SG.hu
Space Hulk: Deathwing
Kiadó: Focus Home Interactive
Fejlesztő: Streum On Studio
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-8320 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7870 grafikus kártya, 8 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-2700K 4-Core 3,5 GHz-es vagy AMD FX-8370 processzor, Nvidia GeForce GTX 970 vagy ATI Radeon R9 290X grafikus kártya, 16 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Warhammer: End Times – Vermintide, Doom
Kategória: FPS
Az utóbbi évek egyik legígéretesebb Warhammer 40K-játékaként rengetegen várták a Space Hulk: Deathwing megjelenését, és bár titokban mindenki tartott tőle, hogy az aprócska fejlesztőcsapat nem tud eleget tenni a követelményeknek, de azt senki sem gondolta volna, hogy ilyen katasztrofális munkát végeznek. Játéktesztünkből kiderül, hogy mi történt!
Amikor a különösebb előtörténet nélküli Streum On Studio bejelentette, hogy ők is csatlakoznak a mai divathullámhoz, és nagyon sok független pályatársukhoz hasonlóan egy Warhammer 40K-univerzumon alapuló videojáték fejlesztésébe kezdenek, akkor rengeteg embernek összeszorult a gyomra. Ennek az oka leginkább az volt, hogy tízből legalább kilenc ilyen próbálkozás kudarcba fullad, a franciáknak pedig szinte alig volt tapasztalat a hátuk mögött, korábbi alkotásaik pedig – élen a Syndicate Black Opsszal és az E.Y.E: Divine Cybermancyvel – finoman szólva sem hagytak bennünk maradandó, illetve kellemes emlékeket.
Olyannyira nem, hogy inkább mindkettőt örökre kitörölnénk az emlékeinkből, de amikor megláttuk az első álló- és mozgóképeket a Space Hulk: Deathwingből, egyszerűen elakadt a lélegzetünk, és elfelejtettünk minden szálkát, amit a csapat korábban állított a szemünkbe. Az alkotás ugyanis elképesztően festett az első trailereken, kis túlzással az utóbbi évek egyik legígéretesebb Warhammer 40K-játékává vált – a hazai fejlesztésű Warhammer 40K: Inquisitor – Martyr mellett persze –, azonban ma már tudjuk, hogy a csapat csak a videók gyártásában nagyon erős, de a játékfejlesztéshez még mindig nem igazán értenek.
Hogy miért vágunk ilyen súlyos rágalmat a stúdió fejéhez? Leginkább azért, mert hiába létezik már társasjáték formájában 1989 óta a Space Hulk, képtelenek voltak például még arra is, hogy legalább az egyik jól ismert sztorit kiragadják és átírják, ezáltal kapunk egy totális kliséhalmozást, ami nemcsak, hogy teljesen logikátlan, hanem mindemellett még annyira kusza is, hogy ha meg akarjuk érteni, akkor legalább 15 könyvet el kell olvasnunk hozzá pluszban. Ennek megfelelően a játék legtöbb kipróbálójának csak annyi jöhet le a cselekményből, hogy adott egy ősi, évezredek alatt létrejött mesterséges bolygó, a Space Hulk, ahol megbújhat a Warhammer 40K univerzumának minden kínos titka mellett az összes olyan csúfság is, akiket máshol nem látnak szívesen.
A sztoriba csakhamar belekeveredik az űrgárdisták egyik legendás csoportosulása, a Deathwing alakulat, akik valamiféle vérbosszútól és egyéb önző érdekből fűtötten behatolnak a Space Hulk sötét folyosóira, ahol aztán átvehetjük felettük az irányítást, néhány óráig lövöldözhetünk egy sort, majd egy semmitmondó befejezést követően nagyjából olyan gyorsan elfelejthetjük az egészet, mint amilyen gyorsan átverekedtük magunkat rajta. A narratíva tehát összecsapott, felszínes és majdhogynem felesleges is, de mindezt azonban elviszi a hátán a hangulat, amelyet a korábbi kedvcsinálókhoz hasonlóan kitűnően eltaláltak a készítők. Mind a szűkös, sötét helyszínek, mind a karakterek vagy az ellenfelek, és úgy nagy általánosságban az összes jelentéktelennek tűnő pályaelem is olyan, mintha kedvenc Warhammer 40K-regényeink elevenednének meg a szemünk előtt – az Unreal Engine 4 grafikus motorral ráadásul valami egészen impozáns látványvilág társaságában.
