MTI
Európai-orosz űregyüttműködés
Az európai-orosz űregyüttműködés további elmélyítésének keretében lerakták a "Gagarin-követ", s ezzel hivatalosan felavatták a francia-guayanai Kourou-ban a Szojuz orosz hordozórakéták indítóbázisát.
A tervek szerint 2008 végén innen startol az orosz űrkutatás 97 százalék megbízhatósági mutatójú "igáslova", hogy Föld körüli pályára juttassa az Európai Űrügynökség (ESA) egyik távközlési műholdját, s ezt majd további Szojuz-startok követik majd.
Az oroszokkal való ilyetén együttműködésről 2003-ban született döntés, amelyet nem kevés vita előzött meg. Mint Klaus Pseiner, a kutatási programfejlesztő társaság (FFG) kereskedelmi igazgatója az avatás alkalmából felidézte, az együttműködési terv ellenzői sokáig azzal érveltek, hogy a kereskedelmi célú űrügyletekben nem szerencsés egy nagy konkurenst "beengedni a házba", a támogatók szerint viszont ezen a téren olyan sokba kerül a versengés, hogy akkor már az együttműködés a jobb. A támogatók győzelmét jelzi, hogy 344 millió eurós (csaknem 87 milliárd forintos) költséggel létrejött a kourou-i Szojuz-kilövőbázis.
Az Arianspace, amely jelenleg ötven százalékkal részesül a 36 ezer kilométer magas geostacionáris pályájú (a Föld körül keringő, de annak állandóan egy adott pontja fölött haladó) távközlési műholdak világűrbe juttatásából, a majd három tonna hasznos terhet feljuttatni képes Szojuzok bevonásával ezt a részarányt kétharmadosra tervezi növelni. Az ügylet lényege: a cég Szojuz hordozórakétákat vesz Oroszországtól, az egyenként 50 millió dolláros (több mint 9,6 milliárd forintos) startokat pedig maga értékesíti.
Európa űrközpontja, a francia-guayanai Kourou
Azért esett a választás a Szojuzra, mert robosztus, egyszerű felépítésű hordozórakéta, amely immár 1957 óta áll szolgálatban, és megbízhatósági mutatója 97 százalék, ami azt jelenti, hogy száz indítás közül csak három lehet sikertelen. Prototípusa és elődje, a Szemjorka (Hetes) "becenevű" R-7-es szovjet rakéta 1957. május 15-én startolt először, majd ugyanaz év október 4-én ilyen hordozóeszköz juttatta fel a kozmoszba a Szputnyik-1 mesterséges holdat. Az első start óta több mint 1700 alkalommal emelkedtek fel először R-7-es, majd a belőlük folyamatos tökéletesítéssel kifejlesztett háromlépcsős Szojuz rakéták, amelyek hol rakományt, hol embereket szállító űrhajókat juttattak fel a világűrbe.
A Columbia amerikai űrsikló katasztrófáját követően évekig Szojuzok vitték fel a Nemzetközi Űrállomásra (ISS) induló, rakományt, vagy embereket szállító űrhajókat, így sikerült egyáltalán életben tartani az ISS-t, mialatt az Egyesült Államok szüneteltette az űrrepülőgépek indítását. Mindent összevetve, ez a világ eddig legtöbbet használt hordozó rakétája, két tonnás hasznos terhet képes az említett 36 ezer kilométer magasságú geostacionárius pályára juttatni.
"Megtoldható" egy negyedik, Fregat nevű fokozattal, ha magasabb keringési pálya elérésre van szükség. Ha majd az Egyenlítőtől alig 500 kilométerre, az 5. szélességi körön lévő Kourou-ról startol, a Föld felületének ottani nagyobb forgási sebessége révén teherszállító kapacitása 50 százalékkal: 3 tonnára növekszik. (Az eddigi, hagyományos starthely, a kazahsztáni Bajkonur jóval északabbra, a 48. szélességi körnél van.)
Az orosz Szoyuz a legmegbízhatóbb űrrakéták egyike
Az együttműködési ügyletnek az oroszok számára az az egyik nagy előnye, hogy saját célú kereskedelmi rakétaindításaikhoz egy, a bajkonurinál jóval kedvezőbb starttulajdonságú indítóbázishoz jutnak hozzá. Továbbá: a hordozórakéták eladásából származó bevétel saját űrprogramjukat gazdagítja. Az európaiak számára azért előnyösek a Szojuzok, mert teherbíró képességüket tekintve igen jól illeszkednek az általuk eddig használt két fajta rakéta: a maximum két tonna teherbírású Vega és az óriási, 10 tonna maximális hordképességű Ariane-5-ös óriás rakéta közé.
Ahhoz, hogy a Szojuz Kourou-ról startolhasson, szükségessé vált európai normájú biztonsági berendezések beépítése: ezek egyrészt a jobb iránykövetést szolgálják, másrészt azt, hogy rendellenesség, vészhelyzet esetén a hajtóművek leállíthatók legyenek. Az ESA-nak is volt mit tennie: a Szojuznak hatalmas, az egész rakétát befogadni képes mozgatható hangárt kellett építeniük, hogy biztosítható legyen a szerkezet védelme a kazahsztánitól lényegesen különböző éghajlati viszonyoktól, főleg az ottaninál jóval magasabb páratartalomtól.
