Szekeres Viktor
Lorax - A Gru készítőinek új filmje
Az év egyik legpazarabb látványvilágát szállítja a Lorax, melyben minden megtalálható, amit imádni és utálni lehet egy animációs filmben.
Hogy tetszett a Lorax?
Nem egyszerű az animációs filmek műfaja kritikai szempontból, hiszen egy főleg gyerekeknek szánt zsánerről valahol visszás, ha felnőttek írnak felnőtteknek. De persze ez a megfelelő útja a kommunikációnak, hiszen a gyerekek minél fiatalabbak, annál inkább számítanak filmes szempontból mindenevőnek, így természetesen, hogy szinte kivétel nélkül tetszeni fognak nekik az animációk - legyenek azok rosszak vagy jók felnőtt szemmel. Információként maximum a korhatár lehet érdekes, jó tudni, hogy egy nagyon fiatal gyerkőcöt mennyire ijeszthet meg vagy kavarhat fel egy film.
A felnőttek persze azt szeretik, ha nekik is szól egy animációs film, ha már beülnek rá és különösen fújnak a gyerek számára láthatatlan manipulációs húzásokra. Azonban elvárásaik ettől még különbözőek lehetnek. Van, akit egyértelműen a látvány izgat, más a poénokat várja el egy ilyen filmtől, megint más azt szereti, ha a felnőttek számára is vannak áthallásos célzások, amiket ugyan a gyerekek nem értenek, azonban érett fejjel kifejezetten szórakoztatóak. És persze megint más az animációs filmek nézése közben szereti ismét gyereknek érezni magát, így annak örül legjobban, ha a szóban forgó alkotás a régi rajzfilmek szellemét idézi meg.
Hogy a Lorax melyik csoportba tartozik, az nem egyértelmű, az azonban biztos, hogy e sorok írója rég várt ekkora prekoncepciókkal animációs filmet. És nem csak azért, mert az idei animációs kínálat kivételesen gyér volt, még a Pixar is képes volt egy teljességgel értékelhetetlen filmmel előhozakodni idén. Hiába készítették az elmúlt évek egyik legnagyobba animációs meglepetését szállító Gru alkotói a Loraxot, előzetesen minden a film ellen szólt. Az alapját ugyanis egy Dr. Seuss-mese szolgáltatta, tehát tudtuk, hogy a legkisebbek jelentik a célcsoportot. Arra pedig mindenki emlékezhet, hogy a Dr. Seuss-adaptációk közül az élőszereplős Grincs és A macska - Le a kalappal után a Horton hogy sikerült.
A Lorax a címmel ellentétben nem a Loraxról szól. Sőt Lorax csak egy mellékszereplő, aki világa élővilágának a védelmezője. A történet középpontjában inkább az ifjú Ted áll, aki egy idealizált lakóközösségben él, Amkel falvában, ahol nincsenek növények (helyettük műanyagból és gumiból összetákolt, felfújható élővilág van), és amelynek ura a csúnya kapitalista O'Hare, aki palackozott levegő eladásából szedte meg magát. Ted, hogy elnyerje egy lány szívét, úgy dönt, hogy teljesíti utóbbi szíve vágyát, és keres neki egy még élő fát.
Nem elég, hogy a Loraxnak a felütése sem érdekes, de a készítők már az első percekben mindent megtesznek azért, hogy kiüldözzék a világból a gyanútlan nézőket. Pár másodperc telik csak el a filmből és a karakterek azonnal dalra fakadnak és táncolni kezdenek, majd pedig a közreműködők nevének kiírása közben felfedezhetjük, hogy ki írta a dalokat. Nem a személye az érdekes, hanem a tudás, hogy az össznépi dalolásnak biztosan lesz még (jó pár) folytatása, vagyis a 75-80 perces játék idő jó részét éneklés fogja elvinni.
És mégis, a Lorax az év egyik legkellemesebb meglepetését szállította a kezdést követően. Ennek egyik eleme a lenyűgöző, színes-szagos, groteszk látványvilág, a maga elvetemült használati tárgyaival és karaktereivel. Az első pár percet nem egyszerű befogadni, akkora a vizuális orgia, nem is tudja az ember, hogy mire figyeljen. Érdekes, hogy akárcsak a Merida, a bátor esetében, melynél lélegzetelállító volt a főhősnő hajzuhataga, itt is a szőrök, bajszok, bolyhok és hajak megvalósítása sikerült a legjobban, élmény nézni egyes animációkat.
