Berta Sándor
Árthat az amerikai IT-cégekre kivetendő hálózati díj
Emiatt aggódnak a kisebb európai távközlési cégek.
13 nagy európai telekommunikációs társaság vezetői már tavaly decemberben arra szólították fel szólították fel a Facebook, a Netflix, a YouTube és a többi tengerentúli IT-óriás menedzsereit, hogy vállaljanak szerepet a hálózatfejlesztési kiadásokból, mert részben miattuk keletkezik a továbbított adatmennyiség jelentős része. Májusban Margrethe Vestager, az Európai Bizottság digitális korszakért felelős ügyvezető alelnöke, egyben az Európai Unió versenypolitikáért felelős biztosa is azt közölte, hogy a kontinensen létrehozandó hálózatok kiépítési költségeinek egy részét az amerikai IT-vállalatoknak kell viselniük.
Most a kisebb távközlési vállalakozásokat képviselő MVNO Europe nevű szervezet az állásfoglalásában aggodalmát fejezte ki a telekommunikációs infrastruktúra finanszírozását célzó lehetséges hálózati beruházási hozzájárulásokról szóló vitával kapcsolatban. A cégek szerint az eddig felmerült javaslatok hiányos feltételezéseken és az internetes forgalomcserét alátámasztó technikai megoldások elégtelen megértésén alapulnak. Attól tartanak, hogy a javasolt hálózati beruházási hozzájárulások súlyosan károsítanák a versenyt a távközlési piacon, közvetlenül a kisebb piaci szereplőknek és végső soron mind a fogyasztók, mind az üzleti felhasználók számára hátrányosak lennének.
Különösen komoly aggodalomra ad okot, hogy miközben a javaslatok látszólag arra irányulnak, hogy a hat legnagyobb internetes tartalom- és alkalmazásszolgáltató (különösen a stream-videószolgáltatók) pénzügyileg hozzájáruljanak a gigabites összeköttetést és az 5G-t célzó hálózati beruházásokhoz, a javaslatok jogszabályban való megvalósítása a jelenlegi tranzitpiacok megzavarásához vezethet, amelyek jelenleg a jól bevált kereskedelmi gyakorlatok alapján versenyképesen működnek. Az esetleges indokolatlan szabályozói beavatkozás egyik lehetséges eredménye az lenne, hogy nemcsak a hat legnagyobb, hanem számos más társaság is jelentős többletfizetéseket lenne köteles fizetni a legnagyobb távközlési vállalatoknak az internetes forgalomcsere és továbbítás folytatásáért, annak ellenére, hogy ezek a piaci szereplők általában már most is kereskedelmi vagy szabályozott feltételek mellett fizetnek az érintett vállalkozásoknak a hálózatukhoz való hozzáférésért.
Más szóval ez a javaslat azt a nem kívánt eredményt hozhatja, hogy a legnagyobb távközlési szolgáltatóknak nem csak kétszeresen (az ügyfelek, valamint a tartalom- és alkalmazásszolgáltatók), hanem akár háromszorosan is meg kell fizetniük a díjat a hálózati szolgáltatásaikért (azaz az alternatív szolgáltatóknak is, akik azonban már most is fizetnek hálózati hozzáférési díjat).
A tervezett módosítások alapvetően megváltoztatnák az internetet egy olyan rendszerről, amelyben az ökoszisztéma minden résztvevője saját maga hozza (és fizeti) az internetkapcsolatát, a "küldő fél fizet" elvére, amelynek értelmében a fizetések nagykereskedelmi szinten történnek a végfelhasználó felett ellenőrzést gyakorló "végződtetési monopólium" számára.
Azt a szervezet tagjai is elismerték, hogy bár a távközlési infrastruktúrába befektetőknek szükségük lehet támogatásra a nem kereskedelmi szempontból életképes gigabites és 5G-hálózatok kiépítéséhez (különösen a nehezen elérhető helyeken vagy vidéki területeken), ehhez már most is jelentős támogatásokat kapnak az európai uniós és nemzeti alapokból. A kereskedelmi célú hálózati beruházások finanszírozásához nyújtott pénzügyi hozzájárulások nem megfelelőek, torzítanák a versenyt a legnagyobb távközlési vállalatok javára, és végső soron a fogyasztók viselnék a fő terhet.
A kisebb telekommunikációs vállalkozások már most is minden egyes megabájtért, SMS-ért és percért, amelyet a mobilhálózatokon használnak, kereskedelmi feltételek alapján fizetnek. Németországban például évente legalább 2 milliárd euró nagykereskedelmi díjat fizetnek a három mobilhálózat-üzemeltetőnek. A legnagyobb távközlési szolgáltatók által képviselt "igazságos megosztás" elmélete tehát műszaki és gazdasági szempontból gyenge.
