SG.hu
Just Cause 4
Kiadó: Square Enix
Fejlesztő: Avalanche Studios
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-6300 processzor, Nvidia GeForce GTX 760 vagy ATI Radeon R9 270 grafikus kártya, 8 GB RAM, 60 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-4770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1600 processzor, Nvidia GeForce GTX 1070 vagy ATI Radeon RX Vega 56 grafikus kártya, 16 GB RAM, 60 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Just Cause 3, GTA V
Kategória: nyitott világú akciójáték
Rico Rodriguez negyedik alkalommal is visszatért, hogy igazságot szolgáltasson egy elnyomástól szenvedő közösség számára, miközben nemcsak óriási szabadságot, hanem páratlan rombolhatóságot ad a kezünkbe. Just Cause 4 játéktesztünk következik!
Az ezredforduló utáni néhány év a GTA-sorozatnak köszönhetően határozottan az óriási nyitott világokról, a szabadon bejárható virtuális területekről szólt a játékvilágban. A Rockstar alkotása sokáig egyeduralkodónak számított a színen, azonban folyamatosan érkeztek az újabb kihívók, amelyek gyakran őrült dolgokkal próbáltak meg kihasítani maguknak egy nagyobb szeletet a nyitott világú akciójátékok tortájából. Míg a Saints Row-sorozat például az őrült humorával tűnt ki a sorból, addig az Avalanche Studios által megálmodott Just Cause az eltúlzott akciófilmek hangulatát, a féktelen harcokat és a rombolást állította a főszerepbe. Az addig szinte páratlan nagyságú nyitott világával, valamint a rendkívül látványos megoldásaival Rico Rodriguez első nagy magánháborúja kellemes emlékként maradt meg sokakban, és bár voltak azért bőven hiányosságai, közvetlenül a GTA IV előtt mégis mély nyomokat hagyott bennünk.
Ezt sikerült tetéznie később a második epizódnak, azonban a harmadik részre kifulladt a franchise. Bár a Just Cause 3 nem volt rossz, újdonságok és ötletek hiányában – valamint egy GTA V után – nem igazán tudott labdába rúgni, ezért sokan várták, hogy a svéd brigád negyedik nekifutásra vajon mit tud kihozni Rico történetéből. Csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy mindeközben Damoklész kardja is ott lebegett a fejük felett, hiszen a nagyszerű Hitman után a Square Enix menesztette az IO Interactive csapatát, így várható volt, hogy ha az Avalanche Studios nem hozza a várt eredményeket, akkor ők is új kiadó után nézhetnek majd.
Ha ezen a szűrőn keresztül nézzük a Just Cause 4-et, akkor kijelenthetjük, hogy a készítők nem igazán erőltették meg magukat, hiszen sem a sztorival nem emelkedtek túl a korlátaikon, sem a játékmenetet nem tudták olyan újdonságokkal feldobni, ami emlékezetes magasságokba emelte volna Rico visszatérését. Merthogy a negyedik részben újfent a Rodriguez fiút irányíthatjuk majd, aki elhunyt édesapja gyökereit követve Dél-Amerikába, Solis fiktív szigetére vándorol, azonban amint megtudja, hogy az idilli környezetet egy szörnyű terrorszervezet, az elit zsoldosokból álló Fekete Kéz uralja, rögtön feledésbe merül az apuka emléke. Rico szeme előtt ugyanis új cél körvonalazódik, melynek során a legfontosabb Espinoza, az őrült diktátor legyűrése, valamint a sziget felszabadítása lesz.
Bár az apuka személye később visszatér párszor, nem kap túl hangsúlyos szerepet, sőt mi több, az első egy óra után gyakorlatilag mindent elfelejtünk, ami a cselekményhez kapcsolódik, lévén az egészet a kliséhalmazok uralják, magas szintű kiszámíthatósággal, unalmas karakterekkel, semmitmondó párbeszédekkel rontva még tovább az összképet. Pedig a svédek tényleg próbálkoztak, de hiába lehetett volna rengeteg dolgot kihozni a történet szempontjából az apuka szelleméből, vagy a Fekete Kéz által uralt időjárás-manipuláló gépezetből, valamiért nem éltek ezzel a lehetőséggel, ami egy Red Dead Redemption 2 után – ami tavaly azért magasan a legjobb nyitott világú akciójáték volt konzolokon – egyenesen botrányos.
