideg volt a reggel, szinte földig lógtak a felhõk, és a repülõtér szélén, a csipkebokrok között megült a köd. A harcálláspont dobkályha pirosan izzott és a félig földbe ásott helyiségben nedves földszag keveredett a forró tea illatával. Öt géppel bevetésre késznek jelentettem a századot az ezrednél. A priccs szélén gubbasztottunk, mint a verebek, várva hogy bõrdzsekink elegendõ meleget gyûjtsön össze. Nemsokára megjött a parancs: bevetés. Egy raj megy a déli térségbe, vasúti célok ellen. Magunk között ezt csak „mozdonyvadászatnak” hívtuk. Az idõjárást látva úgy döntöttem, hogy még húzzuk egy kicsit az idõt. Elkezdtünk egy parti „Dopfelkopfot”, de húsz perccel késõbb újabb hívást kaptunk. Most már indulni kellett, nem volt több haladék. Rövid utasítás a fõszerelõnek, egy még rövidebb a pilótáknak – pontosan úgy, ahogy a filmhíradókból már mindenki ismeri. A kis Wachtmann12 lesz a kísérõm, Fiettje Schrötter a „Hármas” és Helmer, aki csak néhány napja érkezett, a „Négyes”. Alig indultunk el a „bárkához”, szerelõm jelenti, hogy gépem, a fekete 2-es hibás. Az olajhõmérõ mûszer nem mûködik. Megbeszéljük, hogy az adónál rövidre zárja a vezetéket. Ott van még a nyomásmérõ, az fontosabb. Egyébként is észreveszem ha melegszik. (Ki hitte volna, hogy hamarosan igazam lesz.) Amint startra gurulunk, keleten már szürkülni kezd. A szerelõk a szárnyakon ülve velünk gurulnak és kézjelekkel segítenek a tájékozódásban – elõre ugyanis semmit sem láttunk – azután leugranak. Néhány másodpercre teljesen befékeztük a kerekeket, egy intés a kabinból – a „Kettes”, „Hármas” és „Négyes” jelzi, hogy készek a felszállásra, azután már száguldunk is, hatalmas hófelhõt kavarva. A négy gép egyszerre rohan végig a felszállómezõn, hogy a kavargó hó ne késleltesse a kötelék felzárkózását. Az emelkedés pillanatában már jön is be a futó, fékszárny 0-ra, gáz vissza. Két-három méteren áthúzunk az osztályparancsnoki bunker felett, és széles bal körrel a Balaton felé fordulunk. Pár perc múlva, messze balra a ködben, a jégtükörtõl körbezárva felsejlik a Tihanyi-félsziget. Fiettje a kísérõ valamivel mögöttem, jobbra repül. Csak idõnként látom, ahogy elõbukkan a felhõfoszlányokból. A partnál lenyomom a gépet. Húsz, harminc méteren száguldunk a túloldal felé. A tó itt több kilométer széles. A rianások úgy futnak szanaszét a jégtáblán, mint szekerektõl kopottra járt utak a mezõn. Gyakorlatozó orosz katonák csoportja veti magát hasra a jégen. Egy pillanatra látom, ahogy a közelebb állók a fák felé rohannak és egymás után ugrálnak egy menedéket nyújtó árok nádcsomói közé. Eldübörgünk a fejük felett. Elérjük a parti fákat és belerepülünk a szakadozott ködfoltokba. A földet már alig látom. Szinte egybefolyik a fehér hómezõ, a szürke erdõcsoportok és a fák csúcsát érõ piszkos ködfoszlányok. Feljebb megyek. A többieket már egyáltalán nem látom. Van ennek valami értelme, vagy jobb ha visszafordulunk?
