Balázs Richárd
Nem akarlak látni, avagy Skype ma és az 1960-as években
1964-ben a New York-i világkiállításon a Bell System pavilonjában életre kelt egy telefonhoz csatlakoztatott képernyő, a fekete-fehér képen az akkori first lady, Johnson amerikai elnök felesége beszélt több mint 300 kilométer távolságból. Ez volt a világ első kereskedelmi video-hívási szolgáltatása, a Picturephone.
Az akkor monopolhelyzetben lévő Bell System, avagy az Amerikai Telefon és Telegráf Vállalat uralta gyakorlatilag az Egyesült Államok teljes telekommunikációs piacát. A Picturephone a magasabb tarifák bevezetése szükségességének igazolásában játszott volna kulcsszerepet, kiaknázva a képszolgáltatásra mutatkozó igényt. A profitból egy futurisztikus földalatti mikrohullámú kommunikációs hálózatot építettek volna. A tervezet azonban hatalmas bukás lett.
A Picturephone csak pár évet élt meg, mire felfüggesztették a projektet mai értéken számítva több milliárd dollárt nyelt el. Csak évtizedekkel később, az internet térhódításával került újra elő a téma, de akkor sem követték azonnal tettek, a Skype hívások és a videostreaming csak az elmúlt évtizedben váltak általánossá. Mi történt közben, és szükségünk van-e rá? Ezt boncolgatja Jeff Hecht, a New Scientist publicistája.
A Bell nem a Picturephone-nal próbálkozott először a telefonvonalon történő mozgóképátvitellel. Kutatórészlege, a Bell Labs 1927-ben mutatta be a koncepciót a későbbi amerikai elnök, Herbert Hoover és a Bell elnöke, Walter Gifford között egy homályos monokróm videohívás formájában, a hívás New York és Washington DC között zajlott. Ez a demonstráció elültette a gondolatot a fejekben, a videotelefon megjelent Fritz Lang 1927-es Metropolis, valamint Charlie Chaplin 1936-os Modern idők című filmjében is. A náci Németországban vákuumcsöves technológiával videotelefon-fülkéket alakítottak ki, ami Berlin, Lipcse, München és Nürnberg postahivatalait kötötte össze, az 1936 és 1940 között működő szolgáltatásnak azonban nem sok hasznát látták.
Egy videotelefonálást kínáló postahivatal Berlinben
A televízió közvetítések 1940-es évek végi fellendülése ismét felélesztette a Bell érdeklődését a videohívások iránt. A radar és a különböző elektronikák segítettek a II. világháború megnyerésében, az amerikai műszaki cégek pedig átállva a civil termékek gyártására robbanásszerű fejlődésnek indultak. Az 1950-es évek közepére az amerikai háztartások közel 60 százalékában már volt televíziókészülék, ami szinte megegyezett a lakossági telefonok számával. Az akkori TV-k rádióvevőkkel is el voltak látva, így egy készülék biztosította az otthoni szórakozást. Ekkor természetesnek tűnt, hogy a hagyományos telefonokat hamarosan videotelefonok váltják és a Bell nem akart lemaradni.
A hang- és a képszolgáltatások között azonban igen nagy volt a szakadék. A telefonok elektromechanikus eszközök voltak, melyek energiaellátását a telefonvonalak alacsonyfeszültségű rézvezetékei biztosították. A beérkező jelek mozgóképekre alakításához azonban a TV készülékeknek nagy és energiazabáló képcsövekre volt szükségük, nem is szólva az akkori kamerákról, amik csak stúdióban való használatra alkalmas drága és vaskos készülékek voltak.
A megoldás a Bell laborjaiban született meg. A cég 1948-ban bejelentett egy új tranzisztort, ami sokkal kompaktabb és hatékonyabb elektromos áramkörök ígéretét hordozta, mint a vákuumcsöves megoldás, vagyis kisebb és megbízhatóbb kamerák és képernyők érkezhettek. További 8 év kellett a Picturephone bejelentéséig. A Bell időt és pénzt nem sajnálva 1956-ra elkészítette a futurisztikus technológia első változatát, szépséghibája volt azonban, hogy egy videohíváshoz a hanghívások sávszélességének százszorosára volt szükség, ezért további fejlesztéseket kellett végeznie a társaság kutatási és fejlesztési részlegének.