Mindent egybevetve, a "méltányos megosztás" "elmélete" alapvetően a nagy távközlési szolgáltatók egy kis csoportjának követelésének tűnik, akik a rendszerben történelmileg örökölt központi szerepüket elveszítve, kompenzációt követelnek azoktól a szereplőktől, akik jobban kihasználták a technológiai változásokat. Az európai uniós intézményeknek ezért óvatosan kellene megvizsgálniuk a legnagyobb távközlési szolgáltatók követeléseit és kerülniük kellene az olyan "megoldásokat", amelyek az örökség védelmét vagy az innovációs hajlandóság hiányát jutalmazzák.
Mielőtt az Európai Bizottságnak bármilyen jogalkotási javaslattal előállna, legalább alaposan meg kellene vizsgálnia a szóban forgó kérdéseket, beleértve az intézkedéseknek nemcsak az internetre, hanem a távközlési piacokra gyakorolt esetleges járulékos hatásait is és konzultálnia kellene az érdekeltek szélesebb körével, mielőtt olyan döntést hozna, amely súlyosan befolyásolná az európai ipar stabilitását és fenntarthatóságát. Ellenkező esetben súlyos piactorzulás és versenykárosodás következhet be, különösen a kisebb piaci szereplők esetében. Bármilyen "pénzügyi hozzájárulás" vagy "hálózati díj", amely a legnagyobb távközlési szolgáltatóknak juttatna nagy összegű pénzáramlást, az internetes tartalom- és alkalmazásszolgáltatókra kivetett "adót" jelentene.
Amennyiben az európai piacot megzavarja egy olyan új rendelet, amely felhatalmazza a távközlési óriásokat arra, hogy a harmadik felek forgalmát a hálózatba való beruházásaik alapján számítsák fel, az az egész ágazatra nézve káros következményekkel járhat. A hagyományos piaci szereplők úgy érezhetik, hogy jogukban áll díjakat kérni az infrastruktúrájukra támaszkodó más típusú vállalkozásoktól, függetlenül a már fizetett nagykereskedelmi díjaktól. A "pénzügyi hozzájárulás" vagy "hálózati díj" bevezetése azzal a kockázattal járna, hogy az európai fogyasztóknak közvetlenül is kárt okozna, mivel valószínű, hogy a "megadóztatott" társaságok a díjakat saját előfizetőikre hárítják át.
13 nagy európai telekommunikációs társaság vezetői már tavaly decemberben arra szólították fel szólították fel a Facebook, a Netflix, a YouTube és a többi tengerentúli IT-óriás menedzsereit, hogy vállaljanak szerepet a hálózatfejlesztési kiadásokból, mert részben miattuk keletkezik a továbbított adatmennyiség jelentős része. Májusban Margrethe Vestager, az Európai Bizottság digitális korszakért felelős ügyvezető alelnöke, egyben az Európai Unió versenypolitikáért felelős biztosa is azt közölte, hogy a kontinensen létrehozandó hálózatok kiépítési költségeinek egy részét az amerikai IT-vállalatoknak kell viselniük.
Most a kisebb távközlési vállalakozásokat képviselő MVNO Europe nevű szervezet az állásfoglalásában aggodalmát fejezte ki a telekommunikációs infrastruktúra finanszírozását célzó lehetséges hálózati beruházási hozzájárulásokról szóló vitával kapcsolatban. A cégek szerint az eddig felmerült javaslatok hiányos feltételezéseken és az internetes forgalomcserét alátámasztó technikai megoldások elégtelen megértésén alapulnak. Attól tartanak, hogy a javasolt hálózati beruházási hozzájárulások súlyosan károsítanák a versenyt a távközlési piacon, közvetlenül a kisebb piaci szereplőknek és végső soron mind a fogyasztók, mind az üzleti felhasználók számára hátrányosak lennének.
Különösen komoly aggodalomra ad okot, hogy miközben a javaslatok látszólag arra irányulnak, hogy a hat legnagyobb internetes tartalom- és alkalmazásszolgáltató (különösen a stream-videószolgáltatók) pénzügyileg hozzájáruljanak a gigabites összeköttetést és az 5G-t célzó hálózati beruházásokhoz, a javaslatok jogszabályban való megvalósítása a jelenlegi tranzitpiacok megzavarásához vezethet, amelyek jelenleg a jól bevált kereskedelmi gyakorlatok alapján versenyképesen működnek. Az esetleges indokolatlan szabályozói beavatkozás egyik lehetséges eredménye az lenne, hogy nemcsak a hat legnagyobb, hanem számos más társaság is jelentős többletfizetéseket lenne köteles fizetni a legnagyobb távközlési vállalatoknak az internetes forgalomcsere és továbbítás folytatásáért, annak ellenére, hogy ezek a piaci szereplők általában már most is kereskedelmi vagy szabályozott feltételek mellett fizetnek az érintett vállalkozásoknak a hálózatukhoz való hozzáférésért.