Mindez alig fut át az agyamon, amikor szempillantás alatt kitisztul a táj. Balra elõttünk mozdonyfüstöt pillantok meg. Ráfordulok. A szerelvény velünk egy irányban halad. Rövid sorozat a munkahengerbe. A gõz magasba csap a kazánból, néhány lövedék oda is jut. Ellenirányból tehervonat közeledik. Ezt Fiettje kapja el. Megvolt. A mozdony úgy fúj, mint egy bálna a tengeren. Végiglövi a kocsikat is, csak úgy röpködnek az oldalfalak deszkái. Két vonattal kevesebb fut a Duna innensõ oldalán! Szûken fordulva gyülekezünk és a vasúttal párhuzamosan Dombóvár irányába indulunk a Kapos völgyében. Talán ott, a két pályaudvaron is akad valami. Egészen alacsonyan repülök, a távírópóznák mellett. Jobbra mögöttem lépcsõben, mintegy százméteres körben a három másik. Dombóvár sûrû párába burkolózik. A Kaposvár felé esõ (dombóvár-alsói) pályaudvaron nagy a mozgás. Felfûtött mozdonyok és rakodás alatt állószerelvények sorakoznak. A völgyben mélyebben repülünk mint a pályatest, alig kell balra helyesbítenünk, hogy tûz alá vehessük a két elöl álló mozdonyt. Minden lövés ül, de a hatást nincs idõ megfigyelni. Kifordulunk jobbra, a másik (a dombóvári) pályaudvar irányába és… és most olyat teszek, amit mindig is tiltottam a hozzám beosztott pilótáknak. A szemem sarkából egy kocsifordítót látok meg a tehervagonok között és visszafordulok egy újabb rácsapásra. Felrántom a gépet és balra leborítok. A rárepülésem ebbõl a szögbõl túl meredek. Amint megnyomom a lõbillentyût, erõs ütést érzek a gépen, és a Focke Wulf megremeg. Egy pillanatra azt gondolom, hogy túl alacsonyra kerültem és elkaptam egy villanyoszlopot, de már látom is a mellettem szikrázó sorozatokat.
Jobbra is, balra is felpiroslik egy-egy háztetõ – tényleg alacsonyan vagyok –, és valami nagyot csattan a motornál. Égett szaggal és kesernyés füsttel telik meg a kabin. Újból eltaláltak. Ez végképp betett. Hát ilyen az, amikor lelövik az embert – fut végig az agyamon. Mi lesz most? Annyi mindent – rosszat és jót – hallottam az oroszokról, de semmi kedvem kipróbálni, vajon ki mondott igazat. Most még levegõben vagyok.
Itt nem kaphatnak el – gondolom – olyan messze kell jutnom a célponttól, amennyire csak lehet. A gép még siklik, de a motor alig húz. A füst nem sûrûsödik, látom amint eltûnnek alattam a városka házai. Lángot sehol sem látok, de az olaj ráfolyt a páncélüvegemre és a gázkar üresen mozog. A »Kommandogerät« mehetett tönkre. A másik három gép sehol sincs. Pokolian figyelnem kell, a pára és a havas táj odalent teljesen összefolyik. Egyre alacsonyabban vagyok. Szinte öntudattalanul felhúzom a kesztyûmet. Egy átvágódás, egy égõ szekér kényelmetlen lehet. Remélhetõleg nem robban fel, amíg ki nem mászom a kabinból. Egy enyhén emelkedõ lejtõ felé siklom, amikor a motor rázni kezd. Most azután le a földre és ki a gépbõl! Lerobbantom a kabintetõt. A jeges szél csap az arcomba. Szinte semmit sem látok, a szemem azonnal telefut könnyel. Elõre hajolok a mûszerfal elé és kesztyûs kezemmel megpróbálom letörölni, de már nincs sok idõm. Kinézek a páncélüveg mellett és apró, élénksárga lángokat pillantok meg a gép bal oldalán. Egyre közelebb jönnek a kabinhoz, ahogy a benzin szétfolyik a lemezborításon. A légcsavar már teljesen üresen forog. Elõttem egy ködfelhõ. Egy szempillantás alatt átrepülök rajta. Egy út jelenik meg árnyékszerûen, kétoldalt a semmiben eltûnõ fasorral, repülési irányomra merõlegesen. Fölötte már nem jutok át, le kell tennem elõtte. Amennyire a ködön, az olajtól fekete páncél-üvegen és lángokon át látni lehet, a terep – a fáktól eltekintve – szabad.
Egy kemény felütõdés, hó és földdarabok repülnek szanaszét. Egyetlen pillanat alatt keresztülcsúszok a fák között. Ösztönösen behunyom a szemem és várom az ütést, ahogy a szárny elkapja valamelyik fatörzset… – de semmi. Kemény csikorgással áll meg a „láda”. Csend van. Ezt a fajta csendet csak az ismerheti, aki már egyszer hasra szállt valahol. Csend. Vége.
