Cifka Miklós
A jövő katonai tengeralattjárói II.
A tengeralattjáró szó szinte összefort a katonai alkalmazásukkal, ami nem meglepő, hiszen sajátos szerepet játszottak mindkét nagy világégésben, és ma is a haditengerészetek egyik legpotensebb gyilkoló eszközei. Múlt heti cikkünk második része.
A tengeralattjáró úgy ereszkedhet a felszín alá, ha a merülőtartályaiba vizet enged, ha pedig egy adott mélységet akar tartani, akkor úgy kell a tartályaiban lévő ballasztmennyiséget beállítani, hogy kiegyensúlyozza a hajótestre ható felhajtóerőt. A precízebb manőverezésre valók a vezérsíkok, melyek a jármű farokrészén, illetve az elején, a torony oldalán vagy az orrban vannak elhelyezve.
Néhány modern tengeralattjáró biztonságos merülési mélysége. Noha az orosz 945A (NATO: Sierra II) már több mint 10 éves, mégis a jelenleg rendszerben álló legmélyebbre merülni képes típus (az adatok csak hozzávetőlegesek)
A harci tengeralattjárók merülési mélységét két adat jellemzi. Az egyik a merülési mélység, a másik pedig az összeroppanási mélység. Ez utóbbi jelentése elég egyértelmű: a tervezéskor kiszámolják, hogy milyen nagy az a mélység, ahol a víz hatalmas nyomásának már nem képes ellenállni a hajótest, és összeroppan. Az összeroppanási mélység a biztonságos merülési mélységnek általában másfél-kétszerese, például egy 450 m-es összeroppanási mélységű tengeralattjáró biztonságos merülési mélysége mintegy 275-300 m. A hagyományos meghajtású tengeralattjárók többségének merülési mélysége 250-400 méter között van (a pontos adatok természetesen szigorúan titkosak), a nukleáris tengeralattjáróknál 300-600 méter között, egyes orosz titániumtestű tengeralattjáró-típusok azonban a hírek szerint akár 800 méteres mélységbe is lemerülhetnek.
A tengeralattjárók felépítésénél két fő megoldás létezik. Az egyik a kettős hajótest: itt a belső nyomásálló hajótest kívül van egy külső hajótest is, és a két hajótest között vannak elhelyezve a ballaszttartályok, üzemanyagtartályok, olykor egyes fegyverrendszerek is. E megoldás hátránya, hogy meg kell oldani, hogy a két hajótest között áramolhasson a víz, ami zajforrást jelent. Előnye, hogy ellenállóbb a találatoknak, hiszen egy robbanás ereje először a külső hajótesttel találkozik, így csökkenti a nyomásálló hajótestet érő erőhatásokat.
Egy kettős testű 667BDR (NATO: Delta III) osztályú rakétahordozó tengeralattjáró. A jól látható nyílásokon keresztül szabadon áramolhatott a tengervíz a két test között
A másik megoldás az, hogy a nyomásálló hajótestre szerelik rá a ballaszttartályokat. Ez utóbbi könnyebb, áramvonalasabb és egyben csendesebb hajót eredményezhet, de cserébe kevésbé ellenálló egy közelben robbanó mélységi bombával vagy torpedóval szemben. A nyugati tengeralattjárók többsége mégis inkább az utóbbi megoldást alkalmazza, míg az orosz egységek kizárólag kettős hajótesttel készülnek.
A katonai tengeralattjárók egyik jellemzője, hogy járőrözésük ideje alatt szinte végig a víz alatt vannak, ami elég megterhelő a legénység számára, hiszen a nukleáris meghajtású tengeralattjáróknál ez akár azt is jelentheti, hogy 3 hónapon át nem is látnak napfényt. A tengeralattjárósoknak nagyon jól kell bírniuk a bezártságot, az elszigeteltséget.
A tengeralattjárók legénysége bizony még ma sem árt, ha jól tűri a zsúfoltságot. Étkező egy Sauro-osztályú hagyományos meghajtású tengeralattjárón
Ez bizonyos szempontból még megterhelőbb, mint amivel az űrhajósok szembesülnek, hisz nekik megvan az a lehetőségük, hogy ablakokon keresztül kitekintsenek az űrbe, a Földre, míg a tengeralattjárósok ilyesmire nem számíthatnak. Persze ma már kevésbé zsúfoltak, mint első és második világháborús elődeik voltak, de a hajó belterének a legnagyobb részét továbbra is gépészeti berendezések és a fegyverrendszerek foglalják el, a személyzeti részlegek csak utánuk jönnek.
A mai tengeralattjáró kormányosállása inkább egy sci-fi filmbe illő látvány, csak egy ember kell ahhoz, hogy mindhárom tengely mentén vezethesse a járművet
A fedélzeti rendszerek egyre nagyobb mértékű automatizálásával azért sikerül a szükséges személyzet létszámát csökkenteni. Egy modern, hagyományos meghajtású tengeralattjáró csak 20-30 fős legénységet igényel, viszont a nukleáris meghajtású egységeknél továbbra is jelentős embererőre van szükség: még a legújabb amerikai Virginia-osztályú tengeralattjárókon is 110-130 ember szolgál, nagyságrendileg ugyanannyi, mint a 30-40 évvel korábbi elődein.
