#70
Orosz stratégiai eredmények
Hát ezen lehet vitatkozni, hogy mennyire volt eredményes, elérte-e az oroszok által kitűzött célokat az Ukrajna elleni katonai agresszió. De ezzel azért meg kéne várni a konfliktus lezártát.
Azonban van 1-2 szempont amit nem árt figyelembe venni.
1. A skandináv országok, még ha eddig meg is őrizték papíron függetlenségüket egyre inkább részt vettek a NATO val való együttműködésben, amiben messzebb is jutottak, mint korábban Ukrajna. Csatlakozásukhoz ez a háború már tényleg csak az utolsó mozzanat volt, amivel a lakosságnak ezt meg lehetett indokolni. Ez a finnek esetében nem volt egy nagy kérdés, lévén, hogy a történelmi tapasztalatból fakadóan elég jelentős társadalmi szinten mutatkozó russzofóbiájuk is van. Azt azonban lássuk, hogy ugyan Oroszországnak valóban nött a NATO-val szomszédos határának hossza, csak épp ez viszont is igaz. Márpedig hagyományos fegyverzetben az oroszok mindíg is jobban álltak, ami akár határőrizetben is számíthat, szal jó kérdés, hogy ez kinek is jelent nagyobb gondot? A szövetsdég korábbi tagjai gyak felvettek két olyan országot, azok Oroszországhoz kapcsolódó konfliktusaival egyetemben, amelyek amúgy önmagukban képtelenek lennének ellenállni egy esetleges orosz támadásnak. Stratégiailag összességében tényleg erősödött a NATO, annak katona-földrajzi helyzete?
2. Oroszország által akár reguláris katonai erővel is megvédédett/betámadott országok a már Huntington által a köztudatba hozott "közel-külföldhöz" tartoznak (+ Szíria). Amelyek közös jellemzője, hogy az orosz érdekszférának azon országai, amelyek korábban az orosz/szovjet birodalom részét képezték és ahol jelentős arányú orosz nemzetiségű lakosság is van (lásd még Rácz András cikkeit, mielőtt meghülyült volna, pl a hibrid hadviselésről). Más országokkal szemben, akár európaiakkal szemben katonai erővel való fellépés nem igazán merül fel, ezért látszólag a NATO végül is nincs fenyegetve, csak épp van egy térség, amely a NATO és a közel-külföld metszés pontját képezi. És ezek a balti országok jelentette térség, ahol ráadásul ott van a Kalinyingrádi enklávé is. Eddig, az ukrajnai háború kitöréséig és a skandináv országok csatlakozásáig csak ez az egyetlen háborús ütköző pont volt a NATO és Oroszország között. Ma az ukrajnai háborúra hívatkozva eszkalált szembenállás miatt a NATO-nak gyak Grúziától Norvégiáig tart az a határa, ahol bármikor konfliktusra lehet számítani. Képesek vagyunk ekkora drónfalat felhúzni? Tényleg érdemes volt Oroszországhoz a NATO-nak közelebb húzódnia?
3. Az. hogy Ukrajna az eredeti határaival, egy NATO/EU tagországgá váljon, integrálódjon a nyugathoz, az a háború eddigi következményei okán is a russzkiknak továbbra is elfogadhatatlan opció. Az hogy most már Trump is épp ezzel fenyeget, jó kértdés, hogy csak egy tárgyalási nyomás gyakorlás, vagy végül ő is beállt a sztenderd nyugati értelmezésbe. És itt át is kanyarodunk a köv ponthoz.
Moralizálás
Én sem gondolom, hogy az áldozathibáztatás itt jogos lenne, de azt sem gondolom, hogy magam ebbe a "bűnbe" estem volna. Az egyéni, személyes konfliktusok szintjéről én a moralizálást magasabb szintre emelném ennél a nézőpontot. A politikusnak, egy adott ország vezetőinek is vannak morális dilemmái, de ezek pont nem az ilyen személyes perpatvarok szintjén jelentkező, áldozathibáztatás, meg ki ütött előbb jellegű családi viszály szintű kérdések. Sokkal inkább olyan kérdések, hogy adott vezető képes-e felmérni az általa vezetett ország korlátait és lehetőségeit, képes-e ehhez igazódó víziót és stratégiát megfogalmazni, a stratégiának megfelelő döntéseket meghozni és aztán a veszteségek, áldozatok, akár halálesetek és a nyereség jelentette mérleget megvonni és így a morális dilemmáját feldolgozni, és mindezt sikeresen kommunikálni. Ennyi és nem több, amivel aegy politikusnak, politkusként vezetőként morálisan szembe kell néznie és nem az áldozathibáztatás jelensége.
Véleményem szerint azonban legtöbbször nem az áldozathibáztatás este forog fenn, hanem ponthogy egy adott oldal a sértettség jelentette genetikailag belénk kódolt morális fölényére támaszkodva, arra hivatkozva próbál jobb esetben csak verbális agressziót megindokolni és elkövetni. És amikor aztán ebben a másik még sem partner, nem fogadja el az előbbi áldozatként történő elfogadásából fakadó morális alapon magasabb agresszióra jogosultság deklarációját, sütik a másik oldalra az "áldozathibáztatás" bűnét.
Vajon az előző hozzászólásod kapcsán is ez lenne a helyzet. Ezt te tudod, mert te tudod, hogy melyek azok a belső motivációk érzelmek, amikor ilyen morális alapú okfejtésre szántad el magad.
Kicsit tovább menve, kiindulva abból, hogy a sértettség, az áldozati szerep kinyilatkoztatása, az ami az erőszak általános tilalmát feloldja, amely elv megjelenik az ENSz alapokmányában, mint az agressziónak áldozatul eső ország fegyverhasználatra való feljogosításaként, a törvényekben hasonló szitukban, de nyilvánvalóan rengeteg morális elvünkben, sémánkban. Ráadásul ez egy genetikailag kódolt gondolati/érzelmi séma.
Ami olyan általános, hogy a sértetség (Németország elárulása) volt az alapja pl. a hitleri ideológiának is, amely alapján jogosnak ítélték hogy az európai országokon revansot vegyenek és akár egy népet szisztematikusan kiirtsanak.
Nácizmus=sértettség+mindent (a realitást is) legyőző akarat. Sajnos ez a képlet ma nagyon sok ember gondolkodására jellemző, az élet elviselhetetlen könnyűségétől megcsömörlött tiniktől kezdve, a vegánokon keresztül a szélsőséges politikai csoportosulásokig, terroristákig, de még nagy országok politikusainál is találkozunk ezzel.
PS. Csak jelzem, hogy amúgy az ukrán vezetésnek sem okozott soha morális dilemmát, amikor Magyarország, vagy az EU irányába történő energihordozók csapjait kellett elzárni/megsemmisíteni. És ezzel nem az oroszokat védtem.
#70