Durva buli: leitták a tartósított szervekről az alkoholt
Sun, 2011/01/02 - 16:58


A Vörös Hadsereg és a civilek találkozásáról a személyes visszaemlékezések épp olyan fontosak, mint a történészi munkák, mert egyre kevesebben élnek már közöttünk, akik még el tudnák mondani mi, hogyan történt akkor.

Közülük egy orvost, aki még viszonylag ép bőrrel megúszta a kalandot, annak idején a háború sodort megyénkbe. Az ő emlékeit szedtük most csokorba.

Amikor az oroszok megközelítették a lakhelyét, régi kártyapartnerével, a helyi uradalom gazdatisztjével a távozás mellett döntöttek. A gazdatiszt a Prónay-különítmény egykori katonájaként jobbnak látta elkerülni a várható bonyodalmakat, őt pedig az előző háborúban Szibériát járt bátyjának élményei intették óvatosságra. Egy honvédségi teherautóra rakták a helyi kórház amerikai tulajdonú felszerelését, meg az uradalom műkincseit és Pestnek vették az irányt, ahol elváltak útjaik. Elszámoltak a rakományukkal, barátja tovább indult nyugat felé, ő pedig Bárczy főpolgármester felhívására orvosi szolgálatra jelentkezett.

Az 1944 decemberében bezáruló ostromgyűrű már az egyik budai kórházban érte. Itt élte át a székesfőváros hét hétig tartó ostromát, ahol a város elestéig végig szenvedő részese volt Budapest kíméletlen lövetésének és bombázásának. Élő oroszt már csak a kapitulációt követően látott. A főváros polgárai, ha igazak a visszaemlékezések, először szinte humoros módon kerültek személyes kapcsolatba a Vörös Hadsereggel. A városban majdnem végig működtek a közszolgáltatások, így eshetett meg az a fura történet, hogy a Fogaskerekű végállomásán leszálló gyanútlan utasok szaladtak bele egy túlzottan messze jutott orosz járőrbe. A kölcsönös meglepetés után hamarosan mindenki ment útjára, a civilek reszkető inakkal, a szovjet harcosok pedig a hirtelenjében összeszedett órákkal és egyéb értékekkel zsebükben, érzékeltetve a nem túl távoli jövőt.

Mialatt az egyre erősödő bombázás és ágyúzás romtengerré változtatta a várost, a kórház személyzete szűkös eszközeivel megállás nélkül igyekezett ellátni a tömegével érkező sebesült katonákat és civileket. Ugyanis sem, a bomba sem a gránát nem tett különbséget köztük, igaz az utánuk érkező gyalogság sem mindig. Igaz, néha itt is történtek csodák. Az egyik ház falába csapódó akna keresztülszállt a szobán, az ott alvó kisgyerekeknek haja szála sem görbült, majd a szemközti falat kiütve a túlfélen robbant, csupán némi ijedelmet hagyva maga után.

Azt hamar megtanulták, hogy ha hallják az érkező bomba fütyülését, akkor nincs igazán gond, távolabb ér majd földet a pusztító küldemény. Akkor volt baj, ha pont feléjük tartott az áldás, mert olyan csendben jött, hogy megijedni sem tudtak. Élete egyik legnyomasztóbb élményét is egy ilyen találat okozta. A keze alatt szolgált öt fiatal és életvidám ápolónő, akik a lelküket is kitették a sebesültekért. Amikor egy hosszabb légiriadó alatt éppen lent voltak az óvóhelyen egyiküknek esszébe jutott, hogy a konyhán ott áll kondérokban a kész bableves, amivel a várakozás ideje alatt meg tudnák etetni a pincébe húzódott éhes embereket. Legott elindultak érte, s a lent maradók ezután már csak egy tompa dörejt hallottak. Amint az orvos fölrohant a felszínre, ott találta az udvaron mind az ötöt holtan. A szomszéd udvarra esett bomba légnyomása végzett velük. Örökké elkísérte álmaiban az az öt fiatal, mozdulatlanná merevedett arc. Ha a halál esetében egyáltalán lehet szerencséről beszélni, talán nekik annyi volt, hogy nem szenvedtek. Mert a városban szolgáló német ápolónők közül az ostrom után élő embert nem lehetett találni, csak néhány meggyalázott holttest adott hírt róluk.