Persze egy rögtönzött közvélemény-kutatás során igencsak kevés kéz emelkedne a magasba, ha azt kérdeznénk, hogy eddig ki szerette csak a története miatt a Just Cause-játékokat? Nyilván senki, hiszen aki Rico oldalán indult kalandozni, az leginkább azért döntött így, mert féktelen pörgésre, óriási szabadságra, látványos akciókra és soha véget nem érő rombolásra vágyott. Aki csak ezt keresi a sorozat aktuális epizódjában, az megnyugodhat, mert a Just Cause 4 mindezt a legmagasabb szinteken hozza, ráadásul egy olyan hatalmas dél-amerikai környezetben, amekkorát korábban talán még soha nem láthattunk egyetlen videojátékban sem.
Nyilván a méret itt is relatív, hovatovább gyakran idegesítő, nem ritkán pedig önismétlő, de a játszótér adott, a korábbi részekhez hasonlóan pedig csak rajtunk múlik majd, hogy mennyire mozgatjuk meg a fantáziánkat és tanuljuk meg kihasználni lehetőségeinket. Amennyiben ugyanis csak egyszerű akciójátékként élvezzük Rico aktuális ámokfutását, nagyon hamar falak közé zár majd az unalom. Dacára annak, hogy tonnányi guruló, repülő és a vízen úszó járművet vehetünk irányításunk alá, és gyakorlatilag a modern hadviselés összes létező fegyverét a kezünkbe vehetjük – töménytelen mennyiségű lőszer társaságában –, az egyszerű akciók nem okoznak túl nagy kielégülést, hiszen láttunk már ilyesmit százszor, ha nem ezerszer, ráadásul sokkal szebb és könnyedebb körítéssel.
A helyzetet ráadásul az sem könnyíti, hogy a Far Cry-sorozat mintájára kialakított területfoglalós rendszer sem igazán hajt majd minket előre, a régiók főhadiszállásának legyűrése – és ott saját fegyvereseink hadrendbe állítása – ugyanis első alkalommal még izgalmas, sőt talán másodikra is, de aztán úgy érezzük majd, mintha egy végtelen ciklusba kerültünk volna. Egyszóval gyorsan ráunhatunk Rico Rambo szüntelen pörgésére, de azért akad néhány dolog, ami javíthat a helyzeten!
Az első és legfontosabb, ha mi olyan hangulatban ülünk le játszani, hogy nem mélyen szántó gondolatokat keresünk, hanem csak a romboláshoz és a mókázáshoz van kedvünk, lévén ezen a téren a Just Cause 4 még mindig verhetetlen! Ehhez pedig most is a csáklya, a grappling hook adja majd a legtöbb apropót, méghozzá vadonatúj lehetőségekkel. Az ugyanis negyedszerre is látványos, hogy bármikor ejtőernyőzhetünk, szárnyas ruházhatunk és a csáklyával bármihez odaránthatjuk magunkat, azonban önmagában már kevés lenne, éppen ezért a fejlesztők három új felhasználási módot álmodtak meg a kilőhető kötélhez.
Az egyik leggyakrabban alkalmazott, hovatovább a játékmenetbe is aktívan bevont mód, amikor a gyakorlatilag elszakíthatatlan és óriási teherbírással megáldott madzag jóvoltából összekötözünk és egymáshoz rántunk bizonyos dolgokat. Ez óriási taktikai előny például két katona, netán egy jármű és egy katona, vagy két nagyobb horderejű dolog – például egy tank meg egy kamion – esetében, de óriási móka is egyben, sőt mi több, ezzel gyakorlatilag bárhová behatolhatunk, hiszen úgy szakíthatjuk ki vele a zárt ajtókat, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Túlzás nélkül ez az egyetlen hasznos újdonság, a másik kettő inkább a mókázást szolgálja, ezáltal lehetőségünk nyílik például rakétákat kötni emberekre, járművekre vagy objektumokra, amivel rakétameghajtást adhatunk bárkinek és bárminek, számtalan humoros pillanatot teremtve ezzel a harcok során. A legjobb azonban alighanem a Metal Gear-sorozat által ihletett lufis megoldás, amivel lehetőségünk nyílik óriási ballonok segítségével a levegőbe emelni szinte bármit, így például akár még tankokat is, ami hihetetlenül nagy fegyvertény lehet, hovatovább a látvány tekintetében sem utolsó. Kár, hogy nagyon körülményes a használat, ellenkező esetben sokan az egekig magasztalták volna a játékot.
