Kruza Richárd
Sony DSC-H10 ismertető
|
Kívülről
Külső megjelenését illetően valószínűleg leginkább a szubjektív megitélés dönti majd el, kinek tetszik és kinek nem. Elődjével, a H3-al (nem csak kívülről) majdnem megegyezik. Kétféle színben kapható a DSC-H10: ezüst színben kicsit komolytalan látványt nyújt, a fekete szín viszont sokkal határozottabb és jobb megjelenést biztosít a gépnek.
A gép úgy néz ki, mintha egy téglatest alapformára lennének ráaggatva innen-onnan az olyan szükséges részegységek, mint az optika, a markolat vagy a vaku. A bekapcsoláskor kiemelkedő optika jót tesz a külsejének, így már sokkal jobban emléketet egy fényképezőgépre; igaz, ilyenkor érdemes vigyázni rá mert az optika elég sérülékeny. Ezen segít a rászerelhető hatalmas árnyékolóernyő, ami kétségkívül hasznos, azonban a kis gépnek egy kicsit groteszk külső hatása lesz tőle. Kívülről - legfőképpen fekete színben - összességében véve igényes és szép a Sony DSC-H10 megjelenése, kellemes hordozni, együtt élni vele.
A jó hatást fokozza, hogy annak ellenére, hogy teljes egészében műanyagból készült, nagyon jó minőségű a kidolgozása. Ilyen szempontból érthetelen módon egy fokkal meg is előzi nagyobb testvérét, a korábban tesztelt DSC-H10-et. A gépet megfogva, megnyomkodva tömör, masszív benyomást kelt és nem található rajta a nagyobb tesvér esetében tapasztalt föccsöntés miatti sorja. A gépen minden mozgó elem, ajtók, gombok, vaku szépen, igényesen működik. Minőség szempontjából tehát keresve sem találtam hibát a kis Sony-n.
A gép fogása kitűnő. Az elöl kidudorodó, határozott formájú markolatnak és a hüvelykujjnál lévő ujjtámasznak köszönhetően a középen fent elhelyezkedő lejátszás gombon kívül a hátlapon egykezes használat mellett minden gombot és kezelőszervet működtetni tudunk. Hüvelykujjunkkal akár a módtárcsát is tudjuk forgatni. A kiváló fogáshoz kis méret (106 x 68.5 x 47.5 mm) és csekély súly (265 g) párosul, tehát kellemes és egyszerű hordozni és használni a gépet.
A hátlapon a nagy, 3 collos kijelző uralkodik, mellette helyezkednek el szerényen a gombok, kezelőszervek. A Sony rendszeréhez híven a szokásos irányítógombok és OK gomb mellett találjuk a Menu és Home gombokat, melyeket van aki szeret, van aki nem. A zoom gombot használva megfelelően finoman, félig lenyomva lassan, teljesen lenyomva gyorsan zoomolhatunk. Az exponálógomb szintén jól van elhelyezve, sőt, a mellette lévő Power gomb is jó, mivel kialakítása annyira különbözik az exponálógombétól, hogy lehetetlen összekeverni a kettőt.
Ergonómiailag egyébként egyetlen hibát észleltem: kétkezes használatkor előfordulhat, hogy bal kézzel letakarjuk az autofókusz lámpát, ami a gépet szemből nézve a jobb felső sarokban van. Erre sajnos oda kell figyelni. Összességében a Sony DSC-H10 egy kicsit különleges, igényes külsejű, és nagyon stabil fogású fényképezőgép.
A gép oldalán lévő ajtót kinyitva kiderül, nem szabványos USB aljzattal van dolgunk, tehát csak a tartozék speciális Sony kábelt használhatjuk. Előnye, hogy egyetlen aljathoz tarozó kábelen rajta vannak az USB és a video kimenet csatolakozók, tehát csak egyetlen kábelt kell magunkkal hordozni. Komoly hátránya viszont, ha elveszítjük vagy ha csak véletlenül otthon hagyjuk, nem tudjuk fényképezőgépünket sem számítógéphez, sem televízióhoz csatlakoztatni. A tartozék kábelnek van egy másik hibája is, hogy nem HDTV kompatibilis, tehát ha élvezni szeretnénk a nagyfelbontást, vásárolnunk kell a géphez egy opcionális kábelt vagy dokkoló állomást.