Kicsatolom a hevedereket és kimászom a kabinból. Csizmám megcsúszik a szárnyon, ahogy a törzs mellet leugrom a hóba. Most jut el a tudatomig ez az egész kib... helyzet. Lelõttek az ellenséges vonalak mögött. Az enyémek innét 70 kilométerre, a Balatonig minden tele orosz csapatokkal, csaknem térdi ér a hó és egyáltalán nem vagyok sétához öltözve. A nehéz szõrmecsizma a gépben kitûnõ dolog, de nem menetelésre készült. Egyébként sem szeretem az olyan kirándulást, ahol lépten-nyomon géppisztollyal mutogatják az útirányt. Ráadásul nem arra, amerre menni szeretnék.
»Bevetésrõl nem tért vissza« – hányszor írtam le magam is az évek során! Most rólam is megkapják majd odahaza. Az utolsó percek feszültsége – a támadás, a találat, a tûz, a motorleállás, a hasra szállás a ködben – most oldódik bennem. Remegni kezd a térdem. Mindennek ellenére – állapítom meg magamban – szerencsém van. Élek, sértetlen vagyok és eddig senki sem fedezett fel. Talán sikerül megúsznom! Most kell elõnyhöz jutnom! Csak gyorsan el innen! A hasra szállásnál a felcsapódó hó eloltotta a lángokat. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert megúsztam a máglyahalált, de rossz, mert most fel kell gyújtanom a gépet, hogy az ellenség kezére ne jusson. Aki még nem próbálta, nem is tudja, milyen nehéz egy fémrepülõt lángba borítani úgy, ne robbanjon fel a lábam alatt. Rá kellett jönnöm, ezt hiányosan oktatták az iskolában. A rádiót szétroncsolja a beépített patron, de halk durranáson kívül nem történik semmi. Összetépem a térképet, az ejtõernyõ alá rakom és meggyújtom. A vastag papír nehezen fog tüzet, de végül is lángolni kezd. Sietnem kell, nem várom meg amíg az egész gépre átterjed. Szerencsére alig füstöl, különben a ruszkik azonnal tudnák, hol kell kezdeni az embervadászatot. Hál’ istennek, a köd mintha sûrûsödne…
Elindulok. Taposom a havat észak felé, egy kis befagyott patakon át a Balaton irányába. Azt megpróbálni, hogy nyomok nélkül, csak megfagyott jégdarabokra lépve haladjak, reménytelen és hiábavaló. A csizmaszárból a hóba hajítom az azonosító jelzés rakétapatronjait. A gépet már nem látom, eltûnt a dombhát mögött. Robbanást nem hallottam, a tûz valószínûleg kialudt. Egy jó órával késõbb magas fák és néhány ház tûnik fel a ködben. Teljes a csend, még a kutyák ugatását sem lehet hallani. Ez egy tipikus tanya. Elhatározom, hogy megpróbálok civil ruhát szerezni, de meggondolom magam. Balra indulok a patakmeder védelmében, hogy még inkább északra jussak, amíg a köd tart. Láthatólag senki se vett észre. Tovább taposom a havat. Meghempergõzöm benne, hogy messzirõl kevésbé legyek látható. Csak ezek az átkozott nyomok ne lennének! A köd percrõl-percre világosabb lesz. Jobbra, talán négyszáz méterre elõttem újra házakat és fákat látok, arra indulok. Egy csûr mellett, a szalmakazalnál néhányan dolgoznak. Felém fordulnak, ahogy közeledem. – Jó napot kívánok! – mondom, kimerítve ezzel a teljes magyar tudásomat. Egy fiatal férfi magyar katonasapkában, látva a német pilótaruhát, németül szól vissza: – Guten Tag. Mindenki félve néz rám, mintha tartanának tõlem. Igyekszem mosolyogni, de nem segít. A fiatalemberrel megértetem magam, de kérdeznem sem kell, máris mondja: – Itt nincsenek oroszok. Ne félj, elbújtatunk! – Kabátot és nadrágot szerezz! – magyarázom neki. Megérti és egy fészerhez vezet, majd otthagy. Két asszony ennivalót hoz. Kísérõm visszatér és egy munkáskabátot meg egy nadrágot hoz. Mindkettõt felhúzom az egyenruha fölé. Megkapja cserébe a bõr repülõnadrágomat. Egy magas, háromszintes magtárhoz vezetnek. Kapok még egy kis kenyeret és szalonnát, azután elbújtatnak a legfelsõ emeleten, a kukoricaszár-kötegek alá. Még minden csendes.
