SG.hu·
Tideland - A Gyaloggalopp rendezőjének fantasy-je
Hol az álom és a valóság határa? A Tideland által kínált utazás minden bizonnyal még a legszkeptikusabbakat is hangos csettintésre kényszeríti.
Terry Gilliam a Félelem és Reszketés Las Vegasban (1998) után sokáig letette a lantot. A rendező, aki korábban olyan munkákban lehetett a kreatív munka élszereplője, mint a Brazil vagy a 12 majom, joggal gondolhatta a zajos kritikai sikerre alapozva, hogy a szakmai csúcson tanyázik. A filmtörténet valóban örök hálával tartozik neki ezekért az alkotásokért, a Grimm fivérek képzelt bolyongásait elmesélő 2005-ös visszatérése azonban igencsak megosztotta a szakmát és a közönséget is.
A forgatásról szóló pletykák borzalmas légkörről regélnek. Gilliam közelről is megtapasztalhatta, hogy milyen az ezredforduló derekán a stúdióelvárások fojtogató szorításában rendezni. A független elme megsínylette a produceri kalickát: többször csúnyán összerúgta a port kenyéradóival, majd valóságos lelkibeteg lett, amikor a végső vágás után alig ismert rá saját szanaszéjjel szabdalt gyermekére. A Grimm után villámgyorsan leforgatott Tidelanden a rendező megkeseredett, stúdiók iránti dühe sajnos hangsúlyosan meglátszik. A történet középpontjába állított kislány mellett a főszereplő mintha maga a durcás rendező lenne, aki a közel két órát arra használja fel, hogy saját elveszteni vélt független lelkét lyukas lepkehálóval hajkurássza.
Az alaptörténet pedig több mint kecsegtető. Egy káros szenvedélyek hajkurászásában jeleskedő háromtagú vidéki családot ismerhetünk meg, ahol a konzerválódott hippilélek és a cudar valóság előli eszeveszett iszkolás remekül kiegészítik egymást. Egy estén, nem sokkal miután a hippiforma apuka (sértésként élnénk meg, ha más alakítaná a figurát mint Jeff Bridges) megkezdi az egyik bekokózott fél napos vakációját hőn szeretett karosszékében (a kislánya húzza ki a tűt az elszenderedett családfőből, természetesen), az anyukára pedig egyik kedvenc csokijának tonnaszámra magába tömködött szelete fulladásos halált hoz. Miután a defekt-trió két megmaradt tagja úgy dönt, hogy mégsem gyújtja fel a helyben lepedőbe csavart elhunytat, menekülőre fogják, hogy egy lehetőleg még vidékibb, és még lepusztultabb lakatlan házban új életet kezdjenek.
Kutyából persze nem lesz szalonna. Az apa drogtripjei változatlanul folytatódnak, így rövid úton őt is móresre tanítja a sors: egy túllövés eredményeként ő is távozik az élők sorából. Eddig hát a felvezetésnek is csúfolható első rész, s innen kezdődik főhősünk, a magára maradt kislány kálváriája élettel és halállal, képzelettel és valósággal az üresen maradt ház és a körülötte elterülő óriási birtok csendes magányában.
Innentől a hangsúly az eddig elnyomott és a borzalmas szülői viselkedéskultúrát elszenvedni kénytelen kislányon, Jeliza-Rose-on van, aki ugyanúgy drogos mint a elsőfokú felmenői, csak neki nincs szüksége külső hatóanyagra: a valóságból élénk képzeletvilága szakítja ki tetszése szerinti mértékben. A gyermekagy belső szűrője cenzúráz minden külvilági ingert, aminek lélektorzító hatása lehet. A védőmechanizmus az apa halálakor is működésbe lép, de ezúttal túl nagy falattal kell megbirkóznia - a kislány csak úgy menekülhet meg a kétségbeesés őrületéből, ha egyszerűen nem fogja fel a történteket. Ettől kezdve két csatornán zajlanak a nem túl zajos események amellett, hogy sosem barangolunk Terebíthia vidékein. Egyrészt a Jeliza-Rose-t körülölelő valóságot látjuk (fogjuk fel és értelmezzük), másrészt viszont a kislány megszűrt valóságát, amelyhez a hidat (ha már Terebíthiánál tartunk) ujjra húzható, bepiszkolódott babafejei jelentik.
