Fejlesztő: Introversion Software
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Pentium III 800 MHz, 256 MB RAM, 60 MB szabad hely, 32 Mbyte-os videokártya
Ajánlott: 1,7 GHz-es Intel Pentium IV, 512 MB RAM
Hasonló játékok: nincs
Kategória: stratégia

1983-ban került a mozikba a Matthew Broderick nevével fémjelzett Wargames című alkotás, ami az akkori világ egyik legkényesebb témáját, mégpedig a nukleáris világháború lehetőségét boncolgatta. Eltelt majdnem két évtized, és egy Introversion nevű kis brit fejlesztőcsapat 2001-ben elkészítette az első, Uplink névre keresztelt "hackerszimulátor" játékát, ami egy utalást is tartalmazott a fent nevezett filmre. Négy évvel később, 2005-ben adták ki a Darwinia névre keresztelt stratégiájukat, ami bár eleinte nem volt túl sikeres, mégis magas pontszámot vívott ki magának számos nagyobb játéklapban, a legnagyobb elismerést pedig az Independent Games Festival során zsebelte be, mégpedig három díj formájában.

Most 2006-ban az Introversion elkészült a harmadik (egyben első multiplayer) játékukkal, ami a Defcon névre hallgat. Itt nyer értelmet az, hogy miért is kezdtem egy több mint húsz éves film emlegetésével a cikket, ugyanis a játék lényegében azon film alapján készült. Merthogy miről is szól ez a stratégiai játék? Három szóban össze lehet foglalni: globális termonukleáris háborúról.


Az első dolog, ami a játékosnak szembe fog tűnni, az a játék puritán grafikája. Itt nincsenek csilli-villi tükröződések, nem fogunk polygonokat számolgatni és nem kápráztat el bennünket nagyfelbontású textúrákkal. A térkép egyszerű vonalakból épül fel, amik nagyjából követik a kontinensek partvonalát. Az egységek nem 3D-s modellek formájában jelennek meg, hanem egyszerű 2D-s ikonok jelképezik őket a játéktéren.

Hogy miért van erre szükség? A válasz egyszerű: mert így a játékos jobban beleélheti magát abba, hogy tényleg egy földalatti atombunker biztonságában vezényli le a világvége szimfóniát, miközben az egyetlen összeköttetése a külvilággal az előtte látható képernyő, amin nyomon követheti a legszükségesebb információkat. Például ha egy nukleáris rakéta becsapódik New Yorkba, akkor nem láthatjuk a "csudafizikával" összedőlő felhőkarcolókat, hanem egy egyszerű villanás jelzi a sikeres találatot, miközben fölötte egy rövid üzenet tájékoztat arról, hogy mit is találtunk el és hogy mennyi az áldozatok száma milliós nagyságrendben.

Merthogy a játék célja, hogy az ellenség nagy népességű városainak lakosságát elpusztítsuk. Három pontozási rendszer közül lehet választani. Az első a Default mód, mikor ugyanúgy kell foglalkozni az ellenség bombázásával, mint saját lakosságunk védelmével, a második az ún. Genocide, ami csak arról szól, hogy minél több ellenséges civil veszítse el életét a mi bombáink miatt. Az utolsó rendszer pedig a Survivor névre keresztelt játékmód, mikor a hangsúly a saját lakosságunk megvédelmezésén van.


Maga a játék öt "Defcon" (Defense Condition) szinten keresztül folyik. Az első a Defcon5, ami a valóságban a békeidőt hivatott jelképezni, de a játékban úgy nyilvánul meg, hogy lepakolhatjuk az egységeinket. A negyedik fokozatban a tengeri egységek már képesek kihajózni nemzetközi vizekre és bekapcsolnak a radarállomások is, felderítve az ellenséges egységeket. A Defcon3 jelenti a tényleges háború kezdetét. Megkezdődnek a tengeri ütközetek és a légi egységek felszállhatnak a repterekről, illetve a repülőgép hordozókról.

