SG.hu·
Tajvan már látja milyen jövő vár a rövidlátó világra
A világ egyre nagyobb része válik rövidlátóvá, és a szakértők szerint ez nem csupán azt jelenti, hogy több embernek lesz szüksége szemüvegre. A folyamat hosszabb távon milliók látását veszélyeztetheti. Tajvan már most betekintést enged abba, milyen jövő várhat a világra, ha a rövidlátás terjedése nem lassul le. Ugyanakkor az ázsiai szigetország arra is példát mutat, hogyan lehetne megfékezni ezt a tendenciát.
Pei Chang Wu szemsebész nap mint nap olyan műtéteket végez, amelyek során a szem hátsó részét kell helyreállítania. Egy retinaműtét rendkívül bonyolult beavatkozás. Az orvosnak először el kell mozdítania azokat az izmokat, amelyek a szemgolyót a helyén tartják, majd apró metszést kell ejtenie a kötőhártyán, hogy hozzáférjen a retinához. Néha még a szemgolyót is kissé ki kell emelni a helyéről. Wu a dél tajvani Kaohsziung városában dolgozik, a Chang Gung Memorial Hospital szemészeti osztályán. Több száz retinaműtétet végzett már pályafutása során. Vastag lencséjű szemüveget hord, és maga is súlyosan rövidlátó. Szakterülete a retinaleválás kezelése, amely akkor következik be, amikor a retina elválik azoktól az erektől, amelyek oxigénnel és tápanyagokkal látják el. A betegek eleinte villanásokat vagy lebegő fekete foltokat látnak. Kezelés nélkül azonban a probléma teljes vaksághoz vezethet.
Amikor Wu az 1990-es évek végén operálni kezdett, páciensei többsége hatvanas vagy hetvenes éveiben járt. A 2000-es évek közepén azonban aggasztó változásra lett figyelmes: a betegek egyre fiatalabbak lettek. 2016-ban már egy tizennégy éves lányt is meg kellett műtenie retinaleválás miatt. Egy másik páciense, egy korábbi Yahoo programozó, huszonkilenc éves korára mindkét szemére megvakult. Wu szerint ezek az esetek egy sokkal szélesebb körű jelenség részei. Ázsiában évtizedek óta robbanásszerűen növekszik a rövidlátás aránya, és most ugyanez a folyamat kezd megjelenni a nyugati országokban is.
A rövidlátás, vagyis a miópia akkor alakul ki, amikor a szemgolyó túlságosan megnyúlik. A szem ilyenkor már nem a retinára fókuszálja a fényt, hanem kissé elé, ezért a távoli tárgyak elmosódottá válnak. Minél hosszabb lesz a szemgolyó, annál súlyosabb a látásromlás.
A szemészek dioptriában mérik a rövidlátást. Az öt dioptriánál rosszabb látást magas fokú rövidlátásnak nevezik. A világ rövidlátóinak nagyjából egynegyede ebbe a kategóriába tartozik. Kínában a tinédzserek és fiatal felnőttek akár 90 százaléka rövidlátó. Az 1950-es években ez az arány még csupán 10 százalék volt. Egy 2012-es szöuli kutatás szerint a tizenkilenc éves dél koreai férfiak 96,5 százaléka rövidlátó. Tajvan középiskolásai között az arány körülbelül 90 százalék. Az Egyesült Államokban és Európában egyelőre alacsonyabb a rövidlátás aránya, de ott is meredeken emelkedik. Becslések szerint 2050-re a világ népességének fele szemüvegre, kontaktlencsére vagy műtétre szorulhat majd ahhoz, hogy élesen lásson egy szobán keresztül. Japánban, Kínában és Tajvanon a magas fokú rövidlátás már most a vakság vezető oka.