Gilliam a kislány játszadozásként megélt lelki tusája megformálásához az angolszász mesevilág első klasszikusához, az Alíz szimbolikájához nyúl, még Jeliza-Rose neve is Lewis Carroll mesehősének eltorzított anagrammáját takarja. Alíz motívumai végigkísérik a kislány majd másfél órában előadott hányattatásait, s ezek a nagy fától a nyuszi üregéig mind a képzelt világ fenntartásának szerepét töltik be.
Fene tudja, hogy a fenti, valóban nagy készítői szabadságot engedő alapanyagnál milyen rendezői eszközök szolgálták volna leginkább az üdvözülést, de tény az, hogy Gilliam túl harsányra keverte a koktélt. Az egész film alatt úgy érezzük, mintha az egész történetet közvetlen közelről üvöltené a fülünkbe, s ahányszor csitítani próbálnánk, még rekedtebb ordibálásba kezdene. A disszidálásra rászolgált valóság érzékeltetése kevesebbel több lett volna, s így valahogy a realitás hitelessége sínylette meg a dolgot. Hogy lennénk képesek átérezni, vagy valósként felfogni a főhős problémáit, ha a rendező sem törekszik arra, hogy mindezt megélhetően adja elő? Az egymás mögé pakolt, sokkolásra kihegyezett, hétköznapi káoszt láttató képsorok hatására az ember agya rövid idő alatt ledobja az ékszíjat, és úgy kezdi el kezelni a filmet, mintha az egész valóságostul-apástul-kislányostul valahol jó mélyen a nyúl üregében játszódna.
A dologhoz már tényleg csak adalék, hogy a Jeliza-Rose-t alakító kipróbált gyerekszínész, Jodelle Ferland szemünk előtt roppan össze szerepe súlya alatt. Az egy dolog, hogy a forgatókönyv képtelenségeket ad a szájába (bizonyára az anya halálakor elhangzó "Ne búsulj, Apa! Legalább megehetjük a csokijait!" mondat véletlenül maradhatott a végleges verzióban, de ha nem így van, akkor nem igazán érhető hogy mi volt vele a készítői szándék), de még ennek ellenére is el-elmosolyogja szerepét, csillogó szembogarában nem tud gyökeret verni a hitelesség. Való igaz, hogy nem ízléses dolog bájos gyerekszínésznőket szapulni, s Jodelle Ferlandről is el kell ismerni: a sokfilmes gyerekszínészek élvonalának tagja, akikhez a fajsúlyosabb mellékszerepekben is joggal szegődik társul a hitelesség. Ez a szerep azonban olyan embertelenül nehéz feladatot rótt rá, amibe kortársai 4/5-öde biztos, de még sokkal idősebb és tapasztaltabb színésznők is csúnyán belebuktak volna.
Felesleges is tovább ragozni; annál is inkább mert a filmről nehezen mondható egymondatos verdikt. Tény azonban, hogy a filmtörténet szempontjából egy több sebből vérző kreatív alkotás még mindig többet ér, mint az Álomgyár sablonokból összepakolt könnyűszerkezetes tömegtermékei. Az erények oldalára Gilliam 2005-ös filmjében jobbára a kreatív alapötletet, a készítői merészséget és Jeff Bridgest lehet behúzni. Minden mást pedig - Gilliam képességeit ismerve - írjunk most inkább a kiadni kívánt düh és az összecsapottság számlájára.
