Zsellér Máté
Ütközések - a politikai korrektség mellékhatásai
Az ütközések eltervezett életek akart vagy esetleges találkozásai a nagyváros forgatagában.
A nagyváros örök, visszatérő téma, zsánere kimeríthetetlen lehetőséget rejt magában. Valóságos minitársadalom ez - működésének logikája nem látható át a kisember szemszögéből, hiszen ő csak a benne folyó élet egy szeletével találkozik, a "nagyváros" számára napról napra megélt kapcsolatain keresztül jelenik meg. Ütközések ezek, eltervezett életek akart vagy esetleges találkozásai. Ütközések, melyekbe mindenki előzetes élettapasztalataival, bőrszínével és iskolázottságával érkezik, s amelytől egyúttal a saját életének előrevitelét várja a nagyváros forgatagában. Ezekről az ütközésekről készített filmet a kanadai származású Paul Haggis, akinek nagy tévés múltja mellett a Millió dolláros bébi forgatókönyvét köszönhetjük.
A film beszélő, és utóbb értelmezve több jelentéssel is felruházható címe Crash, amely csattanást, ütközést, karambolt jelent, ám a munka nem kutyulandó össze David Cronenberg ugyancsak kanadai független géniusz 1996-ban készített, meghatározhatatlan műfajú gép-test eposzával. Míg Németországban a két film összekeverésének elkerülése végett ez utóbbi L. A. Crash néven futott, addig a magyar nyelv gazdagsága újra kisegítette az itthoni címadókat: Cronenberg filmjére Karambol címen kereshetünk rá a filmes katalógusokban, Haggisé pedig (egy nüánsznyi változtatás eredményeként az eredetihez képest) Ütközések címmel került a mozikba.
A Crasht, mint rasszista filmet itthon is megelőzte a hírneve, létezéséről és diadalútjáról filmszínházba kerülése előtt minden, a sajtót rendszeresen figyelő moziba járó értesülhetett. Tény, hogy a filmnek koncepciója miatt nagy visszhangja volt az Egyesült Államokban, állásfoglalásra késztetve az utca emberétől a közéleti személyiségekig mindenkit. Szájíze miatt gyűlölöm-szeretem filmről beszélünk tehát? A kérdésre furcsa módon nemmel kell válaszolnunk. Szinte egyöntetűen pozitívan nyilatkoznak róla az amerikai kritikusok, nem ritkán felsőfokú jelzőket is használva írásaikban, az IMDB tetszési indexe pedig arról tudósít, hogy az Egyesült Államokból származó néző leggyakrabban a filmet a legmagasabb adható pontszámmal jutalmazta.
A mindenre nyitott, de metszően kritikus európai ember azonban rögtön gyanút fog ha legekkel kezdik traktálni a tengeren túlról. Rég nem hajlandó lenyelni az előre megrágott falatokat, és az Ütközések kapcsán is felcsillanhat tehát a szeme: talán a filmmel együtt a rá reagáló amerikai társadalom szociológiai elemzésére is sort keríthet?
A kritikák a filmhez leginkább a rasszista jelzőt rendelik, amelyről mindenkinek reflexből a témát feldolgozó nagy előd, az Amerikai História X jut eszébe. A kapcsolás azonban téves: nem csak jellegében más a két mozi, de a Crash rasszizmus címen másról is kíván beszélni. Előnye, hogy ezt nem extrém esetek kiragadásával, hanem a jelenséget a maga hétköznapiságában szemléli, hátránya viszont hogy mindezt se színe, se szagúan teszi, és ezen nem képes változtatni a végén segítségül hívott giccsparádé sem.
A koncepció egyébként kiváló lenne, hisz a film olyan dolgot kíván megmutatni, amit eddig még soha nem láttunk - életképeit egy eddig agyonhallgatott elemmel színezi ki. Valójában a politikai korrektség és az "affirmative action" kockázatait és mellékhatásait látjuk: Haggis konfliktusait az elidegenedettség és általános bizalmatlanság uralta nagyváros emberének előítéleteire hegyezi ki. Olyan gondolt, de ki nem mondott mondatokat mondat ki szereplőivel, amelyek az angyalok városának kulturális különbségeiből adódó konfrontációk kapcsán buknak ki az aktuális ütközést sikerrel megélni kívánó hétköznapi ember szájából; olyan konfliktusokra mutat rá, amiket a másik nem ismerése, és a tőle való félelem táplálta sztereotípiák szülnek.
A koncepció tehát direkt (talán túlságosan is az asztalt ököllel verős már a film elején is), a szituációk viszont annál kevésbé. A téma hétköznapi jeleneteket felsorakoztató, visszafogott megközelítése becsülendő dolog, de önmagában kevésnek hat, ha az esszencia kinyerése az egyes jelenetekből csak felemásra sikerül. (Tanár néni kérem, ha már azt tetszett mondani, hogy ma a szorzótáblát tanuljuk, akkor tessék hozni egy olyan szemléltető ábrát, amin látjuk is a számokat!)
Az ide-oda kapcsolgató epizódos jelleg viszont eldöcög, pozitívan értékelendő az előadásmód természetessége. Egy jó elgondolás felemás megvalósításával, korrekt filmélménnyel távozhatnánk is a moziból, ha valami agyament ötlettől vezérelve nem kezdene el a film egy idő után a saját üdvözülésén fáradozni, hogy feladva addigi realista szemléletmódját giccsparádéba torkoljon. Előkerülnek az angyalszárnyak, hogy óvják az utca ártatlan gyermekeit a nap és a büszkén lobogó amerikai zászló alatt, a stilizált jelenetek pedig kártékony dudvaként birtokba veszik a vásznat. Széles pelyhekben hullnak a hópelyhek a tévétől kölcsönzött hómasinából, hogy a hosszan nyújtott beállításban olvadjanak el a felgyújtott roncs kocsi mellett melegedő suhancokat figyelő főhős megnyugvásban ellágyult arcán.
Nem tudni, hogy a hirtelen jött stílusváltás vajon az Filmakadémia felé tett kikacsintásként értelmezhető-e, mindenesetre annyira bárgyú és naív, hogy nem lehet komolyan venni. A szükségtelen ömlengés és egy életműködés önigazolási kísérletének képei ezek, amelyek biztos megdobbantanak minden tengerentúli, amerikai öntudatban szívesen mártózó szívet, de egy külső szemlélő egy korrektül felépített szerkezet és majd egy tucatnyi, keményen dolgozó színész befektetett munkája elleni tudatos összeesküvésként fogja fel őket.
A Crash valójában életfilm, nagyvárosi életképek kollázsa, több szálas előadásmódjában leginkább a Magnolia, az It's the Rage és a Traffic jellegű munkákat juttatja eszünkbe. Badarság lenne összeszedettséget számon kérni egy kollázsfilmen, de míg mondjuk a Magnoliában érezzük a karmesteri szándékot minden egyes jeleneten, a lazán kapcsolódó szálak egymást erősítve jelenítik meg magát a filmet és mindvégig tudatában vagyunk annak, hogy ez és ez a szilánk ilyen módon csak ebben a filmben szerepelhet, addig Crash íz nem létezik. Nem vagyunk biztosak benne, hogy nem valamelyik amerikai nyomozgatós tévésorozat kivágott jelenetének kockái pörögnek-e a szemünk előtt, amikhez ugyan oda van huzalozva valami koncepció ormótlanul, de ez inkább hat favágós szájbarágásnak, minthogy magáért beszélne.
Történjen mindez úgy, hogy közben a színészvezetésre egy szavunk sem lehet. Az epizódszerepekben remek karakterábrázolásokkal találkozhatunk. A természetes, hiteles játékáról ismert Don Cheadle (Hotel Rwanda, Traffic) mellett figyelemre méltó teljesítményt nyújt többek között Matt Dillon (Vad vágyak), Terrence Howard (Hart háborúja, Ray), Sandra Bullock (Beépített szépség, Kísérleti gyilkosság), a kisebb szerepekben játszó Brendan Fraser (Múmia, A csendes amerikai) Ryan Philippe (Kegyetlen játékok, The I Inside) és Jennifer Esposito (Egy bérgyilkos nyara) pedig remekül nő fel a feladathoz.
Az Ütközések remek alapötlete és jeleneteinek finom tálalása jó meglátással bíró rendezőként mutatja be az első nagyjátékfilmes Paul Haggist, az összehatást azonban sajnos az pecsételi meg, hogy nincs meg az érzéke és a kellő nagyjátékfilmes tapasztalata saját ötletének hatásos megvalósításához, az arányok kellő méretezése tekintetében pedig sajnos még komoly hiányosságokkal rendelkezik. Ez azonban nem von le semmit néhány határozottan jól sikerült jelenet értékéből - ezekre (ha máshogy nem is, hát epizódjelleggel) elismeréssel tekint vissza az ember.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
A nagyváros örök, visszatérő téma, zsánere kimeríthetetlen lehetőséget rejt magában. Valóságos minitársadalom ez - működésének logikája nem látható át a kisember szemszögéből, hiszen ő csak a benne folyó élet egy szeletével találkozik, a "nagyváros" számára napról napra megélt kapcsolatain keresztül jelenik meg. Ütközések ezek, eltervezett életek akart vagy esetleges találkozásai. Ütközések, melyekbe mindenki előzetes élettapasztalataival, bőrszínével és iskolázottságával érkezik, s amelytől egyúttal a saját életének előrevitelét várja a nagyváros forgatagában. Ezekről az ütközésekről készített filmet a kanadai származású Paul Haggis, akinek nagy tévés múltja mellett a Millió dolláros bébi forgatókönyvét köszönhetjük.
A film beszélő, és utóbb értelmezve több jelentéssel is felruházható címe Crash, amely csattanást, ütközést, karambolt jelent, ám a munka nem kutyulandó össze David Cronenberg ugyancsak kanadai független géniusz 1996-ban készített, meghatározhatatlan műfajú gép-test eposzával. Míg Németországban a két film összekeverésének elkerülése végett ez utóbbi L. A. Crash néven futott, addig a magyar nyelv gazdagsága újra kisegítette az itthoni címadókat: Cronenberg filmjére Karambol címen kereshetünk rá a filmes katalógusokban, Haggisé pedig (egy nüánsznyi változtatás eredményeként az eredetihez képest) Ütközések címmel került a mozikba.
A Crasht, mint rasszista filmet itthon is megelőzte a hírneve, létezéséről és diadalútjáról filmszínházba kerülése előtt minden, a sajtót rendszeresen figyelő moziba járó értesülhetett. Tény, hogy a filmnek koncepciója miatt nagy visszhangja volt az Egyesült Államokban, állásfoglalásra késztetve az utca emberétől a közéleti személyiségekig mindenkit. Szájíze miatt gyűlölöm-szeretem filmről beszélünk tehát? A kérdésre furcsa módon nemmel kell válaszolnunk. Szinte egyöntetűen pozitívan nyilatkoznak róla az amerikai kritikusok, nem ritkán felsőfokú jelzőket is használva írásaikban, az IMDB tetszési indexe pedig arról tudósít, hogy az Egyesült Államokból származó néző leggyakrabban a filmet a legmagasabb adható pontszámmal jutalmazta.
A mindenre nyitott, de metszően kritikus európai ember azonban rögtön gyanút fog ha legekkel kezdik traktálni a tengeren túlról. Rég nem hajlandó lenyelni az előre megrágott falatokat, és az Ütközések kapcsán is felcsillanhat tehát a szeme: talán a filmmel együtt a rá reagáló amerikai társadalom szociológiai elemzésére is sort keríthet?
A kritikák a filmhez leginkább a rasszista jelzőt rendelik, amelyről mindenkinek reflexből a témát feldolgozó nagy előd, az Amerikai História X jut eszébe. A kapcsolás azonban téves: nem csak jellegében más a két mozi, de a Crash rasszizmus címen másról is kíván beszélni. Előnye, hogy ezt nem extrém esetek kiragadásával, hanem a jelenséget a maga hétköznapiságában szemléli, hátránya viszont hogy mindezt se színe, se szagúan teszi, és ezen nem képes változtatni a végén segítségül hívott giccsparádé sem.
A koncepció egyébként kiváló lenne, hisz a film olyan dolgot kíván megmutatni, amit eddig még soha nem láttunk - életképeit egy eddig agyonhallgatott elemmel színezi ki. Valójában a politikai korrektség és az "affirmative action" kockázatait és mellékhatásait látjuk: Haggis konfliktusait az elidegenedettség és általános bizalmatlanság uralta nagyváros emberének előítéleteire hegyezi ki. Olyan gondolt, de ki nem mondott mondatokat mondat ki szereplőivel, amelyek az angyalok városának kulturális különbségeiből adódó konfrontációk kapcsán buknak ki az aktuális ütközést sikerrel megélni kívánó hétköznapi ember szájából; olyan konfliktusokra mutat rá, amiket a másik nem ismerése, és a tőle való félelem táplálta sztereotípiák szülnek.
A koncepció tehát direkt (talán túlságosan is az asztalt ököllel verős már a film elején is), a szituációk viszont annál kevésbé. A téma hétköznapi jeleneteket felsorakoztató, visszafogott megközelítése becsülendő dolog, de önmagában kevésnek hat, ha az esszencia kinyerése az egyes jelenetekből csak felemásra sikerül. (Tanár néni kérem, ha már azt tetszett mondani, hogy ma a szorzótáblát tanuljuk, akkor tessék hozni egy olyan szemléltető ábrát, amin látjuk is a számokat!)
Az ide-oda kapcsolgató epizódos jelleg viszont eldöcög, pozitívan értékelendő az előadásmód természetessége. Egy jó elgondolás felemás megvalósításával, korrekt filmélménnyel távozhatnánk is a moziból, ha valami agyament ötlettől vezérelve nem kezdene el a film egy idő után a saját üdvözülésén fáradozni, hogy feladva addigi realista szemléletmódját giccsparádéba torkoljon. Előkerülnek az angyalszárnyak, hogy óvják az utca ártatlan gyermekeit a nap és a büszkén lobogó amerikai zászló alatt, a stilizált jelenetek pedig kártékony dudvaként birtokba veszik a vásznat. Széles pelyhekben hullnak a hópelyhek a tévétől kölcsönzött hómasinából, hogy a hosszan nyújtott beállításban olvadjanak el a felgyújtott roncs kocsi mellett melegedő suhancokat figyelő főhős megnyugvásban ellágyult arcán.
Nem tudni, hogy a hirtelen jött stílusváltás vajon az Filmakadémia felé tett kikacsintásként értelmezhető-e, mindenesetre annyira bárgyú és naív, hogy nem lehet komolyan venni. A szükségtelen ömlengés és egy életműködés önigazolási kísérletének képei ezek, amelyek biztos megdobbantanak minden tengerentúli, amerikai öntudatban szívesen mártózó szívet, de egy külső szemlélő egy korrektül felépített szerkezet és majd egy tucatnyi, keményen dolgozó színész befektetett munkája elleni tudatos összeesküvésként fogja fel őket.
A Crash valójában életfilm, nagyvárosi életképek kollázsa, több szálas előadásmódjában leginkább a Magnolia, az It's the Rage és a Traffic jellegű munkákat juttatja eszünkbe. Badarság lenne összeszedettséget számon kérni egy kollázsfilmen, de míg mondjuk a Magnoliában érezzük a karmesteri szándékot minden egyes jeleneten, a lazán kapcsolódó szálak egymást erősítve jelenítik meg magát a filmet és mindvégig tudatában vagyunk annak, hogy ez és ez a szilánk ilyen módon csak ebben a filmben szerepelhet, addig Crash íz nem létezik. Nem vagyunk biztosak benne, hogy nem valamelyik amerikai nyomozgatós tévésorozat kivágott jelenetének kockái pörögnek-e a szemünk előtt, amikhez ugyan oda van huzalozva valami koncepció ormótlanul, de ez inkább hat favágós szájbarágásnak, minthogy magáért beszélne.
Történjen mindez úgy, hogy közben a színészvezetésre egy szavunk sem lehet. Az epizódszerepekben remek karakterábrázolásokkal találkozhatunk. A természetes, hiteles játékáról ismert Don Cheadle (Hotel Rwanda, Traffic) mellett figyelemre méltó teljesítményt nyújt többek között Matt Dillon (Vad vágyak), Terrence Howard (Hart háborúja, Ray), Sandra Bullock (Beépített szépség, Kísérleti gyilkosság), a kisebb szerepekben játszó Brendan Fraser (Múmia, A csendes amerikai) Ryan Philippe (Kegyetlen játékok, The I Inside) és Jennifer Esposito (Egy bérgyilkos nyara) pedig remekül nő fel a feladathoz.
Az Ütközések remek alapötlete és jeleneteinek finom tálalása jó meglátással bíró rendezőként mutatja be az első nagyjátékfilmes Paul Haggist, az összehatást azonban sajnos az pecsételi meg, hogy nincs meg az érzéke és a kellő nagyjátékfilmes tapasztalata saját ötletének hatásos megvalósításához, az arányok kellő méretezése tekintetében pedig sajnos még komoly hiányosságokkal rendelkezik. Ez azonban nem von le semmit néhány határozottan jól sikerült jelenet értékéből - ezekre (ha máshogy nem is, hát epizódjelleggel) elismeréssel tekint vissza az ember.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
Ütközések (Crash) feliratos amerikai film, 113 perc, 2004 Rendező: Paul Haggis Forgatókönyv: Paul Haggis, Bobby Moresco Operatőr: J. Michael Muro Producer: Don Cheadle, Paul Haggis, Marina Grasic, Tom Nunan Vágó: Hughes Winbourne Sandra Bullock (Jean Cabot) Don Cheadle (Det. Graham Waters) Matt Dillon (Ryan) Jennifer Esposito (Ria) William Fichtner (Jake Flanagan) Brendan Fraser (Richard 'Rick' Cabot) Terrence Howard (Cameron) Ludacris (Anthony) Thandie Newton (Christine) Forgalmazza az InterCom |