Aki 3D-re fizet be, azt sem fogja csalódás érni, az akciójelenetek olykor elég hajmeresztőre sikeredtek, de ha túllépünk a látvány elemeken, akkor is van minek örülnünk. Igaz, hogy a karakterek inkább csak karikatúrák, abszolút nem kidolgozottak, de vannak olyan változatosak és aranyosak, hogy ez ne zavarjon minket. Ráadásul őket emlékezetes és poénos mellékszereplő-had egészíti ki, akik a legváratlanabb pillanatokban is szállítják a poénokat. Ezek a poénok és vicces reakciók viszik hátukon a filmet, mert a története ugyancsak zsenge, mindent elmond, hogy Ted sztorija mellett még legalább két-három főszál van (Valahász visszaemlékezései, O'Hara törtetése és a Ted-Valahász viszony), csak a több réteggel sikerült egy filmhossznyi anyagot összehozni.
A film ártalmatlansága abban is tetten érhető, hogy a rosszfiúk a filmben senkit nem bántanak komolyan, nincs kitől rettegni, hiszen mindenki vagy vicces, vagy cukorfalat, a dráma is csak minidráma, azonnal megoldódik minden. Más kérdés, hogy már az első össznépi dalban is erősen tetten érhető az irónia, mely a továbbiakban is jelen marad a filmben, így olykor gyerekeink nem fogják érteni, hogy miért is kuncogunk, amikor látszólag semmi vicces nem történik a filmben. A többi Dr. Seuss-adaptációhoz hasonlóan a Loraxban is jelen van a fogyasztói társadalom kritikája, de ez annyira felszínes, hogy senkit nem fog zavarni.
Mint írtuk, animációs filmekről nehéz felnőtteknek írni, hiszen mindenkinek mások az elvárásai, ami egyeseknek negatívum, az másoknak pozitívum lehet. Ahhoz képest, hogy a Loraxot már látatlanban sikerült leírnunk, meg kell állapítanunk, hogy remek, szörnyen élvezetes film lett. És nagyon ártalmatlan, vagyis kisgyerekeknek mindenképpen melegen ajánlott. (Éppen ezért meglepő a 6 éves karika a filmen, de Amerikában is csak PG-besorolást kapott, olyat, mint anno a Baljós árnyak, míg a félelmetesebb Oroszlánkirály megúszta G-vel.) Persze mindképpen kell az élvezetéhez egyfajta beállítottság, amit remekül jelez az is, hogy míg a botrányosan rossz Hortont az amerikai kritikusok zöme az egekig magasztalta, addig a remek Lorax rengeteg negatív kritikát kapott.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a kritikák zöme számunkra irreleváns, hiszen idehaza Dr. Seuss munkássága csak kevéssé ismert, és az, hogy nem túlságosan hű az adaptáció az irodalmi alapanyaghoz, közel sem lesz olyan zavaró. Sőt, talán még jó is, hogy a nagyon durva seussi mázat sikerült mérsékelni a filmben, ami persze így helyenként elég nyúlósra sikerült - főleg a legvégén. De addigra már túl vagyunk egy nagyon élvezetes "meneten", így hajlandóak vagyunk szemet hunyni fölötte.
A Lorax másik kikezdett aspektusa természetesen a film "üzenete" volt, azonban ennek fogadtatása teljesen érthetetlen. Míg a Horton bújtatva és átlátszóan próbálta manipulálni a nézőket, addig a Lorax készítői abszolút egyenesek, hiszen a történet eleve arról szól, hogy "ha kivágod a fákat, akkor rossz lesz neked". Nincs bújtatott manipulálás, csak egy alapvetést hangoztatnak benne, ami nyilvánvalóan egyeseket zavarni fog, de ha az ember a nem túl izgalmas sztorira, a felületes karakterekre, valamint a valóban izgalmas megvalósításra koncentrál, akkor könnyedén függetleníteni tudja magát a tanmese jellegtől és átadhatja magát az élvezeteknek. Ezt pedig a Lorax olykor valóban ütős poénokkal és lehengerlő látvánnyal hálál meg.