Kijelző, kereső
A 3 collos kijelző nagy, 230 ezer pixeles felbontása pedig elődjéhez képest duplaakkora. A rajta látható kép minősége nagyon jó, használható mértékben lehet érzékelni fókuszáláskor az élességet. A nagyobb méret örvendetes, mert az előd képernyőjének mérete és felbontása egyáltalán nem volt elegendő. A megjelenő színvilág talán kicsit cizellált, túltelített, komponáláskor ez mégis jól jön, különösen erős fényben, mert jól kivehetőek rajta a részletek és a színek. A kijelző fényereje két fokozatban, valamint a rajta megjelenő információk mennyisége a "fel" gomb ismételt megnyomásával szabályozható, ami jó megoldás. Lejátszás módban úgyszintén, sőt, kívánságunkra a hisztogram is megjelenik, ráadásul a visszanézett fotókat maximum 5-szörös méretig nagyíthatjuk is. A képernyő felületén lévő bevonat láthatóan hatásosan csökkenti a tükröződést.
Átnézeti vagy elektronikus kereső nincs, és ez egy ilyen, manuális funkciókkal is felszerelt igényes kisgépből nagyon hiányzik.
Menürendszer, üzemmódok
A DSC-H10 csupán öt hónappal az előd, a DSC-H3 megjelenése után látott napvilágot - különbséget alig lehet felfedezni a két gép között. A Sony-s menürendszer lényegében ugyanaz, tehát a beállítások elvégzéséhez a "Home" és "Menu" gombok egyeduralkodását kell megszoknunk. Ezeken keresztül, sajátos logika szerint tudunk a beállítások hierarchiájában közlekedni. A koncepció az, hogy akármerre is tévedünk a menüben, a "Home" gomb megnyomásával megjelenik az alapmenü a legfontosabb funkciókkal. A rendszer nem szokványos, ami nem baj, viszont felépítését tekintve itt-ott kicsit logikátlan. Sokat jelentene, ha ez a bizonyos "Home" testre szabható lenne, de sajnos nem az - a tulajdonos ugyanis nem fog feltétlenül egyetérteni a gyárilag felépített funkciók fontosságát illetőleg. A dolgot persze egy idő után meg lehet szokni, és otthonossá válik a gép kezelése, a baj azonban nem ez.
A gépben ugyanis vannak ugyan manuális funkciók, de az értékek beállítása a fent említett menürendszeren keresztül, menüpontok segítségével történik, ami kissé körülményes. Olyan beállításoknak, mint például az ISO vagy expozíció nincs közvetlen elérése. A módtárcsán ráadásul ugyan van "M" (manuális) állás, azonban nincs S (záridő prioritás) vagy A (rekesz prioritás) állás. Ezek miatt kicsit erölködnie kell annak aki klasszikus módon, kézi beállításokkel szeretne egyéni izlése szerint fotózni, vagy mondjuk fotózást tanulni. Olyan ez, mintha a gép állandóan azt sugallná nekünk, hogy "hagyd már azt a kézi beállítást, ne bíbelődj, tegyél automatára". A gép automatikája viszont szerencsére minden szempontból jól működik, rábízhatjuk magunkat.
Az automata móddal együtt összesen 8 féle fehéregyensúly beállítási lehetőség közül választhatunk. Manuális lehetőség nincs, ami elég baj, mivel mesterséges, főleg vegyes fényben vagy fénycső esetében a rendszer általában téved vagy pontatlan, és ez meg is látszik az eredményen. Egyéb körülmények között, például napfényben viszont nagyon pontosan működik a fehéregyensúlyt szabályozó automata rendszer.
A gépet használva és a menürendszerben járkálva, a beállításokkal és egyebekkel bíbelődve feltűnik, hogy nem elég pergő a menü sebessége. Kicsit olyan, mint egy szoftverekkel agyonterhelt régi számítógép - mindent elvégez, csak kissé nagypapásan. Hajlamos arra gondolni az ember, hogy talán a grafikailag (túlságosan) animált menürendszer túl sok erőforrást vesz el. Sokkal jobb lenne egy egyszerűbb látvány, de gyors, pergő működés, mert a dolog fotózás közben néha idegesítő. Persze könnyen lehet hogy nem ez a probléma okozója.