A Vörös Hadsereg bevonulását is a műtőben érte meg, ahonnan rövid úton kirakták őket. A saját katonáikat ellátó szovjet sebészek léptek a helyükre, kiknek működését sokáig figyelemmel kísérhette a műtővel szemben levő szobájából. Rendszeresen az ablakon dobálták ki az udvarra a levágott testrészeket, idővel megszokta, hogy hol egy kar, hol egy láb szeli át a levegőt. Mentségükre legyen mondva, fej nem volt közöttük. Később aztán orvosként sikerült kapcsolatba kerülni a messziről jött kollégákkal, akik általában kiváló szakemberek voltak, csak a kezelési módszereik tértek el néha a nálunk megszokottól. Például saját bevallásuk szerint volt, hogy géppisztollyal is kezelték a hadseregükben tomboló nemi betegségeket. Ettől függetlenül nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy bőr és nemi szakorvos, azonnal bevonták a munkába, sőt szép pecsétes papírt is kapott arról, hogy a Vörös Hadseregnek szolgálatot teljesítő orvosként védelmet biztosítanak számára. Ez a kétnyelvű bumázska nagyon jó szolgálatot tett a továbbiakban, ugyanis az orosz járőrök tömegével fogdosták össze az embereket a rommá lőtt főváros utcáin. A férfiakat vagy közmunkára vitték, ahonnan több-kevesebb szerencsével még haza lehetett kerülni, vagy hadifogolyként nyelték el őket a lágerek. Sztálinnak csak úgy tudták megmagyarázni Budapest elhúzódó ostromát, hogy jóval nagyobb létszámú védőt hazudtak a valóságosnál, amihez több hadifogoly is járt, mint amennyi volt. Így aztán ment kifelé postás, rendőr, vasutas, s ha az egyenruhások elfogytak, akkor válogatás nélkül civileket is hozzácsaptak a transzportokhoz. A nőkről nem beszélve, akiknél a „kicsi robot”, meg a „krumplipuc” általában egészen mást jelentett.

Ha túlélte a szerencsétlen, akkor is mélyen hallgatott róla. Az elhurcolást a zsebében őrzött papírral ugyan elkerülte az orvos, sőt ennek védelmében el tudta látni a civil rászorulókat is, de a kirablást végül csak nem úszta meg. Egy esti járőr szabadította meg minden személyes tárgyától, olyan alapos kutatással, hogy még a családi ékszereit is megemelték, nincs-e alájuk rejtve valami. Az oroszok ugyanis mindent összeszedtek, ami fogható volt, gyakran még azt is, ami nem. Nem sokan tudják, de a

Parlament egyik jókora bronzoroszlánja is csak háború utáni másolat, mert az eredeti még most is szovjet fogságban van. Másnap aztán panaszra ment az orosz nacsalnyikhoz, aki a helyszín és az időpont tisztázása után két nap múlva újra hívatta. Előtte ott sorakozott az asztalon mindene, kivéve a gyűrűjét, ami valószínűleg a jutalék szerepét tölthette be az intézkedés során. Miután sűrű köszönetek közepette elpakolt, a járőr felőli tudakozódására csak egy kézlegyintéssel kísért kurta választ kapott: Szibir!

Egyik kollégája még talán nála is furább módon járt. Túl jónak látszó kabátját segítette le róla egy katona, agyonhasznált köpenyét hagyva cserébe, s a meglepetés akkor jött, amikor az üzlet végén a kárvallott fázósan bedugta a kezét a köpeny zsebébe, ami tele volt aranyórával. A Vörös Hadsereg érdeklődése a számukra ritka tárgyak, különösen az órák iránt néha fura helyzetet szült, megmozgatva az elpusztíthatatlan pesti humort is. Közismert volt a rajta sorakozó órákon a kabátujjat hónaljig húzó mozdulattal időt néző orosz katona, de számos más viccet is elengedtek a rovásukra. Az egyik szerint Iván bevitt egy faliórát az óráshoz, hogy csináljon belőle két zsebórát, a maradék az övé, a másik meg nem tudta, hogy a szerkezetet órát néha fel is kell húzni. Amikor megállt vitte a legközelebbi óráshoz, s ő persze kinyitotta a hátulját. Ekkor kiesett belőle egy döglött légy, amiről a katona rögtön megállapította a baj okát: „masiniszta kaput!”

