Szekeres Viktor
Alpha Dog - A film, amitől anyádék óvtak
Az utóbbi idők egyik legdurvább gyomrosa, igazi gettófilm a kertvárosból a Kölykök nyomdokain. Még Justin Timberlake is odaver.
Az amerikai filmesek - persze közülük is leginkább a függetlenek - mindig szívesen sokkoltak az elkárhozott ifjúságról alkotott látleleteikkel. Még akkor is, ha az egész sokkolásnak kissé műíze szokott lenni, hiszen a gyerek-tinizüllés témánál jobb hatásvadászat nem is kell. Larry Clark anno a Kölykökkel és a Genyával bizonyított is Hollywood melléksodrában, hogy aztán később a Ken Park öncélú műerőszakoskodásával haza is vágja az életművét, hiszen az utóbbi 5 évben mindössze egy viszonylag visszhangtalan Wassup Rockers-szel tudott előállni.
A többek között Clark által is remekül felvezetett züllős témát Nick Cassavetes próbálta meg a hollywoodi fősodorba terelni, amikor összetrombitálta az álomgyár legmenőbb és legtehetségesebb tini, valamint poszttini sztárjait (az N Sync egykori énekesével kiegészítve), s melléjük muníciónak Bruce Willis-t és Sharon Stone-t, hogy egy igaz történet alapján megalkossa a maga vízióját a rothadó világról, melynek részletei messzire elkerülik a tévéhíradókat és a televíziós főműsoridőt.
Jesse James Hollywood sztorija persze épp hogy nem kerülte el a főműsoridőt, de az ő történetét feldolgozó Alpha Dog nüanszai már annál inkább. Hőseink wannabe fehér kölykök a kertvárosból és a hátsó udvarból, akik nem csak hiszik, hanem tudják is magukról, hogy ők a legnagyobb királyok. Csicskáztatják azt, aki rászorul és miközben egész nap drogoznak, kereskednek az anyaggal, könnyedén megteremtve szülői háttérrel megtámogatott megélhetésüket. Arany élet ez, ők a szülői nevelés koronái. Aztán egyszer csak valaki nem akar fizetni és elégtételt kell venni rajta.
Cassavetes-től nem áll távol a művészkedés, hiszen színészgyerekként előre kiegyengetett pályáját (Gena Rowlands és John Cassavetes fiáról van szó) érzékeny, művészjellegű filmekkel kezdte: mind a Csillagot az égről, mind az Életem szerelme meglehetősen erős, érzelemdús alkotások voltak. Ezeket követően a Végszükséggel és a Szerelmünk lapjaival szimbiózisba került Hollywooddal úgy, hogy közben sikerült tisztán kijönni a kommersz filmek mocsarából, viszont sajnos az Alpha Doggal kudarcot vallott.
Nem azért e kudarc, mert az Alpha Dog rossz film lenne, sőt. Meglehetősen gyomorba markoló dolgozatról van szó, amit ha szűzen (vagyis az elődök ismerete nélkül) nézünk, akkor napokig megtelepedhet az agyunkban és elmorfondírozhatunk azon, hogy létezik-e egyáltalán kiút a szép lassan mindent elborító fertőből. A gond az, hogy a hatás kedvéért (naná!) túlságosan is hatásvadász kellékekhez nyúl a rendező, ami sajnos csorbát ejt a film hitelességén is - igaz történet ide vagy oda.
Klasszikusan skizofrén ilyenkor a kritikus állapota, hiszen a Napfény is remek film volt, hiába a sok merítés a klasszikusokból, s ilyen szempontból az Alpha Dognak sem lenne fair a sok nyúlást és a sztori mesterséges, hatásvadász felturbózását felemlegetni. Így maradjunk annyiban, hogy a maga módján nagyon kellemes és ütős film kerekedett a tini-sztárparádéból. Eszméletlenül hiteles alakítások (bár pont azok a leghalványabbak, akiktől leginkább elvárná az ember....), trendi, kendőzetlen káromkodásokkal kísért dumák (kíváncsiak leszünk a 2 fuck / másodperces angol szöveget átültető magyar fordításra, talán még a Halálos hajszán is túltesz a mennyiség) és a városszéli puhányok, elkényeztetett drogozó nyavalyások cseppet sem irigylendő életének bemutatása.
Ki kardot ránt, kard által vész el - sommázhatnánk a filmet, miközben rácsodálkozunk, hogy mivé lesznek azok a "gyerekek", akiknek alapjába mindenük megvan vagy meglehetne. Az Alpha Dog súlyos film, meglehetősen lassú (éppen ezért a pörgésre vágyók kerüljék el messze), de éppen a lassúságával, nehezen emészthetőségével hagy nyomot az emberben.
