Oldies Music 1.0
'50-es, '60-as, '70-es évek zenéje
Rock 'n' Roll, Beat, Hard-Rock, Blues, Rhythm & Blues,
Jazz-Rock, Folk-Rock, Disco....
A topik házigazdája kettő darab, a 80-as években szocializálódott füllel van megáldva:)))
-
#662
Hogy olvassunk is....
"...Természetesen születnek dalok magyar nyelven, de egyre kevesebb az olyan sláger, amit az egész ország egyként ismer. Különféle rétegzenéknek megvannak a maguk sikerei, de ezeket (természetesen a média működésének, tagolódásának köszönhetően is) alig ismerik a maguk körein kívül. Ezen kíván segíteni a Magyar Dal Napja, elsősorban az ünneplés, másodsorban az aggódás jegyében - szólt a Fáma a Presser Gábor által megálmodott eseményről.
Sarkosan fogalmazva: emberileg érthető, de teljesen ész nélküli visszavágyódást a magyar pop és rock (vagy ahogy akkor hívták: a könnyűzene) egy olyan állapotába, ami csak és kizárólag a Kádár-kor speciális politikai és gazdasági viszonyai között létezhetett. És amitől igen jó, hogy azóta megszabadultunk.
A helyzet ugyanis az, hogy a rock és a pop (legalábbis ami kulturálisan bármit is ér belőle), mindig is a rétegzenékről, a szubkultúrákról szólt. A rockandrollt nem a New Yorkban székelő, hivatásos, Brill Building-es dalírók találták fel az ötvenes években, hanem egy pár alulművelt, alulfinanszírozott ún. niggerbuzi munkásgyerek Tennessee-ben, akiket az első időkben be sem akartak engedni játszani olyan helyekre, ahol parketta vagy szőnyeg volt a padló, nem pedig döngölt agyag. A hiphopot nem David Geffen találta ki, hanem egy pár rendkívül hátrányos helyzetű afro-amerikai fiatalember a Bronxban, akikben annyi tisztelet nem volt, hogy rendesen használják a lemezjátszókat.
A dolog rendje persze az, hogy a felbukkanó és jelenséggé emelkedő rétegzenék átütik a tömegkultúra membránját, felfigyel rájuk az országos újság, a tévéhálózat, a kereskedelmi rádió, a nagy kiadó. És beemelik a maguk világába: Elvis leszerződik az RCA-hoz, Grandmaster Flash elad egymillió lemezt. Mindez ezerféle változatban megtörténhet: ha az eredeti előadóknak mázlijuk van, ők kaszálhatnak a végén, ha nem, akkor nem (a negyvenes-ötvenes évek elektromos blues-robbanásának gyümölcsét nem chicagói fekete zenészek szüretelték, hanem Eric Clapton). A média keresi a felkapható szubkultúrákat és boldog, ha talál egyet, gyakran az sem baj, ha kicsit erőltetni kell (és lőn electroclash). A webkettő világában pillanatok alatt kikristályosodhat egy új szubkultúra, még akkor is, ha képviselői a világ elszórt pontjain danolásznak (és lőn freakfolk). A szubkultúra bevonul a fősodorba, a rétegzene megtermékenyíti a tömegkultúrát, hatnak egymásra össze-vissza, így zajlik az élet. Kitüntetett, ritka pillanatokban - lásd Beatles - egy-egy popzenei jelenség nagyszabású nemzetközi kulturális változások hírnöke és előmozdítója lehet, egy-egy előadó bevonulhat a nemzeti összkultuláris kánonba - lásd Dylan. (Hogy "a média működésének, tagolódásának" mai állapotában legalább elvileg elképzelhető-e még hasonló? Azt mondom, hogy elvileg igen, hiszen ha lesz ilyen, éppen arról fogjuk megismerni, hogy valami olyasmi lesz, amit nem lehetett megjósolni.)
A lehetséges ezerféle közül a hatvanas évek végének Magyarországán egy olyan folyamat zajlott le, amely egyes vonásaiban kísértetiesen emlékeztetett az akkor példakép angol beat történéseire, más vonásai viszont csak itt és csak akkor alakulhattak úgy, ahogy. Az ún. magyar beatmozgalom zenekarai művházak és KISZ-klubok kegyének kiszolgáltatva voltak kénytelenek működni, s hangfelvételeket csak akkor jelentethettek meg, ha a párt irányítása alatt álló állami kiadó erre lehetőséget biztosított nekik. A rádiót és a tévét illetően ugyanez. Érdekes spekulálni rajta, de objektíve kibogozhatatlan, hogy mi múlt a tehetségen, mi a véletlenen, mi tudatosan vagy éppen öntudatlanul megkötött kompromisszumokon, mi pedig besúgói jelentéseken azt illetően, hogy melyik együttesből lett sztár (Illés, Metro, Omega, mint tudjuk), melyikből pedig mára szinte elfeledett legenda (Dogs, Liversing, Scampolo stb.). Akik az államilag (pártilag) engedélyezett/támogatott körből kimaradtak, semmilyen érdemi módon nem válthatták ki, nem pótolhatták azt a nyilvánosságot, amit az állami médiától és lemezkiadástól nem kaptak meg. (Itt jegyezném meg, hogy bár az utólagos cikk- és könyvírók, nyilatkozók és visszaemlékezők gyakran állítják/sejtetik ennek ellenkezőjét, a helyzet az, hogy szabályszerű összefüggés nem mutatható ki egy-egy mű színvonala és állami támogatottsági foka között: jelentek meg szar rocklemezek a Kádár-korban és jelentek meg nagyon jók is. Volt, hogy a rendszer csúnyán kibabrált egy-egy értékes előadóval, de ebből egyáltalán nem következik, hogy akinek nem játszotta a dalait az állami rádió, az mind baromi jó zenét csinált.)