Ennek hiányában azonban inkább savanyú szájízzel kell gondolnunk rá, méghozzá azért, mert hiába az újdonságok, a készítők érezhetően nem tudtak mit kezdeni velük, határozottan még hónapok, sőt évek kellettek volna, hogy ezeket megfelelő alapossággal beépítsék az alapvető mechanizmusokba. Bár a csáklyával való bohóckodás tényleg jó, a supply drop rendszere is kellemes – bárhová és szinte bármilyen erősítést dobhatunk magunknak, akár az ellenség fejére is rávághatunk egy vadászgépet –, de maximum kétszer mókás, aztán többször nem. Ugyanez igaz a zúzásra is, hiszen szép és jó, de 2018-ban enyhén fájdalmas a szemnek a darabos modellezés, vagy az, hogy csak bizonyos tereptárgyak pusztíthatók el, de azok legalább nagyon. Más kérdés, hogy mit érzünk majd, miután egy porig rombolt területet pár perc múlva ismét úgy találunk, mintha semmit sem csináltunk volna.
A legnagyobb szívfájdalmunk azonban mégsem ezekből fakad, sokkal inkább egy, az előzetesek során unalomig hangoztatott újdonságból, aminek végül szinte egyáltalán nem lett szerepe a Just Cause 4-ben. Mint a sztorinál említettük, a Fekete Kéz egy időjárás-manipuláló eszközzel terrorizálja a népet, aminek hála szuperviharok, óriási tornádók és egyéb extrém jelenségek vártak volna ránk a pályán, ha a készítők betartják az ígéreteiket. Természetesen nem tartották, így bár elsőre rácsodálkozunk majd ezekre a katasztrófaszerű élményekre, de amint rádöbbenünk, hogy ezek maximum látványelemek, a játékmenetre vagy a nehézségre azonban egyáltalán nem, legfeljebb kis mértékben vannak hatással, rögtön elmegy majd a kedvünk Rico kalandjaitól.
Grafika:
Erre pedig alaposan ráerősít a grafika is, hiszen hiába nézett ki fantasztikusan a bejelentéskor vagy a trailereken, hiába tátjuk el tőle néha a szánkat, a Just Cause 4 a legtöbb esetben az elfogadható és a ronda kategória között járja kötéltáncát, gyakran súlyos teherként vetve a szemünkre, hogy nem a zuhanás fájdalmas, hanem maga a megérkezés. A játék ugyanis gyakorlatilag nemhogy szebb nem lett a harmadik részhez mérten, helyenként inkább csúnyábbá vált. Bár hangsúlyoznánk, hogy vannak jó pillanatai, de ha önmagukban nézzük a tereptárgyakat, a járműveket, vagy éppen a karakterek animációit, akkor gyakran sírni támadna kedvünk. Hiába tehát az óriási világ, ha az csúnya, unalmas és kihalt, esetünkben ráadásul csak arra volt jó, hogy alaposan feltornázza a gépigényt!
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Habár nincsenek benne drasztikus hibák ezen a téren, de néha azért képes kisebb-nagyobb bosszúságot okozni az irányítás kapcsán a Just Cause 4. Főleg a csáklyával, illetve a funkciók előhívásával gyűlhet meg a bajunk, de például sokan hiányolhatják majd a HUD-ról lespórolt mini-térképet is.
Játszhatóság: Papíron ugyan óriási tartalmat pakoltak a fejlesztők a játékba, valóban többször tíz óra, ha minden fő- és mellékküldetést elvégzünk, azonban ennél fontosabb kérdés, hogy vajon kinek lesz elég türelme kibírni a sok önismétlődést vagy az arctalan sztorit. Az ugyanis egy dolog, hogy mi magunk izgalmassá tehetjük a játékot a megfelelően kreatív hozzáállással, azonban ha valamiért kiadunk pár ezer forintot, akkor elvárjuk, hogy mindent készen tegyenek le elénk.