Röviddel késõbb lódobogást, ordítást hallok. Orosz katonák rohannak be a magtárba. A padlásra is benéznek, de nem fedeznek fel. Újra csend lesz. Órákkal késõbb a fiatal férfi másodmagával feljön hozzám. Elmondják, hogy a környéken elszabadult a pokol, és még jobban el kell rejteniük. A kozákok már elmentek, de a katonaság mindenütt engem keres. Létrát hoznak és felküldenek egészen a tetõ alá. Méteres kukoricahalmok vannak itt. Le kell feküdnöm az egyik mellé és rám lapátolják az egész dombot. Kapok alatta levegõt, hallok is minden szót, amit körülöttem beszélnek. Jól betemetnek, azután lemásznak a létrán, és magukkal is viszik. Végtelen hosszúnak tûnik az idõ, amíg ott fekszem. Kinn, a magtár elõtt hangos beszéd, majd kiabálás hallatszik, orosz parancsok röpködtek. Biztonságban érzem magam a rejtekhelyemen. Hallom a lódobogást, a kiabálást, egy-egy lövést. Most sokkal többen vannak az utánam kutatók, mint az elõzõ alkalommal. Azután hallom, hogy elindulnak felfelé. Rohannak és ordítoznak, rövid sorozatokat lõnek a levegõbe és széjjelhányják a kukoricaszár-kötegeket. A rejtekhelyemhez nem jönnek közel, lemásznak a létrán. Csak egyikük mászkál tovább, ide-oda, azután ennek is vége lett. Egy könnyû szúrást érzek a felsõ combomon és a katona felkiált meglepetésében. Másodszor is szúr és a szurony mellettem fúródik a padlóba. Felállok, felemelem a karomat. Elõttem egy idõsebb orosz katona áll, ósdi, hatalmas puskáján méteres szurony. Bajtársai már egymást taposva másznak felfelé a létrán. Négyen vannak, mind géppisztollyal. Felemelt jobb kezemben még ott a pisztolyom, bal csuklómon a karórám. És most valami katona számára elképzelhetetlen történik. Felfedezõm még kiabál rám és szinte remeg az izgalomtól, a többiek pedig rám vetik magukat és bal karomat csaknem eltörve verekszenek az óráért.
A meglepetés ellenére gyorsan kapcsolok. A pisztolyt a kukorica-halomba ejtettem. Lábbal még meg is tolom egy kicsit hogy eltûnjön, amíg azzal bajlódnak, hogy a fém órapántot kinyissák. Kilépek a civil nadrágból. Segítek a fémpánt kinyitásában és közben kibújok a munkáskabát egyik ujjából is. Amíg a létrához vonszolnak, sikerül megszabadulnom a kabáttól és ott állok teljes uniformisban. Az oroszok örülnek, mint a gyerekek. Nem partizánt találtak, hanem elfogták a német pilótát és még egy karórát is zsákmányoltak.
Hét héttel késõbb egy bajtársammal, a lovagkeresztes Franz-Karl Theyerl századossal együtt sikerült megszöknöm a Szovjetunióba tartó hadifogolyvonatról. A menekülés Románián és Magyarországon át kalandos és sikeres volt. 1945. október 2-án hazaértem...”
#70663
#70662
Most már jöhet akkor a Gotterdamerung mod is 😄
#70660
Ez gagyi. :-)
\" Captives nullos capere \" "Más nyelvet beszélsz,más nyelven írsz, De magyarul álmodsz,magyrul sírsz."
#70659
Persze. Kergeti a nácikat a Holdon á la Iron Sky... <#idiota>
\"Fuck Hollywood. Fuck CGI. Fuck 3D Cinema. Fuck Special Effects. Fuck AVATAR. I want Clint Eastwood, Sergio Leone and Ennio Morricone! Damn it!\" -Ismeretlen török srác a Youtube-ról
#70658
\" Captives nullos capere \" "Más nyelvet beszélsz,más nyelven írsz, De magyarul álmodsz,magyrul sírsz."
