Szekeres Viktor
127 óra - Az emberi akaraterő diadala
2010 egyik legjobb filmje kemény témája ellenére lett kifejezetten élvezetes, és egyhelyben rostokoló főszereplője ellenére pörgős és mozgalmas.
Hogy tetszett a 127 óra?
Danny Boyle nem olyan rendező, mint Christopher Nolan vagy Darren Aronofsky, hogy szinte minden filmjét fanfárok kísérik, azonban mégis meglehetősen megbízható filmesnek mondható. De még talán ennél is fontosabb, hogy Boyle sokoldalú. Rendezett már ő kultikus drogregényből alapfilmet (Trainspotting), kevés szereplős, hangulatos krimit (Sekély sírhant), űrhajós scifit (Napfény), zombifilmet (28 nappal később), nagyon kellemes, olykor vicces, gyerekközpontú filmet (Milliók), sőt, még 8 Oscaros, indiai tematikájú gigasikert is (Gettómilliomos). (Az élet sójáról inkább szemérmesen hallgatnánk, DiCaprio Partos tripjét pedig nem egyszerű műfajilag beskatulyázni.)
Danny Boyle filmjeire mindig az volt jellemző, hogy igazi élményt nyújtottak a nézőnek - hol ilyen, hol olyan típusút, hol negatívat, hol pozitívat, hol felemelőt, hol lehúzót, de a végeredmény élményszámba ment. Épp ezért vonta fel kérdően az ember a szemöldökét legújabb projektje, a 127 óra hallatán, amely története mindennek tűnt, csak élménytelinek nem. Kell-e mondanunk, hogy Danny Boyle megoldotta, a témája ellenére élvezetes filmet tett le az asztalra?
A 127 óra alapvetően egy életrajzi film, egy bizonyos Aron Rolston életének meghatározó, ám meglehetősen rövid szakaszáról szól, tehát nem kell attól tartani, hogy gyerekkorától kísérjük végig a főhőst. Anélkül, hogy sok mindent elárulnánk a sztoriról, annyit érdemes talán leírni, hogy Rolston az extrém sportokért rajongó fenegyerek, hegyet mászik, barlangászik, mountain bike-ozik és nagggyon laza. Egy nap bringájával elugrik Utah állam egyik kanyonjába átélni azt, hogy milyen is a totális szabadság. Azonban szörnyű balesetet szenved.
Az életrajzi filmek esetében derül ki, hogy ki milyen filmkészítő, hiszen sokan ismerik az adott mű alanyának élettörténetét, így sokkal nehezebb meglepetést okozni. A 127 óra esetében pedig a nézők zöme tisztában van azzal, hogy mi fog történni, mindössze azt nem tudják, hogy mikor. És az, hogy a mondhatni egypoénos, majdnem mindenki által ismert történettel bíró film végig érdekes és lebilincselő marad, az mindent elmond arról, hogy mit vitt véghez Danny Boyle.
A főszereplő James Franco embertpróbáló feladatot vállalta magára Aron Rolston eljátszásával, aki a film nagy része alatt élet-halál küzdelmet folytat anélkül, hogy mozdulni tudna. Adódhat is a kérdés, hogy lehet érdekessé tenné egy olyan filmet, aminek jó része egy helyben játszódik: a válasz a 127 órában lakozik. Danny Boyle, ugyan párszor trükkjeivel és flikflakkjaival túllőni látszik a célon, kissé öncélúnak tűnhet, de nagyrészt igen működőképes koncepciót rakott össze, mely egyfelől Aron Rolston eredeti videófelvételein alapul, másfelől pedig az ő izgága rendezői stílusán, melytől most sem kellett eltérnie, sikerült úgy alakítania a 127 óra meglehetősen helyhez kötött, merev történetét, hogy annak helye legyen a boyle-iánus univerzumban.
Sokféle jelzőt el lehet lőni a 127 órára, azonban mindegyik közhelyesen hangozna és közhelyparádét sugallna. A legtöbben minden bizonnyal a felemelő mellett kötnének ki, mi azonban nyugodtan megszavazzuk neki a hatásvadászt is. Főleg azért, mert még ez is jól áll a filmnek, sőt, jót tesz vele, a 127 óra többek között a hatásvadászatnak köszönhetően kerül el vagy tompít jó pár ziccernek számító és ronda közhelyet.
A rendezésnek és James Francónak köszönhetően a 127 óra minden szörnyűsége ellenére is inkább lett szórakoztató film, mint valami befele forduló, köldöknézegetős, depressziós dráma, s ezzel nem azt mondjuk, hogy a film csupa móka és kacagás, valamint, hogy elbagatellizálná a bemutatott szituációt. Egész egyszerűen a szűk helyen olykor briliáns módon alkalmazott technika, a film szerves részét képező zene, valamint a sodró lendület nem hagyja a nézőt a sajnálkozás mocsarába merülni.
Az igaz történeten alapuló filmek mindig kemény diónak számítanak, hiszen a rendezőnek meg kell találnia a megfelelő arányokat, hogy mennyire akar szikár dokumentumfilmet készíteni, s mennyire akarja feldobni ezzel-azzal, drámával, poénokkal, fikcióval. A 127 órában Danny Boyle Aron Rolston elmondása alapján meglehetősen hűen ábrázolja az eseményeket, s mégis mindvégig önmaga tudott lenni és olyan filmet tett le az asztalra, ami, mint azt fentebb már jeleztük, élményszámba megy. A 127 óra nem azért lett nagyon jó film, mert tele van csavarokkal, hanem mert remek mozis élményt nyújt.
