Kiadó: Activision
Fejlesztő: Beenbox
Honlap

Rendszerkövetelmények: Intel Core 2 Duo 2,6 GHz/AMD Athlon 64 X2 3800+, Nvidia GeForce 7800/ATI Radeon X1800, 2 GB RAM, 14 GB lemezterület
Hasonló játékok: X-Men Origins: Wolverine, Darksiders
Kategória: külsőnézetes akciójáték

Ez már a sokadik alkalom, hogy a közkedvelt és barátságos Pókember főszereplésével készül játék, viszont az eddigi tapasztalataink - legyen szó film-adaptációról vagy önálló játékról - sajnos elég kiábrándítóak voltak. Már csak ezért is volt érdekes, mikor annak idején a Beenbox bejelentette, hogy ők bizony tanultak a korábbi Spidey-játékok hibáiból, és egyrészt nem esnek majd ugyanazokba a hibákba, másrészt tartogatnak pár formabontó újítást, amelyek segítségével végre egy igazán élvezetes Spider-Man-játékot tesznek majd le az asztalra. A program végül napvilágot látott, s a korábbi elképzelésekkel ellentétben PC-re is megjelent - igaz, jelentős késéssel -, így itt az alkalom, hogy megnézzük mennyire sikerült a Beenbox embereinek megvalósítaniuk elképzeléseiket.

A történet önmagában nagyon egyszerű. Adott nekünk egy hatalmas erővel bíró tábla, ami a rend és a káosz közti kényes egyensúly kulcsa, és természetesen ez rossz kezekben mérhetetlen pusztítást hozna a világra. A tábla - mint régészeti lelet - történetesen a Természettudományi Múzeumban van kiállítva, és Mysterio éppen igyekszik ellopni, de a közkedvelt falmászó az utolsó pillanatban megakadályozza. A probléma az, hogy az összecsapás közben a tábla darabokra törik, és a szilánkok négy különböző dimenzióban szóródnak szét.


Ekkor jön a képbe Madam Pókháló, aki elmondja, hogy mindegyik dimenziónak megvan a maga Pókembere, akik mind segítenek majd a darabok visszaszerzésében. Innentől kezdve a feladat adott: össze kell szednünk minden egyes töredéket, s végül meg kell verekednünk Mysterióval.

Mint említettem, összesen négy dimenzióba látogatunk el a játék folyamán. Az első az Amazing, ami a klasszikus Pókember előtt tiszteleg, a második a Noire, melyben a fő hangsúly a lopakodáson van, harmadikként az Ultimate univerzumba látogathatunk, ahol a még tinédzser Parkerrel üldözhetjük a darabokat, végül pedig a 2099-beli hálószövővel kell síkra szállnunk a kor korrupt nagyvállalatával és természetesen a töredéket elhalászó szuper-bűnözőkkel.


Játékmenet terén a készítők szakítottak az eddigi Spidey-játékokban meghatározó trendnek számító nyílt világú megoldással. Ennek megfelelően ezúttal nincs szabadon bejárható New York, sem egyéb grandiózus terület, helyette lineáris pályákon püfölhetjük a rosszfiúk százait, hogy az aktuális szakasz végén egy főellenséggel mérjük össze erőnket. Ez első látásra a szabadság elvesztését jelenti, ami magában akár rossz is lehetne, viszont a linearitásnak köszönhetően nem fogjuk elveszettnek érezni magunkat, és a küldetések közt is erősebb a kohézió.

Ez a megoldás sokkal megfelelőbb egy történet bemutatására, mint a szabadon választható missziók rendszere, és nem mellékesen kiesik a feladatok közti hosszú hálóhintázás, ami az első félórában ugyan poén, viszont pár órányi játék után már idegesítő kötelező rutinná válik.