A New York Times illusztrációja a Picturephone-ról
Az 1964-es bemutatón a Picturephone egy kisméretű fekete-fehér képernyővel és a korai űrexpedíciók által használt videokamerákhoz hasonló megoldással, valamint egy hangszóróval jelent meg a világkiállítás közönsége előtt. Az egységet egy különálló telefonnal lehetett kezelni, amit az akkoriban általános tárcsa helyett nyomógombokkal láttak el. A Bell Systems rézvezetékes hálózatának nem okoztak gondot a távolsági hanghívások, a Picturephone sávszélesség igénye azonban 10 kilométeren túli hívásnál már jelentős minőségcsökkenést jelentett.
A korabeli, újdonságnak számító digitalizált átviteli rendszerek enyhítették a problémákat, akárcsak a születő mikrohullámú technológia. A Bell 40 millió dollárt költött az 1950-es évek elején 107, egymástól 50 kilométerre elhelyezkedő mikrohullámú adótorony felállítására a távhívások fejlesztése érdekében. Az így keletkezett rendszer több ezer hanghívást tudott egyidejűleg kiszolgálni, Picturephone-hívásokból azonban csak néhány tucatot. Az országos videotelefon szolgáltatáshoz tehát ennél jóval radikálisabb megoldásokra volt szükség.
A társaság a nagyon magas mikrohullámú frekvenciákban vizionálta a megoldást, 60 gigahertz környékén. A levegő oxigénje blokkolja ezeket a jeleket, ezért a föld alatt, 5 centiméter átmérőjű, nitrogénnel töltött fémcsövekben akarták továbbítani a jeleket. A fenti mikrohullámú torony-rendszer sikeréből befolyó pénzeket egyenesen a földalatti rendszer kiépítésébe irányították volna, ami 230.000 hanghívást vagy 230 Picturephone hívást tett egyidejűleg lehetővé. Sokakat lenyűgözött az elképzelés. Arthur C. Clarke is egyikük volt, a könyvéből 1968-ban készült Stanley Kubrick filmben, a 2001: Űrodüsszeiában meg is jelenik egy színes, nagyképernyős változat.
Videotelefon Stanley Kubrick filmjében
A világkiállításon a legtöbb látogató mégis simán elsétált a hét Picturephone-fülke mellett. Többeket megkértek, hogy teszteljék 10 percen át a készülékeket, azt azonban nem tudni kit hívhattak. Hamarosan megjelentek a publikus Picturephone-fülkék a New York-i Grand Central Terminálnál, a Washington-i National Geographic Társaság épületében, valamint a Chicagói Prudential épületben. Ezek még kevesebb érdeklődést generáltak, az első hat hónapban mindössze 71 ember vette igénybe. A problémák elég egyértelműek voltak. A hívó és a hívott félnek egyszerre kellett lennie a különböző városok képátvitelre alkalmas fülkéiben, ehhez előzetes telefonos egyeztetésre volt szükség, a hívások költsége pedig távolság függvényében 16 és 27 dollár között mozgott.
Ez sem tántorította el a Bellt, a kereskedelmi forgalomba bevezetés előtt módosította a rendszert, duplájára növelve a képernyő méretét (13x14 cm), ez nagyjából a fele volt az akkori háztartásokban jellemző TV készülék méretének. Elhelyeztek egy képátvitel kikapcsoló gombot, valamint egy másikat, amivel a hívó fél a hívás indítása előtt megnézhette saját megjelenését a képernyőn. A kereskedelmi forgalmazás 1970. június 30-án indult el Pittsburgh-ben, ahol 38 készüléket helyeztek üzembe 8 vállalatnál. A New York Times címlapon számolt be az eseményről, a "kommunikáció fejlődésének nagy lépéseként" aposztrofálva.
A terv az volt, hogy egy éven belül kiterjesztik a szolgáltatást Chicagóra, Clevelandre, Detroitra, Philadelphiára és Washington DC-re. A Bell reményei szerint 1975-re 100.000 Picturephone-t helyezett volna üzembe, míg 1980-ra ez a szám egymillióra emelkedett volna. 1971 közepén egy másik New York Times újságíró ellátogatva Pittsburgh-be mindössze 33 működő Picturephone-t talált, ebből csak 12 volt képes az épületen kívülre is videofonálni. A magas költségektől eltekintve, az derült ki, hogy minden előzetes várakozás ellenére senki nem akar igazán videotelefonálni. A Bell Labs mérnöke, Robert Lucky, akinek az asztalán szintén állt egy Picturephone, határozottan állította, hogy a telefon karrierje során, mindössze egy videohívást kapott, azt is saját főnökétől, Arno Penziastól. "Nagyon kínos volt, mert mereven rá kellett néznem" - emlékezett vissza. A felhasználók sokkal inkább grafikonok bemutatására szerették volna használni a videotelefont, mint szemtől-szembeni beszélgetésekre.
