SG.hu
Neversong
Kiadó: Neversong
Fejlesztő: Atmos Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E4300 1,8 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 280 processzor, Nvidia GeForce GT 620 vagy Intel HD Graphics 4000 grafikus kártya, 2 GB RAM, 1 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad Q6600 2,4 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 900e processzor, Nvidia GeForce GT 720 vagy ATI Radeon HD 4650 grafikus kártya, 2 GB RAM, 1 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Night in the Woods, Cyanide & Happiness
Kategória: kalandjáték
A Pinstripe fejlesztőinek legújabb videojátékában újabb utazást tehetünk az elme legmélyebb bugyraiban egy egészen hatásos, hangulatos és filozofikus kalandjáték részeként, mely túl merész témákat feszeget ahhoz, hogy a tripla-A kategóriás szegmensben versenyezzen. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült a Neversong!
Már hozzászokhattunk egy ideje, hogy az eredeti ötletekre épülő videojátékokhoz, a különlegességekhez nem szabad megelégednünk a tripla-A kategóriás szegmens agyonreklámozott címeivel, hiszen akkor könnyedén elfeledkezhetünk arról, hogy egykoron mi fogott meg minket annyira az interaktív szórakoztatásban. Az indie színtéren azonban szerencsére rengeteg tehetséges csapat dolgozik, akik rendszeres időközönként előbukkannak olyan alkotásokkal, melyek utána hónapokon át beszédtémául szolgálnak azok számára, akik szeretik, ha egy videojátékban van tartalom, ha gondolkodni kell, és mint minden művészi alkotás, úgy ez is megérinti az ember szívét és lelkét.
Éppen ebbe a kategóriába sorolhatjuk az Atmos Games legújabb alkotását, mely Neversong címmel egy olyan oldalnézetes kalandjáték lett, ami Thomas Brush egykor Coma néven ismert flashjátékának egyfajta folytatásaként és kiterjesztéseként öltött testet – ezért is indult a projekt eredetileg Once Upon a Coma címmel –, de aggodalomra semmi ok, az előzmények ismerete nélkül is teljes élményt kínál. Lássuk azonban, hogy miért nyűgözhet le bárkit a végeredmény, ha szereti a filozófiai hangvétellel rendelkező, retro stílusú élményeket.
Kezdjük azzal, hogy a Neversong a sztori tekintetében egyenesen zseniálisra sikeredett. Egy igazi álomszerű élmény vár benne ránk, mely az újabb és újabb karakterek bevonásával egyre csak bonyolódik, gyakran már a fonalat is majdnem elveszíthetjük benne a sok mellékes teendő miatt, de a fejezetenként felbukkanó átvezetők mindig visszaterelnek minket az útra, hogy eszünkbe juttassák a gyakran groteszk körítést. A játékban Pete oldalán kalandozunk majd, aki a kómából felébredve sehol sem találja szerelmét, de ami még érdekesebb, hogy szülővárosában minden felnőttnek nyoma veszett, a helyet pedig kizárólag a gyerekek uralják.
Elsődleges célunk természetesen barátnőnk visszaszerzése lesz, de közben azért egyre több utalást kapunk arra is, hogy mi történhetett a világban, egy sötét, démonszerű teremtmény ugyanis rendre felbukkan, sőt megkísért minket, illetve lelki szemeink elé tárja fogságba esett szerelmünket, így nekiiramodunk, hogy a végére járjunk a dolognak. Mindehhez azonban át kell verekednünk magunkat egy groteszk, gyakran beteg világon, ahol az álomszerű háttérből fakadóan minden, és szinte tényleg bármi megtörténhet.
Emiatt kifejezetten nehéz leírni azt az élményt, ami a Neversong pályáin vár ránk. Találkozhatunk ugyan egészen hétköznapi helyzetekkel és karakterekkel, de a föld alatti helyszíneken például valamiféle beteges százlábú lesz az első nagyobb főellenfél, akivel meg kell etetnünk egy labdaként guruló duci gyermeket, miután meghempergettük pár gusztustalanságban, néhány pályarésszel odébb pedig viszontláthatjuk majd, miután kiszabadítottuk a lény egyik bugyrából. Mindez csak egyetlen dolog a sok közül, de néhány beteges karakter, a pókszerű ellenfelek és úgy általánosságban az egész pályaábrázolás annyira őrült és szokatlan, hogy képes a játék folyamatosan elkerekíteni a szemünket.