A tengeralattjárósok rejtett és zárt világa sem olyan, mint régen, noha csak elvétve, de már megtalálhatóak közöttük a szebbik nem képviselői is
A személyzet egy-két országot kivéve továbbra is kizárólag férfiakból áll, de például Svédországban, Norvégiában és Ausztráliában már nők is szolgálnak tengeralattjárók fedélzetén. Amennyiben valami balul üt ki, akkor a tengeralattjáró belseje pokoli helyévé változik. Ha tűz üt ki, a lángok hamar felemészthetik a levegő oxigéntartalmát, a füst pedig nagyon megnehezíti a legénység kárelhárítási kísérleteit. Amennyiben nagyobb mélységben víz tör be valahol, akkor a hatalmas nyomás miatt nincs sok esély a lyuk betömésére, ilyenkor megoldásnak csak a sérült szekció lezárása jöhet szóba. Kérdés persze, hogy az elárasztott szakaszban lévő víz plusz súlya ellenére felszínre tud-e emelkedni a tengeralattjáró.
Eljöhet a pillanat, amikor a legénységnek a hajó elhagyása mellett kell döntenie, ám egy mélyen a felszín alatt lévő hajóból ez nem is olyan egyszerű. Ugyan vannak már olyan mentőöltözetek, amelyekben elvileg akár 200 méteres mélységből is a felszínre lehet emelkedni, ám ehhez vagy a hajó zsilipkamráit vagy a torpedócsöveit kell igénybe venni. Ez persze azt is feltételezi, hogy az ezek működtetéséhez szükséges elektromos áram ésvagy sűrített levegős rendszer még működőképes.
Az Európai HABETaS személyi mentőrendszer
Jobb megoldás az, ha a hajót egy vagy több leválasztható mentőkapszulával szerelik fel, melybekben a legénység biztonságosan - és ami még fontosabb, gyorsan -elhagyhatja a sérült tengeralattjárót. Ilyen mentőkapszulája volt például a szovjet Komszomolec tengeralattjárónak is, amelynek a fedélzetén 1989-ben tűz ütött ki. Bár a legénység mindent megtett a megfékezésére, végül a hajó elkezdett megtelni vízzel, és elsüllyedt. A még a fedélzetén lévők közül öten próbáltak a mentőkapszulával a felszínre jutni, de a mérgesgázokkal telített levegő miatt közülük csak egyetlenegy ember élte túl a balesetet.
A Komszomolec tengeralattjáró roncsáról készült rajz - a tornyon látható V-alakú rés a mentőkapszula helye
Ha a tengeralattjáró még biztonságos mélységben ért tengerfeneket, de a rajta rekedtek nem képesek elhagyni a hajót, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy a felszínről búvárharanggal vagy egy másik tengeralattjáróval rácsatlakozzanak valamely zsilipnyílásra, és kimentsék az esetleges túlélőket. Ilyen mentő-tengeralattjárója többek között az Egyesült Államoknak, Angliának, Svédországnak, Olaszországnak, Japánnak, Dél-Koreának, Oroszországnak, valamint Kínának is van.
Számítógépes fantáziarajz egy mentésről, a mentő-tengeralattjáró a brit LR5
A tengeralattjárók feladata persze elsősorban az ellenséges felszíni hadihajók és tengeralattjárók leküzdése, melyhez a legalapvetőbb fegyverük a torpedó. A torpedókat a hajók torpedóvető csöveiből indíthatják. Ezek általában közvetlen az orrban vannak elhelyezve. Egyes esetekben (például az amerikai tengeralattjáróknál) azonban az orrészt teljesen kitölti a szonárrendszer, így hátrébb kerülnek, és a csövek test oldalán vannak beépítve, a hossztengelyhez viszonyítva kissé ferdén.
A torpedókat régebben szinte kizárólag sűrített levegővel indították, azonban ez meglehetősen zajos megoldás, és felfedi a tengeralattjáró pozícióját. Ennek elkerülésére az egyik módszer a torpedó kiúsztatása, azaz a torpedó az elárasztott csőből a saját erejéből, kis sebességgel úszik ki, amennyiben erre képes típusról van szó. A probléma, hogy ehhez a tengeralattjárónak szinte mozdulatlanul kell állnia, így csak bizonyos helyzetekben lehet élni ezzel a lehetősséggel. A másik megoldás nemrég jelent csak meg, ez pedig a vízzel való kilökés, ahol sűrített levegő helyett tengervíz dobja ki a csőből a torpedót. Ilyen megoldással látták el például az új német U212-es osztályt.