Terry Gilliam a Félelem és Reszketés Las Vegasban (1998) után sokáig letette a lantot. A rendező, aki korábban olyan munkákban lehetett a kreatív munka élszereplője, mint a Brazil vagy a 12 majom, joggal gondolhatta a zajos kritikai sikerre alapozva, hogy a szakmai csúcson tanyázik. A filmtörténet valóban örök hálával tartozik neki ezekért az alkotásokért, a Grimm fivérek képzelt bolyongásait elmesélő 2005-ös visszatérése azonban igencsak megosztotta a szakmát és a közönséget is.
A forgatásról szóló pletykák borzalmas légkörről regélnek. Gilliam közelről is megtapasztalhatta, hogy milyen az ezredforduló derekán a stúdióelvárások fojtogató szorításában rendezni. A független elme megsínylette a produceri kalickát: többször csúnyán összerúgta a port kenyéradóival, majd valóságos lelkibeteg lett, amikor a végső vágás után alig ismert rá saját szanaszéjjel szabdalt gyermekére. A Grimm után villámgyorsan leforgatott Tidelanden a rendező megkeseredett, stúdiók iránti dühe sajnos hangsúlyosan meglátszik. A történet középpontjába állított kislány mellett a főszereplő mintha maga a durcás rendező lenne, aki a közel két órát arra használja fel, hogy saját elveszteni vélt független lelkét lyukas lepkehálóval hajkurássza.
Az alaptörténet pedig több mint kecsegtető. Egy káros szenvedélyek hajkurászásában jeleskedő háromtagú vidéki családot ismerhetünk meg, ahol a konzerválódott hippilélek és a cudar valóság előli eszeveszett iszkolás remekül kiegészítik egymást. Egy estén, nem sokkal miután a hippiforma apuka (sértésként élnénk meg, ha más alakítaná a figurát mint Jeff Bridges) megkezdi az egyik bekokózott fél napos vakációját hőn szeretett karosszékében (a kislánya húzza ki a tűt az elszenderedett családfőből, természetesen), az anyukára pedig egyik kedvenc csokijának tonnaszámra magába tömködött szelete fulladásos halált hoz. Miután a defekt-trió két megmaradt tagja úgy dönt, hogy mégsem gyújtja fel a helyben lepedőbe csavart elhunytat, menekülőre fogják, hogy egy lehetőleg még vidékibb, és még lepusztultabb lakatlan házban új életet kezdjenek.
Kutyából persze nem lesz szalonna. Az apa drogtripjei változatlanul folytatódnak, így rövid úton őt is móresre tanítja a sors: egy túllövés eredményeként ő is távozik az élők sorából. Eddig hát a felvezetésnek is csúfolható első rész, s innen kezdődik főhősünk, a magára maradt kislány kálváriája élettel és halállal, képzelettel és valósággal az üresen maradt ház és a körülötte elterülő óriási birtok csendes magányában.
Innentől a hangsúly az eddig elnyomott és a borzalmas szülői viselkedéskultúrát elszenvedni kénytelen kislányon, Jeliza-Rose-on van, aki ugyanúgy drogos mint a elsőfokú felmenői, csak neki nincs szüksége külső hatóanyagra: a valóságból élénk képzeletvilága szakítja ki tetszése szerinti mértékben. A gyermekagy belső szűrője cenzúráz minden külvilági ingert, aminek lélektorzító hatása lehet. A védőmechanizmus az apa halálakor is működésbe lép, de ezúttal túl nagy falattal kell megbirkóznia - a kislány csak úgy menekülhet meg a kétségbeesés őrületéből, ha egyszerűen nem fogja fel a történteket. Ettől kezdve két csatornán zajlanak a nem túl zajos események amellett, hogy sosem barangolunk Terebíthia vidékein. Egyrészt a Jeliza-Rose-t körülölelő valóságot látjuk (fogjuk fel és értelmezzük), másrészt viszont a kislány megszűrt valóságát, amelyhez a hidat (ha már Terebíthiánál tartunk) ujjra húzható, bepiszkolódott babafejei jelentik.
