SG.hu
Lost Sphear
Kiadó: Square Enix
Fejlesztő: Tokyo RPG Factory
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2115C 2 GHz-es vagy AMD Phenom 8650 Triple-Core processzor, Nvidia GeForce GTS 250 vagy ATI Radeon HD 5750 grafikus kártya, 2 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-6400T 2,2 GHz-es vagy AMD FX-8100 processzor, Nvidia GeForce GTX 460 vagy ATI Radeon HD 6850 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: I am Setsuna
Kategória: JRPG
Az I am Setsuna alkotói egy újabb klasszikus felfogású japán szerepjátékkal örvendeztettek meg minket, mely a maximális nosztalgiafaktoron túl szinte semmilyen egyéb erénnyel nem rendelkezik, de mégis elég pozitívumot vonultat fel ahhoz, hogy a jövőben sokan térdre borulva imádják. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért!
Miután az indie színtéren számtalan kisebb projekt meglepően szép sikert aratott a JRPG-k műfajában, a Square Enix felismerte a stílusban rejlő lehetőségeket. Ezúttal kivételesen meghallgatták a rajongók kívánságait is, majd létrehozták a Tokyo RPG Factory névre keresztelt csapatot annak érdekében, hogy a háttérben felsorakoztatott veteránok közbenjárásával megmutassák: manapság is lehet olyan jó japán szerepjátékokat készíteni, mint a hőskorban. Bár a kiadó ennél nagyobbat talán nem is tévedhetett volna – lévén manapság más szelek fújnak, és mások az elvárások –, ellenben a tavaly megjelent I am Setsuna meglepően kellemes lett, valóban képes volt visszarepíteni minket az időben, vagyis a készítők elérték vele a céljukat.
A Tokyo RPG Factory ugyanis nem titkoltan egy olyan stúdió, akik az összes projektjükkel a nosztalgiára, a múltidézésre akarnak építeni, vagyis aki nem igazán tud azonosulni ezzel a szemléletmóddal, az jobb, ha távol tartja magát a fejlesztők alkotásaitól, mert a csalódás elkerülhetetlen. Ha viszont olyan játékokon nőttünk fel, mint a korai Final Fantasy-epizódok, a Secret of Mana vagy a Chrono Trigger, akkor szinte biztos, hogy a japánok legújabb műve rögtön magával ragad minket, sőt mi több, újra előhozza belőlünk a gyermeket, hiszen a végeredmény valóban olyan, mintha visszatértünk volna az alternatív kilencvenes évekbe.
A Lost Sphear a történet tekintetében talán nem találja fel újra a kereket, sőt mi több, az írók érezhetően több korábbi nagy címből lopkodták össze ötleteiket, de a koncepció mégis képes lehet elvarázsolni bárkit, hiszen könnyedén érthető és feldolgozható lett. A sztori főszereplője Kanata, egy fiatal kalandozó, aki két jó barátja, Lumina és Locke társaságában egy kis falucskában tengeti életét egy veszélyekkel teli fantáziavilágban, ahol meglepően gyakoriak a különböző szörnyek által elkövetett támadások. Hőseink azonban nem félnek, így bár mindhárman gyerekek, ellenben fegyverekkel a hátukon bóklásznak a környéken.
Egy napon azonban valami különös dolog történik, amint ugyanis a közeli erdőbe szólítja őket Locke korgó gyomra, váratlanul egy rejtélyes fehér köd telepedik rá falucskájukra, illetve világuk több pontjára is, amivel települések, sőt egész régiók vesznek el a semmiben. A három jó barát már-már majdnem kétségbeesik, amikor Kanata éjszaka különös álmot lát, amiből kiderül, hogy ő a kiválasztott, aki megoldást találhat a kialakult helyzetre, ehhez azonban kristályba zárt emlékeket kell gyűjtenie, melyek segítséget nyújtanak a fehér ködbe veszett területek felszabadítására.