A Magyar Dal Napja által vélelmezett és visszavágyott aranykor csak és kizárólag egy nem-demokratikus politikai és nem-piaci gazdasági berendezkedésű országban létezhetett. A hiány a rock és a pop, a tömegkultúra tekintetében is a korszak kulcsfogalma. Haraptunk minden zenére, amiről azt sejtettük (merthogy tudni egyáltalán nem tudhattuk), hogy olyasmi, mint amire a brit fiatalok ugrándoznak. És haraptunk minden szövegre, amiből a sorok között a rendszer kritikáját (vagy értelmezését), az egyéni szabadság ideáljait vagy éppen a szabad szerelem dícséretét véltük kihallani.
A Magyar Dal Napja zömében a Kádár-kor sztárszerzőit és előadóit ünnepli: a finálé két dala előtt az egykor a Metróban kezdett Zorán az utolsó fellépő, lesz Szörényi és Bródy (és István, a király), lesz Omega (mint emlékzenekar), lesz Frenreisz és Fenyő. Lesznek aztán az őket követő generáció egykor Pepita zászló alatt hajózott sikeremberei: Korál és Edda, Szikora Robi és bikinisek, mobilosok és Hobo. De korántsem ennyi a merítés (melyből rokonszenves módon szinte teljesen hiányoznak az LGT-dalok): kora délután lesz egy rap-blokk, némi musical, Ákos (aki persze még bőven az állami kultúrirányítás korában tűnt fel), a rendszerváltás óta történtek képviseletében pedig, mint mindig és mindenhol, Tankcsapda és Lovasi András AKA Kispál és a Borz. Valamint a plebejus punk színes és ellentmondásos, de mindenképpen jelentős életutat bejárt hazai atyja, Nagy Feró, illetve a nyolcvanas évek eleje tiltott budapesti undergroundjának négy zenekara, az URH, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport és a Sziámi. (Utóbbi háromból csak a Sziámi számít aktív zenekarnak, s csak az EK-nak nem - volt - tagja Müller Péter.) A felállás azt üzeni: sokfélék vagyunk, sok különböző évben születtünk, sokféle zenét játszunk, sokféle történeteink vannak, de ha a Magyar Dal Ügyéről van szó, egyek és egyformák vagyunk.
Csak hát ez egy jó nagy hülyeség. A Magyar Dalnak nincs Ügye, legalábbis az előadóművészet szintjén bizonyosan nincs. Nem akarom vitatni a szervezők jó szándékát egyáltalán, dehát az a zene, ami ér valamit/bármit, ami fontos lehet valakinek valamiért, az éppen attól lehet fontos, hogy nem olyan, mint a többi dolgok. A rockzene történetét, mint már utaltam rá, mindig is az vitte előre, hogy nyughatatlan fiatalok csináltak valamit a fennálló ellen. A rockandroll ellene volt a vonós szirupdaloknak, a punk ellene a nyolcperces szintiszólós prognak, a techno ellene a gitározásnak - és így tovább. Aztán persze jön, ami jön, és Elvis balladákat énekel, a Sex Pistols a Dream Theater utáni oldalon szerepel a Kerrang! magazinban, Martin Gore Gibsont ragad, MIA pedig nem hajlandó rendesen megvágni a hangmintákat. Ez a szép az egészben: hogy mindig változik, hogy mindig jönnek újak. (Nem tartom véletlennek, hogy a Dal Napján egyáltalán nem szerepel az a társaság, melynek ellenében a magyar beatgeneráció annak idején megfogalmazta magát: nincs Korda György, nincs Koós János.)