Nicola Logan brit optometriai professzor szerint ez egy "ketyegő időzített bomba". Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, emberek milliói veszíthetik el látásukat jóval korábban annál, mint amire a társadalom felkészült. Tajvan különösen fontos helyszíne ennek a történetnek, mert a szigetország már átélte azt a társadalmi átalakulást, amely sok kutató szerint összefügg a rövidlátás robbanásszerű terjedésével. Kaohsziung a második világháború után gyors iparosodáson ment keresztül. Az emberek tömegesen költöztek városokba, szűk lakásokba. Az oktatás egyre fontosabbá vált, a gyerekek hosszú órákat töltöttek iskolában és különórákon. Megjelentek az úgynevezett "cram schoolok", ahol a diákok este kilencig készültek a vizsgákra.
Pei Chang Wu maga is ebben a környezetben nőtt fel. Szülei tanárok voltak, és rendkívül nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra. Wu gyerekként hajnali ötkor kelt kalligráfiát és hegedűlést gyakorolni. Iskola után további tanulás várt rá. Kilencéves korában már rövidlátó volt. A modernizálódó világban ugyanez a minta ismétlődött meg. Ahogy az oktatás egyre intenzívebbé vált, a rövidlátás aránya is emelkedni kezdett. Sokáig azonban senki nem értette pontosan az okokat.
A tajvani kormány először az 1980-as évek elején döbbent rá a probléma súlyosságára. Egy katonai ünnepségen, amelyen egyetemisták vettek részt, a felkelő nap fénye visszaverődött a fiatalok szemüvegeiről. Az oktatási és védelmi miniszterek ekkor döbbentek rá, hogy szinte minden diák szemüveges. A kormány rendszeres felméréseket indított, amelyek kimutatták, hogy 1990-re a tizenöt éves tajvaniak 74 százaléka rövidlátó volt. A szakemberek sokáig rossz irányban keresték az okokat. Hibáztatták a rossz világítást, a közeli olvasást, a televíziót, később az okostelefonokat és a videojátékokat. Már Johannes Kepler is azt írta 1611-ben, hogy a sok közeli munka rövidlátást okoz.
A 20. században sokan genetikai eredetű problémának tekintették a rövidlátást. Ikervizsgálatokkal próbálták bizonyítani az öröklődést, és hosszú időre uralkodóvá vált az a nézet, hogy a rövidlátás kezelhető állapot, de nem megelőzhető betegség. Az áttörés csak az 1990-es évek végén érkezett el. Ian Morgan ausztrál kutató kezdte vizsgálni, miért sokkal gyakoribb a rövidlátás Kelet Ázsiában, mint Ausztráliában. Kollégáival több ezer ausztrál gyermek életmódját elemezte, és 2008-ban megjelent kutatásuk meglepő eredményre jutott. Minél több időt töltöttek a gyerekek a szabadban, annál kisebb eséllyel lettek rövidlátók. Morgan szerint a kulcs a napfény lehetett. A fény hatására dopamin szabadul fel a retinában, amely szabályozza a szem növekedését. Ha a gyerekek nem töltenek elég időt természetes fényben, a szemgolyó tovább nyúlik, és kialakul a rövidlátás.
Eközben Wu klinikáján egyre több rövidlátó gyerek jelent meg. A különféle kezelések, például az atropin vagy speciális kontaktlencsék ugyan lassították az állapot romlását, de nem szüntették meg az alapvető okot. Wu végül Ian Morgan kutatásai alapján saját vizsgálatokat indított Tajvanon, és ugyanarra az eredményre jutott. A több szabadban töltött idő jelentősen csökkentette a rövidlátás kialakulásának esélyét. 2009-ben Wu egy általános iskolában kísérletet indított. Elérte, hogy a gyerekeket naponta hatszor kiküldjék az udvarra. Ez heti plusz hat és fél óra szabadtéri időt jelentett. Egy évvel később a kontrolliskolában csaknem kétszer annyi új rövidlátásos eset jelent meg, mint Wu programjában részt vevő iskolában.