#70657
\" Captives nullos capere \" "Más nyelvet beszélsz,más nyelven írsz, De magyarul álmodsz,magyrul sírsz."
#70656
Ez a Holdon van?
\" Captives nullos capere \" "Más nyelvet beszélsz,más nyelven írsz, De magyarul álmodsz,magyrul sírsz."
#70655
Igen,guruláskor kell is,mert a repülõtereken sok akadály van,lassan ideje lesz szereznem egy TR-t is.
#70654
Jópofa dolog mint a BOS-ban, hogy ki lehet hajolni a fülkébõl.
#70653
Ó😊 Szvsz nincs semmi negatív 😊 Realitások😊 inkább így nevezném.
Bár szurkolok,hogy minden legyen happy de erõs kétségeim vannak sajna.
Ahogy olvasom nálatok miket írnak a srácok a BOS ról,vagy amiket a CLOD ban én tapasztaltam,nem igazán adnak okot a bizakodásra.
De ne legyen igazam!
Bár szurkolok,hogy minden legyen happy de erõs kétségeim vannak sajna.
Ahogy olvasom nálatok miket írnak a srácok a BOS ról,vagy amiket a CLOD ban én tapasztaltam,nem igazán adnak okot a bizakodásra.
De ne legyen igazam!
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70652
Mi ez a negatív hangulat? Anno a CloD másfél évig konkrétan játszhatatlan volt, mégis lelkesedtetek érte.
#70651
Az A2A csinált csinált egy pónit cfs3-hoz is,így néz ki,ha érdekel valakit:
#70650
Hagyjanak már békén! Jönnek mindenféle effektekkel. Nekem, aki lebutított grafikán játszik. :-) Kezdem azt hinni, hogy végleg elgurult a gyógyszerük...
#70649
Elolvasván tudod mi jutott eszembe?
Ha a szart elég sokáig és elhivatottan paskoljuk ,elõbb utóbb fos lesz belõle.
Az a baj,hogy hiába az elhivatottság ,és még a szakértelem is de a lényegbe nem tudnak belenyúlni.
Ha a szart elég sokáig és elhivatottan paskoljuk ,elõbb utóbb fos lesz belõle.
Az a baj,hogy hiába az elhivatottság ,és még a szakértelem is de a lényegbe nem tudnak belenyúlni.
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70647
A tajtékpipáknak van szép tokjuk .Na ott vannak gyönyörû darabok.
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70646
Nagyszüleimnek volt pipagyûjteményük,volt pipa,hogy a szárába róka volt faragva,de teljes kis szobor volt,nem csak dombormû.Meg volt igen hosszú szárú csõszpipájuk,ami cserépbõl volt és fémkupak is volt rajta.Néhány pipának még bõrtokja is volt.
#70645
Készítettem egy Churchwarden pipát (egyházközségi elöljáró, presbiter)
de nálunk csak csibuknak híják😊 mint azt már Leon asszem említette.
Ez volt az elsõ pipám,és megrepedt a szárán a csap ,oszt tajkoltam.
Gyerekek ez remek . Üldögélek ölemben a feje,nem is kell tartanom ,oszt révedek a nagy büdös semmibe.
de nálunk csak csibuknak híják😊 mint azt már Leon asszem említette.
Ez volt az elsõ pipám,és megrepedt a szárán a csap ,oszt tajkoltam.
Gyerekek ez remek . Üldögélek ölemben a feje,nem is kell tartanom ,oszt révedek a nagy büdös semmibe.
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70644
Köszi magam se tudtam volna szebbet 😊
#70643
Bármikor küldtem eddig velük pontosak voltak,gondolom ez az újévi elsõ pár napjuk kicsit necces. Tegnapra nem is vállalták ,hogy jönnek.
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70642
okés! 😊
Sejtettem, hogy csesztek még érte menni... engem meg majd korán reggel felver az ágyból aztán majd délutánra ideér vele, látom elõre <#lookaround>
Sejtettem, hogy csesztek még érte menni... engem meg majd korán reggel felver az ágyból aztán majd délutánra ideér vele, látom elõre <#lookaround>
#70641
Nincs mit pogikám.
