SG.hu·
Két új Uránusz holdat találtak
A csillagászok meglepetésére a NASA Hubble Űrtávcsöve két új külső gyűrűt és két új holdat fedezett fel az Uránusz körül, utóbbiak 27-re növelték az óriásbolygó ismert holdjainak számát.
Az új gyűrűk nagyobbikának átmérője duplája az eddig ismertekének, ezért a kutatók a két külső gyűrűt második gyűrűrendszernek nevezték el, míg a két hold a Mab és a Cupid nevet kapta. A Mab pályája megegyezik az egyik új gyűrűvel, azonban ennél jóval meglepőbb felfedezés az, hogy az elmúlt évtizedben az Uránusz belső holdjai jelentős változáson mentek keresztül. A felfedezések összességében azt bizonyítják, hogy az Uránusz "család", azaz a körülötte keringő objektumok egy igen sűrű, gyorsan változó és feltehetőleg instabil dinamikus rendszert alkotnak.
Alapvetően egy ilyen távoli pályán a pornak ki kellene ürülnie, ezért a rendszernek a gyűrűk fenntartásához folyamatos, friss anyagfeltöltődésre van szüksége. A megfigyelések alapján ezt a feladatot látja el a legkülső gyűrű esetében a 20 kilométer széles Mab, melyből Mark Showalter, a SETI Intézet, valamint Jack Lissauer, az Ames Kutatóközpont munkatársa szerint folyamatos meteoroid becsapódások lökik ki a port, ami gyűrűbe állva öleli körül az Uránuszt.
Nem a Mab az egyetlen gyűrűhöz kötődő kis hold a Naprendszerben. A Jupiternél az Amalthea, a Szaturnusznál a Pan, a Neptunusznál pedig a Galatea tölt be hasonló szerepet. Az Uránusz-rendszer nem csak elveszi az anyagot a holdtól, hanem táplálja is, a belülről kiáramló por egy része visszacsapódik a felszínére.
A kutatópáros számos változást is észlelt az óriásbolygó belső holdjainak pályáiban az 1994-es Hubble és Voyager megfigyelésekhez képest. Lissauer elmondása szerint egy véletlenszerű, vagy legalábbis zavaros folyamat megy végbe, melyben a holdak között folyamatos energia és szögimpulzus csere zajlik. Ennek eredményeként egy pályailag instabil rendszerről beszélhetünk: becslések szerint a holdak néhány évmillión belül összeütközhetnek, ami rendkívül rövid idő az Uránusz rendszer 4,5 milliárd éves korához viszonyítva.
A legkritikusabbnak az újonnan felfedezett Cupid tűnik, ami jelenleg mindössze 800 kilométerre halad el időről-időre a Belinda mellett. A másik, a bolygóhoz közelebb található gyűrű a kutatók szerint a rendszer ütközésekből táplálkozó fejlődését bizonyítja, mivel ez holdak között helyezkedik el és jelenleg nincs olyan test, ami egyértelműen táplálná.
A Hubble 80 négyperces expozíciósorozattal rántotta le a leplet az új objektumokról, ami alapján a gyűrűket a Voyager 2 1986-ban készült felvételein is sikerült kisilabizálni. Az első kilenc gyűrűt még 1977-ben fedezték fel, amikor a bolygó légkörét vizsgálták, majd a Voyager révén újabb két belső gyűrű és tíz hold látott napvilágot. Eddig azonban senki sem vette észre a két külső gyűrűt, mivel rendkívül halványak és sokkal távolabb húzódnak a bolygótól, mint azt bárki várta volna. Showalter több mint 100 Voyager-kép alapos elemzése után vette csupán észre azokat.
Az új gyűrűk nagyobbikának átmérője duplája az eddig ismertekének, ezért a kutatók a két külső gyűrűt második gyűrűrendszernek nevezték el, míg a két hold a Mab és a Cupid nevet kapta. A Mab pályája megegyezik az egyik új gyűrűvel, azonban ennél jóval meglepőbb felfedezés az, hogy az elmúlt évtizedben az Uránusz belső holdjai jelentős változáson mentek keresztül. A felfedezések összességében azt bizonyítják, hogy az Uránusz "család", azaz a körülötte keringő objektumok egy igen sűrű, gyorsan változó és feltehetőleg instabil dinamikus rendszert alkotnak.
Alapvetően egy ilyen távoli pályán a pornak ki kellene ürülnie, ezért a rendszernek a gyűrűk fenntartásához folyamatos, friss anyagfeltöltődésre van szüksége. A megfigyelések alapján ezt a feladatot látja el a legkülső gyűrű esetében a 20 kilométer széles Mab, melyből Mark Showalter, a SETI Intézet, valamint Jack Lissauer, az Ames Kutatóközpont munkatársa szerint folyamatos meteoroid becsapódások lökik ki a port, ami gyűrűbe állva öleli körül az Uránuszt.
Nem a Mab az egyetlen gyűrűhöz kötődő kis hold a Naprendszerben. A Jupiternél az Amalthea, a Szaturnusznál a Pan, a Neptunusznál pedig a Galatea tölt be hasonló szerepet. Az Uránusz-rendszer nem csak elveszi az anyagot a holdtól, hanem táplálja is, a belülről kiáramló por egy része visszacsapódik a felszínére.
A kutatópáros számos változást is észlelt az óriásbolygó belső holdjainak pályáiban az 1994-es Hubble és Voyager megfigyelésekhez képest. Lissauer elmondása szerint egy véletlenszerű, vagy legalábbis zavaros folyamat megy végbe, melyben a holdak között folyamatos energia és szögimpulzus csere zajlik. Ennek eredményeként egy pályailag instabil rendszerről beszélhetünk: becslések szerint a holdak néhány évmillión belül összeütközhetnek, ami rendkívül rövid idő az Uránusz rendszer 4,5 milliárd éves korához viszonyítva.
A legkritikusabbnak az újonnan felfedezett Cupid tűnik, ami jelenleg mindössze 800 kilométerre halad el időről-időre a Belinda mellett. A másik, a bolygóhoz közelebb található gyűrű a kutatók szerint a rendszer ütközésekből táplálkozó fejlődését bizonyítja, mivel ez holdak között helyezkedik el és jelenleg nincs olyan test, ami egyértelműen táplálná.
A Hubble 80 négyperces expozíciósorozattal rántotta le a leplet az új objektumokról, ami alapján a gyűrűket a Voyager 2 1986-ban készült felvételein is sikerült kisilabizálni. Az első kilenc gyűrűt még 1977-ben fedezték fel, amikor a bolygó légkörét vizsgálták, majd a Voyager révén újabb két belső gyűrű és tíz hold látott napvilágot. Eddig azonban senki sem vette észre a két külső gyűrűt, mivel rendkívül halványak és sokkal távolabb húzódnak a bolygótól, mint azt bárki várta volna. Showalter több mint 100 Voyager-kép alapos elemzése után vette csupán észre azokat.