Hasonló élénk érdeklődést tanúsítottak az alkohol iránt is, mindent felkutattak érte. A feltört pincék, raktárak pillanatok alatt megváltak megmaradt készleteiktől, de habozás nélkül leitták a szeszt az iskolai szertárak döglött kígyóiról, békáiról, vagy a kórházak spirituszban eltett érdekesebb eseteiről is.

A szovjet hadsereg nemi betegeinek istápolása is szült fura helyzetet az orvos számára. Pácienseitől honoráriumként élelmet kért, s mivel kórházi szobájában nem akart semmit őrizni megadta a városban lakó édesanyja címét, hogy oda vigyék a neki szánt adományokat. Ő maga néhány hét múlva jutott csak haza, ahol nem mindennapi látvány fogadta. A mamát rendkívül bosszús arccal az előszobában találta egy széken ülve, s amint belépett az ajtón azonnal panaszáradat zúdult rá: „Kisfiam! Ha van valami kapcsolatod az oroszokkal, mondd meg nekik, hogy ne egy szegény özvegyasszony kis lakását használják raktárnak, mert már be sem tudok lépni a szobába!” Ahol ekkorra a mennyezetig állt zsákokban a betegei által odahordott élelem.

Idővel aztán úgy döntött, hogy hazatér eredeti szolgálati helyére, ahol több meglepetés várta. Azon túl, hogy közben a lakását tisztára pucolták az oroszok nyomán csak honi kozákoknak nevezett helybéli fosztogatók, más kellemetlenségei is támadtak. Állásvesztésre ítélték és lakhelyéről is kiebrudalták, azzal az indokkal, hogy megfosztotta a Vörös Hadsereget az őt jogosan megillető hadizsákmánytól. Így értelmezték azt, hogy amerikai, vagyis az oroszokkal szövetséges állam tulajdonában levő műszereket elvitte és visszaszolgáltatta a gazdájának. Így került munkát keresve megyénkbe, ahol hátralévő életét leélte.

Budapesti emlékei még egyszer köszöntek vissza életében, a forradalom idején. A bevonuló orosz tankok egyik parancsnoka üdvözölte őt túláradó jókedvvel, felismerve benne azt az orvost, aki annak idején megszabadította kínzó nemi betegségétől. Alig tudta elhárítani a túláradó, de nem különösebben megtisztelő barátságot magától.

sir Douglas Robert Bader

a RAF mülábú pilótája
(1910-1982)