Az Amanita Design is nagyágyú volt korábban ebben a kategóriában, de a Neversong bizonyos tekintetben simán túltesz egy korabeli Silent Hill-játékon, hiszen nem kevés horrorisztikus elem dobja fel az oldalnézetes akció-kalandokat. Merthogy a játékmenet tekintetében leginkább ebbe a kategóriába tudnánk sorolni az Atmos Games művét, mely sokkal összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk. A pályarészek feloldhatósága nagyjából olyan hatást kelt, mint az Ori and the Blind Forestben, ezáltal hősünk fejlesztésével és új eszközeinek megszerzésével tudunk majd eljutni olyan helyekre, melyek korábban elérhetetlenek voltak.
Saját otthonunktól balra például felesleges elindulnunk, hiszen nem juthatunk messzire esernyő nélkül, de jobbra sem sokáig, ha nem szerezzük meg magunknak az első használati tárgyat, ami egy baseballütő lesz. Ezzel már neki tudunk menni az ellenfeleknek, darabokra tudunk törni fából készült akadályokat, de folyamatosan kapjuk majd az extrákat – akár az ütőhöz is –, így lassan nem okoznak majd gondot a kőtömbök sem, vagy az, hogy hozzáragadjunk ugrás közben a rejtélyes narancssárga golyókhoz – melyek később bombává alakíthatók –, de példának okáért elérkezik az idő, amikor már gördeszka is lesz a lábunk alatt.
Érdekesség, hogy ezeket az extrákat mindig úgy oldhatjuk fel magunknak, ha felkutatunk és elsajátítunk egy rövidke dallamot, amelyet aztán egy otthonunkban álló zongorán, illetve pianínón visszajátszva oldhatjuk fel azokat a rejtett zegzugokat, melyek a kapcsolódó újdonságokat felvonultatják. A Neversong tipikusan olyan játék, amit a megjelenése miatt kezdetben nem vesz elég komolyan az ember, de miután egyre jobban beleássa magát, rádöbben arra, hogy mennyire összetett élményről van itt szó, hiszen minden összefügg mindennel. Érdemes még sokadik alkalommal is visszatérni pályarészekhez, hiszen ahogyan fedezzük fel az újabb játékelemeket, illetve kapjuk az újdonságokat, úgy nyílnak meg előttünk a helyszínek.
A játékmenet az akciók és a fejtörők hibridjeként írható le. Ugyan Pete nem egy Rambo, de ütőjével szinte bárkit el tud intézni, és kitűnő ötlet volt, hogy a harcok közben elveszített életet az elpusztított lénytől rendszerint visszakapjuk, de érdemes a kis fénybogyókat is gyűjtögetni, hiszen minden századik után kapunk egy extra szívet, amivel könnyíthetünk egy kicsit a dolgunkon. A fejtörők egyébiránt hullámzó minőségűek, de nagyobb gondot okoz a rosszul skálázott nehézség, illetve az, hogy szemernyi segítséget sem kapunk a megoldásokhoz, sőt általában ahhoz sem, hogy egyáltalán mit kellene tennünk az adott helyszínen. Ez rengeteg felesleges lótás-futáshoz vezethet, de idegesítőbb tud lenni néhány ügyességi elem, mely közel sem működik olyan kiegyensúlyozottan, amennyire azt elvárná az ember. Kár érte, mert ezek a dolgok rengeteg kellemetlenséget tudnak okozni, és elvonják a figyelmünket az utolérhetetlen hangulatról, a különleges világról, illetve a háttérben futó történetről, amely gyakran képes elgondolkodtatni az embert.
Grafika: A megjelenés terén annyira különlegesre sikerült a Neversong, hogy még az indie színtéren is nehéz lenne hasonlítani bármihez – gyakran juttathatja eszünkbe a South Park-sorozatot, pláne a karakterek esetén a kanadaiak ábrázolásmódját –, így az értékelés leginkább az egyedi szemléletmódnak, a merész ötleteknek szól. Merthogy abból itt nincs hiány, és ennek jóvoltából igazán különleges, páratlanul hangulatos lett az egész végeredmény, melynek élvezetéhez ráadásul túl erős számítógépre sincs szükségünk.
Kezelőfelület, irányíthatóság: Kezelőfelületről gyakorlatilag nem beszélhetünk a játék kapcsán, az interaktív elemeknél megjelenő jelölést leszámítva rendszerint mindenre nekünk kell majd rájönnünk, ami rendkívül sok kellemetlenséggel járhat. Különösen problémás azonban néhány helyen az irányítás. Pár ügyességi fejtörőnél előfordul, hogy a milliméter vagy a másodperc töredékére van kalibrálva az a pont, aminél meg kell nyomnunk egy bizonyos gombot ahhoz, hogy sikerrel abszolváljuk a küldetést, és egy alapvetően pergős élmény részeként ez bizony okozhat némi fejtörést.