Az amerikai filmesek - persze közülük is leginkább a függetlenek - mindig szívesen sokkoltak az elkárhozott ifjúságról alkotott látleleteikkel. Még akkor is, ha az egész sokkolásnak kissé műíze szokott lenni, hiszen a gyerek-tinizüllés témánál jobb hatásvadászat nem is kell. Larry Clark anno a Kölykökkel és a Genyával bizonyított is Hollywood melléksodrában, hogy aztán később a Ken Park öncélú műerőszakoskodásával haza is vágja az életművét, hiszen az utóbbi 5 évben mindössze egy viszonylag visszhangtalan Wassup Rockers-szel tudott előállni.
A többek között Clark által is remekül felvezetett züllős témát Nick Cassavetes próbálta meg a hollywoodi fősodorba terelni, amikor összetrombitálta az álomgyár legmenőbb és legtehetségesebb tini, valamint poszttini sztárjait (az N Sync egykori énekesével kiegészítve), s melléjük muníciónak Bruce Willis-t és Sharon Stone-t, hogy egy igaz történet alapján megalkossa a maga vízióját a rothadó világról, melynek részletei messzire elkerülik a tévéhíradókat és a televíziós főműsoridőt.
Jesse James Hollywood sztorija persze épp hogy nem kerülte el a főműsoridőt, de az ő történetét feldolgozó Alpha Dog nüanszai már annál inkább. Hőseink wannabe fehér kölykök a kertvárosból és a hátsó udvarból, akik nem csak hiszik, hanem tudják is magukról, hogy ők a legnagyobb királyok. Csicskáztatják azt, aki rászorul és miközben egész nap drogoznak, kereskednek az anyaggal, könnyedén megteremtve szülői háttérrel megtámogatott megélhetésüket. Arany élet ez, ők a szülői nevelés koronái. Aztán egyszer csak valaki nem akar fizetni és elégtételt kell venni rajta.
Cassavetes-től nem áll távol a művészkedés, hiszen színészgyerekként előre kiegyengetett pályáját (Gena Rowlands és John Cassavetes fiáról van szó) érzékeny, művészjellegű filmekkel kezdte: mind a Csillagot az égről, mind az Életem szerelme meglehetősen erős, érzelemdús alkotások voltak. Ezeket követően a Végszükséggel és a Szerelmünk lapjaival szimbiózisba került Hollywooddal úgy, hogy közben sikerült tisztán kijönni a kommersz filmek mocsarából, viszont sajnos az Alpha Doggal kudarcot vallott.
Nem azért e kudarc, mert az Alpha Dog rossz film lenne, sőt. Meglehetősen gyomorba markoló dolgozatról van szó, amit ha szűzen (vagyis az elődök ismerete nélkül) nézünk, akkor napokig megtelepedhet az agyunkban és elmorfondírozhatunk azon, hogy létezik-e egyáltalán kiút a szép lassan mindent elborító fertőből. A gond az, hogy a hatás kedvéért (naná!) túlságosan is hatásvadász kellékekhez nyúl a rendező, ami sajnos csorbát ejt a film hitelességén is - igaz történet ide vagy oda.
Klasszikusan skizofrén ilyenkor a kritikus állapota, hiszen a Napfény is remek film volt, hiába a sok merítés a klasszikusokból, s ilyen szempontból az Alpha Dognak sem lenne fair a sok nyúlást és a sztori mesterséges, hatásvadász felturbózását felemlegetni. Így maradjunk annyiban, hogy a maga módján nagyon kellemes és ütős film kerekedett a tini-sztárparádéból. Eszméletlenül hiteles alakítások (bár pont azok a leghalványabbak, akiktől leginkább elvárná az ember....), trendi, kendőzetlen káromkodásokkal kísért dumák (kíváncsiak leszünk a 2 fuck / másodperces angol szöveget átültető magyar fordításra, talán még a Halálos hajszán is túltesz a mennyiség) és a városszéli puhányok, elkényeztetett drogozó nyavalyások cseppet sem irigylendő életének bemutatása.
Ki kardot ránt, kard által vész el - sommázhatnánk a filmet, miközben rácsodálkozunk, hogy mivé lesznek azok a "gyerekek", akiknek alapjába mindenük megvan vagy meglehetne. Az Alpha Dog súlyos film, meglehetősen lassú (éppen ezért a pörgésre vágyók kerüljék el messze), de éppen a lassúságával, nehezen emészthetőségével hagy nyomot az emberben.
|
Alpha Dog színes feliratos amerikai krimi, 122 perc, 2006 Rendező: Nick Cassavetes Forgatókönyvíró: Nick Cassavetes Zeneszerző: Aaron Zigman Operatőr: Robert Fraisse Szereplők: Emile Hirsch (Johnny Truelove) Bruce Willis (Sonny Truelove) Justin Timberlake (Frankie Ballenbacher) Sharon Stone (Olivia Mazursky) Ben Foster (Jake Mazursky) Shawn Hatosy (Elvis Schmidt) Anton Yelchin (Zack Mazursky) Chris Marquette (Keith Stratten) Harry Dean Stanton (Cosmo Gadabeeti) |