A nagy kaland itt veszi majd igazán kezdetét, hiszen a három kis hős elindul, hogy felfedezze a világot, és a józan ész erejével, de a legtöbb esetben inkább a nyers erő segítségével megszerezzék azokat az emlékfoszlányokat, melyek hozzájárulnak a küldetés teljesítéséhez. A történet során természetesen újabb társak csatlakoznak majd hozzánk, de számtalan új karakterrel is megismerkedhetünk, miközben a sztori bár tartogat néhány fordulatot, ellenben ezek közül egyik sem lesz olyan eget rengető, amitől őszintén eltátanánk a szánkat. Hiába lett ugyanis kellemes a körítés, azért be kell látnunk, hogy az egész egy jól összerakott kliséhalmaz, ám mivel a nosztalgiához részben erre van szükség, ezért nem haragudhatunk az alkotásra. Azért már sokkal inkább, hogy bár egy szerepjátékról beszélünk, a játékmenetet még mindig nem sikerült megfelelően összetettre kidolgozniuk az alkotóknak.
Fejlődési rendszer például van, de csak papíron, tehát nem, vagy csak alig-alig nyúlhatunk hozzá karaktereink értékeihez. Felszereléseiket ugyan cserélgethetjük, de legfeljebb a fegyvert és a páncélt, vagy ha van egy varázsló is négyfős csapatunkban, akkor annak mágikus támadásait, ami egy szerepjátéktól édeskevés. Bár ezek a dolgok szintén fejleszthetők, sok értelme nincs élni a lehetőséggel, ami igaz a háttérben meghúzódó craftrendszerre is, hiszen hiába alkothatunk különféle ételeket, ha a folyamat egyrészt bonyolult, másrészt a végtermék teljesen felesleges, és jobban járunk, ha inkább egy kereskedőnél valami hasznosabb varázstárgyat vásárolunk magunknak.
A Lost Sphear tehát bár papíron számtalan lehetőséget kínál, azonban a gyakorlatban ezek vagy használhatatlanok, vagy teljesen feleslegesek. Az egyetlen kivételt talán a harcrendszer jelenti, amitől viszont szinte biztos, hogy a falra másznak azok, akik nem a kilencvenes évek japán szerepjátékain szocializálódtak. Az alkotás ugyanis az I am Setsunában is alkalmazott Active Time Battle rendszert használja – amit a fejlesztők amúgy az egykori Chrono Triggerből loptak el –, mely a valós idejű és a körökre osztott küzdelmek közötti átmenetet takarja. A szisztéma lényege röviden az, hogy minden karakter csak akkor támadhat, ha teljesen feltöltődött a támadóértéke, ami emberenként eltérő tempójú, tehát alaposan meg kell válogatnunk, hogy kivel és mikor rontunk rá az ellenfélre, miközben az aktív állapotot természetesen nem csak egy kardcsapásra használhatjuk el, hanem például bájital elfogyasztására vagy egy képesség alkalmazására.
Az ATB elsőre talán bonyolultnak és logikátlannak tűnhet azoknak, akik most először találkoznak vele, de ha belejövünk, akkor ráébredünk arra, hogy egy nagyon jól átgondolt és rengeteg taktikai lehetőséget biztosító megoldás, ami lehetőséget ad olyan apróságokra is, mint az egyes karakterek helyezkedése. Ez utóbbi néhány főbb ellenfélnél egyébként meglepően fontos lesz, hiszen ha az általános szörnyeket – akik között rengeteg vicces teremtmény találunk – talán nem is, de a bossokat kivétel nélkül úgy alkották meg, hogy nagyon oda kell tennünk magunkat a legyőzésükhöz, mert speciális képességeikkel vagy éppen állandó helyezkedéseikkel komoly fejtörést tudnak okozni nekünk.