Játszhatóság: Noha a tartalomra nem igazán panaszkodhatunk, kifejezetten kellemes mennyiségű, változatos élmények várnak ránk, azonban a szavatossággal lehet problémánk. Normál tempó mellett ugyanis akár 2-3 óra alatt átverekedhetjük magunkat a Neversong kampányán, ami nyilvánvalóan nem meglepő az indie kategórián belül, sőt kifejezetten játékosfüggő, ugyanakkor legalább még ennyit elbírt volna ez a koncepció.
Intelligencia, nehézség: A mesterséges intelligenciával nincs különösebb probléma a játékban, az ellenfelek kellemesen erőszakosak, de semmi kirívó dologgal nem találkozhatunk esetükben. Nem úgy a nehézség kapcsán, hiszen rendkívül komoly fejtörést okozhat néhány rész, hol a megfelelő betanítás hiánya, hol az irányításból fakadó kellemetlenségek miatt, pár alkalommal tehát biztosan nem lesz majd őszinte a mosolyunk, hiszen nem baj, ha van kihívás, az viszont már igen, ha a nehézség növelését rendre igazságtalanul próbálják meg elérni a készítők. Hangok, zene: Bár a zongora, a hanggyűjtögetés és a pár hangjegyes dallamok visszajátszása miatt kezdetben azt hihetnénk, hogy a zenei oldal nagyon fontos szerepet kapott a Neversongban, de sajnos ezen a téren csalódást okoz a játék. Még szerencse, hogy a háttérben felcsendülő zenékkel nincs gond, de szinkronokra és más egyebekre ne is számítsunk, ez itt más kategória.
Összegzés: Ha kedveljük a független fejlesztésű videojátékokat, melyek rengeteg különleges ötlettel hozzák vissza a legnagyobb klasszikusok hangulatát és élményét, akkor a Neversong azonnal nagy kedvencünk lesz. Nem szabad a tripla-A kategóriás címekkel egy lapon emlegetni, teljesen más ligában játszik, de abban legalább a legjobbak között tarthatjuk számon, főleg a mély tartalommal megáldott, groteszk alkotások világában. Kipróbálásra érdemes darab!
Fejlesztő: Atmos Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E4300 1,8 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 280 processzor, Nvidia GeForce GT 620 vagy Intel HD Graphics 4000 grafikus kártya, 2 GB RAM, 1 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad Q6600 2,4 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 900e processzor, Nvidia GeForce GT 720 vagy ATI Radeon HD 4650 grafikus kártya, 2 GB RAM, 1 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Night in the Woods, Cyanide & Happiness
Kategória: kalandjáték
A Pinstripe fejlesztőinek legújabb videojátékában újabb utazást tehetünk az elme legmélyebb bugyraiban egy egészen hatásos, hangulatos és filozofikus kalandjáték részeként, mely túl merész témákat feszeget ahhoz, hogy a tripla-A kategóriás szegmensben versenyezzen. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült a Neversong!
Már hozzászokhattunk egy ideje, hogy az eredeti ötletekre épülő videojátékokhoz, a különlegességekhez nem szabad megelégednünk a tripla-A kategóriás szegmens agyonreklámozott címeivel, hiszen akkor könnyedén elfeledkezhetünk arról, hogy egykoron mi fogott meg minket annyira az interaktív szórakoztatásban. Az indie színtéren azonban szerencsére rengeteg tehetséges csapat dolgozik, akik rendszeres időközönként előbukkannak olyan alkotásokkal, melyek utána hónapokon át beszédtémául szolgálnak azok számára, akik szeretik, ha egy videojátékban van tartalom, ha gondolkodni kell, és mint minden művészi alkotás, úgy ez is megérinti az ember szívét és lelkét.
Éppen ebbe a kategóriába sorolhatjuk az Atmos Games legújabb alkotását, mely Neversong címmel egy olyan oldalnézetes kalandjáték lett, ami Thomas Brush egykor Coma néven ismert flashjátékának egyfajta folytatásaként és kiterjesztéseként öltött testet – ezért is indult a projekt eredetileg Once Upon a Coma címmel –, de aggodalomra semmi ok, az előzmények ismerete nélkül is teljes élményt kínál. Lássuk azonban, hogy miért nyűgözhet le bárkit a végeredmény, ha szereti a filozófiai hangvétellel rendelkező, retro stílusú élményeket.
