SG.hu
Wattam
Kiadó: Annapurna Interactive
Fejlesztő: Funomena
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2115C 2 GHz-es vagy AMD Athlon II X3 455 processzor, Nvidia GeForce GT 720 vagy ATI Radeon R7 240 grafikus kártya, 2 GB RAM, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-750S 2,4 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GT 740 vagy ATI Radeon R7 250X grafikus kártya, 6 GB RAM, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Katamari Damacy
Kategória: kalandjáték
A Wattam a legújabb bizonyíték arra, hogy a japán játékfejlesztők többsége teljesen másképpen van összerakva, mint nyugati társaik, hiszen egy olyan alkotás született a név alatt, amit garantáltan semmihez sem lehet hasonlítani. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért!
Akinek egy kicsit is nagyobb rálátása van a világra, az biztosan megállapította már korábban, hogy a japánok látásmódja teljesen más, mint a nyugati embereké. Ez a kijelentés nemcsak a mentalitásukon figyelhető meg, hanem művészeti alkotásaikon is: legyen szó festészetről, zenéről, filmekről vagy éppen videojátékokról, a legtöbb Japánból érkező alkotásban van egy kisebb-nagyobb őrültség, amiért valakik odáig vannak, másokat azonban egyenesen az őrületbe kerget.
Bár manapság vannak olyan alkotók, akik egészen jól tudják leplezni japán származásukat – ide sorolható a From Software, és a Death Stranding után Hideo Kojima is például –, azonban esetükben is mindig megfigyelhetők olyan megoldások, melyek egy amerikai műbe garantáltan soha nem kerülhettek volna bele. Ez az egyik véglet, a másikat pedig olyan alkotások képviselik, mint a frissen megjelent Wattam, mely Keita Takahashi, a Katamari Damacy-sorozattal elhíresült japán játékguru legújabb produktuma, amitől garantáltan már az első percekben foghatjuk a fejünket, annyira nyilvánvaló, hogy honnan érkezett.
Ennek az oka, hogy már az első percekben azon gondolkozunk majd – és ez a problematika a későbbiekben is előkerül –, hogy vajon mit szívtak el vagy fel, illetve mit lőttek magukba a készítők, hiszen épeszű ember ilyen sok bolondságot képtelen lenne összehordani. Az egész sztori azzal kezdődik, hogy egy kalapos zöld kocka szomorkodik egy alig zsebkendőnyi területen, mely számára az egész világot jelenti. Ez a világ azonban kifejezetten sötét, szomorkás és melankolikus, a mi feladatunk tehát az lesz, hogy újra színt és vidámságot hozzunk a polgármester életébe, amit a lehető legőrültebb lehetőségek társaságában kivitelezhetünk majd.
Kezdjük például azzal, hogy hősünk meglát egy aprócska követ, amitől azonnal jobb kedvre derül, pláne annak fényében, hogy a kis szikladarab felpattan a földről, majd fogócskázni hív minket. Nem sokkal később már egy nagyobb szikla is csatlakozik hozzánk, aztán előkerül pár virág, megjelenik egy orr(!), közben kisüt a napocska, rájövünk arra, hogy polgármesterünk képes a kalapjával nagyokat robbantani csak úgy, a móka kedvéért, de a történethez rövidesen csatlakozik majd egy asztal, egy óriási WC, egy tekebábu, egy gyűrű, pár evőeszköz és még egy sor másik régi barát. Hogy ez valóban ott van a játékban? Mi több, aktívan játszadozhatunk, énekelgethetünk, robbantgathatunk és táncolhatunk is velük, hogy óráról órára egyre vidámabbá tegyük az egykori vezér életét.
Egészen elképesztő látni, hogy a Wattam gyakorlatilag a semmiből milyen gyorsan felépíti önmagát: egy komplett világot teremthetünk úgy, hogy abban a józan ész alapján semmiféle logika sincsen, de ha el tudunk veszni a játékban, elfelejteni a könyveket és a tudományokat, akkor mégis azonnal átlátjuk majd az egészet. Sőt, nemcsak átlátjuk, hanem mindemellett élvezhetjük is, hiszen dacára az őrületnek, valamiért mégis működik a játék, folyamatosan arra ösztönöz minket, hogy menjünk, haladjunk előre, és nézzük meg, hogy mit lehet kihozni még ebből, hiszen bármennyire is meglepő, de mindig van hova tovább.