Tehát a játékmenet nem ad sok szabadságot, ráadásul a történet sem egy eget rengető valami, ugyanakkor az átvezetők kellően hangulatosra sikerültek, és a linearitás garantálja, hogy nem szakad meg az akció. Ezek együttesen egy olyan kellemes atmoszférát teremtenek, amiért érdemes játszani a programmal. Ezeken túl a Shattered Dimensions rengeteg achivementtel szolgál, amelyek teljesítéséért extra Spidey-pontokat kapunk, amelyekkel új kombókat vásárolhatunk, illetve egyéb előnyös tulajdonságokat szerezhetünk (pl. gyorsabb gyógyulás).

Továbbá, hogy ne csak a gyűjtőszenvedély hajtsa a plecsnivadászatot, a komolyabb extrák akkor válnak megvásárolhatóvá, ha adott számú kihívást már teljesítettünk. Ami ezen a téren külön pozitívum, hogy a készítőknek sikerült szinte minden ilyen teljesítményjelzőt úgy beépíteniük a játékba, hogy azok teljesítse nem okoz fennakadást a továbbhaladásunkban, mindössze más technikát kívánnak. Ettől függetlenül természetesen bármikor újrajátszhatjuk bármely küldetést, hogy a kimaradt extra feladatokat teljesítsük. A változatosság alapkövét a négy különböző dimenzió jelenti, ugyanis mindegyik Pókember egyedi, saját extrákkal, ezáltal mindegyik más játékstílust igényel. Az Amazing univerzum Pókembere nagyjából megegyezik azzal a hőssel, aki az eddigi Spidey-játékok többségének főhőse volt, tehát ő a klasszikus Pókember.

A Noire univerzum hőse koránt sem olyan erős mint bármely más alteregója, ezért vele a direkt összecsapásokat kerülnünk kell, amikor csak egy mód van rá. Helyette az árnyékban maradva kell levadásznunk a rosszakaróinkat, amiben egy Splinter-Cell-féle lopakodórendszer lesz segítségünkre. Ez úgy működik, hogy ha sötétben - tehát rejtve - vagyunk, akkor minden fekete-fehér, ha viszont fényre tévedünk, akkor visszatérnek a színek. Ennek a rendszernek csak az a problémája, hogy mivel nagyon igyekeztek noire hangulatot kelteni, a "színes" képek is inkább szépiára emlékeztetnek, így nem mindig egyértelmű a környezetből, hogy éppen lát-e minket valaki.


A tizenéves hálószövő nagyjából megegyezik a klasszikus hőssel, viszont ő a szimbióta ruhát viseli, ami nagyban növeli az erejét, plusz extraként pedig elérhetővé teszi az úgynevezett Rage módot, amelyben még erősebbek és még gyorsabbak lehetünk egy igen korlátozott ideig. Végül pedig a 2099-es év Pókembere, aki Miguel O'Hara névre hallgat, egy speciális ruhát visel, ami megnöveli az emberi erőt és képes lelassítani az időt. Ezt nevezi a játék Accelerated Vision módnak, azaz gyorsított látásnak. Ez elvileg nem szorul bővebb magyarázatra.

A pályatervezés a játék linearitásából fakadóan elég egyszerű, viszont dizájn szempontjából akad pár kimagasló alkotás közöttük. Érdekes például a Homokemberrel vívott csata, amikor stabil platformok híján a tornádóban keringő törmeléken kell ugrálnunk, de kellemes perceket tartogatnak a jövőbeli hősünkre jellemző szabadeséses üldözések is. További kellemes része a játéknak, hogy a régi ellenfeleknek kivétel nélkül új formát és képességeket adtak, ráadásul mindezt úgy oldották meg, hogy nem váltak hiteltelenné a képregényrajongók szemében. Minden pálya végén vár minket egy főgonosz, Spidey ellenségeinek valamelyike, a keresett darabok egyikével, amitől új, erősebb képességekre teszünk szert.