A svéd Torpedo 2000 képes önállóan megkeresni és rávezetni magát a célra, vagy egy optikai kábelen a tengeralattjáróról kapott parancsokat követni
Az általános, 533 mm-es torpedók típustól függően 4-8 méter hosszúak, a rövidebb változatok inkább a kis méretű partvédelmi tengeralattjárókon használatosak. Meghajtásuk legtöbbször akkumulátorról táplált elektromos motor, mely ellenforgó hajócsavarokat hajt meg. Használnak kerozin-peroxid vagy kerozin-oxigén turbinákat is, viszont ezek tűzveszélyességük miatt ritkák (az orosz Kurszk atommeghajtású tengeralattjáró vesztét a hivatalos jelentés szerint valószínűleg egy meghibásodott kerozin-peroxid üzemanyagú torpedó okozta).
A mai torpedók átlagos sebessége 35 és 50 csomó (64,8 - 92,6 km/h), hatótávolságuk 12-20 km közötti. A legtöbb esetben beállítható a maximálisnál kisebb sebesség is, melyért cserébe nagyobb lesz az elérhető hatótávolság, ám például a legújabb német DM2A4 torpedó akár 50 km-es hatótávolságra is képes, 50 csomós sebesség mellett.
A torpedók irányítása a legtöbb esetben a torpedó orrába szerelt hangradarral történik, amely passzív és aktív módban is képes működni. Ha a torpedó elveszti valamiért a célt, akkor előre beprogramozott keresőmanővereket kezd végrehajtani, hogy rátaláljon a prédára. A tengeralattjárók a torpedók célkövető rendszerének becsapására csalikat dobhatnak ki. Ezek lehetnek passzív csalik, amelyek olyan hangokat adnak ki, mint egy tengeralattjáró, magukhoz csalva a torpedókat, illetve lehetnek aktív csalik, amelyek sűrített gáz segítségével buborékfelhőt hoznak létre, mely a hangradarok számára átláthatatlan falat képez.
Az ellentevékenység kiküszöbölésére a legjobb megoldás az, hogy ha a torpedót végig ember felügyeli. Ezt úgy oldják meg, hogy a torpedó egy drótot (az új típusok jellemzően optikai kábelt) engednek ki haladás közben, melyen keresztül végig tartják a kapcsolatot a tengeralattjáróval, és annak fegyverzeti tisztje irányíthatja a torpedót, különféle parancsokat adva neki, például hogy melyik célpontot kövesse. Léteznek még a hajók vagy tengeralattjárók által kavart sodorvonalat követni képes torpedók is, de ezek nem túl megbízhatók. Az ellenséges hajó vagy tengeralattjáró elpusztításához jelentős mennyiségű (150-500 kg) robbanóanyagot vissznek magukkal. Hajók esetén az ideális az, ha pont a hajó gerince alatt következik be a detonáció, ekkor a vízben létrejövő légüres tér miatt szabályosan kettétörik a hajó. Tengeralattjárók esetén a cél az, hogy a célponthoz minél közelebb robbanjon fel a töltet, és a víz (viszonylagos) összenyomhatatlansága elvégzi a többit. A lökéshullám fizikai ereje mellett a pillanatnyi, jelentősen megnövekedett nyomásnak is ellen kell(ene) állnia a tengeralattjáró testének.
Még az 1960-as években kezdték el a szuperkavitációnak nevezett jelenség vizsgálatát. A vízben gyorsan mozgó tárgyak körül gőzbuborékok jönnek létre, ez a kavitáció. A kavitáció az általános hajózásban káros jelenség, hiszen például a hajócsavarok esetében nem közvetlenül a víznek adják át az erőt, hanem a gőzbuborékoknak, így a hatásfokuk jelentősen csökken. Ugyanakkor ez a hatás pozitív lehet, ha csökkenteni akarjuk a vízben gyorsan haladó test ellenállását. Ezt használja ki a VA-111 jelű orosz torpedó is, amelynél a rakétahajtóművel felgyorsított kúpalakú test orránál gőzbuborékokat hoznak létre, így a torpedó teste és a víz között egy vékony gőzfelhő van, ami jelentősen csökkenti a közegellenállást.
Egy VA-111 torpedó indításáról készített fantáziarajz
A VA-111-et szabvány 533 mm-es torpedóvető csőből lehet indítani. A torpedó nem irányított, csak egyenesen előre képes haladni, de végsebessége becslések szerint hozzávetőleg 200 csomó (kb. 386 km/h), vagy még ennál is nagyobb. A feltételezések szerint 1977-ben állították hadrendbe, nukleáris robbanófejjel, amelyet időzítővel robbantottak fel (az időzítőt az ellenfél feltételezett helyének megfelelően állították be).