A tervek szerint 2008 végén innen startol az orosz űrkutatás 97 százalék megbízhatósági mutatójú "igáslova", hogy Föld körüli pályára juttassa az Európai Űrügynökség (ESA) egyik távközlési műholdját, s ezt majd további Szojuz-startok követik majd.
Az oroszokkal való ilyetén együttműködésről 2003-ban született döntés, amelyet nem kevés vita előzött meg. Mint Klaus Pseiner, a kutatási programfejlesztő társaság (FFG) kereskedelmi igazgatója az avatás alkalmából felidézte, az együttműködési terv ellenzői sokáig azzal érveltek, hogy a kereskedelmi célú űrügyletekben nem szerencsés egy nagy konkurenst "beengedni a házba", a támogatók szerint viszont ezen a téren olyan sokba kerül a versengés, hogy akkor már az együttműködés a jobb. A támogatók győzelmét jelzi, hogy 344 millió eurós (csaknem 87 milliárd forintos) költséggel létrejött a kourou-i Szojuz-kilövőbázis.
Az Arianspace, amely jelenleg ötven százalékkal részesül a 36 ezer kilométer magas geostacionáris pályájú (a Föld körül keringő, de annak állandóan egy adott pontja fölött haladó) távközlési műholdak világűrbe juttatásából, a majd három tonna hasznos terhet feljuttatni képes Szojuzok bevonásával ezt a részarányt kétharmadosra tervezi növelni. Az ügylet lényege: a cég Szojuz hordozórakétákat vesz Oroszországtól, az egyenként 50 millió dolláros (több mint 9,6 milliárd forintos) startokat pedig maga értékesíti.
Európa űrközpontja, a francia-guayanai Kourou
Azért esett a választás a Szojuzra, mert robosztus, egyszerű felépítésű hordozórakéta, amely immár 1957 óta áll szolgálatban, és megbízhatósági mutatója 97 százalék, ami azt jelenti, hogy száz indítás közül csak három lehet sikertelen. Prototípusa és elődje, a Szemjorka (Hetes) "becenevű" R-7-es szovjet rakéta 1957. május 15-én startolt először, majd ugyanaz év október 4-én ilyen hordozóeszköz juttatta fel a kozmoszba a Szputnyik-1 mesterséges holdat. Az első start óta több mint 1700 alkalommal emelkedtek fel először R-7-es, majd a belőlük folyamatos tökéletesítéssel kifejlesztett háromlépcsős Szojuz rakéták, amelyek hol rakományt, hol embereket szállító űrhajókat juttattak fel a világűrbe.
A Columbia amerikai űrsikló katasztrófáját követően évekig Szojuzok vitték fel a Nemzetközi Űrállomásra (ISS) induló, rakományt, vagy embereket szállító űrhajókat, így sikerült egyáltalán életben tartani az ISS-t, mialatt az Egyesült Államok szüneteltette az űrrepülőgépek indítását. Mindent összevetve, ez a világ eddig legtöbbet használt hordozó rakétája, két tonnás hasznos terhet képes az említett 36 ezer kilométer magasságú geostacionárius pályára juttatni.
"Megtoldható" egy negyedik, Fregat nevű fokozattal, ha magasabb keringési pálya elérésre van szükség. Ha majd az Egyenlítőtől alig 500 kilométerre, az 5. szélességi körön lévő Kourou-ról startol, a Föld felületének ottani nagyobb forgási sebessége révén teherszállító kapacitása 50 százalékkal: 3 tonnára növekszik. (Az eddigi, hagyományos starthely, a kazahsztáni Bajkonur jóval északabbra, a 48. szélességi körnél van.)
Az orosz Szoyuz a legmegbízhatóbb űrrakéták egyike
Az együttműködési ügyletnek az oroszok számára az az egyik nagy előnye, hogy saját célú kereskedelmi rakétaindításaikhoz egy, a bajkonurinál jóval kedvezőbb starttulajdonságú indítóbázishoz jutnak hozzá. Továbbá: a hordozórakéták eladásából származó bevétel saját űrprogramjukat gazdagítja. Az európaiak számára azért előnyösek a Szojuzok, mert teherbíró képességüket tekintve igen jól illeszkednek az általuk eddig használt két fajta rakéta: a maximum két tonna teherbírású Vega és az óriási, 10 tonna maximális hordképességű Ariane-5-ös óriás rakéta közé.
Ahhoz, hogy a Szojuz Kourou-ról startolhasson, szükségessé vált európai normájú biztonsági berendezések beépítése: ezek egyrészt a jobb iránykövetést szolgálják, másrészt azt, hogy rendellenesség, vészhelyzet esetén a hajtóművek leállíthatók legyenek. Az ESA-nak is volt mit tennie: a Szojuznak hatalmas, az egész rakétát befogadni képes mozgatható hangárt kellett építeniük, hogy biztosítható legyen a szerkezet védelme a kazahsztánitól lényegesen különböző éghajlati viszonyoktól, főleg az ottaninál jóval magasabb páratartalomtól.