Kezdetben például csak az első zsebkendőnyi területen bohóckodunk majd, ugratjuk a többi karaktert, felrobbantjuk a polgármester kalapját, de a legnagyobb interakció az lesz, hogy megfogjuk egymás kezét, vagy felvesszük a virágok fejfedőjét. Aztán a helyzet egyre jobban bonyolódik! Érkeznek sorban az új barátok, jön a toalett, aki simán egy aranyló kakivá tudja alakítani a polgármestert – és másokat is –, majd minél többen leszünk, annál több lehetőségünk nyílik a szórakozásra.
Hol egy telefonnak kell segítenünk visszaszerezni a kagylóját, miután a Nap elcsente tőle, hol egy szigetet kell újra vízhez juttatnunk, hogy ne szomorkodjon, de olyan is lesz, hogy egymás nyakába kell állítani néhány szereplőt annak érdekében, hogy létrehozzunk egy ugyanolyan magas élőlényt, mint a tekebábu. Gyermekded, de mégis élvezetes, egyre komolyabb odafigyelést, illetve logikát igénylő feladatok várnak tehát ránk, melyek nemcsak fokozatosan nehezednek, hanem folyamatosan képesek meglepni minket ezért vagy azért. Első ránézésre talán nem is látszik, de elképesztő innováció, rengeteg nagyszerű ötlet lett megvalósítva a Wattam keretein belül, miközben úgy tudjuk élvezni az egészet, hogy közben senkit nem ölünk meg, nem fröcsög a vér az arcunkba, és nem kell erőszakhoz folyamodnunk.
Fogalmunk sincs, hogy ki lehet ennek az alkotásnak a célközönsége, de alighanem felesleges ilyesmin gondolkoznunk abban az esetben, ha minket is lenyűgözött ez a szó szerint sokszínű világ, ahol mindenből játék lehet, és nemcsak egyedül, hanem mások társaságában egyaránt okozhat igazán emlékezetes pillanatokat az alkotás. Itt végre tényleg használnunk kell a képzelőerőnket, megpörgetni az agytekervényeket, hogy egy adott probléma esetén mikor és milyen karaktert alkalmazzunk, illetve transzformáljunk.
Sok esetben egy egyszerű tánc, egy általunk összeállított melódia is olyan fantáziadús megoldásokhoz vezethet, hogy az alapjaiban kérdőjelezi meg előttünk az egész játékipar jelenlegi és jövőbeni helyzetét. Ez nem egy újabb klisés akciójáték, nem egy újabb kasszasiker, ez csupán egy zseniális videojáték, ami újra visszarepíthet minket a hőskorba, amikor tényleg játék volt a játék, nem egy interaktív mozi vagy öncélú agresszivitás.
Grafika:
A megjelenés tekintetében a Wattam nehezen összehasonlítható korunk divatjátékaival, éppen ezért csak a saját kategóriájában lehet értékelni, amivel kapcsolatban a legfontosabb szempont ezúttal az, hogy mennyire képes kiszolgálni a grafika a játékélményt. Mivel erre a kérdésre csak pozitív válaszokkal tudunk szolgálni, egy percig sem kérdéses, hogy ez az erőteljesen színezett rajzfilmes világ mennyire jól áll a végeredménynek. Arról nem is beszélve, hogy a maga groteszk, már-már delíriumos megoldásaihoz nem kell túl erőteljes konfiguráció, hiszen könnyedén elfut egy többéves konfiguráción.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Nemcsak a játék megjelenése, hanem a kezelőfelület is kifejezetten egyszerűre sikeredett. Olyannyira, hogy gyakorlatilag néhány gombbal és az egérrel bármit meg tudunk valósítani benne. Pontosabban meg tudnánk, ha az irányítást kellően letisztulttá és kiegyensúlyozottá tették volna az alkotók, de sajnos a kameramozgás például szédületesen rossz, ez pedig gyakran olyan sok bosszúságot okoz, hogy az mindenképpen alátámasztja a pontlevonást.