A VA-111-et indítás után a fő rakétahajtómű körül elhelyezett nyolc kisebb rakétahajtómű gyorsítja fel
A tengeralattjárók azonban alámerülve is indíthatnak vízfelszíni vagy szárazföldi célok ellen rakétákat és robotrepülőgépeket, hajók ellen akár 100 km-nél is nagyobb távolságról, szárazföldi célok ellen pedig akár több ezer kilométerről. A hajók elleni rakéták és robotrepülőgépek a víz alól való indítást lehetővé tévő apróbb módosításokat leszámítva általában megegyeznek a hajókról indítható típusokkal, a szárazföldi célok elleni robotrepülőgépek szintúgy. Indíthatják őket a torpedóvető csövekből, de vannak olyan hajók, amelyeknél külön indítótubusokat építenek be számukra. Ilyen például az orosz 949-es típus - amelybe a balesetet szenvedett Kurszk is tartozott -, mely 24 db hatalmas, egyenként 7 tonnás szuperszonikus, hajó elleni robotrepülőgéppel rendelkezik.
A P-700 Granit hajóelleni, szuperszonikus robotrepülőgépek elhelyezése, és indítási módja az orosz 949-es típusnál
A robotrepülőgépek szárazföldi célok elleni használatára főleg az Öböl-háborúban, illetve az Irak elleni invázióban volt példa. Az Egyesült Államok miután négy Ohio-osztályú ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáróját amúgy is le kellett, hogy szereljen, inkább átalakította ezeket különleges feladatok ellátására. Ennek egyik oldala az, hogy maximum 154 db Tomahawk robotrepülőgépet szállíthassanak, a másik, hogy különleges alakulatokat vihessenek a partok közelébe.
Az átalakított Ohio-osztály képességeit bemutató fantáziarajz - Klikk a képre
A tengeralattjárók ilyen célú felhasználása - vagyis hogy rejtve megközelítve a partokat különlegesen kiképzett katonákat jutassanak a szárazföldre - már jó ideje bevett gyakorlat. Az Egyesült Államok több nukleáris vadász-tengeralattjáróját is képessé tették arra, hogy a búvárok egy zsiliprendszeren keresztül kiúszhassanak , illetve hogy a búvárok partra jutását megkönnyítő mini-tengeralattjárókat vigyenek a hátukon.
Viszont a négy hatalmas, átalakított Ohio-osztályú tengeralattjáró azon képessége, hogy akár 66 SEAL katonát, illetve járműveiket magával vihesse jelentősen kibővítette ezen egységek hatékonyságát. A szovjet, majd az orosz haditengerészet ilyen célra kisebb, célirányosan kiképzett járműveket használt. Ám talán a legnagyobb ilyen célú felhasználó Észak-Korea, amely legalább félszáz, kémeket, illetve diverzáns egységeket partra tenni képes kis méretű tengeralattjáróval rendelkezik.
A haditengerészet különlegesen kiképzett katonái mini-tengeralattjárók segítségével juthatnak rejtetten a part közelébe
Azonban a tengeralattjárók ennél közvetlenebbül is kémkedtek, kémkednek és fognak kémkedni a jövőben. Az 1950-es évektől kezdve tengeralattjárókról indított távirányított búvárrobotok vizsgálták meg a másik fél éleslövészetei után a tenger fenekére került lövedékeket, torpedókat illetve céltárgyakat, valamint a katasztrófát szenvedett tengeralattjárókat és hajókat. Ám a szuperhatalmak a tengerfenékre fektetett kommunikációs vezetékek lehallgatását is komolyan veszik.
A februárban hadrendbe állított Seawolf osztályú Jimmy Carter (SSN 23) különlegessége a törzs 30 méteres kibővítése - klikk a képekre a nagyobb változathoz
Ilyen feladatokat általában a harci tengeralattjárók végeznek, de például a nemrég átadott Jimmy Carter (SSN-23) már a sólyáról úgy került le, hogy kialakítottak egy 30 méteres szekciót az ehhez szükséges eszközökkel és berendezésekkel, köztük egy a mini-tengeralattjáróknak szánt dokkal együtt.
Az Amerikai Haditengerészet tengeralattjárókról indítható pilóta nélküli felderítőrepülőgépének fantáziarajza
A tengeralattjárók jövőjét azonban a személyzet nélküli, automatizált eszközök határozzák meg. Már fejlesztés alatt állnak olyan pilóta nélküli felderítő repülőgépek, amelyeket tengeralattjárókról indíthatnak, és képesek maguktól megkeresni az ellenséget, legyen az a vízen vagy a szárazföldön, majd a célpont adatait műholdak segítségével visszajuttatja az anya-tengeralattjárónak.
Futurisztikus elképzelés az angol BAE Systemtől. A lapátszerű orr egy csaknem körkörösen halló szonárt rejt. A meghajtásról két teljesen elforgatható csőben elhelyezett hajócsavar gondoskodik
Szintén folynak már az automatizált vagy távirányított mini-tengeralattjárókkal kapcsolatos fejlesztések, amelyek egyfelől előretolt megfigyelőként a tengeralattjáró körülötti területre fülelnek, másfelől felfegyverezve képesek lesznek arra, hogy elpusztítsák a célpontokat anélkül, hogy a személyzettel ellátott bázis-tengeralattjáró kitenné magát bármiféle veszélynek.
