Kétségtelen, a Dallason és a Szomszédokon is nőttek fel generációk, és azért volt egy Twin Peaks a kilencvenes évek elején mint kivételt erősítő szabály, de az új évezred műsorai összességében valami egészen mást kínálnak.

Televíziós sorozatot nézni a kétezres években a legkevésbé sem ciki. A Sírhant művek, a Deadwood, a Született feleségek vagy éppen a 24 (hogy csak a Magyarországon már bemutatott sorozatokat említsük) ugyanis nem más, mint egy hosszúra nyújtott, aztán feldarabolt mozifilm, annak jellegzetességeivel és vizuális igényességével. Szerepet játszott ebben a digitális televíziózás elterjedése, a nagy felbontású tévékészülékek sikere, főleg az Egyesült Államokban és a dvd-korszak beköszönte - a modern sorozatfogyasztók ugyanis előszeretettel birtokolnak ilyen formában egy-egy szezont.

A lényeg azonban nem ez, hanem a kultikus státus, amely a szériákat övezi, sokkal inkább differenciáltan, szubkultúrák igényeit kielégítve, mint a Ewing dinasztia népfrontos popularitása. Hiszen aligha várja egy ország lélegzet-visszafojtva, hogy mi történik a Fisher temetkezési vállalattal úgy, mint a Dallas emlékezetes medencés gyilkossága utáni részeit - de a moziínyencektől soha nem is kaptak volna olyan elismerő szavakat a sorozatdinoszauroszok, mint kortárs utódaik.

Ilyen hangulatban érkezett meg Magyarországra az HBO-n keresztül az Irak (Over There). A téma, amiről nagyjából mindenkinek van véleménye - Amerikában mindenképp, jó közelítéssel pedig Magyarországon is. Milyen könnyű is lenne most a sorozat irányultságának megfelelően a "nacionalista háborús propaganda" vagy éppen ellenkezőleg, a "békeharcos hippibuli" alapállásból kibontani az írást, majd levonni a következtetéseket. Az Irak azonban nem hagyja magát ilyen könnyen, éppen az jelenti a legnagyobb erényét, hogy nem ad kész véleményt a nézőnek. Nem is ért meg többet egy szezonnál, a vélemény hiányát - ki tudja miért - alacsony nézettséggel büntették a tengerentúli televíziózók, ami köztudomásúlag a selyemzsinórt jelenti a sorozatok számára.

A nyitóepizód pörgősen, a szereplők Guy Ritchie-stílusú bemutatásával kezdődik, majd az ifjak rögtön a fronton találják magukat. A látvány természeten elsőrangú, és jegyezzük meg, hogy alighanem minden idők legbrutálisabb sorozatával van dolgunk: lábleszakadás és emberfelrobbantás nagytotálban. A ritmus végig feszes marad, az epizódok mindig egy újabb harci cselekmény köré épülnek, miközben az otthon maradt szereplők élete is bonyolódik.

Azt persze, hogy valójában hogyan mennek a dolgok Irakban, nem innen fogjuk megtudni. Irak ma maga a pokol, és az Irak című sorozat is a poklot ábrázolja, de pokol és pokol között nagy lehet a különbség. Néhány történetszál talán egészen realisztikusra sikeredett, de a jellemábrázolás mindenképpen megmaradt a sablonoknál, a hús-vér szereplőkből inkább csak a vérre koncentráltak a készítők.

A közhelyeket sem tartotta távol a fegyverropogás: az arab származású katona találja fel magát és menti meg az egységet. Egy sorozatnál kulcskérdés, hogy mennyire szerethetőek a szereplők, a vázolt sablonosság miatt pedig e téren nem túl erős az Irak, az atmoszférateremtéssel azonban képes ezt ellensúlyozni - ahogy minden rész végén felhangzik az Over There című első világháborús nóta, az minden alkalommal a háborús filmek legjobbjait idézi. (A sorozat az HBO-n csütörtökönként, este kilenctől látható.)