A felnőttek persze azt szeretik, ha nekik is szól egy animációs film, ha már beülnek rá és különösen fújnak a gyerek számára láthatatlan manipulációs húzásokra. Azonban elvárásaik ettől még különbözőek lehetnek. Van, akit egyértelműen a látvány izgat, más a poénokat várja el egy ilyen filmtől, megint más azt szereti, ha a felnőttek számára is vannak áthallásos célzások, amiket ugyan a gyerekek nem értenek, azonban érett fejjel kifejezetten szórakoztatóak. És persze megint más az animációs filmek nézése közben szereti ismét gyereknek érezni magát, így annak örül legjobban, ha a szóban forgó alkotás a régi rajzfilmek szellemét idézi meg.
Hogy a Lorax melyik csoportba tartozik, az nem egyértelmű, az azonban biztos, hogy e sorok írója rég várt ekkora prekoncepciókkal animációs filmet. És nem csak azért, mert az idei animációs kínálat kivételesen gyér volt, még a Pixar is képes volt egy teljességgel értékelhetetlen filmmel előhozakodni idén. Hiába készítették az elmúlt évek egyik legnagyobba animációs meglepetését szállító Gru alkotói a Loraxot, előzetesen minden a film ellen szólt. Az alapját ugyanis egy Dr. Seuss-mese szolgáltatta, tehát tudtuk, hogy a legkisebbek jelentik a célcsoportot. Arra pedig mindenki emlékezhet, hogy a Dr. Seuss-adaptációk közül az élőszereplős Grincs és A macska - Le a kalappal után a Horton hogy sikerült.
A Lorax a címmel ellentétben nem a Loraxról szól. Sőt Lorax csak egy mellékszereplő, aki világa élővilágának a védelmezője. A történet középpontjában inkább az ifjú Ted áll, aki egy idealizált lakóközösségben él, Amkel falvában, ahol nincsenek növények (helyettük műanyagból és gumiból összetákolt, felfújható élővilág van), és amelynek ura a csúnya kapitalista O'Hare, aki palackozott levegő eladásából szedte meg magát. Ted, hogy elnyerje egy lány szívét, úgy dönt, hogy teljesíti utóbbi szíve vágyát, és keres neki egy még élő fát.
Nem elég, hogy a Loraxnak a felütése sem érdekes, de a készítők már az első percekben mindent megtesznek azért, hogy kiüldözzék a világból a gyanútlan nézőket. Pár másodperc telik csak el a filmből és a karakterek azonnal dalra fakadnak és táncolni kezdenek, majd pedig a közreműködők nevének kiírása közben felfedezhetjük, hogy ki írta a dalokat. Nem a személye az érdekes, hanem a tudás, hogy az össznépi dalolásnak biztosan lesz még (jó pár) folytatása, vagyis a 75-80 perces játék idő jó részét éneklés fogja elvinni.
És mégis, a Lorax az év egyik legkellemesebb meglepetését szállította a kezdést követően. Ennek egyik eleme a lenyűgöző, színes-szagos, groteszk látványvilág, a maga elvetemült használati tárgyaival és karaktereivel. Az első pár percet nem egyszerű befogadni, akkora a vizuális orgia, nem is tudja az ember, hogy mire figyeljen. Érdekes, hogy akárcsak a Merida, a bátor esetében, melynél lélegzetelállító volt a főhősnő hajzuhataga, itt is a szőrök, bajszok, bolyhok és hajak megvalósítása sikerült a legjobban, élmény nézni egyes animációkat.
Aki 3D-re fizet be, azt sem fogja csalódás érni, az akciójelenetek olykor elég hajmeresztőre sikeredtek, de ha túllépünk a látvány elemeken, akkor is van minek örülnünk. Igaz, hogy a karakterek inkább csak karikatúrák, abszolút nem kidolgozottak, de vannak olyan változatosak és aranyosak, hogy ez ne zavarjon minket. Ráadásul őket emlékezetes és poénos mellékszereplő-had egészíti ki, akik a legváratlanabb pillanatokban is szállítják a poénokat. Ezek a poénok és vicces reakciók viszik hátukon a filmet, mert a története ugyancsak zsenge, mindent elmond, hogy Ted sztorija mellett még legalább két-három főszál van (Valahász visszaemlékezései, O'Hara törtetése és a Ted-Valahász viszony), csak a több réteggel sikerült egy filmhossznyi anyagot összehozni.