Részben Dantes felvetésére, de nagy részben egy „megszállott” repülő előtti tisztelgésül irom ezt a hsz-t. Douglas Bader műlábakkal repülve szerzett 22 légigyőzelmet, pedig számára a háború már 1941-ben "véget is ért".
Douglas Bader 1910. februárjában született. Mérnök édesapja beosztása miatt a család néhány évig Indiában élt. Bader már gyerekként kapcsolatba került a repüléssel Hazel nagynénjének férje, az I. VH-s pilóta Cyril Burge révén. Meghatározó élmény volt számára, amikor 1924. nyarát Cranwellben töltötte, a repülő kadétokkal együtt.
Amikor Bader elvégezte az oxfordi St. Edward’s Schoolt, Cyril Burge segitségével, aki közben sir Trenchard légimarshall adjutánsa lett, felvételizett a repülőtiszti akadémiára. A felvételi vizsga első hat helyezettje ingyen tanulhatott, Bader ötödik lett.
1930. nyarán hadnagyi rangban a Kenley-ben állomásozó 23. századhoz került. A század műrepülő rajának sztárja lett, a Times hosszú cikkben méltatta a london-hendoni légiparádén bemutatott gyakorlatukat.
A következő évben a nehezebb, lomhábban reagáló Bristol Bulldog gépekkel fegyverezték át a századot. 1931. december 14-én társai ugratása és egy pilóta éles, sértő megjegyzése miatt Bader földközeli műrepülésbe kezdett gépével és lezuhant. Jobb lábát térd felett, a balt térd alatt amputálni kellett.
Nem repülhetett tovább, földi beosztásba került. Aztán a Sunday Paper bulvárlap rosszindulatú cikke miatt 1933. áprilisában nyugdijazták. Az Asiatic Petroleum Társaságnál (későbbi Shell) dolgozott. Feleségül vette Thelma Edwards-ot, akivel élete végéig példaszerű házasságban élt.
Amikor 1939. szeptemberében kitört a háború, Bader egy bulldog szivósságával ostromolta a Légügyi Minisztériumot, hogy ismét repülhessen. Végül elérte a célját, A1B „repülésre alkalmas” minősitést kapott és főhadnagyi rangban bevonulhatott a duxfordi 19. századhoz.
Első harci bevetéseik során Bader és százada konvojokat biztositottak. Első légigyőzelmét Bader Dünkirchen felett aratta, 1940. június 1-én lelőtt egy Messerschmitt 109-est.
Június végén Badert őrnagyi rangban a 242. század vezetésével bizták meg. Az egység 18 db. Leharcolt Hurricane-nel volt felszerelve, moráljuk igen gyenge volt, nem sokkal korábban vonták ki őket Dünkirchenből. Bader a század gondjainak enyhitése végett személyesen kereste fel sir Hugh Dowding repülő-főmarshallt.
A 242. század hamarosan talpra állt. Hamarosan 67 német gépet lőttek le, hat pilótájukat veszitve el a harcok során. Bader tiz ellenséges gép lelövésével vezette a század statisztikáját. Beosztottai, akik eleinte nagyon nem szerették láb nélküli parancsnokukat, ekkora már superman-nek tekintették és „akár ezer Messer ellen is követték volna a harcban”!
1941. márciusában alezredesi rangot kapott és a tangemerei légibázisra helyezték, osztályparancsnoknak. Egyetlen év alatt lett hadnagyból alezredes! Kidolgozta a „Big Wing” teóriáját, nagy számú gépel támadva egyidejüleg a német repülőket.
Spitfire-je oldalára ekkor festették fel a szokványos lajstrom jele helyett nevének kezdőbetűit, a „DB”-t. Bader 1941. június 21. és július 23. között 11 Messerschmitt 109-est lőtt le. 22-re növelve légi győzelmei számát.
Aztán 1941. augusztus 9-ém, bombázók kisérése közben Frabciaország felett összeütközött egy váratlanul felbukkanó Messerschmittel. A Spitfire hátsó része szinte teljesen megsemmisült, Bader jobb műlába beszorult és oda is veszett a géppel együtt. Az ejtőernyővel menekülő Bader a st. Omeri hadikórházból Adolf Galland osztályához került. Elvesitett műlába helyett rádión kértek neki újat „vendéglátói”. A küldeményt egy Blenheim bombázóról le is dobták ejtőernyővel.
Adolf Galland személyesen mutatta meg „vendégének” a Messerschmittet, amelybe Bader be is ülhetett, de természetesen csak a földön.
Badert hamarosan átszállitották egy hadifogolytáborba. Többször is szökést kisérelt meg, de mindannyiszor elfogták. Csak 1945. márciusában szabadult, amikor az amerikaiak felszabaditották a tábort.
Az angliai légicsata ötödik évfordulóján, 1945. szeptember 15-én már Bader vezette háromszáz gép élén a győzelmi repülést London felett.
1946-ban magas háborús kitüntetésekkel megvált a RAF-tól és a Shell Társaság egyik igazgatója lett. 1976-ban lovagi cimet kapott a rokkantakért és főleg a mozgáskorlátozott gyermekekért végzett munkája elismeréséül.
1982-ben hunyt el szivroham következtében. sir Douglas Robert Bader

a RAF mülábú pilótája
(1910-1982)

