Zsellér Máté
Legenda vagyok - az utolsó élő ember a gyurmaszörnyek ellen
A végletekig erőltetett hollywoodi hatásmechanizmus tovább szedi áldozatait, újabb zseniális alapanyagot sikerül kiherélni, de a nép zabálja.
A legújabb kori szuperprodukciókat látva megtanultuk kétkedve fogadni a hírt, hogy kedvenc történeteink feldolgozásra kerülnek. Vásárolhatnak a dollármilliók bejáratott A-színészeket, mesés díszleteket és szakajtónyi CGI-fogtömést, a készítői rátermettség, az adaptációs képesség és az arányérzék nem mérhetők pénzben. A gyengülő minőségű szuperprodukciók tünetvizsgálata során egyre erősödik a tendencia, hogy a gigafilmek pontosan azon a ponton buknak meg, amit produceri pénzből nem lehet kilóra megvásárolni.
Nincs ez másként Richard Matheson azonos című regényének harmadik-negyedik-sokadik (ki számolja?) vászonra vitt feldolgozásával sem, amelyet jó harminc évvel a Charleton Heston főszereplésével készült The Omega Man után sikerült újra előhúzni a kalapból. (A gigaprodukcióval párhuzamosan egy B-film is készült a műből "I am Omega" címmel, ami filléressége, vállalt amatőrizmusa ellenére néhány vonatkozásban jobban is sikerült, mint milliárdos unokatestvére.)
A Legenda vagyok alaphelyzete szerény szavakkal illetve is zseniális. Matheson - igénytelen véleményem szerint - legjobban sikerült műve (az azonos című regény mindösszesen 160 oldal, és több kisebb novellával egészül ki egy kötetté) remekül egyesíti a zombifilmek, a vámpírfilmek, és a vírusfilmek elemeit. Nem mellesleg horrorkeretbe ágyazott egzisztencialista sorsdráma, amely röhejessé silányít minden állásfoglalást, ami a horror műfajt alkalmatlannak tartja morális kérdések felvetésére és komolyabb mondanivaló közvetítésére.
A Legenda vagyok Robert NeVille-je a horrortörténelem "legmagárahagyottabb" főhőse, de vajon a világ legszerencsésebb flótása is egyben? (A második állítással a saját szerepét és az emberiség alkonyát morális eszmefuttatásokban értékelő főszereplőnk valószínűleg nem értene egyet.) Egyetlen túlélője ugyanis az ember uralta Föld pusztulásának, amelyet az emberiség egy részét kiírtó, másik felét vérszívó mutánssá változtató vírus okozott. (A könyvben a beszédesebb nevű vampiris a főbűnös, jelen filmünkben pedig egy rák ellenszereként ünnepelt gyógyszer mellékhatásáról van szó.) A régen kutatóként dolgozó NeVille nappal a kiüresedett utcákat járja és rádióján a lehetséges túlélőkkel kísérel meg kapcsolatba lépni, éjjelre viszont a házában elbarikádozza magát, és igyekszik elbújni a sötétben előmerészkedő vérszívók szemei elől.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire volt szerencsés Neville szerepét (főleg Vincent Price után) Will Smithre osztani. (Egy magyar kritikuskolléga szellemes megjegyzése szerint a rutinossá érett filmsztárt a saját kutyája is lejátsza a színről - ez a kiszólása persze, amellett, hogy rosszindulatú, teljességgel alaptalan). Talán nem is Will Smithszel magával van a bibi, aki bár messze áll attól, hogy letaglózó erejű színészi játékával többletet adjon karakteréhez, mégis korrektül teljesíti a rendezői utasításokat. Így ha máson nem, a kutyájához fűződő barátságának ábrázolásán keresztül kielégítő eszközévé lesz a magára maradt ember keserű fájdalma és ragaszkodása ábrázolásának.