Az első percek alatt ez a hangulat, a klasszikus kezelőfelület, az ikonikus fegyverek és karakterábrázolások, az óriási páncélok, valamint a vértől fröcsögő, intenzív küzdelmek mondhatni szimpatikussá is tehetik az alkotást, de lassan megismerjük gyermekbetegségeit, amelyek egyre többször és egyre erőteljesebben köhintenek majd ránk, mígnem minket is megbetegítenek. Ehhez nem is kell több, mint nagyjából félórányi játék, amit követően kis túlzással már kínszenvedés lesz minden egyes újabb csata és pálya meghódítása.
Lassacskán rádöbbenünk ugyanis arra, hogy a mézesmázos külső mögött egy rothadó, hiányos, íztelen belső lapul, amely alapvető játékmechanikai hibáktól és hiányosságoktól szenved, legyen szó akár a minősíthetetlenül buta mesterséges intelligenciáról, akár olyan jelentéktelennek tűnő, de mégis komoly problémákról, mint hogy néhány fegyverrel szinte lehetetlen a célzás, vagy hogy a kasztok és a felszerelések között gyakran olyan különbségek vannak, ami feleslegessé teszi a taktikázást. Hogy ez miért olyan nagy baj? Leginkább azért, mert a Space Hulk: Deathwing papíron egy taktikai FPS, ennek megfelelően nem egyedül, hanem más űrgárdisták társaságában csaphatunk bele a kampányba, amiből óriási dolgokat ki lehetett volna hozni finomított kasztokkal és egymásra épülő képességekkel, de a készítők inkább mindezt a képzeletünkre bízták.
Ennek megfelelően a szűkös pályákon hiába is szeretnénk együttműködni csapattársainkkal, egyszerűen képtelenek leszünk rá. Ha megfelelő parancsokat is adunk nekik, akkor sem garantált, hogy az ütközet kimenetele sikerrel zárul, hiszen a mesterséges intelligencia teljesen megbízhatatlan, ezáltal inkább képez katonáinkból balfácánokat, mint elit fegyvereseket. Példának okáért szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha társainktól fedező tüzet kapunk az ütközetek során, hiszen sokkal valószínűbb az, hogy csak állnak és néznek maguk elé, esetleg értelmetlenül futkorásznak, de a legrosszabb általában az, ha úgy helyezkednek el az összecsapások alatt, hogy nem látunk tőlük semmit sem.
Ne feledjük ugyanis, hogy hozzánk hasonlóan társaink is óriási páncélokba bújtak, és ha két bádogdoboz beáll egy szűk folyosóra, még azzal sem tudjuk kimozdítani őket a helyükről, ha esetleg véletlenül fültövön lőjük valamelyiket. Persze ugyanilyen negatívumokat tapasztalhatunk majd az ellenfelek kapcsán is, akik szintén nincsenek a helyzet magaslatán a mesterséges értelem tekintetében, ha tehát csapattársainktól nem várhatunk ilyesmit, akkor nyilván tőlük se számítsunk taktikázásra, optimális helyezkedésre és a többi.
Habár a Space Hulk: Deathwing rendelkezik többjátékos móddal is, ami megoldást jelenthetne bizonyos problémákra, ellenben ezt is sikerült elrontaniuk a készítőknek. Pontosabban vannak érdekes ötletek és elképzelések – például a Codex Rules játékmód vagy a kooperatív lehetőség –, de ezek meg egyszerűen nem működnek egyelőre, ezáltal szerencsés flótásnak mondhatja magát az, aki probléma nélkül képes végigjátszani egy teljes mérkőzést.
Grafika:
A Space Hulk: Deathwing legnagyobb pozitívuma minden kétséget kizáróan a grafika, hiszen az Unreal Engine 4 által művészet valamit minősíthetetlenül megvalósítani, így rendkívül részletes karaktermodellek, nagyszerű helyszínek és elképesztő hangulat vár ránk, amit konkrétan csak le kellett másolniuk a fejlesztőknek, szóval az érdem csak részben az övéké. Az optimalizálás azonban már egy olyan dolog, amit nekik kellett volna elvégezniük, azonban vagy lusták voltak, vagy csak egyszerűen nem foglalkoztak vele, de amennyiben például egyszerre több ellenfél berobog a pályára, nincs az a konfiguráció, amelyen ne feleződne meg azonnal az fps-szám, és ne produkálna bődületes akadásokat a program, ami az intenzív ütközetek sűrűjében igazán kellemetlen.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Amivel kapcsolatban legfeljebb csak minimális fejmosást kaphatnak a készítők, az a kezelőfelület és az irányíthatóság. Előbbi meglepően retro és múltidéző hangulatot áraszt, főleg a páncélok állapotának megjelenítésével, míg utóbbit a műfaji sajátosságoknak köszönhetően szinte nem is tudták elrontani a franciák.
