Szekeres Viktor
A bárányok harapnak - Csak ha bírod gyomorral
Egy gyilkos bárányokról szóló mozifilm rendezőjeként mutatkozik be Peter Jackson utóda, és elkészítette a filmet, amiért a mozit kitalálták.
Ismét beindul az új-zélandi filmipar? Vegyük gyorsan számba a teljesség igénye nélkül, hogy kit adott nekünk az ország filmművészete. Peter Jacksont, többek között, aki a Bárányok harapnak-szerű trash horrorral, az Ízlésficammal, valamint a szenzációs horrorparódiával, a Hullajóval lett az, aki, vagyis Oscar-díjjal jutalmazott rendező. De ne feledkezzünk el Lee Tamahoriról sem, aki a szenzációsan jól sikerült Egykoron harcosok voltunk című filmet jegyezte, hogy aztán xXx2 és Next-típusú hollywoodi tucat akciófilmekből éljen meg. És persze a nagyon érzékeny Bálnalovas rendezője, Niki Caro is a reménységek közé tartozik, ő a Kőkemény Minnesotával debütált az USA-ban.
A bárányok harapnak Jonathan King bemutatkozó rendezése. Ennyiből még sajnos nem lehet megállapítani, hogy vajon ő is Tolkient fog-e rendezni 10-20 év múlva, azt azonban a forgatókönyvet is író King javára lehet írni, hogy olyan filmet sikerült készítenie és a nemzetközi forgalmazásba elindítania, amire mindenki felkapja a fejét.
A lényhorroroknak főleg régen volt nagy keletje. Mostanában a műfaj száműzetett a moziból és inkább szombat esténként a Sci-Fi Channelen vagy a videótékák alsó polcain találkozhatunk velük. Azonban a paródia/komédia örök, és génmanipulált, vérengző bárányok esetében az ember nem tud másra gondolni, mint paródiára vagy esetleg komédiára. (Meg arra, hogy muszáj látnia a filmet, hiszen ki lehet annyira szűklátókörű, hogy nem érdekli egy gyilkos bárányos film? Na, ugye.)
A történet taglalásával éppen ezért nem is érdemes nagyon vesződni. Adott gigantikus mennyiségű bárány, alattuk zöldellő mező, a szomszédban valami fura kísérletezgető labor és egy gyermekkori trauma következtében egész életében bárányfób, hazatérő fiú - szerintem mindenki össze tudja rakni az összeraknivalót
Eddig még nem is lenne gond a Bárányok harapnakkal, sőt a film eleje kedélyesen elringat bennünket pár jópofasággal. De később kiderül, hogy fura hibrid lett cikkünk tárgya, hiszen túlságosan komolyan kezeli a meglehetősen komolytalan témát, és hiába buggyan elő olykor Jonathan Kingből a kikacsintó és visítva röhögő rendező, hiába komédiázik mindenki, ha ezt idézőjelek nélkül teszik és idővel visszaváltanak egy szimpla lényhorroros kaszabolásra. Ez utóbbi nem igazán tesz jót a filmnek - a sok vér, bél és trancsír már igen, de ez más tészta.
De ha túltesszük magunkat a vigyorgás vagy rettegés témakörén akkor már megpróbálhatjuk élvezni a filmet. Megpróbálhatjuk, de nem megy. Vagyis hát megy, de csak időszakosan, döcögősen. A meglehetősen hálás téma ellenére ziccerek tömkelege marad kihasználatlanul, s bár a lecsapott labdák igen hatásosak, de éppen a jó poénok és a semmilyen pillanatok közti kontraszt teszi zavaróvá a végeredményt, az, hogy látja az ember, hogy a készítőben megvolt a potenciál, csak valamiért elflegmáskodta azt.
Ettől függetlenül feledhetetlen bárány vagy birkanézésekkel ajándékoz meg minket a film, pár kellőképp beteg ötlettel és mindenféle többlépcsős mutációval. A tanulság sulykolása reméljük, hogy csak vicc volt. Azonban hiába a már említett hatalmas potenciál, hiába a remek, kellőképp blőd alapötlet, ha sok a kimaradt helyzet, így A bárányok harapnak csak egy jóindulatúan közepes horrorkomédia lett (és a Hullajóval ellentétben nem paródia). Bármennyire is oximoronnak hat, de ha valaki jó trashfilmet akar csinálni, akkor erőlködéssel nem megy sokra.
