end3#6
20-30 évvel ezelőtt, a legjobb felbontást ígérő analóg kisfilmek halogenid majd színképző szemcsék vonalpár/milliméter felbontása is a nagy felbontású optikák használata esetén adott kifogástalan és éles képeket. 80-120 vonalpár/milliméter felbontást tudó optikák már a jobbak és a drágábbak között szerepeltek. Ezek felbontást illető tudását, az akkori 24x36 milliméter alapterületű kisfilmek (azaz az ilyen területen töténő leképzés) képátlójához viszonyítottan kell kezelni. A különlegesen alacsony érzékenységű és ezért fimom szemcsézetű kisfilmek elérték a 150-200 vonalpár/milliméter elkülönítést is.
Na most..., jöttek a APS -C szenzorok. (és akkor még nagyobb méretű képérzékelőkről beszélünk (25.1 × 16.7 milliméter) / http://en.wikipedia.org/wiki/APS-C /)
Ha egy mai optika eljut a 150 vonalpár/milliméter felbontásig, akkor az már kész műszaki csoda, a tömeggyártott objektívek ezen jellemzőjét tekintve. Ezt még befolyásolja persze a lencsetagok száma, a rekeszelés, zoom optika esetén a fókuszváltoztatás, - és az ideális beállításhoz képest minden változás csak rontja az optika maximális felbontását.
Az elmondottak alapján megállapítható, hogy a képátló és a "ppi" egy bizonyos maximuma után, már a legjobb optikák sem képesek a pixelszám növelését, egy adott képérzékelő méretét tekintve, - jobb képminőségre, élességre fordítani. Nyilván, ennek meghaladására, több kép egymás mellé sorolásával kikerülhető ez a korlát. Ebben már nem az optikáé, hanem a szoftvereké, azaz, "összefésülő" algoritmusoké a "címszerep".