A második szint lényegében megegyezik a harmadik fokozattal, azzal a különbséggel, hogy növeli a feszültséget, mert itt már mindenkiben tudatosul, hogy vészesen közeledik a végjátékot jelentő Defcon1, merthogy ekkor lehet felhasználni a játék sava-borsát adó nukleáris fegyvereket. Ez az első alkalom, mikor is a bombázók ledobhatják gyomruk tartalmát, mikor a tengeralattjárók feljöhetnek a felszínre, hogy megkezdjék áldatlan tevékenységüket és az első alkalom, hogy a rakétasilók védekező állásból átállhatnak támadó módba, ami egyet jelent azzal, hogy hamarosan megkezdődik a tényleges nukleáris háború. A játék hadieszközök tekintetében sem nevezhető túl bonyolultnak, mivel mindössze három szárazföldi, három vízi és három légi egységet vethetünk be. A kontinensek belsejében lehetőségünk van rakétasilókat, radarállomásokat és reptereket lerakni, a vízen csata- és anyahajók, illetve tengeralattjárók vívnak élet-halál harcot, míg a levegőben vadászgépek, bombázók és nukleáris rakéták cikáznak. Mindegyiknek megvan a maga erőssége és gyengéje. Például a tengeralattjárók alapállapotban láthatatlanok a szokásos radar számára és öt közepes hatótávolságú nukleáris rakétát képesek kilőni. Viszont az utóbbi akció végrehajtásához fel kell emelkedniük a felszínre, de ez teljesen védtelenné teszi őket és bármelyik arra tévedő csatahajó vagy bombázó könnyedén kivonhatja őket a forgalomból.

A szegényes felhozatal ellenére rendkívül összetett játék a Defcon. Nincs abszolút taktika, amivel mindig nyerni lehet, és bár a kontinensek között felosztott hat zóna eleinte kiegyensúlyozatlannak tűnhet, aki kicsit belemélyed a játékba, az hamar rájön, hogy minden csak azon múlik, hogy miként használjuk fel a rendelkezésünkre álló erőforrásokat. Például a Kínát is magába foglaló dél-ázsiai terület eleinte úgy tűnhet, hogy hátrányos helyzetben van a rakéták ívelt röppályája miatt, mivel közvetlenül felette ott van a Szovjetunió, amely könnyedén semlegesítheti a Kínából Európa vagy Afrika felé kilőtt rakétákat.


Az okos hadvezér ezt figyelembe veszi és megpróbálhat szövetkezni szomszédjával, hogy az ne lője le ICBM-jeit (interkontintentális ballisztikus rakéta), vagy esetleg a közeli határokra való tekintettel akár meg is fenyegetheti, hogy vagy megnemtámadási szerződést kötnek, vagy a ruszkiknál beköszönt a nukleáris tél és azt a maroknyi túlélő már napi öt liter vodkával se fogja átvészelni. De végső esetben dönthet úgy is, hogy lemond a két távoli földrész lebombázásáról és helyette inkább orosz szomszédját vonja ki a forgalomból. A játékra alapvetően igaz, hogy rendkívül könnyű megtanulni az alapokat, de hihetetlenül nehéz úgy alkalmazni őket, hogy sikeres is legyél.

Itt érdemes megemlíteni a játékba beépített diplomáciai rendszert. Nem kell bonyolult szankciókra, bábállamokra, vagy bármi hasonlóra gondolni. Az ilyesminek nincs nagy súlya abban a pár órában, míg eljön a világvége. Mindössze szövetséget és tűzszünetet köthetünk a többi játékossal és ezek a megállapodások általában alig pár percre szólnak. Mindennapos esemény, hogy valaki több pont reményében hátba támadja mit sem sejtő szövetségesét, ez is hozzájárul a játék paranoiával fűtött atmoszférájához.