Intelligencia, nehézség: Ezen a téren szintén elég középszerű lett Rico legújabb kalandja, hiszen az ellenfeleknek szinte csak a szájuk nem habzik, de egyébként rendkívül erőszakosan és teljes erőbedobással támadnak ránk bárhol és bármikor. Sokszor kettőt nem tudunk lépni anélkül, hogy ne rontana ránk egy kisebb-nagyobb csapat, és mivel a harcok nem olyan izgalmasak és újszerűek, hamarosan frusztrálóvá válik ez a túlbuzgó megvalósítás. Pláne, hogy mindez a nehézségre is alaposan rányomja majd a bélyegét, amit tovább tetéznek az irányításból vagy kamerakezelésből fakadó hiányosságok.
Hangok, zene: A zenéket egészen jól elkapták a készítők, illik a dél-amerikai tájhoz, a hangeffektekkel sincs nagy probléma, ellenben a szinkronszínészek ennél sokkal többet is kihozhattak volna magukból néhány esetben. Miattuk ugyanis az unalmas sztori nyugodt szívvel megkaphatja a „halálosan unalmas” jelzőt is.
Összegzés: A Just Cause 4 tipikus iskolapéldája az összecsapott videojátékoknak! Szinte érezni, hogy a svéd fejlesztőkre nagy teher rakódott, és nemcsak kapkodtak, hanem bizonyítani is szerettek volna Rodriguez úr legújabb egyszemélyes háborújával, csakhogy a jó alapötletek közül szinte egyet sem tudtak sikeresen eljuttatni a célba. A rossz sztori, az újdonságok hiánya vagy a kihagyott ziccerek sokasága mind azt érezteti velünk, hogy jobban örültünk volna ennek jövő ilyenkor. Erősen megkérdőjelezzük, hogy van-e létjogosultsága ezek után az ötödik résznek...
Fejlesztő: Avalanche Studios
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-6300 processzor, Nvidia GeForce GTX 760 vagy ATI Radeon R9 270 grafikus kártya, 8 GB RAM, 60 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-4770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1600 processzor, Nvidia GeForce GTX 1070 vagy ATI Radeon RX Vega 56 grafikus kártya, 16 GB RAM, 60 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Just Cause 3, GTA V
Kategória: nyitott világú akciójáték
Rico Rodriguez negyedik alkalommal is visszatért, hogy igazságot szolgáltasson egy elnyomástól szenvedő közösség számára, miközben nemcsak óriási szabadságot, hanem páratlan rombolhatóságot ad a kezünkbe. Just Cause 4 játéktesztünk következik!
Az ezredforduló utáni néhány év a GTA-sorozatnak köszönhetően határozottan az óriási nyitott világokról, a szabadon bejárható virtuális területekről szólt a játékvilágban. A Rockstar alkotása sokáig egyeduralkodónak számított a színen, azonban folyamatosan érkeztek az újabb kihívók, amelyek gyakran őrült dolgokkal próbáltak meg kihasítani maguknak egy nagyobb szeletet a nyitott világú akciójátékok tortájából. Míg a Saints Row-sorozat például az őrült humorával tűnt ki a sorból, addig az Avalanche Studios által megálmodott Just Cause az eltúlzott akciófilmek hangulatát, a féktelen harcokat és a rombolást állította a főszerepbe. Az addig szinte páratlan nagyságú nyitott világával, valamint a rendkívül látványos megoldásaival Rico Rodriguez első nagy magánháborúja kellemes emlékként maradt meg sokakban, és bár voltak azért bőven hiányosságai, közvetlenül a GTA IV előtt mégis mély nyomokat hagyott bennünk.