A gond inkább azzal lenne, hogy - gondolkozzanak bármilyen akciódús feldolgozásban is a készítők - életképes megoldásnak látták egy willsmith-típusú karaktertől várni az üdvözülést. Főleg annak tükrében van ez így, hogy a film első szakaszában a kreatív emberi tényezőt egyedül ő tudja közvetíteni számunkra, a film mozgalmasabb jelenetei pedig végül csak elvétve tartalmaztak a színész akció-rutinját igénylő elemeket. A 2007-es badass-Neville kezében vagányan áll a puska, amikor azonban az orvosi műszereket kezeli, kényszerűen kicsit mosolyra görbül a szánk.
A film tehát olyan hendikeppel indul, amit megspórolhatott volna magának. Az már teljesen más lapra tartozik, hogy Will Smith kutyájával való barátságának ábrázolása lesz végül a film talán legjobban sikerült pontja, a film pedig teljesen más miatt vérzik el sikítva a játékidő kétharmadánál.
A Legenda vagyok talán legnagyobb hibája az az újkori hollywoodi betegség, hogy többé nem bízik az élő szereplők játékában, és az állatidomárok gázsiját is komputeranimátorok zsebébe juttatja. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy a film nyitójelenetében bemutatott Bambi-futam, és majd a CGI-darwinizmus csúcsragadozójaként Szimba hiperrealista stílusban ábrázolt unokaöccsének megjelenése hatására melyik eszét nem vesztett rendező, vagy szépérzékkel bíró stábtag nem ugrott fel ordítva a tesztvetítésen, hogy gagyit kiáltson? A film igazi kísértő rémei nem is az emberiséget leváltó új mutáns faj képviselői, hanem maguk az élőlényeket mozgató számítógépes grafikusok, akik a nyitójelenet után eltűnnek, hogy szűk egy óra múlva visszatérjenek és a film felépített energiáit végleg a földig rombolják.
A szabadba fűtő kazán klasszikus esete ez. Nehezen fogható fel, hogy egy látványra építő film 2007-ben hogy engedheti meg magának, hogy ekkora léket üssön saját hitelességén, főleg, ha a múltból és a jelenből számtalan minta áll rendelkezésére (pl. a Kaptár jól sikerült zombikutyái). Will Smith első, sötét házba tett látogatásának felépítése mutatja, hogy a rendező tud és képes feszültséggel teli hangulatot teremteni. Matheson lassan mozgó, zombiszerű vérszívó fertőzöttjeit (a lényeket és szerepüket talán az 1964-es The Last Man on Earth c. feldolgozás modellezi a legjobban) leváltó akrobata CGI-monszták megjelenése azonban végzetesen súlytalanná teszi mindazt amit látunk.
A félelmünk az ismeretlentől oda, a film hatása oda, így jobb híján szépen elnézegetjük, ahogy a film egy középgyenge szinten eldöcög a vége főcímig. Messziről szaglik, hogy a hirtelen és ordenáré stílusváltásból kelt, megváltozott atmoszféra és mostanra izgágán, átgondolatlanul cselekvő Nevillünk már egy átírt forgatókönyv dilettantizmusát nyögi. Azon meg már talán szemünk se rebben, hogy a lezárás végleg szemen húgyoz mindent, amit eddig láttunk, és ebből a filmből aztán végképp nem fogjuk megtudni, hogy történetünk címe miért "Legenda vagyok."