Grafika:
Legalább ekkora fejtörést okoz azonban a Lost Sphear esetében a grafika értékelése is, hiszen ha a mai kor követelményeihez viszonyítjuk, akkor a Tokyo RPG Factory alkotása többéves lemaradásban van, de ha objektíven szeretnénk szemlélni a végeredményt, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a készítők direkt vették nosztalgikusra a figurát. Ennek megfelelően a kilencvenes évek hangulata vár majd ránk a megvalósítás terén, és bár az ábrázolás tekintetében azért átlépték már az ezredfordulót, összességében nem a villogás volt a céljuk a grafikával, sokkal inkább a megfelelő atmoszféra megteremtése. Ezt a célt pedig sikerrel teljesítették!
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár a Lost Sphear támogatja a billentyűzeteket – az egeret már nem –, ellenben a készítők érezhetően nem találták a helyüket ezen a beviteli eszközön, ami nem csoda, hiszen többségük bizonyára egész életében kontrollerekre fejlesztett. Emiatt nemcsak a kezelőfelület logikátlan néhol számítógépes szemmel, hanem maga a kezelés is, ezáltal még sok-sok órányi játékidő után sem tudunk majd úgy belépni a menübe, hogy ott ne nyomjunk valamit félre, de bizonyos esetekben az egértámogatás hiánya is szembetűnő, főként a küzdelmek alatt például nagy hasznát vettük volna.
Játszhatóság:
A Lost Sphearből bár 20-30 órát is kihozhatunk kalandozásaink során, ami elsőre talán szép teljesítménynek tekinthető, de a legtöbb JRPG-hez viszonyítva inkább szerénynek nevezhető. Amiért azonban még jobban haragudhatunk, az leginkább a kooperatív mód hiánya, hiszen folyamatosan négy harcos társaságában rohangálhatunk, a küzdelmekben is négyen veszünk részt, így akár lokális, akár online formában, de egy többjátékos élményre nagy szükség lett volna.
Intelligencia, nehézség:
Nehéz mai fejjel és modern szemléletmód társaságában megítélni egy olyan játékot a nehézség és az intelligencia tekintetében, amit maximálisan a nosztalgia inspirált, hiszen nem kizárt, hogy egy részünkről negatívan értékelt opció azért lett úgy megalkotva, mert ezzel erősítették a készítők a régies megközelítést. Példának okért a csaták során mozdulatlan ellenfeleket betudhatjuk ennek is, annak is, ergo nehéz objektív ítéletet hozni. Ami bizonyos, hogy a végeredmény ebből a szempontból nem tökéletes, ellenben nincsenek túl nagy hibái sem.
Hangok, zene: A zenék terén a Lost Sphear elődjéhez hasonlóan csodálatosan színes dallamokat vonultat fel, ellenben a szinkronok teljes mértékben hiányoznak belőle, egyedül a küzdelmek alatt hallunk japán kiabálásokat, ami már-már a frusztráló kategóriát képviseli. Sokkal jobban örültünk volna, ha ehelyett inkább több effektet és háttérzajt csempésznek a játékba, mert nélkülük kicsit üres az egész.
Összegzés: A Lost Sphear tipikus példája azoknak a videojátékoknak, melyeket a modern követelményrendszert alapul véve lehetetlen értékelni. Mivel a végeredmény direkt a régi rajongóknak készült, ezért készakarva találkozhatunk benne olyan butításokkal és hiányosságokkal, melyek egyébként már évek óta alapkövetelménynek tekinthetők. Éppen ezért a pontszámok helyett most sokkal lényegesebb, hogy aki ott volt a kilencvenes években, és imádta a korszak japán szerepjátékait, az bizonyára minden pillanatát megkedveli majd a Tokyo RPG Factory új alkotásának, ellenben aki az ezredforduló utáni JRPG-ken szocializálódott, az bizonyára inkább a pokolba küldené az egészet. Nosztalgiajátéknak kiváló, objektíven értékelve azonban csak egy nagyon erős közepes.
