Gyurkity Péter
Négy példányban látunk egy szupernóvát
Ez pedig az előtte áthaladó galaxisnak köszönhető, amely gravitációs lencseként viselkedik.
A Science magazinban tették közzé csillagászok egy csoportjának új munkáját, amely egy rendívül érdekes szupernóva megfigyelésével kapcsolatos. A gravitációs lencse közreműködését és annak hatását vizsgáló anyagban azt jósolják meg, hogy ez a világegyetem tágulásával kapcsolatos számításokban is segítségünkre lesz.
A kutatók még 2016 szeptemberében figyeltek fel az érdekes jelenségre, mégpedig az Intermediate Palomar Transient Factory (iPTF) segítségével, amely a most zajló fejlesztéseknek köszönhetően a közeljövőben még hatékonyabbá válik majd. Az iPTF16geu névre keresztelt szupernóváról volt szó, amely hatalmas fényességgel jelent meg a mérésekben, intenzitása pedig 50-szer volt nagyobb a vártnál, ami máris óvatosságra késztette a csapatot. Az adatok gyors ellenőrzése után kiderült, hogy egy áthaladó galaxis növelte meg a jelenség fényerejét, még jobban ráközelítve az eseményre pedig arra is rájöttek, hogy itt egyszerre négy példányban vehetjük azt szemügyre.
A szupernóva előtt áthaladó galaxis ugyanis gravitációs lencseként funkcionál, amelyet először (egy szupernóva esetében) a Berkeley kutató figyeltek meg még 2015 során. Itt a téridő meghajlításáról van szó, amikor pedig a felrobbanó csillagról érkező fény eléri a szóban forgó galaxist, egyszerre négy példányt kapunk belőle, amely több szempontól is hasznos lehet. Mivel az iPTF16geu az Ia kategóriába tartozik, ennek fényessége viszonylag állandó, ami viszont könnyebbé teszi a távolság pontosabb meghatározását – a négy példány közötti különbségek révén pedig idővel az is kimutatható, hogy az Univerzum milyen ütemben tágul.
A problémát a rendelkezésre álló példányok alacsony száma jelenti, itt ugyanis eleinte arra számítottak, hogy a jóval kisebb arányban, nagyjából 5-szörösen felerősített szupernóvákat jóval gyakrabban mutatjuk majd ki. Ez nem következett be, bár az talán a puszta szerencsének köszönhető, hogy helyettük egy 52-szeres intenzitású példányra bukkantunk. A másik gond a távolság, a jóval távolabbra lévő szupernóvák előtt ugyanis nagyobb eséllyel vonulnak át más objektumok – az iPTF viszont pont ezen távolabbi példányokat nem látja.
A Science magazinban tették közzé csillagászok egy csoportjának új munkáját, amely egy rendívül érdekes szupernóva megfigyelésével kapcsolatos. A gravitációs lencse közreműködését és annak hatását vizsgáló anyagban azt jósolják meg, hogy ez a világegyetem tágulásával kapcsolatos számításokban is segítségünkre lesz.
A kutatók még 2016 szeptemberében figyeltek fel az érdekes jelenségre, mégpedig az Intermediate Palomar Transient Factory (iPTF) segítségével, amely a most zajló fejlesztéseknek köszönhetően a közeljövőben még hatékonyabbá válik majd. Az iPTF16geu névre keresztelt szupernóváról volt szó, amely hatalmas fényességgel jelent meg a mérésekben, intenzitása pedig 50-szer volt nagyobb a vártnál, ami máris óvatosságra késztette a csapatot. Az adatok gyors ellenőrzése után kiderült, hogy egy áthaladó galaxis növelte meg a jelenség fényerejét, még jobban ráközelítve az eseményre pedig arra is rájöttek, hogy itt egyszerre négy példányban vehetjük azt szemügyre.
A szupernóva előtt áthaladó galaxis ugyanis gravitációs lencseként funkcionál, amelyet először (egy szupernóva esetében) a Berkeley kutató figyeltek meg még 2015 során. Itt a téridő meghajlításáról van szó, amikor pedig a felrobbanó csillagról érkező fény eléri a szóban forgó galaxist, egyszerre négy példányt kapunk belőle, amely több szempontól is hasznos lehet. Mivel az iPTF16geu az Ia kategóriába tartozik, ennek fényessége viszonylag állandó, ami viszont könnyebbé teszi a távolság pontosabb meghatározását – a négy példány közötti különbségek révén pedig idővel az is kimutatható, hogy az Univerzum milyen ütemben tágul.
A problémát a rendelkezésre álló példányok alacsony száma jelenti, itt ugyanis eleinte arra számítottak, hogy a jóval kisebb arányban, nagyjából 5-szörösen felerősített szupernóvákat jóval gyakrabban mutatjuk majd ki. Ez nem következett be, bár az talán a puszta szerencsének köszönhető, hogy helyettük egy 52-szeres intenzitású példányra bukkantunk. A másik gond a távolság, a jóval távolabbra lévő szupernóvák előtt ugyanis nagyobb eséllyel vonulnak át más objektumok – az iPTF viszont pont ezen távolabbi példányokat nem látja.