Érdemes megemlíteni a játék zenéjét és hangjait. Nem kell itt sem világmegváltó alkotásokra számítani, sokkal inkább praktikus hanghatásokra, amik a grafikához hasonlóan csak arra jók, hogy megteremtsék a tökéletes atmoszférát. A zene alapvetően sötét hangulatú, de az i-re a pontot a környezeti effektusok teszik fel. Mivel egy földalatti bunkerben nézzük végig az emberi civilizáció pusztulását, így az atomrobbanások csak távoli dübörgésként jutnak el hozzánk, miközben körülöttünk olyan hangok hallatszódnak, amelyek csak fokozzák az érzést, hogy a játékos nincs egyedül abban a katonai létesítményben.

Valahol egy szomszédos teremben folyamatosan futnak be a jelentések, amelyeket a nyolcvanas évek hangosan visító másolói nyomtatnak ki, nem messze tőlünk a kezelőszemélyzet egyik tagja megereszt egy halk köhintést, és mikor a világégés már elkerülhetetlennek tűnik, akkor a női személyzet egyik tagja elsírja magát...

Kinek is lehet ajánlani a Defcont? Azoknak, akik képesek túltenni magukat a játék egyszerű megjelenítésén, akik már régóta vágynak egy egyszerű, mégis gyors és helyes döntéseket megkövetelő stratégiára és azoknak, akik a fejlesztők előző két játékát is kedvelték. Grafika: Van különbség szép és stílusos grafika között. A Defcon ez utóbbi kategóriába tartozik, mivel sikeresen átadja a Wargames filmben látott régi hidegháborús NORAD-kijelzők hangulatát. Nem követeli meg a csúcskategóriás hardverek használatát, így azok is jól szórakozhatnak, akik nem rendelkeznek a legújabb gyorsítókártyával.

Kezelőfelület: Egyszerű, könnyen megtanulható és logikusan kialakított. Könnyedén át lehet váltani az egységek különböző módjai között, a térképen való navigálás egyszerűen megoldható az egér vagy a billentyűzet segítségével. Csak apróbb hiányosságok rontanak az összképen, amelyek a többségnek fel sem fognak tűnni, mint például az új játék létrehozásakor szükséges pepecselés, mivel sajnos nem lehet elmenteni az előző játékok beállításait.

Játékmenet: Ez a játék igazi vonzereje. Kellőképpen egyszerű, mégis rendkívül összetett. Nem hiába jellemzik úgy a játékot, hogy könnyű megtanulni az alapokat, mégis nehéz ezeket élesben alkalmazni. A szegényes egységszámot ellensúlyozza az, hogy egy-két kivételtől eltekintve mindegyikük rendelkezik kettő vagy több speciális móddal. Például a repülőgéphordozók azon kívül, hogy képesek vadászokat és bombázókat rászabadítani az ellenfélre, hangradar és mélytengeri töltetek segítségével pusztíthatnak el tengeralattjárókat. Az AI elleni meccseket nem lehet összehasonlítani az interneten játszott összecsapásokkal, mikor a közben alakult szövetségeket áthatja a paranoia és a hátba támadás olyan magával értetődő, minthogy az ég kék.

Hangok és Zene: Nem túl maradandó alkotások, de amire elkészítették őket, arra tökéletesen alkalmasak. A zenét nagyon sokáig kell hallgatni hogy unalmassá váljon, míg a hanghatások elősegítik azt, hogy a játékos úgy érezze, hogy egy földalatti katonai bunkerben várja a Defcon1-et. Az egyedüli komoly probléma azzal van, hogy nincs lehetőségünk külön a zene és külön az effektusok hangerejét állítani.

Összegzés: Egy aprócska brit csapat felelős a játék elkészítéséért, és mivel nem tartoznak egyik kiadó alá sem, nem is kaptak folyamatos anyagi támogatást a fejlesztés során. Sajnos nem kevés helyen láthatók rajta ezen mostoha körülmények következményei, de ennek ellenére a fejlesztőknek sikerült egy kitűnő játékélménnyel megáldott művet összehozniuk.

A játék demójának letöltése