Fejlesztő: Tokyo RPG Factory
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2115C 2 GHz-es vagy AMD Phenom 8650 Triple-Core processzor, Nvidia GeForce GTS 250 vagy ATI Radeon HD 5750 grafikus kártya, 2 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-6400T 2,2 GHz-es vagy AMD FX-8100 processzor, Nvidia GeForce GTX 460 vagy ATI Radeon HD 6850 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: I am Setsuna
Kategória: JRPG
Az I am Setsuna alkotói egy újabb klasszikus felfogású japán szerepjátékkal örvendeztettek meg minket, mely a maximális nosztalgiafaktoron túl szinte semmilyen egyéb erénnyel nem rendelkezik, de mégis elég pozitívumot vonultat fel ahhoz, hogy a jövőben sokan térdre borulva imádják. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miért!
Miután az indie színtéren számtalan kisebb projekt meglepően szép sikert aratott a JRPG-k műfajában, a Square Enix felismerte a stílusban rejlő lehetőségeket. Ezúttal kivételesen meghallgatták a rajongók kívánságait is, majd létrehozták a Tokyo RPG Factory névre keresztelt csapatot annak érdekében, hogy a háttérben felsorakoztatott veteránok közbenjárásával megmutassák: manapság is lehet olyan jó japán szerepjátékokat készíteni, mint a hőskorban. Bár a kiadó ennél nagyobbat talán nem is tévedhetett volna – lévén manapság más szelek fújnak, és mások az elvárások –, ellenben a tavaly megjelent I am Setsuna meglepően kellemes lett, valóban képes volt visszarepíteni minket az időben, vagyis a készítők elérték vele a céljukat.
A Tokyo RPG Factory ugyanis nem titkoltan egy olyan stúdió, akik az összes projektjükkel a nosztalgiára, a múltidézésre akarnak építeni, vagyis aki nem igazán tud azonosulni ezzel a szemléletmóddal, az jobb, ha távol tartja magát a fejlesztők alkotásaitól, mert a csalódás elkerülhetetlen. Ha viszont olyan játékokon nőttünk fel, mint a korai Final Fantasy-epizódok, a Secret of Mana vagy a Chrono Trigger, akkor szinte biztos, hogy a japánok legújabb műve rögtön magával ragad minket, sőt mi több, újra előhozza belőlünk a gyermeket, hiszen a végeredmény valóban olyan, mintha visszatértünk volna az alternatív kilencvenes évekbe.
A Lost Sphear a történet tekintetében talán nem találja fel újra a kereket, sőt mi több, az írók érezhetően több korábbi nagy címből lopkodták össze ötleteiket, de a koncepció mégis képes lehet elvarázsolni bárkit, hiszen könnyedén érthető és feldolgozható lett. A sztori főszereplője Kanata, egy fiatal kalandozó, aki két jó barátja, Lumina és Locke társaságában egy kis falucskában tengeti életét egy veszélyekkel teli fantáziavilágban, ahol meglepően gyakoriak a különböző szörnyek által elkövetett támadások. Hőseink azonban nem félnek, így bár mindhárman gyerekek, ellenben fegyverekkel a hátukon bóklásznak a környéken.
Egy napon azonban valami különös dolog történik, amint ugyanis a közeli erdőbe szólítja őket Locke korgó gyomra, váratlanul egy rejtélyes fehér köd telepedik rá falucskájukra, illetve világuk több pontjára is, amivel települések, sőt egész régiók vesznek el a semmiben. A három jó barát már-már majdnem kétségbeesik, amikor Kanata éjszaka különös álmot lát, amiből kiderül, hogy ő a kiválasztott, aki megoldást találhat a kialakult helyzetre, ehhez azonban kristályba zárt emlékeket kell gyűjtenie, melyek segítséget nyújtanak a fehér ködbe veszett területek felszabadítására.