Játszhatóság: A Wattam kis túlzással egy végtelen történet, mely sokadik végigjátszásra is hozhat új élményeket és lehetőségeket, hiszen az egész alkotást úgy fedezhetjük fel és úgy élvezhetjük, ahogyan nekünk tetszik. Itt nincs fixen kitalált történet, nincsenek kőbe vésett dolgok – azért finoman természetesen állandóan terelgetnek minket –, miközben a többjátékosos élmény által még magasabb szintre emelhetjük az újrajátszhatósági faktort.
Intelligencia, nehézség: Talán a kihívás hiánya az, ami a leginkább hiányzik a Wattamból. Mindig van tennivaló, állandóan elfoglalhatjuk magunkat valamivel, azonban egyetlen fejtörő sem tud majd megizzasztani minket, így hosszabb távon egy kicsit besokallhatunk az állandóan ezerrel pörgő és pattogó karakterektől és a túlszínezett, delíriumos víziótól.
Hangok, zene: Szinkronok nincsenek, azonban a szereplők annál idegesítőbb hangokat képesek kiadni magukból, miközben párszavas gondolatokkal kommunikálnak, amit szövegbuborékba írva láthatunk viszont. Bár sokakat talán idegesíthet, azonban a zenék és a dallamok folyamatosan kellemes, japán csilingeléssel rendelkeznek, miközben a játékmenet szerves részét képezik.
Összegzés: Nehéz objektíven szemlélni a Wattamot bármilyen nyugati videojáték mellett, hiszen egészen más élmények várnak itt ránk. Semmiképpen sem rosszabbak, csak másabbak, de attól ez még videojáték, méghozzá egy rendkívül szórakoztató, ügyesen összerakott cím, mely bátran elrugaszkodott a mai kliséktől és elvárásoktól, és ezzel sikerült egy életre szóló élményt alkotnia. Kár, hogy kevés emberhez juthat majd el, és azok többsége sem tudja majd értelmezni ezt a japán csodát.
Fejlesztő: Funomena
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2115C 2 GHz-es vagy AMD Athlon II X3 455 processzor, Nvidia GeForce GT 720 vagy ATI Radeon R7 240 grafikus kártya, 2 GB RAM, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-750S 2,4 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GT 740 vagy ATI Radeon R7 250X grafikus kártya, 6 GB RAM, 15 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Katamari Damacy
Kategória: kalandjáték
A Wattam a legújabb bizonyíték arra, hogy a japán játékfejlesztők többsége teljesen másképpen van összerakva, mint nyugati társaik, hiszen egy olyan alkotás született a név alatt, amit garantáltan semmihez sem lehet hasonlítani. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért!
Akinek egy kicsit is nagyobb rálátása van a világra, az biztosan megállapította már korábban, hogy a japánok látásmódja teljesen más, mint a nyugati embereké. Ez a kijelentés nemcsak a mentalitásukon figyelhető meg, hanem művészeti alkotásaikon is: legyen szó festészetről, zenéről, filmekről vagy éppen videojátékokról, a legtöbb Japánból érkező alkotásban van egy kisebb-nagyobb őrültség, amiért valakik odáig vannak, másokat azonban egyenesen az őrületbe kerget.
Bár manapság vannak olyan alkotók, akik egészen jól tudják leplezni japán származásukat – ide sorolható a From Software, és a Death Stranding után Hideo Kojima is például –, azonban esetükben is mindig megfigyelhetők olyan megoldások, melyek egy amerikai műbe garantáltan soha nem kerülhettek volna bele. Ez az egyik véglet, a másikat pedig olyan alkotások képviselik, mint a frissen megjelent Wattam, mely Keita Takahashi, a Katamari Damacy-sorozattal elhíresült japán játékguru legújabb produktuma, amitől garantáltan már az első percekben foghatjuk a fejünket, annyira nyilvánvaló, hogy honnan érkezett.