Ugyanakkor sajnos a játéknak vannak negatív oldalai is. Így például a botrányos kamerakezelés. Bár igaz, hogy eddig még senkinek sem sikerült megfelelő nézőpont-rendszert használó Pókember-játékot készítenie, de ez nem mentesíti a készítőket az olyan hibák felelőssége alól, mint pl., hogy ha a plafonról akarunk becserkészni valakit, akkor miért hősünket látjuk a célpont helyett. Az sem igazán érthető, hogy falmászó "üzemmódban" miért nem lehet fix kamerát használni. Valószínűleg kisebb lenne a látótér, de akkor legalább a játékos azt látná, ami előtte van, és nem fordulhatna elő olyan, hogy az "operatőr megőrül, és ugrál jobbra-balra".

A másik kellemetlenség a mesterséges intelligencia. Itt is fel lehet hozni, hogy ehhez a műfajhoz tulajdonképpen nem is kell MI, mivel az ellen nagy hordákban támad, ami éppenséggel még elfogadható is lenne, ha legalább egy sima útkeresési rutin végrehajtása nem okozna túl nagy falatot a gépnek.

Grafika: Hatalmas jó pont, hogy mindegyik univerzum sajátos látványvilággal bír, ez pedig nagyban hozzájárul a hangulat megteremtéséhez. Az viszont érdekes, hogy a megjelenés nem változik számottevően a részletességi beállítások módosításával, továbbá tényleges gépigényéhez képest közel sem nyújt olyan látványvilágot, ami elvárható lenne.

Kezelőfelület, irányítás: A kezelőfelülettel semmi gond nincs, minden tökéletesen megfelel a funkciójának és a rendszer is áttekinthető, ellenben az irányításon nagyon érződik a szegényes portolás. Bár az billentyűzet-egér páros beállításai testre szabhatóak, rengeteg alkalommal fordul elő a játékban, hogy megfelelő helyen kell nyomnunk a megfelelő gombot, és ezt legtöbbször a kamerakezelés botrányos volta sokszor nagyon megnehezíti.

Játszhatóság: Ha sikerül megbarátkoznunk a nehézkes irányítással, akkor már csak az alkalmanként előkerülő belső nézetű részek jelenthetnek majd problémát. Első gondolatra nem tűnik rossz dolognak FPS nézetben osztani a pofonokat, de gyakorlatban hamar rájövünk, hogy ez inkább csak nyűg.

Intelligencia, nehézség: A Shattered Dimensions mesterséges intelligenciájáról nehéz nyilatkozni, ugyanis mint olyan, nem nagyon létezik. Az ellen nagy hordákban érkezik a főellenfelek pedig meghatározott sémákat követnek: védekezik-támad-sebezhető; ismétel. Tehát mindhez csupán türelem szükséges, nem pedig szürkeállomány. A nehézségi szint állításával az ellenfelek száma, sebzése és ellenálló képessége nő, de okosabbak nem lesznek.

Hangok, zene: A hangok terén igazából nem lehet belekötni a Beenbox munkájába. Mindegyik Pókembernek más a szinkronhangja, és mindegyik kiemelkedően teljesít, és ez általában elmondható mindegyik karakter hangjáról. A környezeti hangok terén valósághűséget várni balgaság volna, de a rajzfilmek hangulatát hűen idézi a játék és még az aláfestő zenék válogatása is nagyon találó lett.

Összefoglalás: Mint a fentiekből kiderül, a Spider-Man: Shattered Dimensions egyes pontokon komoly kihívásokkal küzd, melyek miatt a Beenboxnak nem sikerült olyan áttörést elérniük, mint a Rocksteadynek az Arkham Asylummal. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy hosszú idő óta a legjobb Pókemberes játékot üdvözölhetjük a Shattered Dimensions alkotásában, amely messze fölülmúlta a Web of Shadows-t is. Hangulat terén nagyon erős a program, a környezet változatos és végre búcsút inthetünk a nyílt világú megoldásnak. Pók-rajongóknak kötelező darab, de a műfaj kedvelői is nyugodt szívvel tehetnek vele egy próbát, nem fognak csalódni.