A nagy kaland itt veszi majd igazán kezdetét, hiszen a három kis hős elindul, hogy felfedezze a világot, és a józan ész erejével, de a legtöbb esetben inkább a nyers erő segítségével megszerezzék azokat az emlékfoszlányokat, melyek hozzájárulnak a küldetés teljesítéséhez. A történet során természetesen újabb társak csatlakoznak majd hozzánk, de számtalan új karakterrel is megismerkedhetünk, miközben a sztori bár tartogat néhány fordulatot, ellenben ezek közül egyik sem lesz olyan eget rengető, amitől őszintén eltátanánk a szánkat. Hiába lett ugyanis kellemes a körítés, azért be kell látnunk, hogy az egész egy jól összerakott kliséhalmaz, ám mivel a nosztalgiához részben erre van szükség, ezért nem haragudhatunk az alkotásra. Azért már sokkal inkább, hogy bár egy szerepjátékról beszélünk, a játékmenetet még mindig nem sikerült megfelelően összetettre kidolgozniuk az alkotóknak.
Fejlődési rendszer például van, de csak papíron, tehát nem, vagy csak alig-alig nyúlhatunk hozzá karaktereink értékeihez. Felszereléseiket ugyan cserélgethetjük, de legfeljebb a fegyvert és a páncélt, vagy ha van egy varázsló is négyfős csapatunkban, akkor annak mágikus támadásait, ami egy szerepjátéktól édeskevés. Bár ezek a dolgok szintén fejleszthetők, sok értelme nincs élni a lehetőséggel, ami igaz a háttérben meghúzódó craftrendszerre is, hiszen hiába alkothatunk különféle ételeket, ha a folyamat egyrészt bonyolult, másrészt a végtermék teljesen felesleges, és jobban járunk, ha inkább egy kereskedőnél valami hasznosabb varázstárgyat vásárolunk magunknak.
A Lost Sphear tehát bár papíron számtalan lehetőséget kínál, azonban a gyakorlatban ezek vagy használhatatlanok, vagy teljesen feleslegesek. Az egyetlen kivételt talán a harcrendszer jelenti, amitől viszont szinte biztos, hogy a falra másznak azok, akik nem a kilencvenes évek japán szerepjátékain szocializálódtak. Az alkotás ugyanis az I am Setsunában is alkalmazott Active Time Battle rendszert használja – amit a fejlesztők amúgy az egykori Chrono Triggerből loptak el –, mely a valós idejű és a körökre osztott küzdelmek közötti átmenetet takarja. A szisztéma lényege röviden az, hogy minden karakter csak akkor támadhat, ha teljesen feltöltődött a támadóértéke, ami emberenként eltérő tempójú, tehát alaposan meg kell válogatnunk, hogy kivel és mikor rontunk rá az ellenfélre, miközben az aktív állapotot természetesen nem csak egy kardcsapásra használhatjuk el, hanem például bájital elfogyasztására vagy egy képesség alkalmazására.
Az ATB elsőre talán bonyolultnak és logikátlannak tűnhet azoknak, akik most először találkoznak vele, de ha belejövünk, akkor ráébredünk arra, hogy egy nagyon jól átgondolt és rengeteg taktikai lehetőséget biztosító megoldás, ami lehetőséget ad olyan apróságokra is, mint az egyes karakterek helyezkedése. Ez utóbbi néhány főbb ellenfélnél egyébként meglepően fontos lesz, hiszen ha az általános szörnyeket – akik között rengeteg vicces teremtmény találunk – talán nem is, de a bossokat kivétel nélkül úgy alkották meg, hogy nagyon oda kell tennünk magunkat a legyőzésükhöz, mert speciális képességeikkel vagy éppen állandó helyezkedéseikkel komoly fejtörést tudnak okozni nekünk.