Ez lenne a jövő? A Deep Angel egy embervezette, vadászgépszerű szuperkavitációra is képes vadászgép-tengeralattjáró
A tengeralattjáró úgy ereszkedhet a felszín alá, ha a merülőtartályaiba vizet enged, ha pedig egy adott mélységet akar tartani, akkor úgy kell a tartályaiban lévő ballasztmennyiséget beállítani, hogy kiegyensúlyozza a hajótestre ható felhajtóerőt. A precízebb manőverezésre valók a vezérsíkok, melyek a jármű farokrészén, illetve az elején, a torony oldalán vagy az orrban vannak elhelyezve.
Néhány modern tengeralattjáró biztonságos merülési mélysége. Noha az orosz 945A (NATO: Sierra II) már több mint 10 éves, mégis a jelenleg rendszerben álló legmélyebbre merülni képes típus (az adatok csak hozzávetőlegesek)
A harci tengeralattjárók merülési mélységét két adat jellemzi. Az egyik a merülési mélység, a másik pedig az összeroppanási mélység. Ez utóbbi jelentése elég egyértelmű: a tervezéskor kiszámolják, hogy milyen nagy az a mélység, ahol a víz hatalmas nyomásának már nem képes ellenállni a hajótest, és összeroppan. Az összeroppanási mélység a biztonságos merülési mélységnek általában másfél-kétszerese, például egy 450 m-es összeroppanási mélységű tengeralattjáró biztonságos merülési mélysége mintegy 275-300 m. A hagyományos meghajtású tengeralattjárók többségének merülési mélysége 250-400 méter között van (a pontos adatok természetesen szigorúan titkosak), a nukleáris tengeralattjáróknál 300-600 méter között, egyes orosz titániumtestű tengeralattjáró-típusok azonban a hírek szerint akár 800 méteres mélységbe is lemerülhetnek.
A tengeralattjárók felépítésénél két fő megoldás létezik. Az egyik a kettős hajótest: itt a belső nyomásálló hajótest kívül van egy külső hajótest is, és a két hajótest között vannak elhelyezve a ballaszttartályok, üzemanyagtartályok, olykor egyes fegyverrendszerek is. E megoldás hátránya, hogy meg kell oldani, hogy a két hajótest között áramolhasson a víz, ami zajforrást jelent. Előnye, hogy ellenállóbb a találatoknak, hiszen egy robbanás ereje először a külső hajótesttel találkozik, így csökkenti a nyomásálló hajótestet érő erőhatásokat.
Egy kettős testű 667BDR (NATO: Delta III) osztályú rakétahordozó tengeralattjáró. A jól látható nyílásokon keresztül szabadon áramolhatott a tengervíz a két test között
A másik megoldás az, hogy a nyomásálló hajótestre szerelik rá a ballaszttartályokat. Ez utóbbi könnyebb, áramvonalasabb és egyben csendesebb hajót eredményezhet, de cserébe kevésbé ellenálló egy közelben robbanó mélységi bombával vagy torpedóval szemben. A nyugati tengeralattjárók többsége mégis inkább az utóbbi megoldást alkalmazza, míg az orosz egységek kizárólag kettős hajótesttel készülnek.
A katonai tengeralattjárók egyik jellemzője, hogy járőrözésük ideje alatt szinte végig a víz alatt vannak, ami elég megterhelő a legénység számára, hiszen a nukleáris meghajtású tengeralattjáróknál ez akár azt is jelentheti, hogy 3 hónapon át nem is látnak napfényt. A tengeralattjárósoknak nagyon jól kell bírniuk a bezártságot, az elszigeteltséget.
A tengeralattjárók legénysége bizony még ma sem árt, ha jól tűri a zsúfoltságot. Étkező egy Sauro-osztályú hagyományos meghajtású tengeralattjárón
Ez bizonyos szempontból még megterhelőbb, mint amivel az űrhajósok szembesülnek, hisz nekik megvan az a lehetőségük, hogy ablakokon keresztül kitekintsenek az űrbe, a Földre, míg a tengeralattjárósok ilyesmire nem számíthatnak. Persze ma már kevésbé zsúfoltak, mint első és második világháborús elődeik voltak, de a hajó belterének a legnagyobb részét továbbra is gépészeti berendezések és a fegyverrendszerek foglalják el, a személyzeti részlegek csak utánuk jönnek.
A mai tengeralattjáró kormányosállása inkább egy sci-fi filmbe illő látvány, csak egy ember kell ahhoz, hogy mindhárom tengely mentén vezethesse a járművet
A fedélzeti rendszerek egyre nagyobb mértékű automatizálásával azért sikerül a szükséges személyzet létszámát csökkenteni. Egy modern, hagyományos meghajtású tengeralattjáró csak 20-30 fős legénységet igényel, viszont a nukleáris meghajtású egységeknél továbbra is jelentős embererőre van szükség: még a legújabb amerikai Virginia-osztályú tengeralattjárókon is 110-130 ember szolgál, nagyságrendileg ugyanannyi, mint a 30-40 évvel korábbi elődein.
