Szekeres Viktor
Én, a nő és plusz egy fő - Házasságtörés felsőfokon
Owen Wilson tavaly az Ünneprontók ünnepével esküvőket tett tönkre, idei komédiájában már házasságokat zúz szét.
Ezúttal azonban nem a megszokott branccsal komédiázik Owen barátunk (bizony, akinek nem barátja az menten kerülje el a filmet, hiszen olyannyira ráépül az Én, a nő és plusz egy fő, hogy az ellendrukkereit csak idegesítené a tekercs minden centimétere). Ben Stiller, Will Ferrell és Vince Vaughn is a saját pecsenyéjét sütögeti - így lepattanóként Matt Dillon-t sikerült megszerezni és a női dekoráció szerepét ezúttal Kate Hudson vállalta el, aki a Titkok kulcsa után ismét a könnyed műfajban mutathatta meg magát.
A történet magja kísértetiesen hasonlít a Szakíts, ha bírsz című Vaughn - Aniston romantikafröccsre, csak ezúttal jóval nagyobb közhelyparádét kapunk jóval kevesebb ütős poénnal, és több giccses pillanattal fűszerezve. Főhősünk Dupree könnyes szemmel nézi végig barátja Carl (Matt Dillon) esküvőjét és apokaliptikus jövőkép lebeg szemei előtt, hiszen úgy véli, hogy Carl ezzel a lépéssel elvesztette Carlságát, oda az egyénisége.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A megcsömörlés érthető Dupree részéről, hiszen a baráti körből ő maradt az egyetlen facér, ami így harmincon túl már nem számít előnyös tulajdonságnak. A szegény embert persze ahogy kell az ág is húzza. A bohém Dupree-nek az állása is odalesz, s ezzel együtt a fedélnek is búcsút mondhat a feje fölött. Egyetlen megoldás kínálkozik számára: Carl és kedves feleségének a háza - az ifjú pár pedig kénytelen-kelletlen befogadja a jövevényt.
Az, hogy mi történik a továbbiakban nem különösebben nagy kunszt kitalálni, a forgatókönyvírók sem fektettek bele nagy erőfeszítést, inkább a poénok kiaknázására alkalmas helyzetkomikumokat próbálták egymás mellé csatolni láthatatlan szálakkal. E téren nem is végeztek rossz munkát, hiszen a poénok többsége működik, viszont az előzetes és az Ünneprontók ünnepének szelleme által sugallt harsányság, kétpofára való nyerítés ígérete nem valósul meg, inkább a konzumelvet, vagyis a könnyebb fogyaszthatóságot tartották szem előtt, miközben ötleteltek a filmmel kapcsolatban.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az elképzeléssel persze nem is lenne baj, ha már az elejétől nem bűzlene az egész történetről, hogy ismét csak egy tipikus amerikai tanmese elkészítése a cél a szeretetről és a barátság erejéről. Szó se róla, kedveljük az amerikanizált filmeket, mi is szeretünk okulni a mozikban, mi is áhítozunk a mondanivalóra, de hatásosabb, ha mindezt kevésbé feltűnő csomagolásban kapjuk meg és nem rí le már az első percekben a filmesek szándéka.
A másik negatívum - ami egyébként érdekes módon egy nagy piros pont is -, hogy mivel a forgatókönyvírók nem voltak képesek kihozni egy teljes filmet csak az alapszituációra építve, ezért hozzáácsoltak a szerkezethez egy unalomig ismert "apósom a főnököm, de utál"-szálat is, ami a közhelyessége ellenére is működőképes, köszönhető egy először furcsának ható, de megszokható és nagyon elemében lévő Michael Douglas-nek.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Nincs gond a többiek komédiázásával sem. Owen Wilson hozzá a szokásos ökör szerepét - akinek nem lopja be magát a szívébe, az magára vessen, hogy megnézte a filmet. Matt Dillon végülis elfér a filmben, bár azt nem tudni, hogy visszafogottsága szándékos-e vagy csak színészi korlátai határán mozog. Ellenben Kate Hudson minden aranyosságát beveti annak érdekébe, hogy egydimenziós szerepéből valami élvezeteset kihozzon - sikerrel.
