Hunter
Szivar alakú égitestre bukkantak
Egy a naprendszerünk külső nyúlványaiban nemrégiben felfedezett planetoid olyan gyorsan forog, hogy szivar alakúvá nyúlt.
A szivar a megfigyelések szerint nem hosszanti tengelye, hanem középpontja körül pörög. Ez olyan bizarr állapot, hogy több csillagász is visszautasítja még az eshetőségét is. A Plútónál valamivel kisebb 2003 EL61 jelű objektum a Santa becenevet kapta, saját holdja is van. Létezéséről először júliusban számoltak be, igaz akkor mindjárt két csillagász csapat is lecsapott az égitestre. Az egyik, a Yale Egyetem kutatócsoportja tovább vizsgálgatta és számos furcsa jellemvonásra bukkant, melyek közül a legkülönösebb méretéhez viszonyított páratlan forgási sebessége. A Santán mindössze 3,9 óra egy nap.
A sebes forgás megnyújtja az objektumot. A Föld esetében is megfigyelhető hasonló, a forgásnak köszönhető kitülemkedés az egyenlítőnél, bolygónkon azonban mindez egyenletes, egy rögbilabdához hasonlítható. Az elméletek szerint egy nagyon gyorsan forgó test esetében azonban előfordulhat, hogy csupán az egyik tengelye mentén dudorodik ki, és úgy tűnik ez következett be a 2003 EL61 esetében.
A szokatlan mozgás egyik lehetséges magyarázata, hogy a planetoid nemrég egy hatalmas űrsziklával ütközött, vélekedik a kutatást vezető David Rabinowitz. Ez könnyen a test felgyorsulásához és az egyik tengely mentén megnyúláshoz vezethet. A kutatók a Hubble űrteleszkóppal szeretnék alaposabban szemügyre venni az objektumot és megerősítést nyerni az alakját illetően.
A kutatók fontolóra vették azt a lehetőséget is, hogy ez az elnyújtottság csupán optikai illúzió, amit egy másik, a planetoid körül rendkívül közel keringő hold okozhat, periodikusan blokkolva a visszaverődő fényt. Ekkor azonban a rendszer nem lenne stabil, érvelt Rabinowitz, így el is vetették a lehetőséget. Mások szerint mégis illúzióról lehet szó, ami az objektum két oldalának felszínét borító anyagok különbségének lehet betudható.
A csillagászok még nem ismerik pontosan a planetoid összetételét, bár úgy néz ki, hogy vízjég és kőzet keverékéről van szó. A felszínt főként jég borítja, ami feltehetően erősen megrepedezett a forgás által rámért erőhatásoktól. Ha viszont az alakja valóban olyan ahogy azt a Yale csapata lefestette, akkor nagyon valószínű, hogy előbb-utóbb elveszti stabilitását és egy napon ketté fog szakadni.
A szivar a megfigyelések szerint nem hosszanti tengelye, hanem középpontja körül pörög. Ez olyan bizarr állapot, hogy több csillagász is visszautasítja még az eshetőségét is. A Plútónál valamivel kisebb 2003 EL61 jelű objektum a Santa becenevet kapta, saját holdja is van. Létezéséről először júliusban számoltak be, igaz akkor mindjárt két csillagász csapat is lecsapott az égitestre. Az egyik, a Yale Egyetem kutatócsoportja tovább vizsgálgatta és számos furcsa jellemvonásra bukkant, melyek közül a legkülönösebb méretéhez viszonyított páratlan forgási sebessége. A Santán mindössze 3,9 óra egy nap. A sebes forgás megnyújtja az objektumot. A Föld esetében is megfigyelhető hasonló, a forgásnak köszönhető kitülemkedés az egyenlítőnél, bolygónkon azonban mindez egyenletes, egy rögbilabdához hasonlítható. Az elméletek szerint egy nagyon gyorsan forgó test esetében azonban előfordulhat, hogy csupán az egyik tengelye mentén dudorodik ki, és úgy tűnik ez következett be a 2003 EL61 esetében.
A szokatlan mozgás egyik lehetséges magyarázata, hogy a planetoid nemrég egy hatalmas űrsziklával ütközött, vélekedik a kutatást vezető David Rabinowitz. Ez könnyen a test felgyorsulásához és az egyik tengely mentén megnyúláshoz vezethet. A kutatók a Hubble űrteleszkóppal szeretnék alaposabban szemügyre venni az objektumot és megerősítést nyerni az alakját illetően.
A kutatók fontolóra vették azt a lehetőséget is, hogy ez az elnyújtottság csupán optikai illúzió, amit egy másik, a planetoid körül rendkívül közel keringő hold okozhat, periodikusan blokkolva a visszaverődő fényt. Ekkor azonban a rendszer nem lenne stabil, érvelt Rabinowitz, így el is vetették a lehetőséget. Mások szerint mégis illúzióról lehet szó, ami az objektum két oldalának felszínét borító anyagok különbségének lehet betudható.
A csillagászok még nem ismerik pontosan a planetoid összetételét, bár úgy néz ki, hogy vízjég és kőzet keverékéről van szó. A felszínt főként jég borítja, ami feltehetően erősen megrepedezett a forgás által rámért erőhatásoktól. Ha viszont az alakja valóban olyan ahogy azt a Yale csapata lefestette, akkor nagyon valószínű, hogy előbb-utóbb elveszti stabilitását és egy napon ketté fog szakadni.