A tengeralattjárósok rejtett és zárt világa sem olyan, mint régen, noha csak elvétve, de már megtalálhatóak közöttük a szebbik nem képviselői is
A személyzet egy-két országot kivéve továbbra is kizárólag férfiakból áll, de például Svédországban, Norvégiában és Ausztráliában már nők is szolgálnak tengeralattjárók fedélzetén. Amennyiben valami balul üt ki, akkor a tengeralattjáró belseje pokoli helyévé változik. Ha tűz üt ki, a lángok hamar felemészthetik a levegő oxigéntartalmát, a füst pedig nagyon megnehezíti a legénység kárelhárítási kísérleteit. Amennyiben nagyobb mélységben víz tör be valahol, akkor a hatalmas nyomás miatt nincs sok esély a lyuk betömésére, ilyenkor megoldásnak csak a sérült szekció lezárása jöhet szóba. Kérdés persze, hogy az elárasztott szakaszban lévő víz plusz súlya ellenére felszínre tud-e emelkedni a tengeralattjáró.
Eljöhet a pillanat, amikor a legénységnek a hajó elhagyása mellett kell döntenie, ám egy mélyen a felszín alatt lévő hajóból ez nem is olyan egyszerű. Ugyan vannak már olyan mentőöltözetek, amelyekben elvileg akár 200 méteres mélységből is a felszínre lehet emelkedni, ám ehhez vagy a hajó zsilipkamráit vagy a torpedócsöveit kell igénybe venni. Ez persze azt is feltételezi, hogy az ezek működtetéséhez szükséges elektromos áram ésvagy sűrített levegős rendszer még működőképes.
Az Európai HABETaS személyi mentőrendszer
Jobb megoldás az, ha a hajót egy vagy több leválasztható mentőkapszulával szerelik fel, melybekben a legénység biztonságosan - és ami még fontosabb, gyorsan -elhagyhatja a sérült tengeralattjárót. Ilyen mentőkapszulája volt például a szovjet Komszomolec tengeralattjárónak is, amelynek a fedélzetén 1989-ben tűz ütött ki. Bár a legénység mindent megtett a megfékezésére, végül a hajó elkezdett megtelni vízzel, és elsüllyedt. A még a fedélzetén lévők közül öten próbáltak a mentőkapszulával a felszínre jutni, de a mérgesgázokkal telített levegő miatt közülük csak egyetlenegy ember élte túl a balesetet.
A Komszomolec tengeralattjáró roncsáról készült rajz - a tornyon látható V-alakú rés a mentőkapszula helye
Ha a tengeralattjáró még biztonságos mélységben ért tengerfeneket, de a rajta rekedtek nem képesek elhagyni a hajót, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy a felszínről búvárharanggal vagy egy másik tengeralattjáróval rácsatlakozzanak valamely zsilipnyílásra, és kimentsék az esetleges túlélőket. Ilyen mentő-tengeralattjárója többek között az Egyesült Államoknak, Angliának, Svédországnak, Olaszországnak, Japánnak, Dél-Koreának, Oroszországnak, valamint Kínának is van.
Számítógépes fantáziarajz egy mentésről, a mentő-tengeralattjáró a brit LR5
A tengeralattjárók feladata persze elsősorban az ellenséges felszíni hadihajók és tengeralattjárók leküzdése, melyhez a legalapvetőbb fegyverük a torpedó. A torpedókat a hajók torpedóvető csöveiből indíthatják. Ezek általában közvetlen az orrban vannak elhelyezve. Egyes esetekben (például az amerikai tengeralattjáróknál) azonban az orrészt teljesen kitölti a szonárrendszer, így hátrébb kerülnek, és a csövek test oldalán vannak beépítve, a hossztengelyhez viszonyítva kissé ferdén.
A torpedókat régebben szinte kizárólag sűrített levegővel indították, azonban ez meglehetősen zajos megoldás, és felfedi a tengeralattjáró pozícióját. Ennek elkerülésére az egyik módszer a torpedó kiúsztatása, azaz a torpedó az elárasztott csőből a saját erejéből, kis sebességgel úszik ki, amennyiben erre képes típusról van szó. A probléma, hogy ehhez a tengeralattjárónak szinte mozdulatlanul kell állnia, így csak bizonyos helyzetekben lehet élni ezzel a lehetősséggel. A másik megoldás nemrég jelent csak meg, ez pedig a vízzel való kilökés, ahol sűrített levegő helyett tengervíz dobja ki a csőből a torpedót. Ilyen megoldással látták el például az új német U212-es osztályt.