A film idehaza szinkronnal kerül a mozikba, amiről egyrészt meg kell jegyezni, hogy Speier Dávid ismét előjött pár bravúros fordítással és utalással (a "városszéli puhány, nyavalyás" említéséért külön elismerés), de amellett a furcsaság és szinkronrendezői merészség mellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy Matt Dillon magyar hangul (ismét) Józsa Imrét kapta, aki remek Nicolas Cage, jó Green doki, de meglepő választás a férfias, középkorú Dillonnak, pláne, ha láttuk már élőben a színészt. A választás érdekes, de nem feltétlenül rossz, hiszen amióta Reviczky Gábor remekül magyarítja Kalifornia jelenlegi kormányzóját, azóta semmi sem lepődünk meg.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az Én, a nő és plusz egy fő sem minőségileg, sem az anyagi bevételt tekintve nem ért fel Owen Wilson tavaly sikerfilmjével, talán azért, mert kissé idősebb célközönségnek készült és a közönséget ezúttal nem mozgatta meg a drámai és komikus elemek elbillent aránya. Mindenesetre aki jó nyári és a házastársi élet nehézségeiről szóló hollywoodi filmre kíváncsi, az inkább a már említett Vaughn-Aniston filmet vállalja be, mert kritikánk tárgya csak újabb bizonyíték arra, hogy pár (sőt sok) jó poéntől még nem lesz egy film is jó. Maximum közepes. De egy erős közepes.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
Ezúttal azonban nem a megszokott branccsal komédiázik Owen barátunk (bizony, akinek nem barátja az menten kerülje el a filmet, hiszen olyannyira ráépül az Én, a nő és plusz egy fő, hogy az ellendrukkereit csak idegesítené a tekercs minden centimétere). Ben Stiller, Will Ferrell és Vince Vaughn is a saját pecsenyéjét sütögeti - így lepattanóként Matt Dillon-t sikerült megszerezni és a női dekoráció szerepét ezúttal Kate Hudson vállalta el, aki a Titkok kulcsa után ismét a könnyed műfajban mutathatta meg magát.
A történet magja kísértetiesen hasonlít a Szakíts, ha bírsz című Vaughn - Aniston romantikafröccsre, csak ezúttal jóval nagyobb közhelyparádét kapunk jóval kevesebb ütős poénnal, és több giccses pillanattal fűszerezve. Főhősünk Dupree könnyes szemmel nézi végig barátja Carl (Matt Dillon) esküvőjét és apokaliptikus jövőkép lebeg szemei előtt, hiszen úgy véli, hogy Carl ezzel a lépéssel elvesztette Carlságát, oda az egyénisége.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
A megcsömörlés érthető Dupree részéről, hiszen a baráti körből ő maradt az egyetlen facér, ami így harmincon túl már nem számít előnyös tulajdonságnak. A szegény embert persze ahogy kell az ág is húzza. A bohém Dupree-nek az állása is odalesz, s ezzel együtt a fedélnek is búcsút mondhat a feje fölött. Egyetlen megoldás kínálkozik számára: Carl és kedves feleségének a háza - az ifjú pár pedig kénytelen-kelletlen befogadja a jövevényt.