Ennek az oka, hogy már az első percekben azon gondolkozunk majd – és ez a problematika a későbbiekben is előkerül –, hogy vajon mit szívtak el vagy fel, illetve mit lőttek magukba a készítők, hiszen épeszű ember ilyen sok bolondságot képtelen lenne összehordani. Az egész sztori azzal kezdődik, hogy egy kalapos zöld kocka szomorkodik egy alig zsebkendőnyi területen, mely számára az egész világot jelenti. Ez a világ azonban kifejezetten sötét, szomorkás és melankolikus, a mi feladatunk tehát az lesz, hogy újra színt és vidámságot hozzunk a polgármester életébe, amit a lehető legőrültebb lehetőségek társaságában kivitelezhetünk majd.
Kezdjük például azzal, hogy hősünk meglát egy aprócska követ, amitől azonnal jobb kedvre derül, pláne annak fényében, hogy a kis szikladarab felpattan a földről, majd fogócskázni hív minket. Nem sokkal később már egy nagyobb szikla is csatlakozik hozzánk, aztán előkerül pár virág, megjelenik egy orr(!), közben kisüt a napocska, rájövünk arra, hogy polgármesterünk képes a kalapjával nagyokat robbantani csak úgy, a móka kedvéért, de a történethez rövidesen csatlakozik majd egy asztal, egy óriási WC, egy tekebábu, egy gyűrű, pár evőeszköz és még egy sor másik régi barát. Hogy ez valóban ott van a játékban? Mi több, aktívan játszadozhatunk, énekelgethetünk, robbantgathatunk és táncolhatunk is velük, hogy óráról órára egyre vidámabbá tegyük az egykori vezér életét.
Egészen elképesztő látni, hogy a Wattam gyakorlatilag a semmiből milyen gyorsan felépíti önmagát: egy komplett világot teremthetünk úgy, hogy abban a józan ész alapján semmiféle logika sincsen, de ha el tudunk veszni a játékban, elfelejteni a könyveket és a tudományokat, akkor mégis azonnal átlátjuk majd az egészet. Sőt, nemcsak átlátjuk, hanem mindemellett élvezhetjük is, hiszen dacára az őrületnek, valamiért mégis működik a játék, folyamatosan arra ösztönöz minket, hogy menjünk, haladjunk előre, és nézzük meg, hogy mit lehet kihozni még ebből, hiszen bármennyire is meglepő, de mindig van hova tovább.
Kezdetben például csak az első zsebkendőnyi területen bohóckodunk majd, ugratjuk a többi karaktert, felrobbantjuk a polgármester kalapját, de a legnagyobb interakció az lesz, hogy megfogjuk egymás kezét, vagy felvesszük a virágok fejfedőjét. Aztán a helyzet egyre jobban bonyolódik! Érkeznek sorban az új barátok, jön a toalett, aki simán egy aranyló kakivá tudja alakítani a polgármestert – és másokat is –, majd minél többen leszünk, annál több lehetőségünk nyílik a szórakozásra.
Hol egy telefonnak kell segítenünk visszaszerezni a kagylóját, miután a Nap elcsente tőle, hol egy szigetet kell újra vízhez juttatnunk, hogy ne szomorkodjon, de olyan is lesz, hogy egymás nyakába kell állítani néhány szereplőt annak érdekében, hogy létrehozzunk egy ugyanolyan magas élőlényt, mint a tekebábu. Gyermekded, de mégis élvezetes, egyre komolyabb odafigyelést, illetve logikát igénylő feladatok várnak tehát ránk, melyek nemcsak fokozatosan nehezednek, hanem folyamatosan képesek meglepni minket ezért vagy azért. Első ránézésre talán nem is látszik, de elképesztő innováció, rengeteg nagyszerű ötlet lett megvalósítva a Wattam keretein belül, miközben úgy tudjuk élvezni az egészet, hogy közben senkit nem ölünk meg, nem fröcsög a vér az arcunkba, és nem kell erőszakhoz folyamodnunk.