A svéd Torpedo 2000 képes önállóan megkeresni és rávezetni magát a célra, vagy egy optikai kábelen a tengeralattjáróról kapott parancsokat követni
Az általános, 533 mm-es torpedók típustól függően 4-8 méter hosszúak, a rövidebb változatok inkább a kis méretű partvédelmi tengeralattjárókon használatosak. Meghajtásuk legtöbbször akkumulátorról táplált elektromos motor, mely ellenforgó hajócsavarokat hajt meg. Használnak kerozin-peroxid vagy kerozin-oxigén turbinákat is, viszont ezek tűzveszélyességük miatt ritkák (az orosz Kurszk atommeghajtású tengeralattjáró vesztét a hivatalos jelentés szerint valószínűleg egy meghibásodott kerozin-peroxid üzemanyagú torpedó okozta).
 Mk 48-as torpedó éleslövészete Ausztráliában - klikk a képre |
A torpedók irányítása a legtöbb esetben a torpedó orrába szerelt hangradarral történik, amely passzív és aktív módban is képes működni. Ha a torpedó elveszti valamiért a célt, akkor előre beprogramozott keresőmanővereket kezd végrehajtani, hogy rátaláljon a prédára. A tengeralattjárók a torpedók célkövető rendszerének becsapására csalikat dobhatnak ki. Ezek lehetnek passzív csalik, amelyek olyan hangokat adnak ki, mint egy tengeralattjáró, magukhoz csalva a torpedókat, illetve lehetnek aktív csalik, amelyek sűrített gáz segítségével buborékfelhőt hoznak létre, mely a hangradarok számára átláthatatlan falat képez.
Az ellentevékenység kiküszöbölésére a legjobb megoldás az, hogy ha a torpedót végig ember felügyeli. Ezt úgy oldják meg, hogy a torpedó egy drótot (az új típusok jellemzően optikai kábelt) engednek ki haladás közben, melyen keresztül végig tartják a kapcsolatot a tengeralattjáróval, és annak fegyverzeti tisztje irányíthatja a torpedót, különféle parancsokat adva neki, például hogy melyik célpontot kövesse. Léteznek még a hajók vagy tengeralattjárók által kavart sodorvonalat követni képes torpedók is, de ezek nem túl megbízhatók. Az ellenséges hajó vagy tengeralattjáró elpusztításához jelentős mennyiségű (150-500 kg) robbanóanyagot vissznek magukkal. Hajók esetén az ideális az, ha pont a hajó gerince alatt következik be a detonáció, ekkor a vízben létrejövő légüres tér miatt szabályosan kettétörik a hajó. Tengeralattjárók esetén a cél az, hogy a célponthoz minél közelebb robbanjon fel a töltet, és a víz (viszonylagos) összenyomhatatlansága elvégzi a többit. A lökéshullám fizikai ereje mellett a pillanatnyi, jelentősen megnövekedett nyomásnak is ellen kell(ene) állnia a tengeralattjáró testének.
Még az 1960-as években kezdték el a szuperkavitációnak nevezett jelenség vizsgálatát. A vízben gyorsan mozgó tárgyak körül gőzbuborékok jönnek létre, ez a kavitáció. A kavitáció az általános hajózásban káros jelenség, hiszen például a hajócsavarok esetében nem közvetlenül a víznek adják át az erőt, hanem a gőzbuborékoknak, így a hatásfokuk jelentősen csökken. Ugyanakkor ez a hatás pozitív lehet, ha csökkenteni akarjuk a vízben gyorsan haladó test ellenállását. Ezt használja ki a VA-111 jelű orosz torpedó is, amelynél a rakétahajtóművel felgyorsított kúpalakú test orránál gőzbuborékokat hoznak létre, így a torpedó teste és a víz között egy vékony gőzfelhő van, ami jelentősen csökkenti a közegellenállást.
Egy VA-111 torpedó indításáról készített fantáziarajz
A VA-111-et szabvány 533 mm-es torpedóvető csőből lehet indítani. A torpedó nem irányított, csak egyenesen előre képes haladni, de végsebessége becslések szerint hozzávetőleg 200 csomó (kb. 386 km/h), vagy még ennál is nagyobb. A feltételezések szerint 1977-ben állították hadrendbe, nukleáris robbanófejjel, amelyet időzítővel robbantottak fel (az időzítőt az ellenfél feltételezett helyének megfelelően állították be).
A VA-111-et indítás után a fő rakétahajtómű körül elhelyezett nyolc kisebb rakétahajtómű gyorsítja fel
A tengeralattjárók azonban alámerülve is indíthatnak vízfelszíni vagy szárazföldi célok ellen rakétákat és robotrepülőgépeket, hajók ellen akár 100 km-nél is nagyobb távolságról, szárazföldi célok ellen pedig akár több ezer kilométerről. A hajók elleni rakéták és robotrepülőgépek a víz alól való indítást lehetővé tévő apróbb módosításokat leszámítva általában megegyeznek a hajókról indítható típusokkal, a szárazföldi célok elleni robotrepülőgépek szintúgy. Indíthatják őket a torpedóvető csövekből, de vannak olyan hajók, amelyeknél külön indítótubusokat építenek be számukra. Ilyen például az orosz 949-es típus - amelybe a balesetet szenvedett Kurszk is tartozott -, mely 24 db hatalmas, egyenként 7 tonnás szuperszonikus, hajó elleni robotrepülőgéppel rendelkezik.