Wu ezután országos kampányba kezdett. Előadásokat tartott, könyvet írt, és még popdalokat is átírt a rövidlátás megelőzéséről. A tajvani kormány 2010-ben elindította a Tian Tian 120 programot. A név jelentése "minden nap 120", vagyis napi 120 perc szabadban töltött idő. Ez lett az ország rövidlátás elleni stratégiájának alapja. Az eredmények gyorsan jelentkeztek. A tajvani általános iskolások körében a rövidlátás aránya 2011-ben tetőzött 50 százalékon, majd csökkenni kezdett. Néhány év alatt 46,1 százalékra esett vissza.
Egy másik tajvani szemész, Der Chong Tsai még korábban akart közbeavatkozni. Úgy vélte, az általános iskola már túl késő. Programjában minden óvodást szűrnek Jilan megyében, hogy már a rövidlátás kialakulása előtt észrevegyék a veszélyeztetett gyerekeket. Tsai évente az óvodások több mint 98 százalékát vizsgálja meg. Azok a gyerekek, akiknél magas a kockázat, atropinos kezelést és több szabadtéri időt kapnak. A program néhány év alatt látványosan csökkentette a rövidlátás előfordulását.
Úgy tűnt, Tajvan végre felülkerekedik a problémán. Aztán jött a Covid járvány. A lezárások idején a gyerekek hónapokra bezárva maradtak otthon. Kínában, Törökországban, Hongkongban és Indiában is romlott a gyerekek látása a karantén alatt. Tajvan sem volt kivétel. Wu korábban javuló statisztikái ismét romlani kezdtek. A háttérben azonban továbbra is erős kulturális tényezők állnak. Tajvanon az oktatás központi szerepet tölt be, és a fehér bőr szépségideálja is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek kevesebb időt töltsenek a napon. A zsúfolt nagyvárosokban ráadásul nehéz biztonságos szabadtéri helyeket találni a gyerekek számára.
A tajvani tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a rövidlátás terjedése nem elkerülhetetlen. A szakértők szerint a természetes fény, a szabadban töltött idő és a korai megelőzés kulcsszerepet játszhat abban, hogy a következő generációk ne egyre rosszabb látással nőjenek fel.
Pei Chang Wu szemsebész nap mint nap olyan műtéteket végez, amelyek során a szem hátsó részét kell helyreállítania. Egy retinaműtét rendkívül bonyolult beavatkozás. Az orvosnak először el kell mozdítania azokat az izmokat, amelyek a szemgolyót a helyén tartják, majd apró metszést kell ejtenie a kötőhártyán, hogy hozzáférjen a retinához. Néha még a szemgolyót is kissé ki kell emelni a helyéről. Wu a dél tajvani Kaohsziung városában dolgozik, a Chang Gung Memorial Hospital szemészeti osztályán. Több száz retinaműtétet végzett már pályafutása során. Vastag lencséjű szemüveget hord, és maga is súlyosan rövidlátó. Szakterülete a retinaleválás kezelése, amely akkor következik be, amikor a retina elválik azoktól az erektől, amelyek oxigénnel és tápanyagokkal látják el. A betegek eleinte villanásokat vagy lebegő fekete foltokat látnak. Kezelés nélkül azonban a probléma teljes vaksághoz vezethet.
Amikor Wu az 1990-es évek végén operálni kezdett, páciensei többsége hatvanas vagy hetvenes éveiben járt. A 2000-es évek közepén azonban aggasztó változásra lett figyelmes: a betegek egyre fiatalabbak lettek. 2016-ban már egy tizennégy éves lányt is meg kellett műtenie retinaleválás miatt. Egy másik páciense, egy korábbi Yahoo programozó, huszonkilenc éves korára mindkét szemére megvakult. Wu szerint ezek az esetek egy sokkal szélesebb körű jelenség részei. Ázsiában évtizedek óta robbanásszerűen növekszik a rövidlátás aránya, és most ugyanez a folyamat kezd megjelenni a nyugati országokban is.