Sajnos a technikai problémákat sem sikerült teljes egészében leküzdeni, a csőrendszer lefektetése sem bizonyult életképesnek, azon túl, hogy irgalmatlanul drága volt, teljesen vízszintesen kellett elhelyezkednie, a legkisebb dőlésszög is elegendő volt a jelek torzulásához.
1972-ben leállították a Picturephone gyártását és jegelték a Chicagói marketingkampányt is. Egészen 1973-ig kellett azonban várni a cég első vizsgálataira, amik a kétirányú videokommunikáció iránti igényeket mérték fel, az eredmények pedig több mint kiábrándítóak lettek. Ezután a koncepció teljes egészében kezdett eltűnni és kikerülni a köztudatból. A Bell soha nem közölte a projekt teljes költségvetését, a becslések szerint azonban akkori értéken 500 millió dollárt invesztáltak bele, ami mai értéken több milliárdra rúgna. Mindezek ellenére nem lehet teljes kudarcról beszélni. A projekt elindította a digitális telefonhálózatok fejlődését, ami nagyban hozzájárult az Internet elindulásához, valamint megalapozták a mai digitális kamerákat és fényképezőgépeket is.
Végül a ma technológiája - egy hatalmas ugrás az időben
A mai videohívásokat és a videokonferenciákat az 1970-es évek elején megjelenő optikai szálak tették lehetővé, amik ötszázszor nagyobb adatmennyiséget képesek szállítani, mint a Bell mikrohullámú csövei - amennyiben megvalósulnak. Azt azonban el kell mondanunk, hogy ezeket a kábeleket ma sem a videohívásokkal terheljük le, sokkal inkább a Netflix-szel, vagy különböző cuki cicás és kutyás videók nézegetésével. A videohívás ma is csak a hanghívás kistestvére. A Facebook elnöke, Mark Zuckerberg és az FBI igazgatója, James Comey is azok közé tartozik, akik kémkedéstől tartva letiltották laptopjaik webkameráit, az összkép tehát a Bell Picturephone-nal szerzett leckéje óta sem változott, inkább csak hallani szeretnénk a másikat, mint látni is.
Az akkor monopolhelyzetben lévő Bell System, avagy az Amerikai Telefon és Telegráf Vállalat uralta gyakorlatilag az Egyesült Államok teljes telekommunikációs piacát. A Picturephone a magasabb tarifák bevezetése szükségességének igazolásában játszott volna kulcsszerepet, kiaknázva a képszolgáltatásra mutatkozó igényt. A profitból egy futurisztikus földalatti mikrohullámú kommunikációs hálózatot építettek volna. A tervezet azonban hatalmas bukás lett.
A Picturephone csak pár évet élt meg, mire felfüggesztették a projektet mai értéken számítva több milliárd dollárt nyelt el. Csak évtizedekkel később, az internet térhódításával került újra elő a téma, de akkor sem követték azonnal tettek, a Skype hívások és a videostreaming csak az elmúlt évtizedben váltak általánossá. Mi történt közben, és szükségünk van-e rá? Ezt boncolgatja Jeff Hecht, a New Scientist publicistája.
A Bell nem a Picturephone-nal próbálkozott először a telefonvonalon történő mozgóképátvitellel. Kutatórészlege, a Bell Labs 1927-ben mutatta be a koncepciót a későbbi amerikai elnök, Herbert Hoover és a Bell elnöke, Walter Gifford között egy homályos monokróm videohívás formájában, a hívás New York és Washington DC között zajlott. Ez a demonstráció elültette a gondolatot a fejekben, a videotelefon megjelent Fritz Lang 1927-es Metropolis, valamint Charlie Chaplin 1936-os Modern idők című filmjében is. A náci Németországban vákuumcsöves technológiával videotelefon-fülkéket alakítottak ki, ami Berlin, Lipcse, München és Nürnberg postahivatalait kötötte össze, az 1936 és 1940 között működő szolgáltatásnak azonban nem sok hasznát látták.