A P-700 Granit hajóelleni, szuperszonikus robotrepülőgépek elhelyezése, és indítási módja az orosz 949-es típusnál
A robotrepülőgépek szárazföldi célok elleni használatára főleg az Öböl-háborúban, illetve az Irak elleni invázióban volt példa. Az Egyesült Államok miután négy Ohio-osztályú ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáróját amúgy is le kellett, hogy szereljen, inkább átalakította ezeket különleges feladatok ellátására. Ennek egyik oldala az, hogy maximum 154 db Tomahawk robotrepülőgépet szállíthassanak, a másik, hogy különleges alakulatokat vihessenek a partok közelébe.
Az átalakított Ohio-osztály képességeit bemutató fantáziarajz - Klikk a képre
A tengeralattjárók ilyen célú felhasználása - vagyis hogy rejtve megközelítve a partokat különlegesen kiképzett katonákat jutassanak a szárazföldre - már jó ideje bevett gyakorlat. Az Egyesült Államok több nukleáris vadász-tengeralattjáróját is képessé tették arra, hogy a búvárok egy zsiliprendszeren keresztül kiúszhassanak , illetve hogy a búvárok partra jutását megkönnyítő mini-tengeralattjárókat vigyenek a hátukon.
Viszont a négy hatalmas, átalakított Ohio-osztályú tengeralattjáró azon képessége, hogy akár 66 SEAL katonát, illetve járműveiket magával vihesse jelentősen kibővítette ezen egységek hatékonyságát. A szovjet, majd az orosz haditengerészet ilyen célra kisebb, célirányosan kiképzett járműveket használt. Ám talán a legnagyobb ilyen célú felhasználó Észak-Korea, amely legalább félszáz, kémeket, illetve diverzáns egységeket partra tenni képes kis méretű tengeralattjáróval rendelkezik.
A haditengerészet különlegesen kiképzett katonái mini-tengeralattjárók segítségével juthatnak rejtetten a part közelébe
Azonban a tengeralattjárók ennél közvetlenebbül is kémkedtek, kémkednek és fognak kémkedni a jövőben. Az 1950-es évektől kezdve tengeralattjárókról indított távirányított búvárrobotok vizsgálták meg a másik fél éleslövészetei után a tenger fenekére került lövedékeket, torpedókat illetve céltárgyakat, valamint a katasztrófát szenvedett tengeralattjárókat és hajókat. Ám a szuperhatalmak a tengerfenékre fektetett kommunikációs vezetékek lehallgatását is komolyan veszik.
A februárban hadrendbe állított Seawolf osztályú Jimmy Carter (SSN 23) különlegessége a törzs 30 méteres kibővítése - klikk a képekre a nagyobb változathoz
Ilyen feladatokat általában a harci tengeralattjárók végeznek, de például a nemrég átadott Jimmy Carter (SSN-23) már a sólyáról úgy került le, hogy kialakítottak egy 30 méteres szekciót az ehhez szükséges eszközökkel és berendezésekkel, köztük egy a mini-tengeralattjáróknak szánt dokkal együtt.
Az Amerikai Haditengerészet tengeralattjárókról indítható pilóta nélküli felderítőrepülőgépének fantáziarajza
A tengeralattjárók jövőjét azonban a személyzet nélküli, automatizált eszközök határozzák meg. Már fejlesztés alatt állnak olyan pilóta nélküli felderítő repülőgépek, amelyeket tengeralattjárókról indíthatnak, és képesek maguktól megkeresni az ellenséget, legyen az a vízen vagy a szárazföldön, majd a célpont adatait műholdak segítségével visszajuttatja az anya-tengeralattjárónak.
Futurisztikus elképzelés az angol BAE Systemtől. A lapátszerű orr egy csaknem körkörösen halló szonárt rejt. A meghajtásról két teljesen elforgatható csőben elhelyezett hajócsavar gondoskodik
Szintén folynak már az automatizált vagy távirányított mini-tengeralattjárókkal kapcsolatos fejlesztések, amelyek egyfelől előretolt megfigyelőként a tengeralattjáró körülötti területre fülelnek, másfelől felfegyverezve képesek lesznek arra, hogy elpusztítsák a célpontokat anélkül, hogy a személyzettel ellátott bázis-tengeralattjáró kitenné magát bármiféle veszélynek.
Ez lenne a jövő? A Deep Angel egy embervezette, vadászgépszerű szuperkavitációra is képes vadászgép-tengeralattjáró