Rohadt futárt várom már reggel óta,most hívtam õket,hogy nekem is lenne azért dolgom,hogyrohadnának meg. Állítólag 10 perc ,úgy hogy Hecker koma ,hívlak ha elvitték😊
Rohadt futárt várom már reggel óta,most hívtam õket,hogy nekem is lenne azért dolgom,hogyrohadnának meg. Állítólag 10 perc ,úgy hogy Hecker koma ,hívlak ha elvitték😊
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70640
Na, kicsit ráállítottam és jó lett, 😊 úgy hogy köszönöm szépen még egyszer Laca.
#70639
Nem.😊 Ott van a neten ,annó én is onnan néztem meg.Most elõ nem bányászom,rajzolni meg had ne😊
De asszem 10 ohm os ellenállás kell ,sorba van kötve a három led és az ellenállást az elsõ elé kell berakni.
Nem ég le a gép😊)Lévén csak energiát szedünk le róla ,csak a piros és a fekete szál van használva. De én szeretem ha függetlenek ezen dolgok az alaplapomtól😊 Biztos ami ziher.
De mint mondtam használtam úgy is sokat még régebben.
Na jó rendes vagyok😊
<#eplus2>
De asszem 10 ohm os ellenállás kell ,sorba van kötve a három led és az ellenállást az elsõ elé kell berakni.
Nem ég le a gép😊)Lévén csak energiát szedünk le róla ,csak a piros és a fekete szál van használva. De én szeretem ha függetlenek ezen dolgok az alaplapomtól😊 Biztos ami ziher.
De mint mondtam használtam úgy is sokat még régebben.
Na jó rendes vagyok😊
<#eplus2>
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70638
Tudsz egy kapcsolási rajzot küldeni arról , hogy mekkora ellenállás és milyen bekötés kell az USB csatlakozóra, hogy ne égjen le a gép a rossz kötés miatt ?
#70637
No én nem leszek köztük😊
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70636
#70635
Igen pls 😊
#70634
Küldjem a címem?
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70633
Te egy úr vagy! <#integet2> jelentkezem, ha lehet.
#70632
No urak. Kész van egy ledes cucc. Kinek köll elõször.
A többi is folyamatban van hétfõre azok is kész lesznek.
A többi is folyamatban van hétfõre azok is kész lesznek.
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.
#70631
<#integet2>
#70630
Az oktatóról a saját oktatóm jutott eszembe,(nem rally,csak sima B kategória) pont ilyen stílusban nyomta,csak kevesebbet bazdmegolt.Mi az,hogy vége van egy gyorsasági versenynek? Olyan nincs! 😄
#70629
Egy kis off, de nem bánjátok meg <#taps>
A jó pilóta egyik szemével céloz, a másikkal a 6 óráját nézi. Ha az ellenségeid lőtávolban vannak, akkor te is. Gut,Besser,Messer. Magyarán, a Messer messze a legszebb
#70628
Már mint ott a magtárszerû épület a háttérben, nagy platz elõtte, virtuális pilótákból nincs hiány...
#70627
Szóval, egy ilyen jó kis tanyát akarsz csinálni ?
#70626
Mit picsogsz? Ugyanaz a konszern...
\"Fuck Hollywood. Fuck CGI. Fuck 3D Cinema. Fuck Special Effects. Fuck AVATAR. I want Clint Eastwood, Sergio Leone and Ennio Morricone! Damn it!\" -Ismeretlen török srác a Youtube-ról
#70625
Ha mûködik majd a képfeltöltés, akkor megmutatom. Gondolom mindenki most tölti fel a net-re a képeit, azért nem megy a képkezelõ.
#70624
Gyanús vagy nekem !
Csak nem ilyet akarsz csinálni ?
Csak nem ilyet akarsz csinálni ?
#70623
Látnád belülrõl!
Mellette folyik egy patak,kis duzzasztóval,van ott egy kis épület,szerintem valamit hajtottak a vízzel.
Mellette folyik egy patak,kis duzzasztóval,van ott egy kis épület,szerintem valamit hajtottak a vízzel.
Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba.