Zsellér Máté
Légcsavar - Jodie Foster gyerekvadászaton
Mi sem bizonyítja jobban a szeptember 11.-i terrortámadás nyugati világra gyakorolt hatását annál, hogy a repülőgép-toposz új tartalmakból, az emberközelivé vált félelemből építkezve kapott lábra a hollywoodi filmgyártásban.
A 70-es 80-as években a katasztrófa-film zsánereiből táplálkozó "Zuhanunk!"-filmek (mesteri paródiájuk David Zucker örökzöld Airplane!-sorozata), később pedig a fejlődő filmes technika által lehetővé tett fedélzeten játszódó akciómozik (Az 57-es utas, Az elnök különgépe, Fegyencjárat) után a legújabb repülőgép-filmek a thriller dimenziójában mozognak. Mára azonban a halálozási arány mérőszámait tekintve legbiztonságosabbnak mondott tömegközlekedési eszköz az általános gyanakvás és a bizonytalanság jelképévé lett.
Az egyetlen főhős nézőpontjából elmesélt történetekben a repülőtér ismeretlen emberek kavalkádjává válik, a repülőgép pedig zárt teres, egyénileg megélt drámák színhelyévé. Egy hosszú repülőút erejéig börtönné, ahol börtönőrök helyett mosolygó légikisasszonyok vigyázzák a rendet, ahonnan az ember a szűk folyosók miatt akarva sem kereshet menekvést.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
Még alig hűlt ki a vörösszemes Éjszakai járat motorja, Légcsavar címmel az újabb repülőgépes thriller is gyorsan elérte a magyar mozikat. S ha esetleg az előzővel szemben bármiféle hiányérzetünk támadt volna, ezúttal megnyugodhatunk: amíg ott a forgatókönyv a zárt teres thrillert feladva idétlen macskaegér-hajszába csap át (ezzel rituális gyilkosságot követve el a film remekül felépített első felén), a Légcsavar egy fedélzeten kialakult konfliktusra a megoldást is a fedélzeten keresi - menetidejének csaknem 80%-a a repülőgépen játszódik.
Kyle Pratt-tel (Jodie Foster) férje elvesztése miatt megélt mély gyászában ismerkedünk meg. A tervező-mérnöknő hosszabb ideig Németországban gyakorolta hivatását, majd miután férje egy szerencsétlen baleset folytán szörnyethal, hazafelé indul hat éves kislányával, Juliával. A zsúfolásig telt repülőterek minden gyermekkel utazó anya rémálmát jelentik, főleg ha a közelmúltban megélt trauma miatt egyébként is van ok az érzelmi labilitásra. Kyle a helyzethez képes nyugodt, elvégre nem csak utasként áll kapcsolatban a repüléssel: hívatásán belül repülőgép-tervezéssel foglalkozik, s ő álmodta meg a gépet is, amivel utazni készülnek, történetesen a világ legnagyobbjának mondott 474-es járatot.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
Úgy tűnik, az egész út alatt a legnagyobb gondot a repüléstől félő kislány megnyugtatása jelentheti, a néhány üresen maradt hátsó szék pedig üdítő szunyókálásra invitál, így a mérnöknő be is adja derekát. Ám alig három óra múlva az ébredés már kevésbé édes: Juliának nyoma veszett, hűlt helyén csak a mindenhová magával hurcolt játékmackó és a korábban ablakra rajzolt páraszívecske marad. Az egyre kétségbeesetté váló Kyle-t a keresés eredménytelenségénél csak az bosszantja jobban, hogy mind a hátul helyet foglaló légi biztonsági, mind pedig a közvetlen közelben ülő utasok égre-földre esküdöznek, hogy nem láttak felszállni a gépre semmiféle kislányt, sőt Julia még az utas-nyilvántartásban sem szerepel.
Jodie Foster nem őrült munkatempójáról híres (legutóbb: Hosszú jegyesség, Pánik szoba). A sokat játszó színészek és a mostanában Hollywood által szállított minőség szomorú összefüggéseinek ismeretében ez talán nem is baj. A heroikus anyaként egyszer már jelesre vizsgázó színésznő természetes megjelenése mint mindig, most is hitelességgel ruházza fel az általa formált karaktert, mesterkéltséget nélkülöző játéka sokat nyom a latba a megjelenített probléma hiteles vászonra vitelében. Sőt, a Pánik szobában alakított anya jellem megtévesztő hasonlósága alapján olyan érzésünk lehet, mintha ezt a szerepet egyenesen rá írták volna, mintha nem is kéne mást csinálnia a vásznon, mint Jodie Foster-es anyukaként viselkednie az egyes jelenetekben.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
Az FP(S?) drámaként bemutatott történetben talán Peter Sarsgaard (A fiúk nem sírnak, Garden State, Még egy nap a paradicsomban) kivételével mindenki más mellékszereplő szintre szorul. Sean Bean (A gyűrűk ura, A sziget, Equilibrium) valóságos színész-iparosként jeleníti meg az egészséges fejleordításra rögvest segítőkésszé szelídülő pilótát, a főként tini-színésznőként megismert Erika Chrisienssen (Traffic, Swimfan) pedig minden bizonnyal örül, hogy újabb nagyfilm került a resuméba.
Robert Schwentke német származású rendező második hollywoodi filmjében, első nagyköltségvetésű rendezésében nem kívánt semmit a véletlenre bízni. A filmben szereplő 474-es járat - bár valóban a világ legnagyobbja - nem létező modell, a díszletet ő terveztette a film céljára. Elvégre a zárt, szűk terek megjelenése és az általuk keltett hatás fontos eleme a filmnek, a helyszínnek pedig repülőgépebbnek kellett lennie a repülőgépnél is. Az eredmény valóban eklatáns; a szűk, klausztrofóbiás hatást elérni kívánó kameráról egy percig sem gondolnánk, hogy utópisztikus tereket jár be, a mesterségesen hipervalószerűre kreált helyszín meggyőzően ad helyet az egyes kritikusok által hitchcocki feszültségűnek mondott thrillernek.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
A Légcsavarban egy valóban filmre érdemes alapötlet korrekt megvalósításának lehetünk tanúi; következetesen végigvezetett, nem elrontott, egyszernézős darabnak, amely ugyan nem a csillagokat célozza be, de kategóriájában határozottan kellemes filmélményt nyújt.
A hitchcocki feszültségről: az újabb korszak gyermekeiből kelt kritikusok szerint ez már önmagában kevés az üdvösséghez - ők a becsületes kidolgozás ellenére a film keménységét hiányolják. Egy biztos: Hollywoodban ma a vásznon premier plánban nem dívik hatéves kislányokat mészárolni. Ez nagyjából kényszerpályára is állítja a filmet, ám aggodalomra semmi ok - ha a kezdettől megbékélünk azzal, hogy vérnélküli thrillerben lesz részünk, a rövid de jól ütemezett Légcsavar rábólintós, pozitív filmélményt nyújt.
A filmelőzetes letöltése
A 70-es 80-as években a katasztrófa-film zsánereiből táplálkozó "Zuhanunk!"-filmek (mesteri paródiájuk David Zucker örökzöld Airplane!-sorozata), később pedig a fejlődő filmes technika által lehetővé tett fedélzeten játszódó akciómozik (Az 57-es utas, Az elnök különgépe, Fegyencjárat) után a legújabb repülőgép-filmek a thriller dimenziójában mozognak. Mára azonban a halálozási arány mérőszámait tekintve legbiztonságosabbnak mondott tömegközlekedési eszköz az általános gyanakvás és a bizonytalanság jelképévé lett.
Az egyetlen főhős nézőpontjából elmesélt történetekben a repülőtér ismeretlen emberek kavalkádjává válik, a repülőgép pedig zárt teres, egyénileg megélt drámák színhelyévé. Egy hosszú repülőút erejéig börtönné, ahol börtönőrök helyett mosolygó légikisasszonyok vigyázzák a rendet, ahonnan az ember a szűk folyosók miatt akarva sem kereshet menekvést.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
Még alig hűlt ki a vörösszemes Éjszakai járat motorja, Légcsavar címmel az újabb repülőgépes thriller is gyorsan elérte a magyar mozikat. S ha esetleg az előzővel szemben bármiféle hiányérzetünk támadt volna, ezúttal megnyugodhatunk: amíg ott a forgatókönyv a zárt teres thrillert feladva idétlen macskaegér-hajszába csap át (ezzel rituális gyilkosságot követve el a film remekül felépített első felén), a Légcsavar egy fedélzeten kialakult konfliktusra a megoldást is a fedélzeten keresi - menetidejének csaknem 80%-a a repülőgépen játszódik.
Kyle Pratt-tel (Jodie Foster) férje elvesztése miatt megélt mély gyászában ismerkedünk meg. A tervező-mérnöknő hosszabb ideig Németországban gyakorolta hivatását, majd miután férje egy szerencsétlen baleset folytán szörnyethal, hazafelé indul hat éves kislányával, Juliával. A zsúfolásig telt repülőterek minden gyermekkel utazó anya rémálmát jelentik, főleg ha a közelmúltban megélt trauma miatt egyébként is van ok az érzelmi labilitásra. Kyle a helyzethez képes nyugodt, elvégre nem csak utasként áll kapcsolatban a repüléssel: hívatásán belül repülőgép-tervezéssel foglalkozik, s ő álmodta meg a gépet is, amivel utazni készülnek, történetesen a világ legnagyobbjának mondott 474-es járatot.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
Úgy tűnik, az egész út alatt a legnagyobb gondot a repüléstől félő kislány megnyugtatása jelentheti, a néhány üresen maradt hátsó szék pedig üdítő szunyókálásra invitál, így a mérnöknő be is adja derekát. Ám alig három óra múlva az ébredés már kevésbé édes: Juliának nyoma veszett, hűlt helyén csak a mindenhová magával hurcolt játékmackó és a korábban ablakra rajzolt páraszívecske marad. Az egyre kétségbeesetté váló Kyle-t a keresés eredménytelenségénél csak az bosszantja jobban, hogy mind a hátul helyet foglaló légi biztonsági, mind pedig a közvetlen közelben ülő utasok égre-földre esküdöznek, hogy nem láttak felszállni a gépre semmiféle kislányt, sőt Julia még az utas-nyilvántartásban sem szerepel.
Jodie Foster nem őrült munkatempójáról híres (legutóbb: Hosszú jegyesség, Pánik szoba). A sokat játszó színészek és a mostanában Hollywood által szállított minőség szomorú összefüggéseinek ismeretében ez talán nem is baj. A heroikus anyaként egyszer már jelesre vizsgázó színésznő természetes megjelenése mint mindig, most is hitelességgel ruházza fel az általa formált karaktert, mesterkéltséget nélkülöző játéka sokat nyom a latba a megjelenített probléma hiteles vászonra vitelében. Sőt, a Pánik szobában alakított anya jellem megtévesztő hasonlósága alapján olyan érzésünk lehet, mintha ezt a szerepet egyenesen rá írták volna, mintha nem is kéne mást csinálnia a vásznon, mint Jodie Foster-es anyukaként viselkednie az egyes jelenetekben.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
Az FP(S?) drámaként bemutatott történetben talán Peter Sarsgaard (A fiúk nem sírnak, Garden State, Még egy nap a paradicsomban) kivételével mindenki más mellékszereplő szintre szorul. Sean Bean (A gyűrűk ura, A sziget, Equilibrium) valóságos színész-iparosként jeleníti meg az egészséges fejleordításra rögvest segítőkésszé szelídülő pilótát, a főként tini-színésznőként megismert Erika Chrisienssen (Traffic, Swimfan) pedig minden bizonnyal örül, hogy újabb nagyfilm került a resuméba.
Robert Schwentke német származású rendező második hollywoodi filmjében, első nagyköltségvetésű rendezésében nem kívánt semmit a véletlenre bízni. A filmben szereplő 474-es járat - bár valóban a világ legnagyobbja - nem létező modell, a díszletet ő terveztette a film céljára. Elvégre a zárt, szűk terek megjelenése és az általuk keltett hatás fontos eleme a filmnek, a helyszínnek pedig repülőgépebbnek kellett lennie a repülőgépnél is. Az eredmény valóban eklatáns; a szűk, klausztrofóbiás hatást elérni kívánó kameráról egy percig sem gondolnánk, hogy utópisztikus tereket jár be, a mesterségesen hipervalószerűre kreált helyszín meggyőzően ad helyet az egyes kritikusok által hitchcocki feszültségűnek mondott thrillernek.
Klikk a képre a nagyobb változathoz
A Légcsavarban egy valóban filmre érdemes alapötlet korrekt megvalósításának lehetünk tanúi; következetesen végigvezetett, nem elrontott, egyszernézős darabnak, amely ugyan nem a csillagokat célozza be, de kategóriájában határozottan kellemes filmélményt nyújt.
A hitchcocki feszültségről: az újabb korszak gyermekeiből kelt kritikusok szerint ez már önmagában kevés az üdvösséghez - ők a becsületes kidolgozás ellenére a film keménységét hiányolják. Egy biztos: Hollywoodban ma a vásznon premier plánban nem dívik hatéves kislányokat mészárolni. Ez nagyjából kényszerpályára is állítja a filmet, ám aggodalomra semmi ok - ha a kezdettől megbékélünk azzal, hogy vérnélküli thrillerben lesz részünk, a rövid de jól ütemezett Légcsavar rábólintós, pozitív filmélményt nyújt.
A filmelőzetes letöltése
|
Légcsavar (Flightplan) feliratos amerikai film, 98 perc, 2005 Rendező: Robert Schwentke Forgatókönyv: Peret A. Dowling és Billy Ray Operatőr: Florian Ballhaus Producer: Brian Grazer, Charles J.D. Schlissel, Robert Dinozzi Vágó: Thom Noble Jodie Foster (Kyle) Marlene Lawson (Julia) Peter Sarsgaard (Carson) Sean Bean (Rich kapitány) Kate Beahan (Stephanie) Michael Irby (Obaid) Assaf Cohen (Ahmed) Erika Christensen (Fiona) Shane Edelman (Mr. Loud) Mary Gallagher (Mrs. Loud) |
