ostoros#17
"Van olyan ismerősöm, aki a nap 24 órájából egyetlen percet sem hajlandó önmagával egyedül tölteni. Ha van három szabad perce, akkor felhívja az egyik ismerősét, persze nem azért mert érdeklődik iránta, hanem hogy üres pofázással elüsse az időt és addig sem kell önmagával foglalkoznia. Zene mindig a fülében van, még zuhanyzás közben is bömbölteti a zenét. És még sorohatnám a dilijeit. Természetesen ő tökéletes és a világ a rossz szerinte. "
Ezzel tökéletesen egyet értek.
Kell az embernek a magány, hogy az információ özöntől mentesen, az agya képes legyen feldolgozni az eddig megszerzett információkat.
Erről szólt régen a szerzetesi elvonulás. Ez volt az értelme. Nem szólni senkihez egy szót sem heteken át, még csak nem is olvasni, hanem csak meditálni. Az első néhány hétben szenvedni fog tőle az ember, igen, mert az agya kényszeríti az eddigi élete újraélésére, és az élete átgondolására.
Na, ez az amit ma senki nem akar megtenni. Elgondolkodni az élete eddigi döntéseiről, vagy arról, hogy mikor milyen döntést nem hozott meg, amikor kellett volna.
Kényelmesebb betömni a fülét, vagy leinni/bedrogozni magát, mint az önreflexió.
Persze nehéz is.
Nem véletlen, hogy az igazi büntetés börtönökben a magánzárka. Nem a magány miatt, mert annyira látni akarja az ember a többi 200 unalomig ismert arcot, akivel össze van zárva, hanem mert a magányban szembesül vele, hogy mit baszott el, amiért odakerült, ahol épp üdül.
Viszont az a kevés, aki sikeresen átesett ezen, az képes lehet valóban megváltozni. (A törekék töredékéről van szó)
(Már csak ezért sem tartom szerencsésnek, hogy az unió szabályai a börtönöket mindennel felszereli, ami elkerülhetővé teszi az önmagunkkal való szembenézést.) Utoljára szerkesztette: ostoros, 2018.11.14. 20:25:31