Játszhatóság:
A játékkal azonban nemcsak az a baj, hogy rövid, hanem hogy még az a kemény 5-6 óra is maximálisan érdektelen, sokan már a kampány első felében ráunhatnak, és talán soha nem jutnak el vele a befejezésig, mert ezt a Warhammer 40K-univerzum sajátosságain kívül sem a történet, sem a játékmenet nem indokolja. Habár a többjátékos mód egy kicsit kibillenthetné a mérleg nyelvét, de a készítők hetekkel a megjelenés után sem tudtak még megfelelő hátteret biztosítani ennek a lehetőségnek, így egyelőre nincs miről beszélnünk.
Intelligencia, nehézség:
Ha valami, akkor a mesterséges intelligencia tekintetében múlja alul magát leginkább a Space Hulk: Deathwing, hiszen a fentiekben már egytől egyig részleteztük, hogy milyen jelentős problémák sokasága vár ránk ezen a téren. Kis túlzással hihetetlen, hogy a készítők ennyire átvették Pató Pál stílusát, és ebben az állapotban képesek voltak megjelentetni a játékot, amely a kihívás szempontjából is messze alulmúlja önmagát.
Hangok, zene:
A hangok és a zene kapcsán a végeredmény egy erős átlagosnak tekinthető, és bár a fegyverhangok, valamint az űrgárdisták által kiadott zörejek meglepően kellemesek, életszerűek lettek, de minden más belesüllyed a középszerűségbe.
Összegzés: A Space Hulk: Deathwing az utóbbi évek egyik legnagyobb csalódásaként vonul majd be a történelemkönyvekbe, hiszen hiába szavaztunk meg neki óriási bizalmat, sajnálatos módon a fejlesztők nagyon csúnyán átverték a rajongók többségét. Habár a sokadik javítás után – amely az alapjaitól átdolgozza a játék bizonyos rendszereit – talán lehetne belőle valami, de ebben a formájában legfeljebb csak a Warhammer 40K-univerzum elkötelezett híveinek okozhat maradandó élményt, mindenki másnak pedig csak egy középszerű, legfeljebb kellemes hangulatú lövöldeként maradhat meg az emlékeiben. Pedig rengeteg potenciál és lehetőség volt benne, ami még inkább fájdalmasabbá teszi azt, hogy ennyire félresikerült az egész!
Fejlesztő: Streum On Studio
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD FX-8320 processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7870 grafikus kártya, 8 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-2700K 4-Core 3,5 GHz-es vagy AMD FX-8370 processzor, Nvidia GeForce GTX 970 vagy ATI Radeon R9 290X grafikus kártya, 16 GB RAM, 40 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Warhammer: End Times – Vermintide, Doom
Kategória: FPS
Az utóbbi évek egyik legígéretesebb Warhammer 40K-játékaként rengetegen várták a Space Hulk: Deathwing megjelenését, és bár titokban mindenki tartott tőle, hogy az aprócska fejlesztőcsapat nem tud eleget tenni a követelményeknek, de azt senki sem gondolta volna, hogy ilyen katasztrofális munkát végeznek. Játéktesztünkből kiderül, hogy mi történt!
Amikor a különösebb előtörténet nélküli Streum On Studio bejelentette, hogy ők is csatlakoznak a mai divathullámhoz, és nagyon sok független pályatársukhoz hasonlóan egy Warhammer 40K-univerzumon alapuló videojáték fejlesztésébe kezdenek, akkor rengeteg embernek összeszorult a gyomra. Ennek az oka leginkább az volt, hogy tízből legalább kilenc ilyen próbálkozás kudarcba fullad, a franciáknak pedig szinte alig volt tapasztalat a hátuk mögött, korábbi alkotásaik pedig – élen a Syndicate Black Opsszal és az E.Y.E: Divine Cybermancyvel – finoman szólva sem hagytak bennünk maradandó, illetve kellemes emlékeket.
Olyannyira nem, hogy inkább mindkettőt örökre kitörölnénk az emlékeinkből, de amikor megláttuk az első álló- és mozgóképeket a Space Hulk: Deathwingből, egyszerűen elakadt a lélegzetünk, és elfelejtettünk minden szálkát, amit a csapat korábban állított a szemünkbe. Az alkotás ugyanis elképesztően festett az első trailereken, kis túlzással az utóbbi évek egyik legígéretesebb Warhammer 40K-játékává vált – a hazai fejlesztésű Warhammer 40K: Inquisitor – Martyr mellett persze –, azonban ma már tudjuk, hogy a csapat csak a videók gyártásában nagyon erős, de a játékfejlesztéshez még mindig nem igazán értenek.