Az optikai képstabilizáló rendszert a Sony "Super Steady Shot image stabilization"-nak nevezi, és panasz nem lehet rá. Kétféle, " Continuous" (folyamatos) és "Shooting" (exponálógomb félig lenyomásánál és exponáláskor működik) módban használhatjuk. Folyamatos módban természetesen kellemesebb komponálni, de ilyenkor számolnunk kell azzal, hogy az akkumulátor hamarabb lemerül. Az erőteljes zoom miatt a rendszer szinte nélkülözhetetlen, és nagyon jól működik, használata körülbelül 2 rekesznyi különbséget jelent. Tele állásban 1/30-as záridővel, jó stabilan megfogva a gépet még lehetséges éles képet készíteni.
Dynamic Range Optimizer - így nevezi a Sony azt a szoftveres rendszert, ami a dinamika tartományt javítja. A rendszer nyilván létezik és működik, hatását azonban nehéz megitélni, ugyanis a DSC-H10 esetében extrém körülmények között szintén jelentkeznek a beégett részek a fotókon - mint más hasonló gépek esetében. A fejlett és esztétikus lejátszási funkcióknak köszönhetően viszont televízión szép és élvezetes bemutatót tarthatunk családunknak vagy barátainknak a DSC-H10-el.
Optika, érzékelő
A Sony DSC-H10 esetében is a Carl Zeiss Vario Tessar felirat díszeleg az optikán, ami néminemű garanciát nyújt az optika minőségét illetőleg. Egy ultrazoom gép optikájának megítélése akkor ésszerű, ha két pilléren nyugszik: egyrészt azon a tényen, miszerint extrém erejű, 10-szeres zoom-ról van szó egy kisméretű optika esetében, másrészt a piacon jelenlévő konkurrens gépek teljesítményének, minőségének figyelembevételével.
A 10-szeres nagyítás 35mm-es ekvivalenciában 38-380mm-es gyújtótávolságot jelent, ami nem éppen szerencsés kombináció. Tele állásban hatalmas a nagyítás, amit a legtöbb fotós nem feltétlenül használ, a 38mm viszont nem nevezhető nagylátószögnek. Jobb lenne, ha az egész "odébb" lenne, különösen, hogy sok mai kompakt gépen találunk akár 28mm-ről induló zoom-ot is. En nem véletlen, mert beltéri, például tipikusan családi fotózáskor egy lakásban szükség is van a nagylátószögre. Ezzel egészen nyilvánvalóan a Sony és a Zeiss fejlesztői is tisztában vannak, tehát az ember automatikusan arra gondol, hogy a fejlesztők jelen esetben talán nem akartak nagyobb látószöget produkálni valamilyen más, szükségesen előnyös paraméter feláldozása árán.
A fényerős: f3.5-f4.4 - ez sem egy csúcs adat, azonban ennek hátrányát használat közben végül is nem lehet felfedezni. Azonban tény, hogy ez az optika lassabb, mint például a Canon SX100 IS optikája - igaz, kisebb is nála. Torzítások és hasonló anomáliák a kategóriának megfelelő normál szinten belül vannak. Nagylátószögben az egyenes vonalak mentén a kép szélén észrevehető a hordósodás, de nem vészes. A kromatikus aberráció realíve alacsony, normál méretű fotókon nemigen látszik. Tele állásban a képek szélein némi elmosódást is lehet észlelni. Összességében az óhatatlan hibák milyensége és mértéke nem jelent nagy problémát és azt lehet mondani, hogy a DSC-H10-nek az optikája az egyik fő erőssége.
A gépben a szokásos autofókusz módok működnek, és amíg megfelelő a fény mennyisége, nagyon gyorsan és pontosan működik az automata élességállítás. Még tele állásban sem lassul le drasztikusan, azonban kevés fénynél már nagyon érezhető a különbség: a H10 ilyen körülmények között és ilyen szempontból kissé elmarad az átlagtól, lassú, és gyakran az exponálógomb többszöri lenyomására találja csak meg az élességet. Az egyre gyakrabban alkalmazott arcfelismerő rendszert a H10-ben is megtaláljuk, ami a Sony esetében jól működik. Alkalmazásakor az emberi arco(ka)t felismerve a gép a portézás szabályainak megfelelően, az arcot kiemelve állítja be a expozíciót és élességet. A rendszer viszonylag megbízhatóan működik, szép portrékat tud készíteni vele az avatatlanabb fotós is.
