#3
A kritika kifejezetten kíváncsivá tett.
Johnson az előző részekkel egy ízig vérig klasszikus Agatha Christie szerű alkotást tett az asztalra. Nem a kedvencem a műfaj, de az a precizitás és mégis könnyedség, ahogy ezt megvalósította, miközben igazán nagynevű szereplőgárdát is dirigált, hát az több mint figyelemre méltó. Minden esetre ennyit a rendező megalkuvás nélküli újszerűségre való törekvéséről, mint a cikkben is megjelenő, nevéhez kapcsolódó eposzi jelzőről. Ha csak feleannyi tiszteletet mutatott volna a SW frencsájz, sci-fi űropera műfaj felé, mint mostanában a klasszikus nyomozós műfaj irányába, akkor talán Az utolsó dzsedik is sikeres alkotás lehetett volna.
Azonban ez a mostani moralizálósabb, lassú megközelítés felkeltette a figyelmemet. És kíváncsivá is tett, hogy Johnson vajon megtudja-e ezt a lécet ugrani? Amit, tegyük hozzá, az eddigi pályafutása során soha nem tudott. A Looper is szörnyen elvérzett, amikor az igazán érdekes és jól kidolgozott szituáció bemutatása után az ember várta a nagy katartikus és akár morális húrokat is pengető revelációt. Ami azonban elmaradt és egyik filmjében sem tűnt ilyen fel, egy sima bűnügyi talánnyal ezt helyettesíteni elég megúszós trükknek tűnik. Azt az igazán egyéni és érdekes művészi kérdést, ami csak rá jellemző, azonban még soha nem sikerült megfogalmaznia. Hacsak nem-e az az ő kérdése, hogy lehet-e igazán értékes művészi alkotás csinálni, mindenfajta mélyebb mondanivaló nélkül?
#3