Részben Dantes felvetésére, de nagy részben egy „megszállott” repülő előtti tisztelgésül irom ezt a hsz-t. Douglas Bader műlábakkal repülve szerzett 22 légigyőzelmet, pedig számára a háború már 1941-ben "véget is ért".
Douglas Bader 1910. februárjában született. Mérnök édesapja beosztása miatt a család néhány évig Indiában élt. Bader már gyerekként kapcsolatba került a repüléssel Hazel nagynénjének férje, az I. VH-s pilóta Cyril Burge révén. Meghatározó élmény volt számára, amikor 1924. nyarát Cranwellben töltötte, a repülő kadétokkal együtt.
Amikor Bader elvégezte az oxfordi St. Edward’s Schoolt, Cyril Burge segitségével, aki közben sir Trenchard légimarshall adjutánsa lett, felvételizett a repülőtiszti akadémiára. A felvételi vizsga első hat helyezettje ingyen tanulhatott, Bader ötödik lett.
1930. nyarán hadnagyi rangban a Kenley-ben állomásozó 23. századhoz került. A század műrepülő rajának sztárja lett, a Times hosszú cikkben méltatta a london-hendoni légiparádén bemutatott gyakorlatukat.
A következő évben a nehezebb, lomhábban reagáló Bristol Bulldog gépekkel fegyverezték át a századot. 1931. december 14-én társai ugratása és egy pilóta éles, sértő megjegyzése miatt Bader földközeli műrepülésbe kezdett gépével és lezuhant. Jobb lábát térd felett, a balt térd alatt amputálni kellett.
Nem repülhetett tovább, földi beosztásba került. Aztán a Sunday Paper bulvárlap rosszindulatú cikke miatt 1933. áprilisában nyugdijazták. Az Asiatic Petroleum Társaságnál (későbbi Shell) dolgozott. Feleségül vette Thelma Edwards-ot, akivel élete végéig példaszerű házasságban élt.
Amikor 1939. szeptemberében kitört a háború, Bader egy bulldog szivósságával ostromolta a Légügyi Minisztériumot, hogy ismét repülhessen. Végül elérte a célját, A1B „repülésre alkalmas” minősitést kapott és főhadnagyi rangban bevonulhatott a duxfordi 19. századhoz.
Első harci bevetéseik során Bader és százada konvojokat biztositottak. Első légigyőzelmét Bader Dünkirchen felett aratta, 1940. június 1-én lelőtt egy Messerschmitt 109-est.
Június végén Badert őrnagyi rangban a 242. század vezetésével bizták meg. Az egység 18 db. Leharcolt Hurricane-nel volt felszerelve, moráljuk igen gyenge volt, nem sokkal korábban vonták ki őket Dünkirchenből. Bader a század gondjainak enyhitése végett személyesen kereste fel sir Hugh Dowding repülő-főmarshallt.
A 242. század hamarosan talpra állt. Hamarosan 67 német gépet lőttek le, hat pilótájukat veszitve el a harcok során. Bader tiz ellenséges gép lelövésével vezette a század statisztikáját. Beosztottai, akik eleinte nagyon nem szerették láb nélküli parancsnokukat, ekkora már superman-nek tekintették és „akár ezer Messer ellen is követték volna a harcban”!
1941. márciusában alezredesi rangot kapott és a tangemerei légibázisra helyezték, osztályparancsnoknak. Egyetlen év alatt lett hadnagyból alezredes! Kidolgozta a „Big Wing” teóriáját, nagy számú gépel támadva egyidejüleg a német repülőket.
Spitfire-je oldalára ekkor festették fel a szokványos lajstrom jele helyett nevének kezdőbetűit, a „DB”-t. Bader 1941. június 21. és július 23. között 11 Messerschmitt 109-est lőtt le. 22-re növelve légi győzelmei számát.
Aztán 1941. augusztus 9-ém, bombázók kisérése közben Frabciaország felett összeütközött egy váratlanul felbukkanó Messerschmittel. A Spitfire hátsó része szinte teljesen megsemmisült, Bader jobb műlába beszorult és oda is veszett a géppel együtt. Az ejtőernyővel menekülő Bader a st. Omeri hadikórházból Adolf Galland osztályához került. Elvesitett műlába helyett rádión kértek neki újat „vendéglátói”. A küldeményt egy Blenheim bombázóról le is dobták ejtőernyővel.
Adolf Galland személyesen mutatta meg „vendégének” a Messerschmittet, amelybe Bader be is ülhetett, de természetesen csak a földön.
Badert hamarosan átszállitották egy hadifogolytáborba. Többször is szökést kisérelt meg, de mindannyiszor elfogták. Csak 1945. márciusában szabadult, amikor az amerikaiak felszabaditották a tábort.
Az angliai légicsata ötödik évfordulóján, 1945. szeptember 15-én már Bader vezette háromszáz gép élén a győzelmi repülést London felett.
1946-ban magas háborús kitüntetésekkel megvált a RAF-tól és a Shell Társaság egyik igazgatója lett. 1976-ban lovagi cimet kapott a rokkantakért és főleg a mozgáskorlátozott gyermekekért végzett munkája elismeréséül.
1982-ben hunyt el szivroham következtében.