A gépben lévő 1/2.5"-ös Sony gyártmányú CCD érzékelőn 8.1 effektív megapixel zsúfolódik. Az érzékelő így JPG formátumban, maximális felbontással 3264 x 2448-as méretű fotókat gyárt. A gépben az érzékenységet ISO 100-3200 tartományban használhatjuk. Képzajt a képek nagyítása esetében minden állásban fel lehet fedezni, azonban a helyzet (legalábbis az átlaghoz képest) elég jó. ISO 400-nál a képek még elfogadhatóan részletgazdagok, a problémák ISO 800-tól kezdődnek igazán, innen felfelé csak szükség esetén vagy jobb híjján érdemes fotózni.
ISO 100, 200, 400, 800, 1600, 3200
Képminőség
A kis Sony legfőbb erénye, hogy mindent egybevetve a produkált képminőség jó - annak ellenére, hogy ilyen vonatkozásban is vannak a gépnek gyenge pontjai. Bizonyos körülmények között például problematikus a fehéregyensúly, és ultrazoom lévén mindenféle optikai problémákkal is küzd, ezek kombinációja az esetek döntő többségében vizuálisan mégis nagyon szép eredményt produkál. A képek színvilága élethű, kellemes, ránézésre a képek élesek és részletgazdagok. Normális, mindennapi fotózás során a képeket szinte mindig azonnal nyomtatni lehet, nem kell korrigálni.
Vaku
A nagyobb testvérhez, a H50-hez hasonóan a H10 belső vakuja nagyon jól szerepelt. A gép tetején automatikusan felnyíló vaku a gyári adat szerint nagylátószögben 7m-ig, tele állásban 5,6m-ig használható, de teljesítményét az ISO érzékenység fokozásával növelni lehet. Emellett a vörösszem kompenzálás is jól működött. Vakupapucs nincs a gépen.
Sorozatfelvétel, videorögzítés
Sorozatfelvételi módban a gyár szerint a gép 2 fps segességet produkál, ami ebben a kategóriában átlagos. Ez azonban csak részinformáció, mivel a gépnek meggyűlik a baja a felgyülemlett adathalmaz megfelelő sebességű felírásával. Az exponálógombot nyomvatartva ugyanis nagyjából a 13-ik képnél a folyamat lelassul (ekkor telik be a 31 MB-os belső memóriája), de ez sem megy a végtelenségig: a 40-50-ik fotó környékén a művelet leáll nagyjából 5 másodpercre, majd folytatódik a sorozatfelvétel ezzel a sebességgel.
Videó módban a gép a szokásos 640 x 480 pixeles felbontású, 30 képkocka/másodperces teljesítményt hozza, MPEG formátumban rögzít. Videózás közben zoomolni nem lehet, az optikai képstabilizálást viszont használhatjuk, ami nagyon jótékony hatással van az elkészített anyagra.
Áramellátás, memória
A gépben Li-ion akkumulátor van, melyet a tartozék külső töltővel lehet életre kelteni. Egy feltöltéssel nagyjából 250 felvételt készíthetünk, azonban ez a teljesítmény nagyban függ a nagy teljesítményű vaku és az optikai stabilizátor használatától. Fotóinkat a H1 esetében a Memory Stick összes típusára, vagy a szerény, 31 MB belső memóriára tudjuk rögzíteni.
Összegzés
A nagyobb testvérhez, a DSC-H50-hez képest a H10 egy kisebb méretű és olcsóbb, de hasonló gép: egy kis ultrazoom, mely tele van korszerű funkciókkal és nagyon szép fotókat készít. Az erőteljes nagyítás, az optikai képstabilizálás, a jó ergonómia, az erős vaku mind vonzóvá teszik. Azonban annak ellenére, hogy van rajta manuális mód, a "P" és az "S" állás mégis hiányzik. A beállítások körülményessége miatt a fotózást tanulóknak, vagy a fotózást kicsit komolyabban űzőknek nem megfelelő a választás a H10, nekik érdemesebb többet költeni és a nagyobb testvért megvenni. Leginkább tehát családi, hobbi vagy utazáskor használatos gépnek felel meg a Sony, ilyen célra viszont kiváló.
A fényképezõgépet a FotoMarket bocsátotta rendelkezésünkre.