Fogalmunk sincs, hogy ki lehet ennek az alkotásnak a célközönsége, de alighanem felesleges ilyesmin gondolkoznunk abban az esetben, ha minket is lenyűgözött ez a szó szerint sokszínű világ, ahol mindenből játék lehet, és nemcsak egyedül, hanem mások társaságában egyaránt okozhat igazán emlékezetes pillanatokat az alkotás. Itt végre tényleg használnunk kell a képzelőerőnket, megpörgetni az agytekervényeket, hogy egy adott probléma esetén mikor és milyen karaktert alkalmazzunk, illetve transzformáljunk.
Sok esetben egy egyszerű tánc, egy általunk összeállított melódia is olyan fantáziadús megoldásokhoz vezethet, hogy az alapjaiban kérdőjelezi meg előttünk az egész játékipar jelenlegi és jövőbeni helyzetét. Ez nem egy újabb klisés akciójáték, nem egy újabb kasszasiker, ez csupán egy zseniális videojáték, ami újra visszarepíthet minket a hőskorba, amikor tényleg játék volt a játék, nem egy interaktív mozi vagy öncélú agresszivitás.
Grafika:
A megjelenés tekintetében a Wattam nehezen összehasonlítható korunk divatjátékaival, éppen ezért csak a saját kategóriájában lehet értékelni, amivel kapcsolatban a legfontosabb szempont ezúttal az, hogy mennyire képes kiszolgálni a grafika a játékélményt. Mivel erre a kérdésre csak pozitív válaszokkal tudunk szolgálni, egy percig sem kérdéses, hogy ez az erőteljesen színezett rajzfilmes világ mennyire jól áll a végeredménynek. Arról nem is beszélve, hogy a maga groteszk, már-már delíriumos megoldásaihoz nem kell túl erőteljes konfiguráció, hiszen könnyedén elfut egy többéves konfiguráción. Kezelőfelület, irányíthatóság:
Nemcsak a játék megjelenése, hanem a kezelőfelület is kifejezetten egyszerűre sikeredett. Olyannyira, hogy gyakorlatilag néhány gombbal és az egérrel bármit meg tudunk valósítani benne. Pontosabban meg tudnánk, ha az irányítást kellően letisztulttá és kiegyensúlyozottá tették volna az alkotók, de sajnos a kameramozgás például szédületesen rossz, ez pedig gyakran olyan sok bosszúságot okoz, hogy az mindenképpen alátámasztja a pontlevonást.Játszhatóság:
A Wattam kis túlzással egy végtelen történet, mely sokadik végigjátszásra is hozhat új élményeket és lehetőségeket, hiszen az egész alkotást úgy fedezhetjük fel és úgy élvezhetjük, ahogyan nekünk tetszik. Itt nincs fixen kitalált történet, nincsenek kőbe vésett dolgok – azért finoman természetesen állandóan terelgetnek minket –, miközben a többjátékosos élmény által még magasabb szintre emelhetjük az újrajátszhatósági faktort.Intelligencia, nehézség:
Talán a kihívás hiánya az, ami a leginkább hiányzik a Wattamból. Mindig van tennivaló, állandóan elfoglalhatjuk magunkat valamivel, azonban egyetlen fejtörő sem tud majd megizzasztani minket, így hosszabb távon egy kicsit besokallhatunk az állandóan ezerrel pörgő és pattogó karakterektől és a túlszínezett, delíriumos víziótól.Hangok, zene:
Szinkronok nincsenek, azonban a szereplők annál idegesítőbb hangokat képesek kiadni magukból, miközben párszavas gondolatokkal kommunikálnak, amit szövegbuborékba írva láthatunk viszont. Bár sokakat talán idegesíthet, azonban a zenék és a dallamok folyamatosan kellemes, japán csilingeléssel rendelkeznek, miközben a játékmenet szerves részét képezik. Összegzés:
Nehéz objektíven szemlélni a Wattamot bármilyen nyugati videojáték mellett, hiszen egészen más élmények várnak itt ránk. Semmiképpen sem rosszabbak, csak másabbak, de attól ez még videojáték, méghozzá egy rendkívül szórakoztató, ügyesen összerakott cím, mely bátran elrugaszkodott a mai kliséktől és elvárásoktól, és ezzel sikerült egy életre szóló élményt alkotnia. Kár, hogy kevés emberhez juthat majd el, és azok többsége sem tudja majd értelmezni ezt a japán csodát.