Gilliam a kislány játszadozásként megélt lelki tusája megformálásához az angolszász mesevilág első klasszikusához, az Alíz szimbolikájához nyúl, még Jeliza-Rose neve is Lewis Carroll mesehősének eltorzított anagrammáját takarja. Alíz motívumai végigkísérik a kislány majd másfél órában előadott hányattatásait, s ezek a nagy fától a nyuszi üregéig mind a képzelt világ fenntartásának szerepét töltik be.
Fene tudja, hogy a fenti, valóban nagy készítői szabadságot engedő alapanyagnál milyen rendezői eszközök szolgálták volna leginkább az üdvözülést, de tény az, hogy Gilliam túl harsányra keverte a koktélt. Az egész film alatt úgy érezzük, mintha az egész történetet közvetlen közelről üvöltené a fülünkbe, s ahányszor csitítani próbálnánk, még rekedtebb ordibálásba kezdene. A disszidálásra rászolgált valóság érzékeltetése kevesebbel több lett volna, s így valahogy a realitás hitelessége sínylette meg a dolgot. Hogy lennénk képesek átérezni, vagy valósként felfogni a főhős problémáit, ha a rendező sem törekszik arra, hogy mindezt megélhetően adja elő? Az egymás mögé pakolt, sokkolásra kihegyezett, hétköznapi káoszt láttató képsorok hatására az ember agya rövid idő alatt ledobja az ékszíjat, és úgy kezdi el kezelni a filmet, mintha az egész valóságostul-apástul-kislányostul valahol jó mélyen a nyúl üregében játszódna.
A dologhoz már tényleg csak adalék, hogy a Jeliza-Rose-t alakító kipróbált gyerekszínész, Jodelle Ferland szemünk előtt roppan össze szerepe súlya alatt. Az egy dolog, hogy a forgatókönyv képtelenségeket ad a szájába (bizonyára az anya halálakor elhangzó "Ne búsulj, Apa! Legalább megehetjük a csokijait!" mondat véletlenül maradhatott a végleges verzióban, de ha nem így van, akkor nem igazán érhető hogy mi volt vele a készítői szándék), de még ennek ellenére is el-elmosolyogja szerepét, csillogó szembogarában nem tud gyökeret verni a hitelesség. Való igaz, hogy nem ízléses dolog bájos gyerekszínésznőket szapulni, s Jodelle Ferlandről is el kell ismerni: a sokfilmes gyerekszínészek élvonalának tagja, akikhez a fajsúlyosabb mellékszerepekben is joggal szegődik társul a hitelesség. Ez a szerep azonban olyan embertelenül nehéz feladatot rótt rá, amibe kortársai 4/5-öde biztos, de még sokkal idősebb és tapasztaltabb színésznők is csúnyán belebuktak volna.
Felesleges is tovább ragozni; annál is inkább mert a filmről nehezen mondható egymondatos verdikt. Tény azonban, hogy a filmtörténet szempontjából egy több sebből vérző kreatív alkotás még mindig többet ér, mint az Álomgyár sablonokból összepakolt könnyűszerkezetes tömegtermékei. Az erények oldalára Gilliam 2005-ös filmjében jobbára a kreatív alapötletet, a készítői merészséget és Jeff Bridgest lehet behúzni. Minden mást pedig - Gilliam képességeit ismerve - írjunk most inkább a kiadni kívánt düh és az összecsapottság számlájára.
|
Tideland (Tideland) 2005 színes feliratos kanadai-angol filmdráma, 110 perc, 2005 Rendező: Terry Gilliam Író: Mitch Cullin Forgatókönyvíró: Terry Gilliam, Tony Grisoni Zeneszerző: Jeff Danna, Mychael Danna Operatőr: Nicola Pecorini Pproducer: Gabriella Martinelli, Jeremy Thomas Vágó: Lesley Walker Jodelle Ferland (Jeliza-Rose) Janet McTeer (Dell) Brendan Fletcher (Dickens) Jennifer Tilly (Queen Gunhilda) Jeff Bridges (Noah) Dylan Taylor (Patrick) Wendy Anderson (nő) Sally Crooks (Dell anyja) |