Danny Boyle filmjeire mindig az volt jellemző, hogy igazi élményt nyújtottak a nézőnek - hol ilyen, hol olyan típusút, hol negatívat, hol pozitívat, hol felemelőt, hol lehúzót, de a végeredmény élményszámba ment. Épp ezért vonta fel kérdően az ember a szemöldökét legújabb projektje, a 127 óra hallatán, amely története mindennek tűnt, csak élménytelinek nem. Kell-e mondanunk, hogy Danny Boyle megoldotta, a témája ellenére élvezetes filmet tett le az asztalra?
A 127 óra alapvetően egy életrajzi film, egy bizonyos Aron Rolston életének meghatározó, ám meglehetősen rövid szakaszáról szól, tehát nem kell attól tartani, hogy gyerekkorától kísérjük végig a főhőst. Anélkül, hogy sok mindent elárulnánk a sztoriról, annyit érdemes talán leírni, hogy Rolston az extrém sportokért rajongó fenegyerek, hegyet mászik, barlangászik, mountain bike-ozik és nagggyon laza. Egy nap bringájával elugrik Utah állam egyik kanyonjába átélni azt, hogy milyen is a totális szabadság. Azonban szörnyű balesetet szenved.
Az életrajzi filmek esetében derül ki, hogy ki milyen filmkészítő, hiszen sokan ismerik az adott mű alanyának élettörténetét, így sokkal nehezebb meglepetést okozni. A 127 óra esetében pedig a nézők zöme tisztában van azzal, hogy mi fog történni, mindössze azt nem tudják, hogy mikor. És az, hogy a mondhatni egypoénos, majdnem mindenki által ismert történettel bíró film végig érdekes és lebilincselő marad, az mindent elmond arról, hogy mit vitt véghez Danny Boyle.
A főszereplő James Franco embertpróbáló feladatot vállalta magára Aron Rolston eljátszásával, aki a film nagy része alatt élet-halál küzdelmet folytat anélkül, hogy mozdulni tudna. Adódhat is a kérdés, hogy lehet érdekessé tenné egy olyan filmet, aminek jó része egy helyben játszódik: a válasz a 127 órában lakozik. Danny Boyle, ugyan párszor trükkjeivel és flikflakkjaival túllőni látszik a célon, kissé öncélúnak tűnhet, de nagyrészt igen működőképes koncepciót rakott össze, mely egyfelől Aron Rolston eredeti videófelvételein alapul, másfelől pedig az ő izgága rendezői stílusán, melytől most sem kellett eltérnie, sikerült úgy alakítania a 127 óra meglehetősen helyhez kötött, merev történetét, hogy annak helye legyen a boyle-iánus univerzumban.
Sokféle jelzőt el lehet lőni a 127 órára, azonban mindegyik közhelyesen hangozna és közhelyparádét sugallna. A legtöbben minden bizonnyal a felemelő mellett kötnének ki, mi azonban nyugodtan megszavazzuk neki a hatásvadászt is. Főleg azért, mert még ez is jól áll a filmnek, sőt, jót tesz vele, a 127 óra többek között a hatásvadászatnak köszönhetően kerül el vagy tompít jó pár ziccernek számító és ronda közhelyet.
A rendezésnek és James Francónak köszönhetően a 127 óra minden szörnyűsége ellenére is inkább lett szórakoztató film, mint valami befele forduló, köldöknézegetős, depressziós dráma, s ezzel nem azt mondjuk, hogy a film csupa móka és kacagás, valamint, hogy elbagatellizálná a bemutatott szituációt. Egész egyszerűen a szűk helyen olykor briliáns módon alkalmazott technika, a film szerves részét képező zene, valamint a sodró lendület nem hagyja a nézőt a sajnálkozás mocsarába merülni.
Az igaz történeten alapuló filmek mindig kemény diónak számítanak, hiszen a rendezőnek meg kell találnia a megfelelő arányokat, hogy mennyire akar szikár dokumentumfilmet készíteni, s mennyire akarja feldobni ezzel-azzal, drámával, poénokkal, fikcióval. A 127 órában Danny Boyle Aron Rolston elmondása alapján meglehetősen hűen ábrázolja az eseményeket, s mégis mindvégig önmaga tudott lenni és olyan filmet tett le az asztalra, ami, mint azt fentebb már jeleztük, élményszámba megy. A 127 óra nem azért lett nagyon jó film, mert tele van csavarokkal, hanem mert remek mozis élményt nyújt.
|
127 óra (127 Hours)
színes, feliratos, amerikai-angol életrajzi dráma, 94 perc, 2010 16 éven aluliak számára a megtekintése nem ajánlott rendező: Danny Boyle forgatókönyvíró: Danny Boyle, Simon Beaufoy zeneszerző: A. R. Rahman operatőr: Enrique Chediak, Anthony Dod Mantle producer: Danny Boyle, Christian Colson, John Smithson szereplők: James Franco (Aron Ralston) Kate Mara (Kristi) Amber Tamblyn (Megan) |