SG.hu
Sziget - Sex Pistols-koncert
A Sziget fesztivál péntek esti Sex Pistols-koncertjén a punkzene profin szólt, a tagok megtanultak zenélni, Rotten polgárpukkasztása pedig vicces volt, de már nem annyira a lázadóé, inkább a bohócé.
A Sex Pistols és énekese, Johnny Rotten harminc évvel ezelőtt azzal lett hőssé, hogy fellázadt a társadalmi konvenciók, igazságtalanságok és a jóllakott rockzene ellen. Alig két évig, 1975-től 1977 végéig létezett az angol Sex Pistols, ezalatt egyetlen albumot készített, dalai mégis a punkzene alapművei. Lázadtak a brit kormány, a királyi család, a lemezkiadók, az egyenlőtlenség ellen, miközben kihívóak voltak, trágárak és részegek. Egyszer, 1996-ban ismét összeálltak egy turné erejéig - sok pénzért persze - és 2007-2008-ban újra, nyilván még több pénzért. Végre Magyarországon is.
Hogyan szóltak a dalok a Nagyszínpadról? Egészen biztosan másként, mint annak idején, amikor kis klubokban játszottak, ötven, később néhányszáz néző előtt. A Sex Pistols fesztiválzenekarként mindenesetre eleget tett az elvárásoknak: a hangzás problémamentes volt, a többtízezres közönség tombolt. És a felállás ugyanaz, mint induláskor: Rotten (ének), Steve Jones (gitár), Glen Matlock (basszusgitár, tavaly saját zenekarával járt a Szigeten) és Paul Cook (dob).
Kezdetnek felhangzott a Pretty Vacant, aztán jött a No Feelings - ekkor a tudósító mellett egy őszes, hatvanas úr az öklét rázva nekiindult a színpad felé... Tehát minden rendben. Rotten ötven felett is jó formában: narancsszínű haj, egy félig pizsama, félig katonai egyenruha jellegű ruha, amiben szögletesen mozog a zenére, időnként mintha kacsatáncot járna. Aztán megáll, letolja a nadrágját: alatta az alsógatyája a brit zászlót formázza. Steve Jones pólóján II. Erzsébet szeme fekete csíkkal kitakarva.
Jön a Liar, a Holiday In The Sun, majd Rotten végre elemében: megkérdezi a közönségtől, dicsérni kell-e George Bush-t, vagy eltüntetni, majd ugyanazt tudakolja a vallásról is. Következik a többi kihagyhatatlan dal, az óriáskivetítőn látszik, hogy húszéves kislányok a színpad előtt éneklik a Submissiont, az I'm Not Your Stepping Stone-t, a No Funt, a Problems-t. Persze mindenki a klasszikusokat várja, és a vége felé ezek el is hangzanak: God Save The Queen (Isten ója a királynőt és a fasiszta rezsimet - énekli Rotten), EMI, Anarchy In The UK. Kifelé menet lehet igazán látni, milyen sokan vannak: a hátul állók már a büfépultokra támaszkodtak.
A Sex Pistols és énekese, Johnny Rotten harminc évvel ezelőtt azzal lett hőssé, hogy fellázadt a társadalmi konvenciók, igazságtalanságok és a jóllakott rockzene ellen. Alig két évig, 1975-től 1977 végéig létezett az angol Sex Pistols, ezalatt egyetlen albumot készített, dalai mégis a punkzene alapművei. Lázadtak a brit kormány, a királyi család, a lemezkiadók, az egyenlőtlenség ellen, miközben kihívóak voltak, trágárak és részegek. Egyszer, 1996-ban ismét összeálltak egy turné erejéig - sok pénzért persze - és 2007-2008-ban újra, nyilván még több pénzért. Végre Magyarországon is.
Hogyan szóltak a dalok a Nagyszínpadról? Egészen biztosan másként, mint annak idején, amikor kis klubokban játszottak, ötven, később néhányszáz néző előtt. A Sex Pistols fesztiválzenekarként mindenesetre eleget tett az elvárásoknak: a hangzás problémamentes volt, a többtízezres közönség tombolt. És a felállás ugyanaz, mint induláskor: Rotten (ének), Steve Jones (gitár), Glen Matlock (basszusgitár, tavaly saját zenekarával járt a Szigeten) és Paul Cook (dob).
Kezdetnek felhangzott a Pretty Vacant, aztán jött a No Feelings - ekkor a tudósító mellett egy őszes, hatvanas úr az öklét rázva nekiindult a színpad felé... Tehát minden rendben. Rotten ötven felett is jó formában: narancsszínű haj, egy félig pizsama, félig katonai egyenruha jellegű ruha, amiben szögletesen mozog a zenére, időnként mintha kacsatáncot járna. Aztán megáll, letolja a nadrágját: alatta az alsógatyája a brit zászlót formázza. Steve Jones pólóján II. Erzsébet szeme fekete csíkkal kitakarva.
Jön a Liar, a Holiday In The Sun, majd Rotten végre elemében: megkérdezi a közönségtől, dicsérni kell-e George Bush-t, vagy eltüntetni, majd ugyanazt tudakolja a vallásról is. Következik a többi kihagyhatatlan dal, az óriáskivetítőn látszik, hogy húszéves kislányok a színpad előtt éneklik a Submissiont, az I'm Not Your Stepping Stone-t, a No Funt, a Problems-t. Persze mindenki a klasszikusokat várja, és a vége felé ezek el is hangzanak: God Save The Queen (Isten ója a királynőt és a fasiszta rezsimet - énekli Rotten), EMI, Anarchy In The UK. Kifelé menet lehet igazán látni, milyen sokan vannak: a hátul állók már a büfépultokra támaszkodtak.