Ismét beindul az új-zélandi filmipar? Vegyük gyorsan számba a teljesség igénye nélkül, hogy kit adott nekünk az ország filmművészete. Peter Jacksont, többek között, aki a Bárányok harapnak-szerű trash horrorral, az Ízlésficammal, valamint a szenzációs horrorparódiával, a Hullajóval lett az, aki, vagyis Oscar-díjjal jutalmazott rendező. De ne feledkezzünk el Lee Tamahoriról sem, aki a szenzációsan jól sikerült Egykoron harcosok voltunk című filmet jegyezte, hogy aztán xXx2 és Next-típusú hollywoodi tucat akciófilmekből éljen meg. És persze a nagyon érzékeny Bálnalovas rendezője, Niki Caro is a reménységek közé tartozik, ő a Kőkemény Minnesotával debütált az USA-ban.
A bárányok harapnak Jonathan King bemutatkozó rendezése. Ennyiből még sajnos nem lehet megállapítani, hogy vajon ő is Tolkient fog-e rendezni 10-20 év múlva, azt azonban a forgatókönyvet is író King javára lehet írni, hogy olyan filmet sikerült készítenie és a nemzetközi forgalmazásba elindítania, amire mindenki felkapja a fejét.
A lényhorroroknak főleg régen volt nagy keletje. Mostanában a műfaj száműzetett a moziból és inkább szombat esténként a Sci-Fi Channelen vagy a videótékák alsó polcain találkozhatunk velük. Azonban a paródia/komédia örök, és génmanipulált, vérengző bárányok esetében az ember nem tud másra gondolni, mint paródiára vagy esetleg komédiára. (Meg arra, hogy muszáj látnia a filmet, hiszen ki lehet annyira szűklátókörű, hogy nem érdekli egy gyilkos bárányos film? Na, ugye.)
A történet taglalásával éppen ezért nem is érdemes nagyon vesződni. Adott gigantikus mennyiségű bárány, alattuk zöldellő mező, a szomszédban valami fura kísérletezgető labor és egy gyermekkori trauma következtében egész életében bárányfób, hazatérő fiú - szerintem mindenki össze tudja rakni az összeraknivalót
Eddig még nem is lenne gond a Bárányok harapnakkal, sőt a film eleje kedélyesen elringat bennünket pár jópofasággal. De később kiderül, hogy fura hibrid lett cikkünk tárgya, hiszen túlságosan komolyan kezeli a meglehetősen komolytalan témát, és hiába buggyan elő olykor Jonathan Kingből a kikacsintó és visítva röhögő rendező, hiába komédiázik mindenki, ha ezt idézőjelek nélkül teszik és idővel visszaváltanak egy szimpla lényhorroros kaszabolásra. Ez utóbbi nem igazán tesz jót a filmnek - a sok vér, bél és trancsír már igen, de ez más tészta.
De ha túltesszük magunkat a vigyorgás vagy rettegés témakörén akkor már megpróbálhatjuk élvezni a filmet. Megpróbálhatjuk, de nem megy. Vagyis hát megy, de csak időszakosan, döcögősen. A meglehetősen hálás téma ellenére ziccerek tömkelege marad kihasználatlanul, s bár a lecsapott labdák igen hatásosak, de éppen a jó poénok és a semmilyen pillanatok közti kontraszt teszi zavaróvá a végeredményt, az, hogy látja az ember, hogy a készítőben megvolt a potenciál, csak valamiért elflegmáskodta azt.
Ettől függetlenül feledhetetlen bárány vagy birkanézésekkel ajándékoz meg minket a film, pár kellőképp beteg ötlettel és mindenféle többlépcsős mutációval. A tanulság sulykolása reméljük, hogy csak vicc volt. Azonban hiába a már említett hatalmas potenciál, hiába a remek, kellőképp blőd alapötlet, ha sok a kimaradt helyzet, így A bárányok harapnak csak egy jóindulatúan közepes horrorkomédia lett (és a Hullajóval ellentétben nem paródia). Bármennyire is oximoronnak hat, de ha valaki jó trashfilmet akar csinálni, akkor erőlködéssel nem megy sokra.
|
A bárányok harapnak (Black Sheep) feliratos új-zélandi vígjáték, 87 perc, 2007 Rendező: Jonathan King Forgatókönyvíró: Jonathan King Producer: Philippa Campbell Szereplők: Matthew Chamberlain (Oliver Oldfield) Nathan Meister (Henry Oldfield) Peter Feeney (Angus Oldfield) Tammy Davis (Tucker) Glenis Levestam (Mrs. Mac) Tandi Wright (Dr. Rush) Oliver Driver (Grant) |