Hogy miért vágunk ilyen súlyos rágalmat a stúdió fejéhez? Leginkább azért, mert hiába létezik már társasjáték formájában 1989 óta a Space Hulk, képtelenek voltak például még arra is, hogy legalább az egyik jól ismert sztorit kiragadják és átírják, ezáltal kapunk egy totális kliséhalmozást, ami nemcsak, hogy teljesen logikátlan, hanem mindemellett még annyira kusza is, hogy ha meg akarjuk érteni, akkor legalább 15 könyvet el kell olvasnunk hozzá pluszban. Ennek megfelelően a játék legtöbb kipróbálójának csak annyi jöhet le a cselekményből, hogy adott egy ősi, évezredek alatt létrejött mesterséges bolygó, a Space Hulk, ahol megbújhat a Warhammer 40K univerzumának minden kínos titka mellett az összes olyan csúfság is, akiket máshol nem látnak szívesen.
A sztoriba csakhamar belekeveredik az űrgárdisták egyik legendás csoportosulása, a Deathwing alakulat, akik valamiféle vérbosszútól és egyéb önző érdekből fűtötten behatolnak a Space Hulk sötét folyosóira, ahol aztán átvehetjük felettük az irányítást, néhány óráig lövöldözhetünk egy sort, majd egy semmitmondó befejezést követően nagyjából olyan gyorsan elfelejthetjük az egészet, mint amilyen gyorsan átverekedtük magunkat rajta. A narratíva tehát összecsapott, felszínes és majdhogynem felesleges is, de mindezt azonban elviszi a hátán a hangulat, amelyet a korábbi kedvcsinálókhoz hasonlóan kitűnően eltaláltak a készítők. Mind a szűkös, sötét helyszínek, mind a karakterek vagy az ellenfelek, és úgy nagy általánosságban az összes jelentéktelennek tűnő pályaelem is olyan, mintha kedvenc Warhammer 40K-regényeink elevenednének meg a szemünk előtt – az Unreal Engine 4 grafikus motorral ráadásul valami egészen impozáns látványvilág társaságában.
Az első percek alatt ez a hangulat, a klasszikus kezelőfelület, az ikonikus fegyverek és karakterábrázolások, az óriási páncélok, valamint a vértől fröcsögő, intenzív küzdelmek mondhatni szimpatikussá is tehetik az alkotást, de lassan megismerjük gyermekbetegségeit, amelyek egyre többször és egyre erőteljesebben köhintenek majd ránk, mígnem minket is megbetegítenek. Ehhez nem is kell több, mint nagyjából félórányi játék, amit követően kis túlzással már kínszenvedés lesz minden egyes újabb csata és pálya meghódítása.
Lassacskán rádöbbenünk ugyanis arra, hogy a mézesmázos külső mögött egy rothadó, hiányos, íztelen belső lapul, amely alapvető játékmechanikai hibáktól és hiányosságoktól szenved, legyen szó akár a minősíthetetlenül buta mesterséges intelligenciáról, akár olyan jelentéktelennek tűnő, de mégis komoly problémákról, mint hogy néhány fegyverrel szinte lehetetlen a célzás, vagy hogy a kasztok és a felszerelések között gyakran olyan különbségek vannak, ami feleslegessé teszi a taktikázást. Hogy ez miért olyan nagy baj? Leginkább azért, mert a Space Hulk: Deathwing papíron egy taktikai FPS, ennek megfelelően nem egyedül, hanem más űrgárdisták társaságában csaphatunk bele a kampányba, amiből óriási dolgokat ki lehetett volna hozni finomított kasztokkal és egymásra épülő képességekkel, de a készítők inkább mindezt a képzeletünkre bízták.
Ennek megfelelően a szűkös pályákon hiába is szeretnénk együttműködni csapattársainkkal, egyszerűen képtelenek leszünk rá. Ha megfelelő parancsokat is adunk nekik, akkor sem garantált, hogy az ütközet kimenetele sikerrel zárul, hiszen a mesterséges intelligencia teljesen megbízhatatlan, ezáltal inkább képez katonáinkból balfácánokat, mint elit fegyvereseket. Példának okáért szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha társainktól fedező tüzet kapunk az ütközetek során, hiszen sokkal valószínűbb az, hogy csak állnak és néznek maguk elé, esetleg értelmetlenül futkorásznak, de a legrosszabb általában az, ha úgy helyezkednek el az összecsapások alatt, hogy nem látunk tőlük semmit sem.