Egy videotelefonálást kínáló postahivatal Berlinben
A televízió közvetítések 1940-es évek végi fellendülése ismét felélesztette a Bell érdeklődését a videohívások iránt. A radar és a különböző elektronikák segítettek a II. világháború megnyerésében, az amerikai műszaki cégek pedig átállva a civil termékek gyártására robbanásszerű fejlődésnek indultak. Az 1950-es évek közepére az amerikai háztartások közel 60 százalékában már volt televíziókészülék, ami szinte megegyezett a lakossági telefonok számával. Az akkori TV-k rádióvevőkkel is el voltak látva, így egy készülék biztosította az otthoni szórakozást. Ekkor természetesnek tűnt, hogy a hagyományos telefonokat hamarosan videotelefonok váltják és a Bell nem akart lemaradni.
A hang- és a képszolgáltatások között azonban igen nagy volt a szakadék. A telefonok elektromechanikus eszközök voltak, melyek energiaellátását a telefonvonalak alacsonyfeszültségű rézvezetékei biztosították. A beérkező jelek mozgóképekre alakításához azonban a TV készülékeknek nagy és energiazabáló képcsövekre volt szükségük, nem is szólva az akkori kamerákról, amik csak stúdióban való használatra alkalmas drága és vaskos készülékek voltak.
A megoldás a Bell laborjaiban született meg. A cég 1948-ban bejelentett egy új tranzisztort, ami sokkal kompaktabb és hatékonyabb elektromos áramkörök ígéretét hordozta, mint a vákuumcsöves megoldás, vagyis kisebb és megbízhatóbb kamerák és képernyők érkezhettek. További 8 év kellett a Picturephone bejelentéséig. A Bell időt és pénzt nem sajnálva 1956-ra elkészítette a futurisztikus technológia első változatát, szépséghibája volt azonban, hogy egy videohíváshoz a hanghívások sávszélességének százszorosára volt szükség, ezért további fejlesztéseket kellett végeznie a társaság kutatási és fejlesztési részlegének.
A New York Times illusztrációja a Picturephone-ról
Az 1964-es bemutatón a Picturephone egy kisméretű fekete-fehér képernyővel és a korai űrexpedíciók által használt videokamerákhoz hasonló megoldással, valamint egy hangszóróval jelent meg a világkiállítás közönsége előtt. Az egységet egy különálló telefonnal lehetett kezelni, amit az akkoriban általános tárcsa helyett nyomógombokkal láttak el. A Bell Systems rézvezetékes hálózatának nem okoztak gondot a távolsági hanghívások, a Picturephone sávszélesség igénye azonban 10 kilométeren túli hívásnál már jelentős minőségcsökkenést jelentett.
A korabeli, újdonságnak számító digitalizált átviteli rendszerek enyhítették a problémákat, akárcsak a születő mikrohullámú technológia. A Bell 40 millió dollárt költött az 1950-es évek elején 107, egymástól 50 kilométerre elhelyezkedő mikrohullámú adótorony felállítására a távhívások fejlesztése érdekében. Az így keletkezett rendszer több ezer hanghívást tudott egyidejűleg kiszolgálni, Picturephone-hívásokból azonban csak néhány tucatot. Az országos videotelefon szolgáltatáshoz tehát ennél jóval radikálisabb megoldásokra volt szükség.
A társaság a nagyon magas mikrohullámú frekvenciákban vizionálta a megoldást, 60 gigahertz környékén. A levegő oxigénje blokkolja ezeket a jeleket, ezért a föld alatt, 5 centiméter átmérőjű, nitrogénnel töltött fémcsövekben akarták továbbítani a jeleket. A fenti mikrohullámú torony-rendszer sikeréből befolyó pénzeket egyenesen a földalatti rendszer kiépítésébe irányították volna, ami 230.000 hanghívást vagy 230 Picturephone hívást tett egyidejűleg lehetővé. Sokakat lenyűgözött az elképzelés. Arthur C. Clarke is egyikük volt, a könyvéből 1968-ban készült Stanley Kubrick filmben, a 2001: Űrodüsszeiában meg is jelenik egy színes, nagyképernyős változat.
Videotelefon Stanley Kubrick filmjében
A világkiállításon a legtöbb látogató mégis simán elsétált a hét Picturephone-fülke mellett. Többeket megkértek, hogy teszteljék 10 percen át a készülékeket, azt azonban nem tudni kit hívhattak. Hamarosan megjelentek a publikus Picturephone-fülkék a New York-i Grand Central Terminálnál, a Washington-i National Geographic Társaság épületében, valamint a Chicagói Prudential épületben. Ezek még kevesebb érdeklődést generáltak, az első hat hónapban mindössze 71 ember vette igénybe. A problémák elég egyértelműek voltak. A hívó és a hívott félnek egyszerre kellett lennie a különböző városok képátvitelre alkalmas fülkéiben, ehhez előzetes telefonos egyeztetésre volt szükség, a hívások költsége pedig távolság függvényében 16 és 27 dollár között mozgott.