Ezt sikerült tetéznie később a második epizódnak, azonban a harmadik részre kifulladt a franchise. Bár a Just Cause 3 nem volt rossz, újdonságok és ötletek hiányában – valamint egy GTA V után – nem igazán tudott labdába rúgni, ezért sokan várták, hogy a svéd brigád negyedik nekifutásra vajon mit tud kihozni Rico történetéből. Csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy mindeközben Damoklész kardja is ott lebegett a fejük felett, hiszen a nagyszerű Hitman után a Square Enix menesztette az IO Interactive csapatát, így várható volt, hogy ha az Avalanche Studios nem hozza a várt eredményeket, akkor ők is új kiadó után nézhetnek majd.
Ha ezen a szűrőn keresztül nézzük a Just Cause 4-et, akkor kijelenthetjük, hogy a készítők nem igazán erőltették meg magukat, hiszen sem a sztorival nem emelkedtek túl a korlátaikon, sem a játékmenetet nem tudták olyan újdonságokkal feldobni, ami emlékezetes magasságokba emelte volna Rico visszatérését. Merthogy a negyedik részben újfent a Rodriguez fiút irányíthatjuk majd, aki elhunyt édesapja gyökereit követve Dél-Amerikába, Solis fiktív szigetére vándorol, azonban amint megtudja, hogy az idilli környezetet egy szörnyű terrorszervezet, az elit zsoldosokból álló Fekete Kéz uralja, rögtön feledésbe merül az apuka emléke. Rico szeme előtt ugyanis új cél körvonalazódik, melynek során a legfontosabb Espinoza, az őrült diktátor legyűrése, valamint a sziget felszabadítása lesz.
Bár az apuka személye később visszatér párszor, nem kap túl hangsúlyos szerepet, sőt mi több, az első egy óra után gyakorlatilag mindent elfelejtünk, ami a cselekményhez kapcsolódik, lévén az egészet a kliséhalmazok uralják, magas szintű kiszámíthatósággal, unalmas karakterekkel, semmitmondó párbeszédekkel rontva még tovább az összképet. Pedig a svédek tényleg próbálkoztak, de hiába lehetett volna rengeteg dolgot kihozni a történet szempontjából az apuka szelleméből, vagy a Fekete Kéz által uralt időjárás-manipuláló gépezetből, valamiért nem éltek ezzel a lehetőséggel, ami egy Red Dead Redemption 2 után – ami tavaly azért magasan a legjobb nyitott világú akciójáték volt konzolokon – egyenesen botrányos.
Persze egy rögtönzött közvélemény-kutatás során igencsak kevés kéz emelkedne a magasba, ha azt kérdeznénk, hogy eddig ki szerette csak a története miatt a Just Cause-játékokat? Nyilván senki, hiszen aki Rico oldalán indult kalandozni, az leginkább azért döntött így, mert féktelen pörgésre, óriási szabadságra, látványos akciókra és soha véget nem érő rombolásra vágyott. Aki csak ezt keresi a sorozat aktuális epizódjában, az megnyugodhat, mert a Just Cause 4 mindezt a legmagasabb szinteken hozza, ráadásul egy olyan hatalmas dél-amerikai környezetben, amekkorát korábban talán még soha nem láthattunk egyetlen videojátékban sem.
Nyilván a méret itt is relatív, hovatovább gyakran idegesítő, nem ritkán pedig önismétlő, de a játszótér adott, a korábbi részekhez hasonlóan pedig csak rajtunk múlik majd, hogy mennyire mozgatjuk meg a fantáziánkat és tanuljuk meg kihasználni lehetőségeinket. Amennyiben ugyanis csak egyszerű akciójátékként élvezzük Rico aktuális ámokfutását, nagyon hamar falak közé zár majd az unalom. Dacára annak, hogy tonnányi guruló, repülő és a vízen úszó járművet vehetünk irányításunk alá, és gyakorlatilag a modern hadviselés összes létező fegyverét a kezünkbe vehetjük – töménytelen mennyiségű lőszer társaságában –, az egyszerű akciók nem okoznak túl nagy kielégülést, hiszen láttunk már ilyesmit százszor, ha nem ezerszer, ráadásul sokkal szebb és könnyedebb körítéssel.
