Szekeres Viktor
Bűbáj - Az év karácsonyi filmje
A Shrek egyszer már fityiszt mutatott a meséknek, ezúttal pedig a Bűbáj parodizálja ki a nyálas "Egyszer volt, hol nem volt"-műfajt, méghozzá nagy sikerrel.
A Disney minden évszakban előáll valami nagy durranással. A nyarat a kalózos film ikszedik részével nyitotta, ősszel jutott idő némi amerikai focira The Rockkal, most télelőre pedig egy csodaszépként emlegetett fantasy - rajzfilm - mese, vagyis e három műfaj ötvözete jutott.
A Bűbáj ott kezdődik, ahol általában a mesék végetérnek, a hepiendnél. És ami a legfontosabb, nosztalgikus szívdobbanásokat előidézve klasszikus, rajzolt 2D-rajzfilm formájában. Megkapjuk a legordasabb meseközhelyeket, királylányostól, gonosz mostohástól, szörnyestől, legkisebb királyfistól. Megijedni nem kell, hiszen annyira eltúlzott a rajzfilmes közhelyparádé, hogy az ember azonnal átérzi: itt bizony hatalmas idézőjelet feszítettek ki az alkotók a történet köré.
Valóban annak lesz igaza, aki így gondolja, hiszen egy hirtelen pillanatban a gonosz mostoha az esküvő előtt álló jövőbeni királylányt jól fenéken rúgja, hogy az egy feneketlen kútba zuhanjon, melynek legalján nem víz vagyon, hanem New York egyik forgalmas utcája. Bizony, New York. Az élő és lélegző, a Föld bolygón helyet foglaló New York - s ebbe a környezetbe csöppen bele a mesék minden idealizmusával megáldott, esküvői ruhába öltöztetett hercegnő, Giselle, aki hirtelen rajzfilm figurából hús-vér emberré vált.
Meg kell hagyni, nem érdektelen a sztori és rengeteg lehetőséget rejt magában a totálisan elvarázsolt, mesefilozófiákat szajkózó, a mi világunkban azonnal elmegyógyintézetből szabadultnak tűnő, például a düh fogalmát hírből sem ismerő hercegnő története. Azonban az is azonnal kiderül, hogy ezúttal semmi sötét tónust nem kapunk, hanem csak egy kedves családi történetet. Szerencsére a cukormáz celluloidra felpakolása közben (rengeteg van belőle, nagyon giccses a film, de jól áll neki) azért a készítők úton-útfélen megszórták a sztorit kikacsintásokkal, meséket parodizáló elemekkel, hogy a diabéteszesek gyomrát se feküdje meg túlságosan a tunkolás.
A Bűbáj - ahogy az illik a műfajban - mindvégig iszonyatosan kiszámítható film marad (mindössze az utolsó nagyjelenetet tolták el, de azt nagyon...). Címéhez méltóan olyan szinten lengi körbe a bűbájosság, hogy nagyon nehéz nem szeretni. Amy Adams-nél nyilván kismillióan jobban el tudták volna játszani Giselle hercegnő szerepét, de meg kell vallani, hogy amikor dalra fakad és az egész Central Park vele táncol, akkor szem nem marad szárazon.
A mértéktelenül giccses történethez kellőképpen csetlő-botló színészek társulnak, viszont pár jól csengő név sajnos nem csinál nyarat, pláne december közepén a multiplex mozikban. Sajnos a főszereplők - élükön a Grace klinika messzire révedő szemű orvosával, Patrick Dempsey-vel - rettentő gyengén muzsikálnak. Még a jobb formában lévő Susan Sarandon vagy a rajzfilmbeli énjére megszólalásig hasonlító Timothy Spall is iszonyatosan klisé szerepet kapott, nulla kihívással. E fronton tehát bukna a Bűbáj, azonban a csomagolás mégis megmenti a mesefilmet.
A Disney sikeresen űz tréfát magából és a rajzfilmes múltjából, azt pedig ki - ki döntse el magának, hogy jobb-e nekünk, hogy nem mosódott össze Roger nyúl a pácban-mintára a két világ - bár azért egy animált kismókust kapunk bónusznak az élő New Yorkban.
Szűrjük le a tanulságot. A Bűbáj a lehető legtökéletesebb családi film, ami 2007 karácsonya táján el fog érni hozzánk. Szórakoztató, hangulatos, tündibündi, ragadós, olykor önironikus, van benne gyerek és kisállat, sőt, olykor még dalra is fakadnak. Ebben a megállapításban viszont nem volt irónia, tényleg tiszta szívvel ajánlható a gyerkőcöknek, az idősebbeket is mosolyra késztetheti olykor, csak azt a rémesen elfaragott befejezést tudnánk feledni. Klasszikus nem lesz ugyan a filmből, de viszonylag nagy összeggel fogadnánk a William Hillnél, hogy 2-3 éven belül akár egy második részt is fogunk látni.