A rövidlátás, vagyis a miópia akkor alakul ki, amikor a szemgolyó túlságosan megnyúlik. A szem ilyenkor már nem a retinára fókuszálja a fényt, hanem kissé elé, ezért a távoli tárgyak elmosódottá válnak. Minél hosszabb lesz a szemgolyó, annál súlyosabb a látásromlás.
A szemészek dioptriában mérik a rövidlátást. Az öt dioptriánál rosszabb látást magas fokú rövidlátásnak nevezik. A világ rövidlátóinak nagyjából egynegyede ebbe a kategóriába tartozik. Kínában a tinédzserek és fiatal felnőttek akár 90 százaléka rövidlátó. Az 1950-es években ez az arány még csupán 10 százalék volt. Egy 2012-es szöuli kutatás szerint a tizenkilenc éves dél koreai férfiak 96,5 százaléka rövidlátó. Tajvan középiskolásai között az arány körülbelül 90 százalék. Az Egyesült Államokban és Európában egyelőre alacsonyabb a rövidlátás aránya, de ott is meredeken emelkedik. Becslések szerint 2050-re a világ népességének fele szemüvegre, kontaktlencsére vagy műtétre szorulhat majd ahhoz, hogy élesen lásson egy szobán keresztül. Japánban, Kínában és Tajvanon a magas fokú rövidlátás már most a vakság vezető oka.
Nicola Logan brit optometriai professzor szerint ez egy "ketyegő időzített bomba". Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, emberek milliói veszíthetik el látásukat jóval korábban annál, mint amire a társadalom felkészült. Tajvan különösen fontos helyszíne ennek a történetnek, mert a szigetország már átélte azt a társadalmi átalakulást, amely sok kutató szerint összefügg a rövidlátás robbanásszerű terjedésével. Kaohsziung a második világháború után gyors iparosodáson ment keresztül. Az emberek tömegesen költöztek városokba, szűk lakásokba. Az oktatás egyre fontosabbá vált, a gyerekek hosszú órákat töltöttek iskolában és különórákon. Megjelentek az úgynevezett "cram schoolok", ahol a diákok este kilencig készültek a vizsgákra.
Pei Chang Wu maga is ebben a környezetben nőtt fel. Szülei tanárok voltak, és rendkívül nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra. Wu gyerekként hajnali ötkor kelt kalligráfiát és hegedűlést gyakorolni. Iskola után további tanulás várt rá. Kilencéves korában már rövidlátó volt. A modernizálódó világban ugyanez a minta ismétlődött meg. Ahogy az oktatás egyre intenzívebbé vált, a rövidlátás aránya is emelkedni kezdett. Sokáig azonban senki nem értette pontosan az okokat.
A tajvani kormány először az 1980-as évek elején döbbent rá a probléma súlyosságára. Egy katonai ünnepségen, amelyen egyetemisták vettek részt, a felkelő nap fénye visszaverődött a fiatalok szemüvegeiről. Az oktatási és védelmi miniszterek ekkor döbbentek rá, hogy szinte minden diák szemüveges. A kormány rendszeres felméréseket indított, amelyek kimutatták, hogy 1990-re a tizenöt éves tajvaniak 74 százaléka rövidlátó volt. A szakemberek sokáig rossz irányban keresték az okokat. Hibáztatták a rossz világítást, a közeli olvasást, a televíziót, később az okostelefonokat és a videojátékokat. Már Johannes Kepler is azt írta 1611-ben, hogy a sok közeli munka rövidlátást okoz.