Az, hogy mi történik a továbbiakban nem különösebben nagy kunszt kitalálni, a forgatókönyvírók sem fektettek bele nagy erőfeszítést, inkább a poénok kiaknázására alkalmas helyzetkomikumokat próbálták egymás mellé csatolni láthatatlan szálakkal. E téren nem is végeztek rossz munkát, hiszen a poénok többsége működik, viszont az előzetes és az Ünneprontók ünnepének szelleme által sugallt harsányság, kétpofára való nyerítés ígérete nem valósul meg, inkább a konzumelvet, vagyis a könnyebb fogyaszthatóságot tartották szem előtt, miközben ötleteltek a filmmel kapcsolatban.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az elképzeléssel persze nem is lenne baj, ha már az elejétől nem bűzlene az egész történetről, hogy ismét csak egy tipikus amerikai tanmese elkészítése a cél a szeretetről és a barátság erejéről. Szó se róla, kedveljük az amerikanizált filmeket, mi is szeretünk okulni a mozikban, mi is áhítozunk a mondanivalóra, de hatásosabb, ha mindezt kevésbé feltűnő csomagolásban kapjuk meg és nem rí le már az első percekben a filmesek szándéka.
A másik negatívum - ami egyébként érdekes módon egy nagy piros pont is -, hogy mivel a forgatókönyvírók nem voltak képesek kihozni egy teljes filmet csak az alapszituációra építve, ezért hozzáácsoltak a szerkezethez egy unalomig ismert "apósom a főnököm, de utál"-szálat is, ami a közhelyessége ellenére is működőképes, köszönhető egy először furcsának ható, de megszokható és nagyon elemében lévő Michael Douglas-nek.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Nincs gond a többiek komédiázásával sem. Owen Wilson hozzá a szokásos ökör szerepét - akinek nem lopja be magát a szívébe, az magára vessen, hogy megnézte a filmet. Matt Dillon végülis elfér a filmben, bár azt nem tudni, hogy visszafogottsága szándékos-e vagy csak színészi korlátai határán mozog. Ellenben Kate Hudson minden aranyosságát beveti annak érdekébe, hogy egydimenziós szerepéből valami élvezeteset kihozzon - sikerrel.
A film idehaza szinkronnal kerül a mozikba, amiről egyrészt meg kell jegyezni, hogy Speier Dávid ismét előjött pár bravúros fordítással és utalással (a "városszéli puhány, nyavalyás" említéséért külön elismerés), de amellett a furcsaság és szinkronrendezői merészség mellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy Matt Dillon magyar hangul (ismét) Józsa Imrét kapta, aki remek Nicolas Cage, jó Green doki, de meglepő választás a férfias, középkorú Dillonnak, pláne, ha láttuk már élőben a színészt. A választás érdekes, de nem feltétlenül rossz, hiszen amióta Reviczky Gábor remekül magyarítja Kalifornia jelenlegi kormányzóját, azóta semmi sem lepődünk meg.
Klikk a képekre a nagyobb változathoz
Az Én, a nő és plusz egy fő sem minőségileg, sem az anyagi bevételt tekintve nem ért fel Owen Wilson tavaly sikerfilmjével, talán azért, mert kissé idősebb célközönségnek készült és a közönséget ezúttal nem mozgatta meg a drámai és komikus elemek elbillent aránya. Mindenesetre aki jó nyári és a házastársi élet nehézségeiről szóló hollywoodi filmre kíváncsi, az inkább a már említett Vaughn-Aniston filmet vállalja be, mert kritikánk tárgya csak újabb bizonyíték arra, hogy pár (sőt sok) jó poéntől még nem lesz egy film is jó. Maximum közepes. De egy erős közepes.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
Én, a nő és plusz egy fő (You, Me and Dupree) magyarul beszélő amerikai vígjáték, 108 perc, 2006 Rendező: Anthony Russo, Joe Russo Forgatókönyvíró: Mike LeSieur Zeneszerző: Rolfe Kent Operatőr: Charles Minsky Producer: Mary Parent, Scott Stuber, Owen Wilson Vágó: Peter B. Ellis Matt Dillon (Carl Peterson) Kate Hudson (Molly Peterson) Owen Wilson (Randy Dupree) Michael Douglas (Mr. Thompson) Seth Rogen (Neil) Ralph Ting (Toshi) Claudia Choi (Pam) Amanda Detmer (Annie) |