A helyzetet ráadásul az sem könnyíti, hogy a Far Cry-sorozat mintájára kialakított területfoglalós rendszer sem igazán hajt majd minket előre, a régiók főhadiszállásának legyűrése – és ott saját fegyvereseink hadrendbe állítása – ugyanis első alkalommal még izgalmas, sőt talán másodikra is, de aztán úgy érezzük majd, mintha egy végtelen ciklusba kerültünk volna. Egyszóval gyorsan ráunhatunk Rico Rambo szüntelen pörgésére, de azért akad néhány dolog, ami javíthat a helyzeten!
Az első és legfontosabb, ha mi olyan hangulatban ülünk le játszani, hogy nem mélyen szántó gondolatokat keresünk, hanem csak a romboláshoz és a mókázáshoz van kedvünk, lévén ezen a téren a Just Cause 4 még mindig verhetetlen! Ehhez pedig most is a csáklya, a grappling hook adja majd a legtöbb apropót, méghozzá vadonatúj lehetőségekkel. Az ugyanis negyedszerre is látványos, hogy bármikor ejtőernyőzhetünk, szárnyas ruházhatunk és a csáklyával bármihez odaránthatjuk magunkat, azonban önmagában már kevés lenne, éppen ezért a fejlesztők három új felhasználási módot álmodtak meg a kilőhető kötélhez.
Az egyik leggyakrabban alkalmazott, hovatovább a játékmenetbe is aktívan bevont mód, amikor a gyakorlatilag elszakíthatatlan és óriási teherbírással megáldott madzag jóvoltából összekötözünk és egymáshoz rántunk bizonyos dolgokat. Ez óriási taktikai előny például két katona, netán egy jármű és egy katona, vagy két nagyobb horderejű dolog – például egy tank meg egy kamion – esetében, de óriási móka is egyben, sőt mi több, ezzel gyakorlatilag bárhová behatolhatunk, hiszen úgy szakíthatjuk ki vele a zárt ajtókat, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Túlzás nélkül ez az egyetlen hasznos újdonság, a másik kettő inkább a mókázást szolgálja, ezáltal lehetőségünk nyílik például rakétákat kötni emberekre, járművekre vagy objektumokra, amivel rakétameghajtást adhatunk bárkinek és bárminek, számtalan humoros pillanatot teremtve ezzel a harcok során. A legjobb azonban alighanem a Metal Gear-sorozat által ihletett lufis megoldás, amivel lehetőségünk nyílik óriási ballonok segítségével a levegőbe emelni szinte bármit, így például akár még tankokat is, ami hihetetlenül nagy fegyvertény lehet, hovatovább a látvány tekintetében sem utolsó. Kár, hogy nagyon körülményes a használat, ellenkező esetben sokan az egekig magasztalták volna a játékot.
Ennek hiányában azonban inkább savanyú szájízzel kell gondolnunk rá, méghozzá azért, mert hiába az újdonságok, a készítők érezhetően nem tudtak mit kezdeni velük, határozottan még hónapok, sőt évek kellettek volna, hogy ezeket megfelelő alapossággal beépítsék az alapvető mechanizmusokba. Bár a csáklyával való bohóckodás tényleg jó, a supply drop rendszere is kellemes – bárhová és szinte bármilyen erősítést dobhatunk magunknak, akár az ellenség fejére is rávághatunk egy vadászgépet –, de maximum kétszer mókás, aztán többször nem. Ugyanez igaz a zúzásra is, hiszen szép és jó, de 2018-ban enyhén fájdalmas a szemnek a darabos modellezés, vagy az, hogy csak bizonyos tereptárgyak pusztíthatók el, de azok legalább nagyon. Más kérdés, hogy mit érzünk majd, miután egy porig rombolt területet pár perc múlva ismét úgy találunk, mintha semmit sem csináltunk volna.
A legnagyobb szívfájdalmunk azonban mégsem ezekből fakad, sokkal inkább egy, az előzetesek során unalomig hangoztatott újdonságból, aminek végül szinte egyáltalán nem lett szerepe a Just Cause 4-ben. Mint a sztorinál említettük, a Fekete Kéz egy időjárás-manipuláló eszközzel terrorizálja a népet, aminek hála szuperviharok, óriási tornádók és egyéb extrém jelenségek vártak volna ránk a pályán, ha a készítők betartják az ígéreteiket. Természetesen nem tartották, így bár elsőre rácsodálkozunk majd ezekre a katasztrófaszerű élményekre, de amint rádöbbenünk, hogy ezek maximum látványelemek, a játékmenetre vagy a nehézségre azonban egyáltalán nem, legfeljebb kis mértékben vannak hatással, rögtön elmegy majd a kedvünk Rico kalandjaitól.
