A dokumentarista fotózás mint olyan, a közfelfogásban és a szakmában konkrét műfaj, azonban amint az ember végignéz egy sor ilyen művet, elbizonytalanodhat a besorolás vonatkozásában.

A Millenáris Parkban, a szeptember 25. és október 25. között látogatható World Press Photo 09 kiállításon látható művek sokféle irányba terelhetik a szemlélő gondolatait. Az értelmezéshez kiindulásként talán érdemes MaryAnne Golon zsűrielnök szavait idézni: "...még sohasem volt ennyire direkt, ennyire élettel teli, ennyire könnyen hozzáférhető, és ennyire mindenütt jelenlévő. A dokumentarista fotográfia él és virul, és mindannyiunkba új életet lehel ezzel a kiállítással, amely beutazza majd a Földet."


A dokumentarista fotózással szembeni elbizonytalanodás még akkor is megmarad, ha emlékeztetjuk magunkat ennek a kategóriának legfontosabb, általánosan elfogadott kritériumaira. A World Press Photo 192 fotót állított ki a Millenáris Parkban, melyeket végignézve, bennük megkeresve és esetleg megtalálva a mélyebb értelmet azt érezheti a szemlélő, hogy lehetetlen bármilyen szempont szerint összehasonlítani és rangsorolni ezeket a műveket. Csupán látszólagos, ráeröltett analógiát találhat a felületes befogadó a művek között, és ha így fogja fel a dolgot, előfordulhat, hogy pont a lényeget nem látja meg egy-egy, amúgy nagyon beszédes, információkban, érzelmekben és gondolatokban, esetleg üzenetekben bővelkedő fotográfiában.


Még akkor is, ha a fotók nagy része természeténél fogva veszélyes helyen, például háborús konfliktusban készült, ugyanis ez a körülmény önmagában nem uniformizálja a kiállított műveket. Ezért végső soron az ilyen képeknek sem érdemes kategóriát gyártani a tudatban, és így vizsgálódni. Sokkal izgalmasabb és fontosabb ettől elvonatkoztatni és a képekben megtalálni a fotós egyéniségét, ami a World Press Photo '09 esetében nem nehéz feladat.

Ebben az esetben tehát van a konkrét helyszín ahol a fotó készült, és a szintén konkrét esemény. Természetesen ha egy véres szituáció tárul a szemünk elé, az első benyomás a szenvedő emberek iránt érzett részvét, sajnálat, döbbenet, szomorúság és hasonlók. Civilizált emberként, a kényelmes otthonból a Millenárisba elsétálva az embert fejbevágják a látottak.


Azonban amint jobban körülnéz a kiállításon és több művet is megszemlél a látogató, kiderül, hogy ezek a művek bizony nagyon különbözőek. Kellő figyelmet szentelve a látottaknak lassan háttérbe szorul bennünk a képeken látott esemény, és az érzelmek után gondolatok ébrednek, de már nem a konkrét tartalommal kapcsolatban. Kiderül, hogy ahány fotós annyi egyéniség, és annyi reakció, majd interpretáció valósul meg. Ha tovább időzunk benyomásainkkal és gondolatainkkal kiderül, hogy a "dokumentarista" mint kategória ebben az értelemben helytelen, és ráadásul szűkíti, gúzsba köti a szemlélő percepciós rendszerét, fantáziáját.

Az előtérben tehát ezen a kiállításon is a fotós van és nem az esemény. Még akkor is, ha minden fotó mellett van egy kis leírás, hogy tudjuk nagy vonalakban, mit is látunk. A fotósé, az alkotóé a főszerep, aki a képein keresztül bepillantást enged számunkra saját lelkébe, akit egy kicsit megismerhetünk.


Egyetlen majdnem kategóriának nevezhető közös tulajdonsága mégis van ezeknek a képeknek: sok rajtuk az emberi szenvedés, és nemigen lehet felfedezni rajtuk a világ pozitív oldalát. Emiatt a kiállítás utáni impresszió és megítélés bizony sántít, főleg ha általánosítunk a látottak alapján. Még akkor is, ha valóban sok borzalom, erőszak és embertelenség van a világon, ugyanis nem csak ezek vannak. Ha nem vagyunk kellően felkészülve, egy ilyen kiállítás torzíthatja a világról alkotott felfogásunkat, aminek semmi haszna sincs számunkra.

A szelektív és negatívan szubjektív megítélés önmagában még senkinek nem vált hasznára, főleg ha a szenvedést, vért, halottakat és igazságtalanságot látva előretör az emberben az igazságérzet, a segíteni akarás és a tettvágy, majd a kapun kilépve kényelmesen hazamegy, kellemesen megvacsorázik és jól kialussza magát. Ilyenkor tehát marad a torz felfogás és nyomokban a kiállítás emléke. De miért is van ezeken a képeken ennyi szenvedés?

Ahogy fentebb már említettem, azért, mert ennek a műfajnak ez a természete. Ezt pedig a képek szemlélésekor figyelembe kell venni és ki kell védeni annak érdekében, hogy ne alaklujon ki valótlan képünk a világ helyzetéről. Féreértés ne essék: fontos tudni olyan sajnálatos mindennapi eseményekről, amiről nincs szó az esti híradóban. Az afrikai, chilei, orosz, grúz, kínai stb. háborús eseményekről vagy más jellegű, esetleg természeti katasztrófákról. Ebben az értelemben ezeknek a fotóknak akár fontos küldetése is lehet.

Van tehát ilyen funkciója is ezeknek a fotóknak, még akkor is, ha esetleg soha nem tudjuk meg, hogy a fotós eredeti szándéka mi is volt, és gondolt-e ilyesmire fotózás közben. Ez ugyanis teljesen mellékes, mert amint az alkotó létrehozza művét, az elkezdi élni saját életét, és funkciókat tölt be. "Az örökkévalóság számára ilyen módon megőrzött, elképesztő vizuális történelem legalább annyira bátorít bennünket a jövőt illetően, mint amennyire alázatra tanít..." - ezek szintén MaryAnne Golon szavai. Ez pedig visszavezet az eredeti gondolathoz: még ha egy fotónak konkrét funkciója, és ezen keresztül kategóriája is van, akkor is a művész a lényeg, ő áll a középpontban, és ezt nagyon jól lehet érzékelni a World Press Photo '09 kiállításon.

Az idei pályázaton 124 ország 5508 fotósa 96 268 fotóval indult - ezek a hatalmas számok az eddigi rekordnak számítanak. A fenti gondolatot és ezt a magas számot figyelembe véve talán értelmetlennek tűnik az, hogy a tizenhárom tagú zsűri 196 képbe sűríti a dokumentarista fotográfia elmúlt évét. Mégis fontos ez a pályázat és kiállítás, amennyiben el tudunk ettől vonatkoztatni, és élvezi tudjuk a műveket, úgy, ahogy vannak. Lehetőleg kategorizálás nélkül.

A kiállítás honlapja a www.worldpressphotohu.info oldalon érhető el.