Vimánák, ősi asztronauták, elsüllyedt kontinensek, elpusztult civilizációk
-
Pares #2 Atomfegyver a régi Indiában
A nagy indiai eposz, a Mahábhárata mondja el, többek között, a világ eddig legnagyobb háborúja történetét.
Kr.e. 3150-ben, mások szerint 3139-ben ütköztek meg egymással a rokon királyi nemzetségek, a Kauravák és a Pándavák, és 18 napig tartott a háború, amelyet alig néhányan éltek túl. Az eposz nagyon részletesen számol be a hadi eseményekről. A legfontosabb fegyverek az íj, nyíl, kard és lándzsa; sokan csak dorongokkal harcolnak, vagy köveket hajigálnak. A legnagyobb hősöknek azonban isteni fegyvereik vannak, és ezek minden tekintetben különlegesek.
Az egyik főszereplő, Asvatthámá ezt mondja a Nárájana-fegyver történetéről (7.196-201): „Nárájana, a Legfelsőbb Úr személyesen ajándékozta ezt a fegyvert az apámnak… óvatosan használd, mert csak akkor tér vissza, ha megölte a célba vett ellenséget. Nem szabad elhamarkodottan használni, mert mindenkit elpusztít. Csak az menekülhet meg, aki elhagyja a kocsiját, eldobja a fegyvereit és kegyelmet kér.” Talán olyan ez a fegyver, mint a bumeráng? Egyáltalán nem, sőt nem is létezik a maga fizikai valóságában. Ezt a láthatatlan fegyvert egy mantrával kell „előszólítani.” Asvatthámá kimondta a mantrát, mire „lángoló nyilak jelentek meg az égen, olyanok voltak, mint a tüzes kígyók… aztán számtalan vasgolyó jelent meg a felhőtlen égen… buzogányok, napként ragyogó, éles korongok… A Nárájana fegyver úgy pusztított, mint a dühöngő tűz… ahol meg akarták fékezni, ott még erősebb lett. Mindenkit megöl ez a fegyver, aki csak arra gondol, hogy harcoljon ellene, még akkor is, ha a föld mélyében vesz menedéket.” Ardzsuna előszólította egy másik mantrával a Varuna fegyvert, amely hatalmas vízsugarakkal próbálta eloltani a tüzet. De a lángot okádó Nárájana-fegyver csak akkor békült meg, amikor az utolsó harcos is leszállt a szekeréről, és alázatosan felajánlotta a hódolatát.
Egy másik isteni fegyverről beszél a Bhágavata Purána (1.7.19-32). Ezt is a bosszúszomjas Asvatthámá „szólítja elő” a mantrájával. Amikor megjelent ez a fegyver, a Brahmástra, „mindent elárasztott a sugárzó, elviselhetetlen fény… ezt a fegyvert csak egy másik Brahmástra tudja megfékezni… Amikor a két fegyver sugarai összecsaptak, hatalmas tüzes golyó jelent meg. Nagyobb volt a napnál… Mindenkit a számvartaka tűzre emlékeztetett, amely az idők végén elpusztítja az egész világot.” A brahmástra éppen olyan pusztító, mint az atombomba. Az „ezer naphoz hasonló” fény felvillanását sötét porfelhő követi, hamuvá égeti a hatósugarában tartózkodókat. A madarak holtan zuhannak le a földre, az étel megfertőződik. Az emberek, ha ugyan még maradt erejük, ösztönösen a folyók felé menekültek, megpróbálták lemosni a bőrüket és a felszerelési tárgyaikat.
Nukleáris fegyver több, mint ötezer évvel ezelőtt, na ne. Ez csak mese lehet, mondták a nyugati tudósok, éppen olyan „valószínű,” mint a repülő szőnyeg, vagy a hétmérföldes csizma. Ez még nem sokat ártott volna, megszoktuk, hogy a tudósaink mindenben kételkednek. A modern ezotéria nagyjai azonban azt mondják, megtalálták a bizonyítékot. Egyikük (Nemere István) ezt írja: „Amikor a sok ezer éve néptelen város (Mohendzso Daro) utcáit kiásták a földből, ezrével találtak csontvázat. Az emberek mintha tömegesen menekültek volna, amikor utolérte őket a halál… hogy ez nem lehetett természeti katasztrófa, arra a csontok radioaktív sugárzása utal. Még Hirosimában vagy Nagaszakiban sem találtak ennyire sugárzó emberi maradványokat… a köveket szinte kerámiává égette a tűz, amelynek min. 1500-1600oC-nak kellett lennie… a légi felvételek nagyon hasonlítanak a két említett japán város romjaihoz, az atombomba felrobbanása után.”
Ezzel a leírással csak egy egészen kis probléma van: nem igaz. Az Indus-Szaraszvati kultúra városaiban alig találtak csontvázakat. Az emberek nem fejvesztetten menekültek, hanem gondosan felkészültek a távozásra; magukkal vittek minden használható holmit. A városokat nem atombomba robbantotta fel, fokozatosan adták meg magukat a természet erőinek, a medrüket sűrűn változtató folyóknak, a pusztító szeleknek és viharoknak.
A nukleáris fegyver azonban nem mese, csak az úgynevezett bizonyíték. Radzsaszthánban, Dzsódhpurtól nyugatra találtak egy várost, amelyet atomrobbantás pusztított el. Vastag hamuréteg borítja a helyét. A sugárzás még mindig intenzív, a terület nagyon veszélyes. Sok születési rendellenesség, rákos megbetegedés jelzi, hogy valami nincs rendben. A terület egy részét azonnal lezárták. Francis Taylor angol archeológus sem tudta folytatni az ásatásokat. Csak a közeli templomokban nézelődött, és lefordította a régi feliratokat. Úgy tűnik, az embereket váratlanul érte a vakító fény megjelenése, nem értették, honnan jön a gyilkos tűz. „A radioaktív hamu hihetővé teszi, hogy a Mahábhárata korában ismerték a nukleáris fegyvereket,” jegyzi meg óvatosan Francis Taylor.
Nem Radzsaszthán az egyetlen hely Indiában, ahol a nukleáris tevékenység nyomot hagyott. A szubkontinens déli végében, a Cape Comorin finom fövenye jellemzően sokszínű. A zarándokok ősidők óta „tudják,” hogy egykor Durgá istennő járt ott, és még mindig érezni „az energiáját.” Ez az energia azonban veszélyes is lehet, hiszen manapság uránt nyernek ki a Cape Comorin monozite homokjából.
Valamit tudtak Indiában több, mint 5000 évvel ezelőtt, és nem véletlen, hogy a Mahábháratát nem költeménynek (kávja), hanem történelmi följegyzésnek (itihásza) tekintik.