A film ártalmatlansága abban is tetten érhető, hogy a rosszfiúk a filmben senkit nem bántanak komolyan, nincs kitől rettegni, hiszen mindenki vagy vicces, vagy cukorfalat, a dráma is csak minidráma, azonnal megoldódik minden. Más kérdés, hogy már az első össznépi dalban is erősen tetten érhető az irónia, mely a továbbiakban is jelen marad a filmben, így olykor gyerekeink nem fogják érteni, hogy miért is kuncogunk, amikor látszólag semmi vicces nem történik a filmben. A többi Dr. Seuss-adaptációhoz hasonlóan a Loraxban is jelen van a fogyasztói társadalom kritikája, de ez annyira felszínes, hogy senkit nem fog zavarni.
Mint írtuk, animációs filmekről nehéz felnőtteknek írni, hiszen mindenkinek mások az elvárásai, ami egyeseknek negatívum, az másoknak pozitívum lehet. Ahhoz képest, hogy a Loraxot már látatlanban sikerült leírnunk, meg kell állapítanunk, hogy remek, szörnyen élvezetes film lett. És nagyon ártalmatlan, vagyis kisgyerekeknek mindenképpen melegen ajánlott. (Éppen ezért meglepő a 6 éves karika a filmen, de Amerikában is csak PG-besorolást kapott, olyat, mint anno a Baljós árnyak, míg a félelmetesebb Oroszlánkirály megúszta G-vel.) Persze mindképpen kell az élvezetéhez egyfajta beállítottság, amit remekül jelez az is, hogy míg a botrányosan rossz Hortont az amerikai kritikusok zöme az egekig magasztalta, addig a remek Lorax rengeteg negatív kritikát kapott.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a kritikák zöme számunkra irreleváns, hiszen idehaza Dr. Seuss munkássága csak kevéssé ismert, és az, hogy nem túlságosan hű az adaptáció az irodalmi alapanyaghoz, közel sem lesz olyan zavaró. Sőt, talán még jó is, hogy a nagyon durva seussi mázat sikerült mérsékelni a filmben, ami persze így helyenként elég nyúlósra sikerült - főleg a legvégén. De addigra már túl vagyunk egy nagyon élvezetes "meneten", így hajlandóak vagyunk szemet hunyni fölötte.
A Lorax másik kikezdett aspektusa természetesen a film "üzenete" volt, azonban ennek fogadtatása teljesen érthetetlen. Míg a Horton bújtatva és átlátszóan próbálta manipulálni a nézőket, addig a Lorax készítői abszolút egyenesek, hiszen a történet eleve arról szól, hogy "ha kivágod a fákat, akkor rossz lesz neked". Nincs bújtatott manipulálás, csak egy alapvetést hangoztatnak benne, ami nyilvánvalóan egyeseket zavarni fog, de ha az ember a nem túl izgalmas sztorira, a felületes karakterekre, valamint a valóban izgalmas megvalósításra koncentrál, akkor könnyedén függetleníteni tudja magát a tanmese jellegtől és átadhatja magát az élvezeteknek. Ezt pedig a Lorax olykor valóban ütős poénokkal és lehengerlő látvánnyal hálál meg.
|
Lorax (The Lorax)
színes, magyarul beszélő, amerikai animációs film, 86 perc, 2012 6 éven aluliak számára nem ajánlott rendező: Chris Renaud író: Dr. Seuss forgatókönyvíró: Ken Daurio, Cinco Paul zeneszerző: John Powell producer: Janet Healy, Christopher Meledandri szereplők: Danny DeVito - Hollósi Frigyes (Lorax hangja) Zac Efron - Molnár Levente (Ted hangja) Rob Riggle - Besenczi Árpád (O'Hare hangja) Ed Helms - Bereczki Zoltán / Reviczky Gábor (Valahász hangja) |