Hogy egyszer jól szórakoztunk? Megérdemeljük. A történetben rejlő lehetőségek egy műfaji klasszikusért kiáltottak, amit a korrekt felvezetés által indokolt kidolgozottsággal és a hollywoodi hatásmechanizmusok képére formált ferdítések elhagyásával meg lehetett volna valósítani, s minderre ezúttal még pénz is volt. Hát, pénz az igen. Csakhogy a szuperprodukciók mostanában nem a pénztényezőn buknak meg. A nagy siker nyomán pedig a hírek szerint a 2. részben nem vámpírokkal küzd meg a főhős, hanem a feldolgozása feldolgozásának feldolgozására a hollywoodi marketing hatására jegyet váltó zombik hadával.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
A legújabb kori szuperprodukciókat látva megtanultuk kétkedve fogadni a hírt, hogy kedvenc történeteink feldolgozásra kerülnek. Vásárolhatnak a dollármilliók bejáratott A-színészeket, mesés díszleteket és szakajtónyi CGI-fogtömést, a készítői rátermettség, az adaptációs képesség és az arányérzék nem mérhetők pénzben. A gyengülő minőségű szuperprodukciók tünetvizsgálata során egyre erősödik a tendencia, hogy a gigafilmek pontosan azon a ponton buknak meg, amit produceri pénzből nem lehet kilóra megvásárolni.
Nincs ez másként Richard Matheson azonos című regényének harmadik-negyedik-sokadik (ki számolja?) vászonra vitt feldolgozásával sem, amelyet jó harminc évvel a Charleton Heston főszereplésével készült The Omega Man után sikerült újra előhúzni a kalapból. (A gigaprodukcióval párhuzamosan egy B-film is készült a műből "I am Omega" címmel, ami filléressége, vállalt amatőrizmusa ellenére néhány vonatkozásban jobban is sikerült, mint milliárdos unokatestvére.)
A Legenda vagyok alaphelyzete szerény szavakkal illetve is zseniális. Matheson - igénytelen véleményem szerint - legjobban sikerült műve (az azonos című regény mindösszesen 160 oldal, és több kisebb novellával egészül ki egy kötetté) remekül egyesíti a zombifilmek, a vámpírfilmek, és a vírusfilmek elemeit. Nem mellesleg horrorkeretbe ágyazott egzisztencialista sorsdráma, amely röhejessé silányít minden állásfoglalást, ami a horror műfajt alkalmatlannak tartja morális kérdések felvetésére és komolyabb mondanivaló közvetítésére.
A Legenda vagyok Robert NeVille-je a horrortörténelem "legmagárahagyottabb" főhőse, de vajon a világ legszerencsésebb flótása is egyben? (A második állítással a saját szerepét és az emberiség alkonyát morális eszmefuttatásokban értékelő főszereplőnk valószínűleg nem értene egyet.) Egyetlen túlélője ugyanis az ember uralta Föld pusztulásának, amelyet az emberiség egy részét kiírtó, másik felét vérszívó mutánssá változtató vírus okozott. (A könyvben a beszédesebb nevű vampiris a főbűnös, jelen filmünkben pedig egy rák ellenszereként ünnepelt gyógyszer mellékhatásáról van szó.) A régen kutatóként dolgozó NeVille nappal a kiüresedett utcákat járja és rádióján a lehetséges túlélőkkel kísérel meg kapcsolatba lépni, éjjelre viszont a házában elbarikádozza magát, és igyekszik elbújni a sötétben előmerészkedő vérszívók szemei elől.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire volt szerencsés Neville szerepét (főleg Vincent Price után) Will Smithre osztani. (Egy magyar kritikuskolléga szellemes megjegyzése szerint a rutinossá érett filmsztárt a saját kutyája is lejátsza a színről - ez a kiszólása persze, amellett, hogy rosszindulatú, teljességgel alaptalan). Talán nem is Will Smithszel magával van a bibi, aki bár messze áll attól, hogy letaglózó erejű színészi játékával többletet adjon karakteréhez, mégis korrektül teljesíti a rendezői utasításokat. Így ha máson nem, a kutyájához fűződő barátságának ábrázolásán keresztül kielégítő eszközévé lesz a magára maradt ember keserű fájdalma és ragaszkodása ábrázolásának.
