Hová lettek a férfiak?
-
kakukk2 #159 Azt hiszem, jobb, ha a saját hajdani tapasztalataimra hagyatkozom, amikor egyetemistaként én magam éltem olyan környezetben, ahol sok fiatal volt együtt, és nagyjából minden lányról (és fiúról) lehetett tudni, hogy kivel, kikkel, mennyire könnyen vagy nehezen bonyolódott viszonyba. Ez ugyanis abban a korban még nem volt titok. Később, amikor már dolgoztam, a nők szinte kivétel nélkül férjnél voltak, így aztán ha viszonyuk volt, azt igyekeztek titkolni. De egyetemistaként még mindenki a párkeresési fázisban járt.
Persze azóta sok idő eltelt, a társadalom is változott, meg én magam is. És hát vissza kell idéznem hajdani gondolkodásomat, ami nyilván sokat változott. Szóval emlékeim szerint sem én, sem a környezetem nem vetette meg azokat a lányokat, akik gyakran cseréltek párt. A tisztelet nem ezen múlott, hanem a lány jellemének sok más elemén. Tulajdonképpen az is mindegy volt, hogy a lány direkt, vagy indirekt módon „jelentkezik be” egy fiúnál. Ugyanis 20 évesen már a hagyományos indirekt jelentkezést a fiúk ugyanúgy észreveszik, mint kezdeményező, direkt jelentkezést. (17 évesen én még sok indirekt közeledést nem vettem észre, de húsz évesen azért már igen. )És – amennyire én emlékszem – nagyjából ugyanúgy is kezelik. Ilyen esetei szerintem gyakorlatilag minden fiúnak voltak, nekem is, noha távolról sem hasonlítottam az Alain Delonhoz soha. A direkt jelentkezések sokszor nagyon faramuciak tudtak lenni, csak a saját életemből sokat tudnék erről sztorizni, de nem fogok. A lényeg az, hogy többnyire nem azok a lányok jelentkeznek, akik tetszenének az embernek. Legfeljebb egy kicsit. Akárhogyan is közeledik a nő, a férfiak alapvetően kétféle mintát követnek. Az egyik a racionális típus, a másik a lelkizős típus. A racionális típus egy pillanat alatt eldönti, hogy kell neki a nő, vagy sem, és azonnal ennek megfelelően reagál. És ha igen, akkor hazaviszi, megdugja, és másnap, vagy a jövő héten, vagy valamikor kirúgja, vagy ügyesen kirúgatja magát. Ha viszont nem kell, akkor azt azonnal jelzi. A lelkizős típus viszont fél, hogy megsérti a lány érzelmeit, noha nem kell neki, továbbra is barátságos, amit a lány persze félreért, és egyre tovább hajt előre. Aztán elérkezik a pillanat, amikor mese nincs, mégiscsak megkapja a kosarat. Hát, talán mondanom sem kell, hogy én a „lelkizős” fajtához tartoztam. Ami érettebb fejjel nézve egy jó nagy baromság volt. Ugyanis éppen habozásom miatt, attól való félelmemben, hogy a lány lelkébe taposok, sokkal jobban beletapostam végül, mint azok, akik vagy azonnal elutasították, vagy azonnal lefektették a leányzót, meg azonnal ki is rúgták. Nehéz ügy ez. Én akkoriban úgy gondoltam persze, hogy nekem van igazam. Valószínűleg nem volt igazam. Annak a lánynak, akit még aznap este megdugtak és utána ki is rúgtak, nyilván csorbult az önbecsülése. De szerintem közel sem annyira, mint akit egy hozzám hasonló mamlasszal hozott össze a sors, aki nem meri jelezni az első pillanattól a visszautasítást, hamis reményeket ébreszt benne, aztán pofára ejti. Amihez pluszban még az is jön, hogy „még arra sem vagyok jó neki !”. Mert azt aztán egyetlen férfi sem tudja, hogy a nő csak dugni akar egy jót, vagy mindjárt karikagyűrűt, gyerekeket és lakáshitelt vizionál.
Ami a tiszteletet illeti, tapasztalataim szerint egy 20 körüli fiú már tisztában van azzal, hogy ha neki és minden férfinek szüksége van a szexre, akkor nyilván a nőknek is szüksége van rá, hogy ha egy-egy férfinek egyszerre 6-8 nő is tetszik, plusz akiket meglát az utcán, akkor ezzel a nők is így vannak, és ha a férfiak ezekkel a nőkkel minddel szeretnének lefeküdni ha tehetnék, akkor a nők miért lennének máshogy. Ha tehát magamat és a haverjaimat ennek ellenére tudom tisztelni, akkor a nőket ugyanezért miért ne tudnám tisztelni ?
Volt a társaságunkban egy lány, aki gyakorlatilag hivatásos volt. 19 éves volt, amikor megismertük, az egyik haverunk tartotta ki, akit otthonról jól elláttak pénzzel. Ez a lány 16 éves kora óta úgy élt, hogy csak akkor dolgozott, ha nem volt pasija. Keresett egy pasast, aki kitartotta, ha az a kapcsolat megszakadt, akkor keresett egy másikat. Saját bevallása szerint azért, mert sokkal jobban szeretett kefélni, mint dolgozni. Nos, őt valóban nem tiszteltük, és csak a haverunk kedvéért fogadtuk el úgy-ahogy. Későbbi sorsa azonban egészen más megvilágításba helyezi személyiségét, de olyan extrém, hogy itt nem is írom le, mert a végén még valaki ráismer.