A 20. században sokan genetikai eredetű problémának tekintették a rövidlátást. Ikervizsgálatokkal próbálták bizonyítani az öröklődést, és hosszú időre uralkodóvá vált az a nézet, hogy a rövidlátás kezelhető állapot, de nem megelőzhető betegség. Az áttörés csak az 1990-es évek végén érkezett el. Ian Morgan ausztrál kutató kezdte vizsgálni, miért sokkal gyakoribb a rövidlátás Kelet Ázsiában, mint Ausztráliában. Kollégáival több ezer ausztrál gyermek életmódját elemezte, és 2008-ban megjelent kutatásuk meglepő eredményre jutott. Minél több időt töltöttek a gyerekek a szabadban, annál kisebb eséllyel lettek rövidlátók. Morgan szerint a kulcs a napfény lehetett. A fény hatására dopamin szabadul fel a retinában, amely szabályozza a szem növekedését. Ha a gyerekek nem töltenek elég időt természetes fényben, a szemgolyó tovább nyúlik, és kialakul a rövidlátás.
Eközben Wu klinikáján egyre több rövidlátó gyerek jelent meg. A különféle kezelések, például az atropin vagy speciális kontaktlencsék ugyan lassították az állapot romlását, de nem szüntették meg az alapvető okot. Wu végül Ian Morgan kutatásai alapján saját vizsgálatokat indított Tajvanon, és ugyanarra az eredményre jutott. A több szabadban töltött idő jelentősen csökkentette a rövidlátás kialakulásának esélyét. 2009-ben Wu egy általános iskolában kísérletet indított. Elérte, hogy a gyerekeket naponta hatszor kiküldjék az udvarra. Ez heti plusz hat és fél óra szabadtéri időt jelentett. Egy évvel később a kontrolliskolában csaknem kétszer annyi új rövidlátásos eset jelent meg, mint Wu programjában részt vevő iskolában.
Wu ezután országos kampányba kezdett. Előadásokat tartott, könyvet írt, és még popdalokat is átírt a rövidlátás megelőzéséről. A tajvani kormány 2010-ben elindította a Tian Tian 120 programot. A név jelentése "minden nap 120", vagyis napi 120 perc szabadban töltött idő. Ez lett az ország rövidlátás elleni stratégiájának alapja. Az eredmények gyorsan jelentkeztek. A tajvani általános iskolások körében a rövidlátás aránya 2011-ben tetőzött 50 százalékon, majd csökkenni kezdett. Néhány év alatt 46,1 százalékra esett vissza.
Egy másik tajvani szemész, Der Chong Tsai még korábban akart közbeavatkozni. Úgy vélte, az általános iskola már túl késő. Programjában minden óvodást szűrnek Jilan megyében, hogy már a rövidlátás kialakulása előtt észrevegyék a veszélyeztetett gyerekeket. Tsai évente az óvodások több mint 98 százalékát vizsgálja meg. Azok a gyerekek, akiknél magas a kockázat, atropinos kezelést és több szabadtéri időt kapnak. A program néhány év alatt látványosan csökkentette a rövidlátás előfordulását.
Úgy tűnt, Tajvan végre felülkerekedik a problémán. Aztán jött a Covid járvány. A lezárások idején a gyerekek hónapokra bezárva maradtak otthon. Kínában, Törökországban, Hongkongban és Indiában is romlott a gyerekek látása a karantén alatt. Tajvan sem volt kivétel. Wu korábban javuló statisztikái ismét romlani kezdtek. A háttérben azonban továbbra is erős kulturális tényezők állnak. Tajvanon az oktatás központi szerepet tölt be, és a fehér bőr szépségideálja is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek kevesebb időt töltsenek a napon. A zsúfolt nagyvárosokban ráadásul nehéz biztonságos szabadtéri helyeket találni a gyerekek számára.
A tajvani tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a rövidlátás terjedése nem elkerülhetetlen. A szakértők szerint a természetes fény, a szabadban töltött idő és a korai megelőzés kulcsszerepet játszhat abban, hogy a következő generációk ne egyre rosszabb látással nőjenek fel.