Ne feledjük ugyanis, hogy hozzánk hasonlóan társaink is óriási páncélokba bújtak, és ha két bádogdoboz beáll egy szűk folyosóra, még azzal sem tudjuk kimozdítani őket a helyükről, ha esetleg véletlenül fültövön lőjük valamelyiket. Persze ugyanilyen negatívumokat tapasztalhatunk majd az ellenfelek kapcsán is, akik szintén nincsenek a helyzet magaslatán a mesterséges értelem tekintetében, ha tehát csapattársainktól nem várhatunk ilyesmit, akkor nyilván tőlük se számítsunk taktikázásra, optimális helyezkedésre és a többi.
Habár a Space Hulk: Deathwing rendelkezik többjátékos móddal is, ami megoldást jelenthetne bizonyos problémákra, ellenben ezt is sikerült elrontaniuk a készítőknek. Pontosabban vannak érdekes ötletek és elképzelések – például a Codex Rules játékmód vagy a kooperatív lehetőség –, de ezek meg egyszerűen nem működnek egyelőre, ezáltal szerencsés flótásnak mondhatja magát az, aki probléma nélkül képes végigjátszani egy teljes mérkőzést.
Grafika:
A Space Hulk: Deathwing legnagyobb pozitívuma minden kétséget kizáróan a grafika, hiszen az Unreal Engine 4 által művészet valamit minősíthetetlenül megvalósítani, így rendkívül részletes karaktermodellek, nagyszerű helyszínek és elképesztő hangulat vár ránk, amit konkrétan csak le kellett másolniuk a fejlesztőknek, szóval az érdem csak részben az övéké. Az optimalizálás azonban már egy olyan dolog, amit nekik kellett volna elvégezniük, azonban vagy lusták voltak, vagy csak egyszerűen nem foglalkoztak vele, de amennyiben például egyszerre több ellenfél berobog a pályára, nincs az a konfiguráció, amelyen ne feleződne meg azonnal az fps-szám, és ne produkálna bődületes akadásokat a program, ami az intenzív ütközetek sűrűjében igazán kellemetlen.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Amivel kapcsolatban legfeljebb csak minimális fejmosást kaphatnak a készítők, az a kezelőfelület és az irányíthatóság. Előbbi meglepően retro és múltidéző hangulatot áraszt, főleg a páncélok állapotának megjelenítésével, míg utóbbit a műfaji sajátosságoknak köszönhetően szinte nem is tudták elrontani a franciák.Játszhatóság:
A játékkal azonban nemcsak az a baj, hogy rövid, hanem hogy még az a kemény 5-6 óra is maximálisan érdektelen, sokan már a kampány első felében ráunhatnak, és talán soha nem jutnak el vele a befejezésig, mert ezt a Warhammer 40K-univerzum sajátosságain kívül sem a történet, sem a játékmenet nem indokolja. Habár a többjátékos mód egy kicsit kibillenthetné a mérleg nyelvét, de a készítők hetekkel a megjelenés után sem tudtak még megfelelő hátteret biztosítani ennek a lehetőségnek, így egyelőre nincs miről beszélnünk.Intelligencia, nehézség:
Ha valami, akkor a mesterséges intelligencia tekintetében múlja alul magát leginkább a Space Hulk: Deathwing, hiszen a fentiekben már egytől egyig részleteztük, hogy milyen jelentős problémák sokasága vár ránk ezen a téren. Kis túlzással hihetetlen, hogy a készítők ennyire átvették Pató Pál stílusát, és ebben az állapotban képesek voltak megjelentetni a játékot, amely a kihívás szempontjából is messze alulmúlja önmagát.Hangok, zene:
A hangok és a zene kapcsán a végeredmény egy erős átlagosnak tekinthető, és bár a fegyverhangok, valamint az űrgárdisták által kiadott zörejek meglepően kellemesek, életszerűek lettek, de minden más belesüllyed a középszerűségbe.Összegzés:
A Space Hulk: Deathwing az utóbbi évek egyik legnagyobb csalódásaként vonul majd be a történelemkönyvekbe, hiszen hiába szavaztunk meg neki óriási bizalmat, sajnálatos módon a fejlesztők nagyon csúnyán átverték a rajongók többségét. Habár a sokadik javítás után – amely az alapjaitól átdolgozza a játék bizonyos rendszereit – talán lehetne belőle valami, de ebben a formájában legfeljebb csak a Warhammer 40K-univerzum elkötelezett híveinek okozhat maradandó élményt, mindenki másnak pedig csak egy középszerű, legfeljebb kellemes hangulatú lövöldeként maradhat meg az emlékeiben. Pedig rengeteg potenciál és lehetőség volt benne, ami még inkább fájdalmasabbá teszi azt, hogy ennyire félresikerült az egész!