Ez sem tántorította el a Bellt, a kereskedelmi forgalomba bevezetés előtt módosította a rendszert, duplájára növelve a képernyő méretét (13x14 cm), ez nagyjából a fele volt az akkori háztartásokban jellemző TV készülék méretének. Elhelyeztek egy képátvitel kikapcsoló gombot, valamint egy másikat, amivel a hívó fél a hívás indítása előtt megnézhette saját megjelenését a képernyőn. A kereskedelmi forgalmazás 1970. június 30-án indult el Pittsburgh-ben, ahol 38 készüléket helyeztek üzembe 8 vállalatnál. A New York Times címlapon számolt be az eseményről, a "kommunikáció fejlődésének nagy lépéseként" aposztrofálva.
A terv az volt, hogy egy éven belül kiterjesztik a szolgáltatást Chicagóra, Clevelandre, Detroitra, Philadelphiára és Washington DC-re. A Bell reményei szerint 1975-re 100.000 Picturephone-t helyezett volna üzembe, míg 1980-ra ez a szám egymillióra emelkedett volna. 1971 közepén egy másik New York Times újságíró ellátogatva Pittsburgh-be mindössze 33 működő Picturephone-t talált, ebből csak 12 volt képes az épületen kívülre is videofonálni. A magas költségektől eltekintve, az derült ki, hogy minden előzetes várakozás ellenére senki nem akar igazán videotelefonálni. A Bell Labs mérnöke, Robert Lucky, akinek az asztalán szintén állt egy Picturephone, határozottan állította, hogy a telefon karrierje során, mindössze egy videohívást kapott, azt is saját főnökétől, Arno Penziastól. "Nagyon kínos volt, mert mereven rá kellett néznem" - emlékezett vissza. A felhasználók sokkal inkább grafikonok bemutatására szerették volna használni a videotelefont, mint szemtől-szembeni beszélgetésekre.
Sajnos a technikai problémákat sem sikerült teljes egészében leküzdeni, a csőrendszer lefektetése sem bizonyult életképesnek, azon túl, hogy irgalmatlanul drága volt, teljesen vízszintesen kellett elhelyezkednie, a legkisebb dőlésszög is elegendő volt a jelek torzulásához.
1972-ben leállították a Picturephone gyártását és jegelték a Chicagói marketingkampányt is. Egészen 1973-ig kellett azonban várni a cég első vizsgálataira, amik a kétirányú videokommunikáció iránti igényeket mérték fel, az eredmények pedig több mint kiábrándítóak lettek. Ezután a koncepció teljes egészében kezdett eltűnni és kikerülni a köztudatból. A Bell soha nem közölte a projekt teljes költségvetését, a becslések szerint azonban akkori értéken 500 millió dollárt invesztáltak bele, ami mai értéken több milliárdra rúgna. Mindezek ellenére nem lehet teljes kudarcról beszélni. A projekt elindította a digitális telefonhálózatok fejlődését, ami nagyban hozzájárult az Internet elindulásához, valamint megalapozták a mai digitális kamerákat és fényképezőgépeket is.
Végül a ma technológiája - egy hatalmas ugrás az időben
A mai videohívásokat és a videokonferenciákat az 1970-es évek elején megjelenő optikai szálak tették lehetővé, amik ötszázszor nagyobb adatmennyiséget képesek szállítani, mint a Bell mikrohullámú csövei - amennyiben megvalósulnak. Azt azonban el kell mondanunk, hogy ezeket a kábeleket ma sem a videohívásokkal terheljük le, sokkal inkább a Netflix-szel, vagy különböző cuki cicás és kutyás videók nézegetésével. A videohívás ma is csak a hanghívás kistestvére. A Facebook elnöke, Mark Zuckerberg és az FBI igazgatója, James Comey is azok közé tartozik, akik kémkedéstől tartva letiltották laptopjaik webkameráit, az összkép tehát a Bell Picturephone-nal szerzett leckéje óta sem változott, inkább csak hallani szeretnénk a másikat, mint látni is.