A Disney minden évszakban előáll valami nagy durranással. A nyarat a kalózos film ikszedik részével nyitotta, ősszel jutott idő némi amerikai focira The Rockkal, most télelőre pedig egy csodaszépként emlegetett fantasy - rajzfilm - mese, vagyis e három műfaj ötvözete jutott.
A Bűbáj ott kezdődik, ahol általában a mesék végetérnek, a hepiendnél. És ami a legfontosabb, nosztalgikus szívdobbanásokat előidézve klasszikus, rajzolt 2D-rajzfilm formájában. Megkapjuk a legordasabb meseközhelyeket, királylányostól, gonosz mostohástól, szörnyestől, legkisebb királyfistól. Megijedni nem kell, hiszen annyira eltúlzott a rajzfilmes közhelyparádé, hogy az ember azonnal átérzi: itt bizony hatalmas idézőjelet feszítettek ki az alkotók a történet köré.
Valóban annak lesz igaza, aki így gondolja, hiszen egy hirtelen pillanatban a gonosz mostoha az esküvő előtt álló jövőbeni királylányt jól fenéken rúgja, hogy az egy feneketlen kútba zuhanjon, melynek legalján nem víz vagyon, hanem New York egyik forgalmas utcája. Bizony, New York. Az élő és lélegző, a Föld bolygón helyet foglaló New York - s ebbe a környezetbe csöppen bele a mesék minden idealizmusával megáldott, esküvői ruhába öltöztetett hercegnő, Giselle, aki hirtelen rajzfilm figurából hús-vér emberré vált.
Meg kell hagyni, nem érdektelen a sztori és rengeteg lehetőséget rejt magában a totálisan elvarázsolt, mesefilozófiákat szajkózó, a mi világunkban azonnal elmegyógyintézetből szabadultnak tűnő, például a düh fogalmát hírből sem ismerő hercegnő története. Azonban az is azonnal kiderül, hogy ezúttal semmi sötét tónust nem kapunk, hanem csak egy kedves családi történetet. Szerencsére a cukormáz celluloidra felpakolása közben (rengeteg van belőle, nagyon giccses a film, de jól áll neki) azért a készítők úton-útfélen megszórták a sztorit kikacsintásokkal, meséket parodizáló elemekkel, hogy a diabéteszesek gyomrát se feküdje meg túlságosan a tunkolás.
A Bűbáj - ahogy az illik a műfajban - mindvégig iszonyatosan kiszámítható film marad (mindössze az utolsó nagyjelenetet tolták el, de azt nagyon...). Címéhez méltóan olyan szinten lengi körbe a bűbájosság, hogy nagyon nehéz nem szeretni. Amy Adams-nél nyilván kismillióan jobban el tudták volna játszani Giselle hercegnő szerepét, de meg kell vallani, hogy amikor dalra fakad és az egész Central Park vele táncol, akkor szem nem marad szárazon.
A mértéktelenül giccses történethez kellőképpen csetlő-botló színészek társulnak, viszont pár jól csengő név sajnos nem csinál nyarat, pláne december közepén a multiplex mozikban. Sajnos a főszereplők - élükön a Grace klinika messzire révedő szemű orvosával, Patrick Dempsey-vel - rettentő gyengén muzsikálnak. Még a jobb formában lévő Susan Sarandon vagy a rajzfilmbeli énjére megszólalásig hasonlító Timothy Spall is iszonyatosan klisé szerepet kapott, nulla kihívással. E fronton tehát bukna a Bűbáj, azonban a csomagolás mégis megmenti a mesefilmet.
A Disney sikeresen űz tréfát magából és a rajzfilmes múltjából, azt pedig ki - ki döntse el magának, hogy jobb-e nekünk, hogy nem mosódott össze Roger nyúl a pácban-mintára a két világ - bár azért egy animált kismókust kapunk bónusznak az élő New Yorkban.
Szűrjük le a tanulságot. A Bűbáj a lehető legtökéletesebb családi film, ami 2007 karácsonya táján el fog érni hozzánk. Szórakoztató, hangulatos, tündibündi, ragadós, olykor önironikus, van benne gyerek és kisállat, sőt, olykor még dalra is fakadnak. Ebben a megállapításban viszont nem volt irónia, tényleg tiszta szívvel ajánlható a gyerkőcöknek, az idősebbeket is mosolyra késztetheti olykor, csak azt a rémesen elfaragott befejezést tudnánk feledni. Klasszikus nem lesz ugyan a filmből, de viszonylag nagy összeggel fogadnánk a William Hillnél, hogy 2-3 éven belül akár egy második részt is fogunk látni.
|
Bűbáj (Enchanted) magyarul beszélő amerikai családi vígjáték, 108 perc, 2007 Rendező: Kevin Lima Forgatókönyvíró: Bill Kelly Zeneszerző: Alan Menken, Stephen Schwartz Operatőr: Don Burgess Producer: Barry Josephson, Barry Sonnenfeld Szereplők: Amy Adams (Giselle) Patrick Dempsey (Robert) James Marsden (Edward) Timothy Spall (Nathaniel) Rachel Covey (Morgan) Susan Sarandon (Narissa királynő) Idina Menzel (Nancy) |