Más szóval ez a javaslat azt a nem kívánt eredményt hozhatja, hogy a legnagyobb távközlési szolgáltatóknak nem csak kétszeresen (az ügyfelek, valamint a tartalom- és alkalmazásszolgáltatók), hanem akár háromszorosan is meg kell fizetniük a díjat a hálózati szolgáltatásaikért (azaz az alternatív szolgáltatóknak is, akik azonban már most is fizetnek hálózati hozzáférési díjat).
A tervezett módosítások alapvetően megváltoztatnák az internetet egy olyan rendszerről, amelyben az ökoszisztéma minden résztvevője saját maga hozza (és fizeti) az internetkapcsolatát, a "küldő fél fizet" elvére, amelynek értelmében a fizetések nagykereskedelmi szinten történnek a végfelhasználó felett ellenőrzést gyakorló "végződtetési monopólium" számára.
Azt a szervezet tagjai is elismerték, hogy bár a távközlési infrastruktúrába befektetőknek szükségük lehet támogatásra a nem kereskedelmi szempontból életképes gigabites és 5G-hálózatok kiépítéséhez (különösen a nehezen elérhető helyeken vagy vidéki területeken), ehhez már most is jelentős támogatásokat kapnak az európai uniós és nemzeti alapokból. A kereskedelmi célú hálózati beruházások finanszírozásához nyújtott pénzügyi hozzájárulások nem megfelelőek, torzítanák a versenyt a legnagyobb távközlési vállalatok javára, és végső soron a fogyasztók viselnék a fő terhet.
A kisebb telekommunikációs vállalkozások már most is minden egyes megabájtért, SMS-ért és percért, amelyet a mobilhálózatokon használnak, kereskedelmi feltételek alapján fizetnek. Németországban például évente legalább 2 milliárd euró nagykereskedelmi díjat fizetnek a három mobilhálózat-üzemeltetőnek. A legnagyobb távközlési szolgáltatók által képviselt "igazságos megosztás" elmélete tehát műszaki és gazdasági szempontból gyenge.
Mindent egybevetve, a "méltányos megosztás" "elmélete" alapvetően a nagy távközlési szolgáltatók egy kis csoportjának követelésének tűnik, akik a rendszerben történelmileg örökölt központi szerepüket elveszítve, kompenzációt követelnek azoktól a szereplőktől, akik jobban kihasználták a technológiai változásokat. Az európai uniós intézményeknek ezért óvatosan kellene megvizsgálniuk a legnagyobb távközlési szolgáltatók követeléseit és kerülniük kellene az olyan "megoldásokat", amelyek az örökség védelmét vagy az innovációs hajlandóság hiányát jutalmazzák.
Mielőtt az Európai Bizottságnak bármilyen jogalkotási javaslattal előállna, legalább alaposan meg kellene vizsgálnia a szóban forgó kérdéseket, beleértve az intézkedéseknek nemcsak az internetre, hanem a távközlési piacokra gyakorolt esetleges járulékos hatásait is és konzultálnia kellene az érdekeltek szélesebb körével, mielőtt olyan döntést hozna, amely súlyosan befolyásolná az európai ipar stabilitását és fenntarthatóságát. Ellenkező esetben súlyos piactorzulás és versenykárosodás következhet be, különösen a kisebb piaci szereplők esetében. Bármilyen "pénzügyi hozzájárulás" vagy "hálózati díj", amely a legnagyobb távközlési szolgáltatóknak juttatna nagy összegű pénzáramlást, az internetes tartalom- és alkalmazásszolgáltatókra kivetett "adót" jelentene.
Amennyiben az európai piacot megzavarja egy olyan új rendelet, amely felhatalmazza a távközlési óriásokat arra, hogy a harmadik felek forgalmát a hálózatba való beruházásaik alapján számítsák fel, az az egész ágazatra nézve káros következményekkel járhat. A hagyományos piaci szereplők úgy érezhetik, hogy jogukban áll díjakat kérni az infrastruktúrájukra támaszkodó más típusú vállalkozásoktól, függetlenül a már fizetett nagykereskedelmi díjaktól. A "pénzügyi hozzájárulás" vagy "hálózati díj" bevezetése azzal a kockázattal járna, hogy az európai fogyasztóknak közvetlenül is kárt okozna, mivel valószínű, hogy a "megadóztatott" társaságok a díjakat saját előfizetőikre hárítják át.