Kezdjük azzal, hogy a Neversong a sztori tekintetében egyenesen zseniálisra sikeredett. Egy igazi álomszerű élmény vár benne ránk, mely az újabb és újabb karakterek bevonásával egyre csak bonyolódik, gyakran már a fonalat is majdnem elveszíthetjük benne a sok mellékes teendő miatt, de a fejezetenként felbukkanó átvezetők mindig visszaterelnek minket az útra, hogy eszünkbe juttassák a gyakran groteszk körítést. A játékban Pete oldalán kalandozunk majd, aki a kómából felébredve sehol sem találja szerelmét, de ami még érdekesebb, hogy szülővárosában minden felnőttnek nyoma veszett, a helyet pedig kizárólag a gyerekek uralják.
Elsődleges célunk természetesen barátnőnk visszaszerzése lesz, de közben azért egyre több utalást kapunk arra is, hogy mi történhetett a világban, egy sötét, démonszerű teremtmény ugyanis rendre felbukkan, sőt megkísért minket, illetve lelki szemeink elé tárja fogságba esett szerelmünket, így nekiiramodunk, hogy a végére járjunk a dolognak. Mindehhez azonban át kell verekednünk magunkat egy groteszk, gyakran beteg világon, ahol az álomszerű háttérből fakadóan minden, és szinte tényleg bármi megtörténhet.
Emiatt kifejezetten nehéz leírni azt az élményt, ami a Neversong pályáin vár ránk. Találkozhatunk ugyan egészen hétköznapi helyzetekkel és karakterekkel, de a föld alatti helyszíneken például valamiféle beteges százlábú lesz az első nagyobb főellenfél, akivel meg kell etetnünk egy labdaként guruló duci gyermeket, miután meghempergettük pár gusztustalanságban, néhány pályarésszel odébb pedig viszontláthatjuk majd, miután kiszabadítottuk a lény egyik bugyrából. Mindez csak egyetlen dolog a sok közül, de néhány beteges karakter, a pókszerű ellenfelek és úgy általánosságban az egész pályaábrázolás annyira őrült és szokatlan, hogy képes a játék folyamatosan elkerekíteni a szemünket.
Az Amanita Design is nagyágyú volt korábban ebben a kategóriában, de a Neversong bizonyos tekintetben simán túltesz egy korabeli Silent Hill-játékon, hiszen nem kevés horrorisztikus elem dobja fel az oldalnézetes akció-kalandokat. Merthogy a játékmenet tekintetében leginkább ebbe a kategóriába tudnánk sorolni az Atmos Games művét, mely sokkal összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk. A pályarészek feloldhatósága nagyjából olyan hatást kelt, mint az Ori and the Blind Forestben, ezáltal hősünk fejlesztésével és új eszközeinek megszerzésével tudunk majd eljutni olyan helyekre, melyek korábban elérhetetlenek voltak.
Saját otthonunktól balra például felesleges elindulnunk, hiszen nem juthatunk messzire esernyő nélkül, de jobbra sem sokáig, ha nem szerezzük meg magunknak az első használati tárgyat, ami egy baseballütő lesz. Ezzel már neki tudunk menni az ellenfeleknek, darabokra tudunk törni fából készült akadályokat, de folyamatosan kapjuk majd az extrákat – akár az ütőhöz is –, így lassan nem okoznak majd gondot a kőtömbök sem, vagy az, hogy hozzáragadjunk ugrás közben a rejtélyes narancssárga golyókhoz – melyek később bombává alakíthatók –, de példának okáért elérkezik az idő, amikor már gördeszka is lesz a lábunk alatt.
Érdekesség, hogy ezeket az extrákat mindig úgy oldhatjuk fel magunknak, ha felkutatunk és elsajátítunk egy rövidke dallamot, amelyet aztán egy otthonunkban álló zongorán, illetve pianínón visszajátszva oldhatjuk fel azokat a rejtett zegzugokat, melyek a kapcsolódó újdonságokat felvonultatják. A Neversong tipikusan olyan játék, amit a megjelenése miatt kezdetben nem vesz elég komolyan az ember, de miután egyre jobban beleássa magát, rádöbben arra, hogy mennyire összetett élményről van itt szó, hiszen minden összefügg mindennel. Érdemes még sokadik alkalommal is visszatérni pályarészekhez, hiszen ahogyan fedezzük fel az újabb játékelemeket, illetve kapjuk az újdonságokat, úgy nyílnak meg előttünk a helyszínek.