A gond inkább azzal lenne, hogy - gondolkozzanak bármilyen akciódús feldolgozásban is a készítők - életképes megoldásnak látták egy willsmith-típusú karaktertől várni az üdvözülést. Főleg annak tükrében van ez így, hogy a film első szakaszában a kreatív emberi tényezőt egyedül ő tudja közvetíteni számunkra, a film mozgalmasabb jelenetei pedig végül csak elvétve tartalmaztak a színész akció-rutinját igénylő elemeket. A 2007-es badass-Neville kezében vagányan áll a puska, amikor azonban az orvosi műszereket kezeli, kényszerűen kicsit mosolyra görbül a szánk.
A film tehát olyan hendikeppel indul, amit megspórolhatott volna magának. Az már teljesen más lapra tartozik, hogy Will Smith kutyájával való barátságának ábrázolása lesz végül a film talán legjobban sikerült pontja, a film pedig teljesen más miatt vérzik el sikítva a játékidő kétharmadánál.
A Legenda vagyok talán legnagyobb hibája az az újkori hollywoodi betegség, hogy többé nem bízik az élő szereplők játékában, és az állatidomárok gázsiját is komputeranimátorok zsebébe juttatja. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy a film nyitójelenetében bemutatott Bambi-futam, és majd a CGI-darwinizmus csúcsragadozójaként Szimba hiperrealista stílusban ábrázolt unokaöccsének megjelenése hatására melyik eszét nem vesztett rendező, vagy szépérzékkel bíró stábtag nem ugrott fel ordítva a tesztvetítésen, hogy gagyit kiáltson? A film igazi kísértő rémei nem is az emberiséget leváltó új mutáns faj képviselői, hanem maguk az élőlényeket mozgató számítógépes grafikusok, akik a nyitójelenet után eltűnnek, hogy szűk egy óra múlva visszatérjenek és a film felépített energiáit végleg a földig rombolják.
A szabadba fűtő kazán klasszikus esete ez. Nehezen fogható fel, hogy egy látványra építő film 2007-ben hogy engedheti meg magának, hogy ekkora léket üssön saját hitelességén, főleg, ha a múltból és a jelenből számtalan minta áll rendelkezésére (pl. a Kaptár jól sikerült zombikutyái). Will Smith első, sötét házba tett látogatásának felépítése mutatja, hogy a rendező tud és képes feszültséggel teli hangulatot teremteni. Matheson lassan mozgó, zombiszerű vérszívó fertőzöttjeit (a lényeket és szerepüket talán az 1964-es The Last Man on Earth c. feldolgozás modellezi a legjobban) leváltó akrobata CGI-monszták megjelenése azonban végzetesen súlytalanná teszi mindazt amit látunk.
A félelmünk az ismeretlentől oda, a film hatása oda, így jobb híján szépen elnézegetjük, ahogy a film egy középgyenge szinten eldöcög a vége főcímig. Messziről szaglik, hogy a hirtelen és ordenáré stílusváltásból kelt, megváltozott atmoszféra és mostanra izgágán, átgondolatlanul cselekvő Nevillünk már egy átírt forgatókönyv dilettantizmusát nyögi. Azon meg már talán szemünk se rebben, hogy a lezárás végleg szemen húgyoz mindent, amit eddig láttunk, és ebből a filmből aztán végképp nem fogjuk megtudni, hogy történetünk címe miért "Legenda vagyok."
Hogy egyszer jól szórakoztunk? Megérdemeljük. A történetben rejlő lehetőségek egy műfaji klasszikusért kiáltottak, amit a korrekt felvezetés által indokolt kidolgozottsággal és a hollywoodi hatásmechanizmusok képére formált ferdítések elhagyásával meg lehetett volna valósítani, s minderre ezúttal még pénz is volt. Hát, pénz az igen. Csakhogy a szuperprodukciók mostanában nem a pénztényezőn buknak meg. A nagy siker nyomán pedig a hírek szerint a 2. részben nem vámpírokkal küzd meg a főhős, hanem a feldolgozása feldolgozásának feldolgozására a hollywoodi marketing hatására jegyet váltó zombik hadával.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése