Vimánák, ősi asztronauták, elsüllyedt kontinensek, elpusztult civilizációk
-
Pares #1118 Kezem ügyébe jutott egy nagyon régi, ütött-kopott, szakadt könyv, címe: Indiai regék és mondák. Álljon itt néhány idézet belőle (zárójelben az én megjegyzéseim, véleményem):
A világ teremtése (gyak. Big Bang + Big Crunch ősi leírása):
A Világéjszaka sötét, mindent elborító mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott a Végtelenség kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az Egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban (ez lehet az Ősrobbanás). Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait (táguló világegyetem?), és íme a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek teremtő ereje (Az Egynek három alakja volt: Visnu, Brahmá és Siva).
[...]
Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt.
[...]
Határtalan erő töltötte el, s a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az ősanyagot (galaxisok keletkezése?). Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei, s a rendszerek körei (naprendszerek?) a betölthetetlen térben és az idő határtalanságában. Így született a Három Világ (három dimenzió?). Az egyetemes anyag legfinomabb rezgéséből létesült a felső kör, a szellemi réteg; a középső kör átmenet volt a finom rezgésű és a sűrűsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsűrűbb, ütköző, nehézkedő rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá (csak nem a húrelméletről van szó?).
Ám Brahmá, midőn az örvénylő, egyre táguló világegyetemben (mégis honnan szedtek ilyen dolgokat az ősi Indiában?) körültekintett, egyedül érezte magát.
[...]
Ez a titokzatos Háromság: az Egynek "három arca". S ez a három nem más, mint az egy és oszthatatlan Lét hármas működése: a létrehozás, az élet fenntartása s a pusztító megújítás. A véges értelem mindegyiket különvalónak látja, de valójában ez a három: Egy, tökéletes egység. És mivel mindenhez, ami van, név és forma tapad, a Teremtő megszemélyesülése: Brahmá; a Fenntartó és Gyámolító: Visnu; a Pusztító és Megújító pedig: Siva, akiben Rudra megtisztult lénye olvadt fel.
De a világok benépesítése még hátra volt. Brahmá tehát létrehozta a tíz Életfakasztót, a Pradzsápatikat, az Ősbölcseket, akikben már tiszta értelem élt, és tevékeny erők feszültek. De hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy azok egymagukban nem tudják folytatni a teremtés művét: nem volt mire irányítaniuk életfakasztó erejüket. Ekkor Brahmá megértette, a folyamatos létesülés titkát: az egymást kiegészítő kettősséget, az ellentétek feszültségét.
[...]
Az első párnak fiai és leányai, majd ezeknek ismét fiai és leányai születtek.
[...]
Az első fiak között a élet legjelentékenyebb továbbvivője Kasjapa volt.
[...]
Kasjapa első asszonya, Adití, világra hozta a Dévákat, a felső kör fényes isteneit, a szellemlények s a (!) legjelesebb emberi nemzetségek őseit; a második és harmadik asszony, Dití és Danu, a sötét erőket képviselő ellenistenségeknek adott életet, s ezektől származtak azután a Daitják és Dánavák démoni nemzetségei. Mert a létezésben szükség van az ellenállás feszültségére és az összeütközés erőkifejtésére is, hogy a tevékenység ne lankadjon el, s az ellenszegülő erők szakadatlanul tettre ösztönözzék a Nagy Törvényt szolgálók igyekezetét. Kasjapa többi felesége világrahozta az egyéb élőlényfajták, az alacsonyabb és fokról fokra magasabb rendű állatok őseit. A világ benépesült, és mindenféle élőlény a maga helyén (saját bolygóján?) folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az egyetemes törvény uralkodott, s ennek legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.
(Csöppet mintha részletesebben megmagyarázták volna, mint a Biblia hat nap alatti teremtését...)
Az Istenek
A régi tanok szerint az istenek sem öröktől fogva valók, ők maguk is születnek; tündöklő lényük magasan állt az emberek fölött, de mélyen a legfenségesebb Háromarcú Egy alatt. Nem éltek örökké, noha létezésük szinte felmérhetetlen időkig tartott. Mert az időnek sokféle mértéke, aszerint, hogy a világ áradó mozgásában milyen változáshoz viszonyítja az értelem. (!) Itt lenn a Földön a Nap járása szabja meg az időt: amíg egyszer körülhalad útjának óriási körén, a tizenkét fő csillagképen keresztül, azt "egy év"-nek mondjuk. A földi korszakok száz- meg százezer, sőt millió években mérhetők, de a világ létezésében ezek eltörpülnek. S a világmindenség maga is létrejön, majd ismét elmúlik (Big Bang + Big Crunch). A Világnappalok Világéjszakákkal váltakoznak, s a Világéjszakák után megint új Világnappalok következnek, kezdet és vég nélkül. Egy ilyen Világnap - Világnappal és Világéjszaka - 8640000000 földi évvel egyenlő, a Világnappal tehát 4320000000 földi évig tart. Az istenek élettartama egy ilyen Világnap, a nagy éjszaka beálltával elmúlnak, hogy a következő hajnalhasadáskor új istenek létesüljenek.
[...]
Maga Bráhmá sem él azonban örökkön-örökké; élettartama ezer Világév, egy Világév pedig 360 Világnapból áll (tehát 1000x(360x8640000000) földi év...).
[...]
Az istenek sem tudják áttekinteni a Lét határtalanságát, hiszen létezésük, ha mégoly hosszú is, korlátok közé szorul. De a maguk tágas körében nagyok és hatalmasak. Mindegyiknek megvan a feladata, hogy a világ tevékenységének kiszabott körén uralkodjék, s a Nagy Törvény fenntartásán őrködjék. Déváknak - Fényeseknek -nevezik őket, mert lényük ragyogó, fényeskedő. A legfinomabb rezgésű anyagból felépült alkatukat kívánság szerint változtathatják, s egy időre bármily formát magukra ölthetnek: emberek, sőt állatok képében is megjelenhetnek. Az istenek nagy nemzetségének élén Indra állott, ő volt az istenek királya (kapitány?). Szvarga, a mennyei hon (űrhajó?) volt a birodalma, s a magasztos égi körben lakozott a többi isten is (tisztek?). A legfőbb istenek harminchárman voltak, de valamennyi Ragyogó számát talán maguk sem ismerték, mert a tevékenység útján magasra fejlődött lények, például a tisztultság tökéletes fokára jutott emberek mint istenek születhettek újra (előléptetés?).
[...]
Az Aszurák - ellenlábas istenek - s a tőlük származott erős démonnemzettségek a maguk körében éltek, s világuk olyan volt, mint a mennyei kör homályos tükörképe, amelyben minden az ellentétes oldalra fordul. Féltékeny irigységgel figyelték az isteneket, s ahol csak tehették, akadályokat gördítettek a Nagy Törvény útjába, melyen az istenek tiszte volt őrködni (norvég mitolóia Aesir-Vanir háborúk...).
[...]
A legnagyobb szenteket, származásuk szerint, Brahmá-bölcseknek vagy királyi bölcseknek címezték. Ezek megértették másoknak a gondolatát is, tisztánlátásukkal pedig a jövőbe tekinthettek. Kapcsolatot tartottak a legnagyobb mennyei bölcsekkel, az Ősrisikkel, akik (!!!) gyakorta leszálltak az emberek közé, és ügyeltek az Örök Törvény rendjére (hoppá...). Nevezetes volt köztük Nárada, aki a Magasságbeliek üzeneteit hordozta, és mint égi dalnok, a fényeskedő Dévák dicsőségét zengte. Nem kevésbé nevezetes, sőt hírhedt volt egy másik nagy égi szent, Durvásza, aki könnyen megsértődött, és ha nem részesítették illő tiszteletben, hirtelen haragjában súlyos átokkal büntette azokat, akik megbántották. Megesett, hogy istenek is magukra vonták haragját,...
[...]
Az istenek boldogan éltek magas körükben. Indra csodálatos égi csarnokában gyűltek össze (űrkocsma), hogy a szóma mámorító italát élvezzék. S ebben maga az istenkirály mutatott példát, mert mi tagadás, nem egyszer olyan sokat ivott a szómából, hogy botrányos viselkedésével szégyent vallott (tehát a kapitány volt a legnagyobb részeges mindközül...). Indra olyan volt, mint a királyok: erő és hatalom feszült benne, de olykor visszaélt vele, s azt képztelte, hogy nagyságát, dicsőségét senki és semmi sem szárnyalhatja túl a Három Világban. Igaz, hogy nehéz harcokat vívott az ellenistenségek és démonok hadaival, amikor azok a Mennyet (az űrhajójukat?) fenyegették.
[...]
Az istenek, amikor démoni ellenségeik fenyegették őket, vagy ha úgy érezték, hogy erejük nem elegendő (?) egyik-másik kivételesen nehéz feladat elvégzéséhez, gyakorta folyamodtak hódoló alázattal a Legnagyobb istenekhez, Visnuhoz vagy Sivához, végső soron magához Brahmához, hiszen tisztában voltak azzal, hogy eltörpülnek a Három-Egy határtalan nagysága előtt. Mert az istenek világa sem volt mentes a gondoktól...
(Folytatása következik...)