Alexandr Ivanovics Pokriskin

(1913-1985.)

59 ellenséges repülőgép lelövésével Pokriskin, a II. VH. második legeredeményesebb orosz pilótája volt. Egy szibériai faluban született. Korán megszerette a repülést, a hires orosz pilóta, Cskalov volt a példaképe. Pokriskin 1932-ben belépett a hadseregbe, csalódottan vette tudomásul, hogy csak repülőgép-szerelőnek vették fel. Leningrádban elvégezte a repülőgépmotor és sárkányszerelő mechanikusokat képző iskolát. Ezután Krasznodarba helyezték, ahol elismerték, mint jó képességű szerelő-technikust.
Repülési vágyától hajtva egyik kérvényt a másik után adta be, de csak 1938. végén helyezték át a kacsinszki vadászkiképző iskolára. Itt I15ös, I-153-as és I-16 Rata tipusokkal repült.
1939. őszén kiképzett vadászpilótaként a 16. sz. vadászezredhez vezényelték, Viktor Petrovics Ivanon őrnagy parancsnoksága alá. Innen 1941. májusában rajparancsnoki tanfolyamra küldték. Ezután a moldvai Belci repülőterén századparancsnok helyettesi beosztást kapott. Szinte egyszerre érkezett új állomáshelyére a viszonylag modernnek nevezhető míg-3-asok első, még ládákba csomagolt példányaival.
1941. június 22. – a német támadás kezdete utána a hátra települő 16-osok a míg-3-asokkal adtak készültséget a mojoki repülőtérem. Bombázók elleni riasztás után Pokriskin lelőtte az egyik bombázót, és csak ezután vette észre, hogy számukra ismeretlen, SZU-2-es orosz gépek kötelékét támadták! Pokriskin átrepült támadó társai előtt. Billegtetett és rövid sorozatokat lőtt, hogy megállitsa a támadást. Igy csak egyetlen gépet veszitett a bombázó kötelék.
A háború harmadik napján azután lehetősége adódik az első igazi légi győzelemre is. Egy a kisérőjét támadó Bf-109E-t lőtt le. Századparancsnokának lezuhanása miatt hamarosan Pokriskinnak kell átvennie a század vezetését is.
Sokasodó légi győzelmeit kiváló repülő tudásának és halálpontos sorozatainak köszönhette. Pedig a kiképzés során nem számitott jó lövésznek. Csak akkor változott a megitélése, amikor közelebbről nyitott tüzet. Később is azt mondta, csak akkor szabad lőni, ha az ellenséges gép már teljesen kitölti a célzókészülék látómezejét.
Az 1941-es év folyamatos hátratelepülésekkel telt a 16-osoknak. A következő év elején már Pokriskin főhadnagy vezette az ezred légi győzelmi listáját. Közben az ezredet átfegyverezték Jak-1-esekre, és kitüntetésül gárdaezredi cimet kaptak.
Érdekes közjáték 1942. nyaráról, hogy egy horvát pilóta átrepül Messerscmitt Bf-109E gépével az oroszokhoz. Egyedül Pokriskin vállalja az ellenséges tipussal a repülést. Felszállások sorozatában gyötri a német gépet, tapasztalatai szóban és irásban is közli feletteseivel, de ezzel nem arat tulzottan nagy sikert.
Ennek is köszönhető, hogy három törzstiszt és egy ezredbeli ellenlábasa függelemsértésért feljelentik és kezdeményezik a pártból való kizárását is. Pilóta társai azonban kiálltak mellette és az ezredkomisszár hamarosan elérte a vádak elejtését is.
Közben az ezred ismét új gépeket kapott. Az amerikai Bell P39 Airacobra-k átvétele közben ismerkedett meg Pokriskin a Kaszpi-temger melletti Monosz repülőterén későbbi feleségével, Marjával.
