A titok - A vonzás törvénye
-
#30
Én is csak a filmet láttam, de nekem az túlságosan higított, new-ages-nek tűnt sok sallanggal, ettől függetlenűl nem hülyeség, amit állít.
Sok minden jut eszembe az életemből, amikor nagyon tisztán láttam, mennyire igaz, hogy a saját viszonyulás sokkal fontosabb, mint a dolgok objektív léte.
Elsőnek: Kisebb koromban nagyon sokat szórakoztam azzal, hogy az utcakövek közt érméket kerestem, és mindig találtam. Mindig találtam, és mindig szerencsésnek éreztem magam tőle. Öngerjesztő folyamatként egyre többet találtam. Később kinőttem ebből, de az érmék még mindig ugyanúgy ott vannak elszórva az utcákon, és csak olyan gyerekekre várnak, akik elég szerencsésnek érzik magukat ahhoz, hogy lenézzenek, és megtalálják őket.
Másodszor: Középiskolás koromban egy hét második felén már csak kevés kajám volt, és nem volt semmi pénzem. Aztán bekopogott anyám, és csak úgy adott egy ezrest. Annyira megörültem neki mikor belegondoltam, hogy egy rakás kaját tudok venni rajta, lesz mit ennem, még egy üdítőre is meg tudok hívni valakit. Letettem az ezrest az asztalra, de tíz perc múlva, amikor visszamentem érte, és ránéztem hirtelen nagyon kevésnek tűnt. Arra gondoltam, hogy nem tudok elmenni belőle bulizni, se moziba, még egy vacsorához sem elég egy étteremben. Amikor belegondoltam, hogy tíz perccel azelőtt mennyire másképp tudtam nézni ugyanarra a dologra, az teljesen szívenütött.
Van egy harmadik történet, ami szinte sokkolt, amikor megtörtént.
Éppen hazafele sétáltam, amikor megállított egy ürge, valami munkásember-féle, de kinézetre nem az a tarhálós fajta -és megkérdezte, hogy van-e egy cigim. Kapásból ment a válasz, hogy nincs, pedig ott lapult a zsebemben egy dobozzal. Aztán hosszan a szemembe nézett, de semmiféle érzelmet nem tudtam kivenni belőle, olyan kifürkészhetetlennek tűnt a tekintete. Ekkor lenézett a földre, ahogy lehajolt, láttam, hogy fölvesz a földről egy ötszázast. Kaptam a zsebemhez, és hát.. az én zsebemből esett ki az a pénz. Annyira megrázó volt az egész, mint ha a saját hazugságom azonnal meghozta volna a gyümölcsét. És akkor a zsebemhez kaptam, és előhúztam a doboz cigit, és csak ennyit tudtam mondani: "Van." És ugyanaz az érzelemmentes, kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, mint az előbb, és csak zsebrerakta az 500ast, és megfordult, és nyugodtan elindult a dolgára. Én meg csak álltam ott, mint egy hülyegyerek, és néztem utána. Nem nagyon tudtam napirendre térni az eset után annyira meseszerűnek tűnt az egész. :-)
Nekem ez az autentikus történet sokkal jobban jelképezi ezt a témát, mint a film:
"Von Hjo története
Ezerháromszáz évvel ezelőtt, Korea egyik ősrégi tartományában volt egy zen mester, akit Von Hjo-nak hívtak. Fiatalemberként véres polgárháborúban harcolt, sok házat látott leromboltatni, sok barátját látta elesni a csatatéren.
Az élet üressége nyomasztotta, ezért leborotválta haját és a hegyekbe ment, hogy szerzetesi életet éljen. A hegyekben szútrákat olvasott, és megtartotta a fogadalmakat, de a buddhizmus igazi jelentését nem értette meg. Amikor megtudta, hogy Kínában találhat egy zen mestert, aki segítségére lehet a megvilágosodás elérésében, hátára vette batyuját és elindult a nagy, száraz északi alföldek felé.
Gyalogolt. Egész nap ment, éjszaka pihenni tért. Az egyik este, amint egy sivatagon ment keresztül, megállt egy kis zöld foltnál, ahol néhány fa és némi víz volt. Aludni tért. Éjfél körül felébredt, nagyon szomjasan. Koromsötét volt. Négykézláb tapogatózott vizet keresve. Végül kezével egy csészefélét érintett meg. Felkapta és ivott belőle. "Milyen pompás!" - áradozott Von Hjo. Utána mélyen meghajolt, hálát adva Buddhának az ajándék vízért.
Reggel, amikor felkelt, meglátta maga mellett, hogy mit használt csészének: egy összezúzott koponyát, rászáradt vérrel és az arccsonthoz ragadt húscafatokkal. Furcsa férgek nyüzsögtek és úszkáltak a benne lévő koszos esővíz tetején. A koponya láttán Von Hjo öklendezni kezdett. Szája kinyílt, és amint elhányta magát, tudata kitárult és megértette. Előző éjjel, mivel nem látott és nem gondolkodott, a víz pompás volt. De most reggel a látás és a gondolkodás hányásra ingerelte. "A jót és rosszat, az életet és a halált a gondolkodás hozza létre. Az egész világmindenséget a gondolkodás teremti. Ez az egyetemes mester. A gondolkodás nélkül nincs világegyetem, nincs Buddha és nincs Dharma. Minden egy, és ez az egy üres" - vonta le a következtetést Von Hjo.
Ezután már nem volt szüksége zen mesterre. Már értette az életet és a halált. Már nem volt mit tanulnia."