"Többen úgy vélik, az alapjövedelem más módon lenne a társadalom hasznára, felszabadítaná az embereket, akik több figyelmet tudnának fordítani a rokonaikra és gyermekeikre, vagy a kevésbé jövedelmező kreatív és innovatív tevékenységekre koncentrálhatnának, például a művészetekre, vagy a találmányokra."
Ehhez nem alapjövedelem kellene, hanem rövidebb munkaidő és nagyobb fizetések.
Az automatizálás társadalmi követlezménye jelenleg az, hogy egyre kevesebben dolgoznak egyre többet, mert a magas képzettségű munkaerő drága, ezért a cégek megpróbálnak mindent kipréselni az alkalmazottjaikból.
Olcsóbb ugyanis valakit folyamatosan túlóráztatni, mint felvenni még egy hasonlóan kvalifikált munkaerőt, a munkaszervezés pedig több alkamazott esetén többlet költségekkel jár.
Ez viszont alapvetően szűklátókörűség a cégek részéről, részben pedig a berögzült reflexek és a rövidtávú gondolkodás csapdája.
Ha ugyanis a cég több embert alkalmazna max. 4-6 órában ugyanarra a munkára, akkor hosszabb távon nőne a termelékenység, mert valójában egy 12 órában túlhajtott magasan képzett szellemi munkás nem hoz létre több értéket 12 óra alatt, mint átlagosan napi 4-6 órában, mert a többi gyakorlatilag üresjáratban és/vagy alibizéssel tellik.
Ehhez hozzáadódik, hogy a tehetséges emberek egy idő után visszafogják magukat, mert ha ugyanazt a munkát, amit más 12 órában végez el hiába tudná megcsinálni feleannyi idő alatt is, minek erőlködjön, ha úgyis le kell nyomnia a 12 órát és úgysem kap érte több fizetést. A fáradásból adódó hibák költségeit már ne is említsük.
Csakhogy ahhoz, hogy a cégek több embert foglalkoztassanak kevesebb ideig, a munkára rakódó terheket kellene csökkenteni a társasági adók ellenében, viszont ha egy állam a társasági adókat növeli, akkor a cégek egyszerűen odébb állnak.
Tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy mind az államnak, mind a társadalomnak és végső soron a gazdasági szereplőknek is érdekükben állna csökkenteni a munkaidőt és növelni a foglalkoztatottak számát, mégsem történik semmi, mert senki sem hajlandó meghaladni a berögzült paradigmákat, ha pedig az egyik szereplő (pl. az állam vagy egy cég) egyoldalúan próbál változtatni, a gazdaság többi szereplője azonnal ellene fordul.
Marad tehát a fantáziálás olyan utopisztikus agyrémekkről, mint az általános alapjövedelem, mert arra rá lehet fogni, hogy az csak politikai akarat kérdése. Persze nem az, de a gazdasági folyamatok keltette társadalmi elégedetlenséget így szépen rá lehet irányítani a politikára, hogy hát adjon az állam mindenkinek ingyen pénzt, ha sok a munkanélküli.