A játékmenet az akciók és a fejtörők hibridjeként írható le. Ugyan Pete nem egy Rambo, de ütőjével szinte bárkit el tud intézni, és kitűnő ötlet volt, hogy a harcok közben elveszített életet az elpusztított lénytől rendszerint visszakapjuk, de érdemes a kis fénybogyókat is gyűjtögetni, hiszen minden századik után kapunk egy extra szívet, amivel könnyíthetünk egy kicsit a dolgunkon. A fejtörők egyébiránt hullámzó minőségűek, de nagyobb gondot okoz a rosszul skálázott nehézség, illetve az, hogy szemernyi segítséget sem kapunk a megoldásokhoz, sőt általában ahhoz sem, hogy egyáltalán mit kellene tennünk az adott helyszínen. Ez rengeteg felesleges lótás-futáshoz vezethet, de idegesítőbb tud lenni néhány ügyességi elem, mely közel sem működik olyan kiegyensúlyozottan, amennyire azt elvárná az ember. Kár érte, mert ezek a dolgok rengeteg kellemetlenséget tudnak okozni, és elvonják a figyelmünket az utolérhetetlen hangulatról, a különleges világról, illetve a háttérben futó történetről, amely gyakran képes elgondolkodtatni az embert.
Grafika: A megjelenés terén annyira különlegesre sikerült a Neversong, hogy még az indie színtéren is nehéz lenne hasonlítani bármihez – gyakran juttathatja eszünkbe a South Park-sorozatot, pláne a karakterek esetén a kanadaiak ábrázolásmódját –, így az értékelés leginkább az egyedi szemléletmódnak, a merész ötleteknek szól. Merthogy abból itt nincs hiány, és ennek jóvoltából igazán különleges, páratlanul hangulatos lett az egész végeredmény, melynek élvezetéhez ráadásul túl erős számítógépre sincs szükségünk.
Kezelőfelület, irányíthatóság: Kezelőfelületről gyakorlatilag nem beszélhetünk a játék kapcsán, az interaktív elemeknél megjelenő jelölést leszámítva rendszerint mindenre nekünk kell majd rájönnünk, ami rendkívül sok kellemetlenséggel járhat. Különösen problémás azonban néhány helyen az irányítás. Pár ügyességi fejtörőnél előfordul, hogy a milliméter vagy a másodperc töredékére van kalibrálva az a pont, aminél meg kell nyomnunk egy bizonyos gombot ahhoz, hogy sikerrel abszolváljuk a küldetést, és egy alapvetően pergős élmény részeként ez bizony okozhat némi fejtörést.
Játszhatóság: Noha a tartalomra nem igazán panaszkodhatunk, kifejezetten kellemes mennyiségű, változatos élmények várnak ránk, azonban a szavatossággal lehet problémánk. Normál tempó mellett ugyanis akár 2-3 óra alatt átverekedhetjük magunkat a Neversong kampányán, ami nyilvánvalóan nem meglepő az indie kategórián belül, sőt kifejezetten játékosfüggő, ugyanakkor legalább még ennyit elbírt volna ez a koncepció.
Intelligencia, nehézség: A mesterséges intelligenciával nincs különösebb probléma a játékban, az ellenfelek kellemesen erőszakosak, de semmi kirívó dologgal nem találkozhatunk esetükben. Nem úgy a nehézség kapcsán, hiszen rendkívül komoly fejtörést okozhat néhány rész, hol a megfelelő betanítás hiánya, hol az irányításból fakadó kellemetlenségek miatt, pár alkalommal tehát biztosan nem lesz majd őszinte a mosolyunk, hiszen nem baj, ha van kihívás, az viszont már igen, ha a nehézség növelését rendre igazságtalanul próbálják meg elérni a készítők. Hangok, zene: Bár a zongora, a hanggyűjtögetés és a pár hangjegyes dallamok visszajátszása miatt kezdetben azt hihetnénk, hogy a zenei oldal nagyon fontos szerepet kapott a Neversongban, de sajnos ezen a téren csalódást okoz a játék. Még szerencse, hogy a háttérben felcsendülő zenékkel nincs gond, de szinkronokra és más egyebekre ne is számítsunk, ez itt más kategória.
Összegzés: Ha kedveljük a független fejlesztésű videojátékokat, melyek rengeteg különleges ötlettel hozzák vissza a legnagyobb klasszikusok hangulatát és élményét, akkor a Neversong azonnal nagy kedvencünk lesz. Nem szabad a tripla-A kategóriás címekkel egy lapon emlegetni, teljesen más ligában játszik, de abban legalább a legjobbak között tarthatjuk számon, főleg a mély tartalommal megáldott, groteszk alkotások világában. Kipróbálásra érdemes darab!