A művelt nyugaton sem ritkaság napjainkban, hogy egy fesztiválon vagy egy szép díjátadó keretében egymás mellett mosolyognak kulturális tekintetben tökéletesen összeegyeztethetetlen figurák. Az is tud elég béna lenni, de legalább nem az hozzá az ideológia, hogy hallgassa már végre mindenki ugyanazt a zenét, hanem éppen az ellenkezője: hogy hallgasson mindenki minél többfélét. A Magyar Dal Napjának üzenete az, hogy van "a zene" és minden más nem számít. (Ez nem újkeletű gondolat a mi hazánkban: nem véletlen, hogy a hetvenes években a támogatott magyar zenekarok döbbenetes mennyiségben alkották a szövegeket rádiókról, zenegépekről meg úgy általában "a dal"-ról. Mert abból baj nem lehetett, nem úgy, mint a lánckerékből.)
De a rock valójában soha nem csak "zene" volt, hanem divat, életforma, állásfoglalás, szenvedély. Nálunk ráadásul - és éppen az itt hangsúlyosan megjelenő évtizedekben - a szerencsésebb helyeken általánosnál még sokkal inkább politika is. Lehet, hogy a cédúr akkord szintjén kompatibilis egymással a Neoton Família és a Kontroll Csoport, de semmilyen más szinten nem az. Megmondom, hogy miért nem: mert az egyik a fogyasztói társadalom popzenei eszközrendszerét cinikusan egy pártállam céljaiba állító kultúrairányítás tömegpuszító fegyvere volt, a másik meg egy, éppen az ő abszurd világukban a józan eszét megőrizni igyekvő réteg földalatti zenéje. (Ami, vegyük észre a párhuzamot a mával, és mondjuk az elmúlt évek igazi összmagyar slágerével, a Dal Napján nem szereplő Szájbergyerekkel, a technológia fejlődésének köszönhetően terjedhetett az ellenőrzött csatornákat megkerülve is. Csak a cutting edge akkor a krómdioxidos kazetta volt, nem a 320-as mp3.)
Ettől még én is tudok önfeledten ugrándozni egy Neoton-dalra (ha ittam egy kicsit (sokat)), és nem tartom a neotonosokat rossz embernek. De legyünk tudatában a ténynek: velük legalábbis részben azért énekelt együtt az egész ország, mert nem volt mással együtt énekelni - és hogy mekkorra részben, az nem megállapítható. Nyilván nekik is kellemesebb lenne most, ha versenykörülmények közt adtak volna el félmilliót egy-egy albumukból. De nem úgy adtak, és ezt nem lehet visszacsinálni. Ahogy nem lehet visszacsinálni az 1981-es tatai rocktanácskozást sem, ahol Bródy János - jó vagy rossz szándékkal-e, ne most akarjuk eldönteni - konszenzusra jutott a pártközpont képviselőjével abban, hogy különbség van ám a "hivatalos" rockzenészek (Illés, Metro, Omega és utódaik, követőik) és a hatalom számára elfogadhatatlan, de "a szakma" által sem vállalt "amatőrök" (pl. Bizottság) között. (Ettől még Bródyt sem tartom rossz embernek, lehet, hogy tényleg úgy hitte, rendben van, amit mond. És ő legalább írt értelmes, szignifikáns magyar dalszövegeket a hatvanas és a hetvenes években.)
Most, huszonakárhány év után az akkori "amatőrök" egy színpadon lépnek fel az akkori hivatalos rockzenészekkel. Lehetne ez annak a jele, hogy azóta előbbieket befogadta a magyar popkultúra, hogy dalaik részévé váltak a nemzeti örökségnek, de sajnos nem annak a jele. Sokkal inkább annak, hogy az akkori hivatalosokigényt formálnak arra, hogy ma ők mondják meg, ki elfogadható és ki nem, ki kap lehetőségeket és ki nem. A pártközponttal már nem kell egyezkedni, de a kompromisszumkészség megmaradt. Müller Péter Sziget-alapító pedig, ha már egyszer a Sziget megrendezi ezt a napot, nem látta okát/értelmét annak, hogy tüntetően távol maradjon és távol tartsa egykori zenészbarátait is. Már látom a kommenteket: "A pénzről szól az egész!" És lehet is, hogy arról, de azt ne sajnáljuk senkitől, mert az irigység rombolja a lelki egészséget. És régen megtanultuk: ha csak olyan zenéket hallgatnánk, amiknek az előadói mindig és kizárólag szimpatikus dolgokat csinálnak, egész nap a franciskánus szerzetesek kórusa szólna, az meg milyen unalmas lenne.
"Ez a fal csak fal" - szólt a felirat az LGT - kiváló dolgokat is tartalmazó - Loksi című albumán. Hát ez a Magyar Dalnap éppen ilyen: fal, ami elválasztani hivatott a jó fősodort a rossz rétegzenéktől. De csak fal, mert a kultúra nem így működik, még ha mind egyszerre vágunk jó képet hozzá, akkor sem. A magyar dalért lenne mit aggódni tényleg, de éppenséggel nem az a baj vele, hogy nem ugyanazt fújja az egész ország.