Grafika:
Erre pedig alaposan ráerősít a grafika is, hiszen hiába nézett ki fantasztikusan a bejelentéskor vagy a trailereken, hiába tátjuk el tőle néha a szánkat, a Just Cause 4 a legtöbb esetben az elfogadható és a ronda kategória között járja kötéltáncát, gyakran súlyos teherként vetve a szemünkre, hogy nem a zuhanás fájdalmas, hanem maga a megérkezés. A játék ugyanis gyakorlatilag nemhogy szebb nem lett a harmadik részhez mérten, helyenként inkább csúnyábbá vált. Bár hangsúlyoznánk, hogy vannak jó pillanatai, de ha önmagukban nézzük a tereptárgyakat, a járműveket, vagy éppen a karakterek animációit, akkor gyakran sírni támadna kedvünk. Hiába tehát az óriási világ, ha az csúnya, unalmas és kihalt, esetünkben ráadásul csak arra volt jó, hogy alaposan feltornázza a gépigényt!Kezelőfelület, irányíthatóság:
Habár nincsenek benne drasztikus hibák ezen a téren, de néha azért képes kisebb-nagyobb bosszúságot okozni az irányítás kapcsán a Just Cause 4. Főleg a csáklyával, illetve a funkciók előhívásával gyűlhet meg a bajunk, de például sokan hiányolhatják majd a HUD-ról lespórolt mini-térképet is.Játszhatóság:
Papíron ugyan óriási tartalmat pakoltak a fejlesztők a játékba, valóban többször tíz óra, ha minden fő- és mellékküldetést elvégzünk, azonban ennél fontosabb kérdés, hogy vajon kinek lesz elég türelme kibírni a sok önismétlődést vagy az arctalan sztorit. Az ugyanis egy dolog, hogy mi magunk izgalmassá tehetjük a játékot a megfelelően kreatív hozzáállással, azonban ha valamiért kiadunk pár ezer forintot, akkor elvárjuk, hogy mindent készen tegyenek le elénk.Intelligencia, nehézség:
Ezen a téren szintén elég középszerű lett Rico legújabb kalandja, hiszen az ellenfeleknek szinte csak a szájuk nem habzik, de egyébként rendkívül erőszakosan és teljes erőbedobással támadnak ránk bárhol és bármikor. Sokszor kettőt nem tudunk lépni anélkül, hogy ne rontana ránk egy kisebb-nagyobb csapat, és mivel a harcok nem olyan izgalmasak és újszerűek, hamarosan frusztrálóvá válik ez a túlbuzgó megvalósítás. Pláne, hogy mindez a nehézségre is alaposan rányomja majd a bélyegét, amit tovább tetéznek az irányításból vagy kamerakezelésből fakadó hiányosságok.Hangok, zene:
A zenéket egészen jól elkapták a készítők, illik a dél-amerikai tájhoz, a hangeffektekkel sincs nagy probléma, ellenben a szinkronszínészek ennél sokkal többet is kihozhattak volna magukból néhány esetben. Miattuk ugyanis az unalmas sztori nyugodt szívvel megkaphatja a „halálosan unalmas” jelzőt is.Összegzés:
A Just Cause 4 tipikus iskolapéldája az összecsapott videojátékoknak! Szinte érezni, hogy a svéd fejlesztőkre nagy teher rakódott, és nemcsak kapkodtak, hanem bizonyítani is szerettek volna Rodriguez úr legújabb egyszemélyes háborújával, csakhogy a jó alapötletek közül szinte egyet sem tudtak sikeresen eljuttatni a célba. A rossz sztori, az újdonságok hiánya vagy a kihagyott ziccerek sokasága mind azt érezteti velünk, hogy jobban örültünk volna ennek jövő ilyenkor. Erősen megkérdőjelezzük, hogy van-e létjogosultsága ezek után az ötödik résznek...