Az újonnan kapott amerikai gépeket Iránon át repülték a Szovjetunióba, ezekben az átrepülésekben Pokriskin is részt vett. Csak 1943. derekán kerülhetett ismét frontszolgálatba. Ekkor a számára igen kedves, 1 db 37 mm-es gépágyúval és négy 12,7 mm-es géppuskával feslzerelt tipuson Pokriskin egy sajátos újitást vezetett be. A külön kezelhető fegyvereket egyetlen elsütőgombra köttette össze. El lehet képzelni, amikor egy megtámadott ellenséges repülőgépre közelről ilyen golyózáport zúditott, akkor gyakorlatilag cafatokra lőtte ellenfelét.
Ebben az időben a 13-as oldalszámú géppel repült a krimi hadmüveletekben, és a németek részéről gyakran felhangzott a pilótákat figyelmeztető szöveg: „Achtung! Achtung! Német pilóták vigyázat, Pokriskin a levegőben van!”
Hasonló figyelmeztetés hangzott el akkor is, amikor Erich Hartmann fekete tulipán-motivummal diszitett Messere tűnt fel. „Vnyimányije! Vigyázzatok, a Fekete Ördög a levegőben!”
Ezekért a harcokért kapta Pokriskin az első Szovjetunió Hőse kitüntetést. Valamint két szigorú parancsot. Át kellett festenie gépe oldalszámát 100-asra és letiltották a tenger feletti őrjáratait, amikor kisérőjével az utánpótlást szállitó Ju-52-esekre vadásztak. A sok győzelmes pilóta élete kezdett drága lenni a Vöröshadseregnek.
Ekkortájt Pokriskin már az ujoncokat is tanitotta. Neki tulajdonitják a következő mondást is: „Keresd az ellenséget! Ne azzal törődj, hányan vannak, hanem hogy hol!”
1943. augusztusában megkapta a második Szovjetunió Hőse kitüntetést is. Az év vége előtt, egy rövid pihenő közben a 16. gárdavadászezred tábornokának repülőgépével elhozhatta menyasszonyát Dnyepropetroszk mellől, hogy végre összeházasodjanak.
Ettől kezdve azonban igen nehéz sors várt a repülésért rajongó Pokriskinra. Ujoncok kiképzésére osztották be, majd Moszkvába rendelték, hogy megismerkedjen a legújabb tipusokkal is. Végül vissza könyörögte magát a frontra. Régi egységétől a 9. gárdahadosztályhoz helyezték, hadosztály parancsnoknak. Ekkor már meghaladta az ötven légi győzelmet, de szinte alig engedték repülni. Irányitania, szerveznie kellett a légiharcokat. A 9. gárdahadosztály vadászai 100 német gép lelövése közben csupán öt saját pilótát veszitettek. 1944-ben a hadosztályt a 2. ukrán front állományába helyezték, igy később részt vettek a Berlin elleni hadműveletekben is.
Pokriskin érdemei elismeréséül 1944. augusztus 18-án harmadszor is megkapta a Szovjetúnió Hőse kitüntetést. Rajta kívül a szovjet repülők közül ez csak Kozsedubnak sikerült, 62 légigyőzelem után!
Pokriskin egyik utolsó bevetésén, Berlintől délre találkozott életében először egy Me-262-essel. Lenyűgözte a német gép sebessége.
A háború után 1948-ban elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát, 1957-ben a Vezérkari Akadémiát. 1968-71. között a honi légvédelmi csapatok főparancsnokának helyettese, 1972-81-ig a DOSZAAF elnöke, majd haláláig a SzU honvédelmi minisztériumának főszemlélőségén dolgozott.