Grafika:
Legalább ekkora fejtörést okoz azonban a Lost Sphear esetében a grafika értékelése is, hiszen ha a mai kor követelményeihez viszonyítjuk, akkor a Tokyo RPG Factory alkotása többéves lemaradásban van, de ha objektíven szeretnénk szemlélni a végeredményt, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a készítők direkt vették nosztalgikusra a figurát. Ennek megfelelően a kilencvenes évek hangulata vár majd ránk a megvalósítás terén, és bár az ábrázolás tekintetében azért átlépték már az ezredfordulót, összességében nem a villogás volt a céljuk a grafikával, sokkal inkább a megfelelő atmoszféra megteremtése. Ezt a célt pedig sikerrel teljesítették!Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár a Lost Sphear támogatja a billentyűzeteket – az egeret már nem –, ellenben a készítők érezhetően nem találták a helyüket ezen a beviteli eszközön, ami nem csoda, hiszen többségük bizonyára egész életében kontrollerekre fejlesztett. Emiatt nemcsak a kezelőfelület logikátlan néhol számítógépes szemmel, hanem maga a kezelés is, ezáltal még sok-sok órányi játékidő után sem tudunk majd úgy belépni a menübe, hogy ott ne nyomjunk valamit félre, de bizonyos esetekben az egértámogatás hiánya is szembetűnő, főként a küzdelmek alatt például nagy hasznát vettük volna.Játszhatóság:
A Lost Sphearből bár 20-30 órát is kihozhatunk kalandozásaink során, ami elsőre talán szép teljesítménynek tekinthető, de a legtöbb JRPG-hez viszonyítva inkább szerénynek nevezhető. Amiért azonban még jobban haragudhatunk, az leginkább a kooperatív mód hiánya, hiszen folyamatosan négy harcos társaságában rohangálhatunk, a küzdelmekben is négyen veszünk részt, így akár lokális, akár online formában, de egy többjátékos élményre nagy szükség lett volna.Intelligencia, nehézség:
Nehéz mai fejjel és modern szemléletmód társaságában megítélni egy olyan játékot a nehézség és az intelligencia tekintetében, amit maximálisan a nosztalgia inspirált, hiszen nem kizárt, hogy egy részünkről negatívan értékelt opció azért lett úgy megalkotva, mert ezzel erősítették a készítők a régies megközelítést. Példának okért a csaták során mozdulatlan ellenfeleket betudhatjuk ennek is, annak is, ergo nehéz objektív ítéletet hozni. Ami bizonyos, hogy a végeredmény ebből a szempontból nem tökéletes, ellenben nincsenek túl nagy hibái sem.Hangok, zene:
A zenék terén a Lost Sphear elődjéhez hasonlóan csodálatosan színes dallamokat vonultat fel, ellenben a szinkronok teljes mértékben hiányoznak belőle, egyedül a küzdelmek alatt hallunk japán kiabálásokat, ami már-már a frusztráló kategóriát képviseli. Sokkal jobban örültünk volna, ha ehelyett inkább több effektet és háttérzajt csempésznek a játékba, mert nélkülük kicsit üres az egész.Összegzés:
A Lost Sphear tipikus példája azoknak a videojátékoknak, melyeket a modern követelményrendszert alapul véve lehetetlen értékelni. Mivel a végeredmény direkt a régi rajongóknak készült, ezért készakarva találkozhatunk benne olyan butításokkal és hiányosságokkal, melyek egyébként már évek óta alapkövetelménynek tekinthetők. Éppen ezért a pontszámok helyett most sokkal lényegesebb, hogy aki ott volt a kilencvenes években, és imádta a korszak japán szerepjátékait, az bizonyára minden pillanatát megkedveli majd a Tokyo RPG Factory új alkotásának, ellenben aki az ezredforduló utáni JRPG-ken szocializálódott, az bizonyára inkább a pokolba küldené az egészet. Nosztalgiajátéknak kiváló, objektíven értékelve azonban csak egy nagyon erős közepes.